A csaj persze ma már néni, de tény, hogy mindenhol ott volt. Ha rajongsz a punkért, a ska-zenéért vagy a korai hiphopért, nagy valószínűséggel már találkoztál a munkájával – csak lehet, hogy nem tudtad, ki áll mögötte. Egy visszafogott brit nő, aki sosem áhította a figyelmet – de akinek a lencséjén keresztül egy egész korszak pillantott vissza ránk.
Beckman nem attól vált ismertté, hogy hírességeket fényképezett – hanem attól, hogy ott volt, mielőtt a világ megismerte volna a nevüket. Ami kezdetben puszta kíváncsiságnak és ösztönös jelenlétnek tűnt, az évek során művészi örökséggé nemesedett. Fotói azon túl, hogy megjelentek a nagy kiadók lemezborítóin, valamint olyan magazinokban, mint az Esquire, Rolling Stone, Glamour, Vogue, The Times, Newsweek, stb., ma már múzeumokban, retrospektív kiállításokon és fotóalbumok lapjain mesélnek azokról az évekről, amikor a zene és a kultúra még az utcákon született.
Életképek
Janette Beckman az észak-londoni Golders Green nyugodt kertvárosi közegében nevelkedett. Iskolai tanulmányait a King Alfred School progresszív szellemiségű intézményében kezdte, ahonnan egyenes út vezetett a Saint Martin’s School of Artba – a brit avantgárd bölcsőjébe –, ahol egy évig készült az alkotói pályára. Végül a London College of Communication hároméves fényképészeti képzése során találta meg igazi médiumát: a kamerát.
Pályája elején a Sounds magazin munkatársaként kezdte karrierjét, ahol elsősorban zenekarokról és előadókról készített portrékat. A hetvenes évek végének lázadó zenei színterén a punk, a ska és a mod kultúra volt az, ami először megragadta – de Beckman érdeklődése hamar túlnőtt a színpadon. Egy idő után tekintete a közönség felé fordult: azokra, akik nem álltak a fényben, de éppoly fontos szereplői voltak a pillanatnak.
A kordokumentumként ma már rendkívül értékes képek döntő többsége akkoriban senkit sem érdekelt. A magazinok csupán néhányat emeltek be közülük a hasábjaikra – a többiről azt mondták: túl nyersek, túl zajosak, túl személyesek. Beckman azonban – saját bevallása szerint – nem volt hajlandó stilizálni a valóságot. Nem sztárokat akart kreálni a punkokból, hanem megmutatni, milyenek voltak, amikor nem pózoltak, amikor csak önmaguk lehettek.
Képeinek valódi értéke csak jóval később derült ki – amikor az egykoron fiatal punkok megöregednek, és hirtelen rádöbbentek: fiatalságukról szinte alig maradt fenn dokumentum.
Beckman fotói – amelyek egykor a szerkesztőségi kukák peremén egyensúlyoztak – mára generációs emlékezetként szolgálnak. Nemcsak az arcvonásokat, a ruhákat vagy a helyszíneket örökítették meg, hanem egy attitűdöt is: azt a kérlelhetetlen, kompromisszumot nem tűrő szabadságvágyat, amely a hetvenes-nyolcvanas évek brit fiatalságát mozgatta.
Beckman 1982-ben nagy lépésre szánta el magát: New Yorkba költözött – és ezzel nemcsak földrajzi értelemben váltott irányt, hanem vizuális világát is újraértelmezte. Az amerikai nagyváros lüktetése másféle energiát diktált: a metrók vibráló graffiti-folyamai, a Bronx és Harlem utcáin szóló boomboxok, valamint a helyi partik és házibulik világa új inspirációs forrásokat kínáltak számára. Beckman objektíve itt is a perifériák felé fordult: olyan fiatalokat keresett, akik ugyanúgy formálták a kultúrát, mint korábban a londoni punkok. Az már csak hab a tortán, hogy munkája részeként feltörekvő zenekarok képeit készítette el.
Érkezése után nem sokkal bemutatta portfólióját egy nagy amerikai lemezkiadó cégnek, ám a reakció csalódást keltett: az ő nyers, szemcsés, punkos képi világa nem illett bele az akkoriban divatos, erősen retusált, neonfényű, „glam-pink airbrushed” esztétikába, amely az amerikai popkultúrát uralta. Ám ami az egyik ajtót bezárta, egy másikat kinyitott: Beckman megtalálta helyét a feltörekvő hiphop-kiadók világában, ahol értékelték az autentikus, stilizálatlan képi nyelvet.
