Ha valaki ma szeretne eljutni Londonból az indiai Kalkuttáig akkor azt nagyjából 9 óra alatt könnyedén megteheti repülővel, mondjuk a Heathrowról felszállva. Máshogy nem is nagyon érdemes nekiveselkedni az utazásnak, hiszen a két város légvonalban – csekélynek egyáltalán nem nevezhető – 7962 kilométeres távolságra fekszik egymástól. Hatvanöt évvel ezelőtt azonban egy angol utazási iroda gondolt egy merészét és beindította exkluzív buszos vállalkozását, mely egyetlen járattal üzemelt London és „természetesen” Kalkutta között, az úgynevezett hippiútvonalat járva végig.
1957. április 15-én indult el legelső útjára az Albert Travels által üzemeltett London-Kalkutta autóbuszjárat, egy akkoriban minden igényt kielégítő, nagyszerűen felszerelt járgánnyal, na meg jó pár utassal a fedélzetén. Összesen 36992 kilométert kellett legyűrjenek így meghitten, együtt, amit 51 nap zötykölődés után sikeresen abszolvált ember, illetve gép egyaránt, nem akármilyen tettet végrehajtva ezzel.
Angliából a buszt először áthajóztatták Belgiumba, majd onnan, immár a saját kerekein folytatta útját Nyugat-Németországon és Ausztrián keresztül. A keleti-blokkban aztán a nyugattal (is) haverkodó, Josip Broz Tito irányította Jugoszlávián át hajtottak a keményvonalas kommunista Bulgária érintésével Törökországig. Innen az akkoriban még sokkal nyitottabb Iránon, illetve az akkoriban még sokkal békésebb Afganisztánon utaztak keresztül, míg az utolsó állomás, India előtt átruccantak Pakisztánon is. Kalkuttába végül június 5-én futott be a járat Váránaszi városából.
A közel két hónapos túra során az utazóközönség semmiben sem szenvedett hiányt. Azon túl, hogy gyönyörű tájakat barangoltak be, a busz valódi luxussal szolgált a részt vevők számára. Voltak benne komfortos, fűthető hálóhelyiségek, valamint egy konyha is. Még egy zsebkendőnyi bár is üzemelt, ahol rendszeresen tartottak összejöveteleket, közös rádiózásokat. Persze nem csak „buliztak” a népek, bőven volt idejük más jellegű programokra is.
Több városban, például Bécsben, Teheránban, Isztanbulban és Kabulban vásárlásokat iktattak be a szervezők, hogy a bár készleteit, vagy esetleg magukat is felfrissíthessék a kényelemben megfáradt utazók. Mindemellett, vagy akár mindeközben természetesen, amolyan kötelező elemként, városnézésre, piknikre is bőven jutott a drága menetidőből.
Egy útra eleinte 85 font ellenében lehetett befizetni, később ez az ár közel 150 fontig emelkedett, ami meglehetősen soknak számított, habár nem szabad megfeledkezni arról, hogy tulajdonképpen „all inclusive” ellátás járt a pénzért cserébe. (Utazás, meg koszt és kvártély, ugyebár.)
A hatvanas évek közepén azonban meghibásodott az ikonikus busz, ezért az utazási irodának nem maradt más választása, mint hogy eladja azt. Ezzel azonban nem ért véget a sztori, az új tulaj, a szintén angol származású Andy Stewart megjavíttatta, sőt, fel is újította a sokat látott gépet, hogy aztán tovább folytathassa útját Albert néven, csak kicsit tovább, egészen Ausztráliáig.
(Kalkuttát, az egykori indiai fővárost, 2001-ben nevezték át hivatalosan Kolkatára.)