Olyan, akkor még teljesen ismeretlen előadókról készített portrékat, mint a Salt-N-Pepa, LL Cool J, a Public Enemy, vagy a Beastie Boys – mindannyiuk előtt még csak körvonalazódott az, amit ma már zenei történelemként emlegetünk. Egy 2015-ös interjúban, az American Photo magazinnak így emlékezett vissza erre az időszakra: „Elképesztő, hogy harminc évvel később az emberek azt mondják: »Ó, te legendákat fotóztál.« De nem értik, hogy akkor még nem voltak legendák, amikor lefotóztam őket. Fiatalok voltak, lelkesek, örültek, hogy valaki kíváncsi rájuk. Én pedig örültem, hogy fényképezhetem őket.”
Ezek a fotók végül olyan jól sikerültek, hogy sokan őt kérték fel az albumborítójuk, kislemezük fotózására is. Ezek a zenekarok ma már közismertek. Itt egy lista csak azokról a bandákról, akiknek albumborító képet fotózott. Elképesztő. Tracy Chapman, Boy George, Grandmaster Flash & the Furious Five, The Police, EPMD, Salt-N-Pepa, LL Cool J, M.I.A., Jungle Brothers, Ministry, UMC’S, Rob Base and DJ E-Z Rock, Dana Dane, Run-D.M.C.
2014-ben Janette Beckman – több évtizednyi alkotói pálya és fotóhegyek mögött – úgy döntött, ismét átvizsgálja saját archívumát. Társául a legendás graffiti-művész és dizájner, Cey Adams szegődött. A cél nem pusztán nosztalgia volt, hanem az ismeretlen, elfeledett vagy soha nem publikált képek újrafelfedezése – azoké, amelyek évtizedekig dobozokban, negatívtasakokban szunnyadtak. És valóban: rejtett kincsek kerültek elő a fiókok mélyéről. Olyan archív fotók, amelyek egy új fényt vetítettek a hiphop korai éveinek ikonikus szereplőire. Így született meg a Hip Hop Mash Up című projekt, amely egyszerre visszatekintés és újraértelmezés. A sorozatban eddig sosem látott felvételek kaptak helyet többek között Slick Rickről, a Public Enemy tagjairól, Run D.M.C.-ről és Big Daddy Kane-ről – mindegyik kép olyan pillanatokat rögzített, amikor az előadók még nem voltak legendák, csupán éhes, kísérletező fiatalok, akik a saját hangjukat keresték.
Beckman így fogalmazott egy interjúban: „Nem is emlékeztem minden képre… A negatívok között voltak fotók, amiket talán egyszer láttam, de sosem hívtam elő őket nagyban. Most új szemmel néztem rájuk – és egészen más történeteket kezdtek el mesélni.”
A nyolcvanas évek közepén Janette Beckman átrepült New Yorkból Los Angelesbe, abban a reményben, hogy a nyugati parton is hasonlóan pezsgő zenei szubkultúrára talál, mint amit az East Village és Bronx utcáin már jól ismert. A város azonban egészen más arcát mutatta. A hiphop szcéna itt még formálódóban volt, sokkal széttartóbb és kevésbé közösségi, mint a New York-i testvére. Beckman viszont nem fordult vissza – helyette figyelme a város egy másik, kevéssé látható szeglete felé fordult.
Nem zenészekre, hanem a hírhedt El Hoyo Maravilla nevű mexikói-amerikai utcai bandára irányította a kameráját. Az akkoriban különösen erősödő latin bandakultúra egyik markáns képviselőjeként az EHM a kelet-los angelesi környékek fiatalságának egyik szimbolikus közössége volt. Beckman meglepő nyíltsággal közelíthetett hozzájuk: „A nyolcvanas években még nyitottabbak voltak az emberek. Engedték, hogy fotózzam őket. A lányokkal hamar összebarátkoztam. Kíváncsiak voltak rám, és én is rájuk.
Az így született fotósorozat – amely végül El Hoyo Maravilla címmel külön kiadványban is megjelent – nem csupán portrésorozat: korrajz. Nem a látványos bandaháborúk vagy filmbe illő klisévilág, hanem a valóság pillanatai. Ugyanakkor Beckman később elárulta, hogy a felszín alatt korántsem volt minden idilli. „A képeken nem látszik, de akkoriban ment igazán a biznisz. A crack-korszak közepén jártunk, a drogkereskedelem brutális méreteket öltött, és vele együtt az erőszak is. Egy olyan Los Angelesben jártam, amelyet a média jórészt figyelmen kívül hagyott.” Akit érdekel a téma, ajánljuk a latin bandákról szóló cikkünket.
Minden, ami Beckman – A látásmód öröksége
Janette Beckmant ma már nem csupán fotográfusként, hanem egyfajta vizuális etnográfusként tartják számon, aki páratlan érzékenységgel örökítette meg a hetvenes és nyolcvanas évek brit és amerikai szubkultúráinak belső világát. Szaktekintély lett a korszak divatja, attitűdje és társadalmi dinamikái terén – nemcsak képei, hanem az azok mögött húzódó látásmód miatt is.
Munkássága tematikailag és földrajzilag is rendkívül széles spektrumot ölel fel. Olyan nagy ívű kiállítási anyagok fűződnek a nevéhez, mint a Made in the UK, amely a brit ifjúsági mozgalmak vizuális lenyomata, vagy a My Generation, amely az utcai kultúrák és az osztályalapú identitások metszéspontjait vizsgálja. Emellett a London during the punk era through the hip-hop decade in New York and Los Angeles című sorozata valódi összegzése annak, amit Beckman a szubkultúrák antropológusaként végigdokumentált – kontinenseken átívelve. A We Were All Watching / Fashion in the Golden Age of Hip Hop az USA-ban is hatalmasat ment. Nem véletlen, hogy Beckman fényképei bekerültek a Smithsonian Nemzeti Afro-amerikai Történeti és Kulturális Múzeum állandó Represent kiállítására.
2011 júliusában Beckman újabb oldalát mutatta meg: elindította az Archive of Attitude című blogot,
amelyben a fotók mögött megbúvó történeteket, kulisszatitkokat és személyes emlékeket oszt meg.
Igazi kincsesbánya mindazok számára, akiket a vizualitáson túl a háttérben húzódó kultúrtörténet is érdekel.
A kor falára
Beckman olyan vizuális idővonalat épített – képekből, arcokból, utcai pillanatokból, mintha ösztönösen ráérzett volna, hol és mikor forr össze az identitás, a lázadás és a művészet. Nem lehet puszta véletlennek tekinteni, hogy Beckman ott volt a punk fénykorának tetőpontján; hogy elkapta a hiphop születésének pillanatát, amikor még senki sem tudta, mi lesz ebből az új ritmusból; hogy dokumentálta a latin bandakultúrát, jóval azelőtt, hogy Estevan Oriol nevét bárki is ismerte volna. Ez több, mint jó időzítés – ez ösztön, szociális érzékenység, és egyfajta kulturális radar, amely pontosan jelzi, hol születik valami igazán új. És ha ez még nem lenne elég, Janette Beckman maga is kiválóan fogalmaz – nemcsak képekben, hanem szavakban is. Egyik interjújában így idézte fel a korszak hangulatát: „Ezt úgy hívták akkoriban, hogy »elfojthatatlan hozzáállás«. Akkor tényleg minden a változásról szólt, arról az elképzelésről, hogy az embereknek meg kell kérdőjelezni a tekintélyt, és tenniük kell magukért. Ez frissességet hozott a zenébe, a művészetbe, de úgy általában mindenre hatott.”
Művészeti iskolába jártam, így öntudatlanul is lázadó lettem. Egyik oldalon szerencsés voltam, pont amikor végeztem, a brit punk és ifjúsági lázadás már elkezdődött. Ugyanakkor szerencsétlen volt a fiatalkorunk. Recesszióban éltünk, magas munkanélküliséggel, és harcoltunk a régi osztályrendszer, majd Margaret Thatcher ellen. Akkor még simán elvertek embereket az utcán. A zenekarok tagjai nem élveztek sztárstátuszt. A punk ellenség volt.”A punk ellenség volt. Punkot, 2 Tone-t és reggae-t hallgattunk, úgy éreztük valami fontos részesei vagyunk. Ezeket a tendenciákat akkor még nem a multik irányították. […]
„Én nem készültem a korszak fotósának. Nem gondoltam magamra streetfotósként. Tegyük fel, hogy három napra turnéra indulsz egy zenekarral, és nagyjából öt perced van lefotózni őket. Ez az egész ennyire gyors. Az idő hátralévő részében viszont ott van körülöttük minden más: a rajongók, az utca, az ifjúsági kultúra, az a közeg, amiből jönnek és ami őket élteti. Engem mindig ez érdekelt igazán.”
A hiphoppal való kapcsolatról
„Amikor 1983-ban New Yorkba költöztem, a város romokban hevert” – emlékszik vissza Janette Beckman. „Olyan érzésem volt, mintha újra a hetvenes évek Angliájában lennék. Ugyanaz a gazdasági kilátástalanság, ugyanaz a nyugtalanság lüktetett az utcákban. A különbség jószerivel csak annyi volt, hogy itt más ritmus szólt. A dalok még valóban jelentettek valamit. A Grandmaster Flash & the Furious Five The Message-e, vagy a Public Enemy Fight the Power-je nemcsak zene volt, hanem társadalmi kommentár. Ezek a művészek lázadók voltak, akik nyíltan beszéltek arról, amit a Reagan-korszak Amerikája legszívesebben elhallgatott.”
A hiphop akkor és most – Beckman szemével
Az első hiphopkoncertemet 1982-ben fotóztam Londonban. Életreszóló élmény volt látni, ahogy DJ-k, rapperek, breaktáncosok és graffitiművészek együtt léptek fel a színpadon. Két hónappal később New Yorkba költöztem. Az utcán tényleg breaktáncosok bömböltették a magnót, a graffitikkel borított metró akkor még csak New Yorkra volt jellemző. Tele volt energiával és izgalommal a város, holott az embereknek gyakorlatilag semmijük sem volt. A drogok, a munkanélküliség, a hajléktalanság mindennapos valóság volt. Veszélyes idők jártak, drogok, munkanélküliség, hajléktalanok. A szakadék a gazdagok és a nincstelenek között hatalmas volt. Ebből a feszültségből jött létre a hiphopkultúra és még sok minden más. […]
Amikor Janette Beckmant arról kérdezték, mit gondol arról, hogy a punk és a hiphop vizualitása beépült a luxusdivat világába, egy halk mosoly kíséretében válaszolt: „Kezdetben ez nem volt tudatos döntés a részemről. Egy Clash-koncerten egyszerűen elfordítottam a fényképezőgépemet, és a színpad helyett a közönség felé néztem. A punkok, akik ott álltak, számomra legalább annyira érdekesek voltak, mint a zenekar maga. És ott, akkor valami világossá vált: lehetsz rajongó ma, és holnap már zenekart alapítasz. Így működött ez.”
A punkdivat tehát nem stílusirányzatként indult, hanem kreativitásból született identitásgesztus volt – ahogy Beckman fogalmaz: „A punkot Angliában többnyire munkásosztálybeli gyerekek hozták létre. Soha nem engedhették volna meg maguknak, hogy Versace-öltönyt hordjanak. Nem is akarták. Ezért valószínűleg megvetnék a high fashiont ma is. A legtöbben az anyjuk szekrényében turkáltak, katonai boltokban vagy turkálókban vásároltak, szemeteszsákokat szabtak át felsőnek. újat. Ez a fajta csináld magad, pótold ki, mixeld össze stílus ma már alap, de akkor nagyon szokatlan volt. […] Elfelejtik azt is, hogy a punkidőkben, az angol punkidőkben, nagyon sokféle stílus létezett – voltak modok, skinheadek, rockabilly, ska-gyerekek, 2Tone-gyerekek, és mindegyiknek megvolt a saját stílusa. Ezek a körök eleinte élesen elváltak, nem volt köztük barátság – de az évek során összekeveredtek.”
Akkoriban azonban pontosan tudtad, hogy az adott csoport hova húz. A férfiruházatban a katonai ruházat keverése a női ruhákkal akkoriban új volt és polgárpukkasztó. […] A nyolcvanas évekbeli hiphopdivatról nem tudok érdemben nyilatkozni. Azt azért tudni kell Amerika hatalmas ország, és az internet kora előtt nagyon másképp öltöztek az ország más szegleteiben. Még a márkák is mások voltak. A New York-i stílus, még a városon belül is eltérő volt. […] De mindkét kultúra az utcáról jött, munkásosztálybeli gyerekektől, akiknek nem volt pénzük. Ezért kreatívak voltak. Azt hiszem, az egyetlen tervező, aki megérdemli, hogy ott legyen, az Vivienne Westwood.”
Ha érdekel ez a korszak, akkor az olyan személyeket feldolgozó cikkeinket is bátran ajánljuk, mint Martha Cooper, Gordon Parks, Bruce Gilden, Glen E. Friedman. Valami történt a nyolcvanas években. És ez nem pusztán nosztalgia. Az volt az utolsó évtized, amely még lezárt egy korszakot, mielőtt elindult volna a modern, ipari-technológiai világ, ami a kilencvenes években végérvényesen átalakított mindent.
