Az ausztrál dokumentumfilmes, Eddie Martin We Were Once Kids címmel doksit forgatott a Kölykök (Kids) című legendás film születéséről, utóéletéről, és az abban szereplők sorsáról. A film létrejötte legalább annyi kérdést vet fel, mint maga az alkotás. A Kölykökről mi is írtunk. Eddie Martin másik dokumentumfilmjéről, a Pappas testvérek kálváriáját bemutató All This Mayhemről szintén beszámoltunk. Tehát biztosak lehettek abban, hogy itt komoly témák kerülnek terítékre, amiket nem lesz könnyű megemészteni.
Kölyköd voltam
26 évvel azután, hogy a Kids című indie kult-klasszikust a gyanútlan közönség elé tárták, egy ausztrál filmes jó szimattal dokumentumfilmet készített az eredeti szereplőgárdáról. A film rendkívül eltérő életutakat mutat be, beleértve azt is, hogy a szereplők miként élték meg a hírhedtséget a híresség helyett. Mielőtt rátérnénk a dokumentumfilm részleteire, érdemes visszatekintenünk az 1990-es évek egyik legikonikusabb alkotására és magára a rendezőre is.
1995-ben szó szerint berobbant a mozikba Larry Clark rendezésében, valamint a mindössze 19 éves Harmony Korine forgatókönyvével (?!?) támogatott, meglehetősen ellentmondásos érzelmeket kiváltó Kids című film. Korine esetében a kérdőjeleket azért tettem, mert későbbi munkái alapján bizonyította, hogy valójában nem jó forgatókönyvíró, míg Clark rendezői képességei is erősen megkérdőjelezhetők. Hogyan sikerült akkor mégis ennek a két alaknak, és a sok fiatalnak ez a filmes bravúr? Ezt a kérdést is boncolgatja a dokumentumfilm. A film Clarkot és a fiatal Korine-t is felhelyezte a független filmművészet térképére, mint új hangokat. Emellett olyan színészek karrierjét is elindította, mint Chloë Sevigny, Rosario Dawson, Leo Fitzpatrick és Jon Abrahams.
Röviden, ez a film anno, egy új, hiteles látlelet volt a kallódó fiatalokról. Egy botrányos, ugyanakkor szenzációs alkotás, amely brutálisan őszinte pillantást vetett a valóságra – ezt Clark többször is megpróbálta megismételni. Sikertelenül. Ebben a filmben azonban összejött neki. A Kids rémisztő, mégis szórakoztató, természetes és dokumentarista hatású portréjával telibe talált. A csonka családokból származó, túl korán felnőtté vált, céltalan New York-i fiatalok élete hitelesen került bemutatásra. Célok és lehetőségek híján idejüket főleg azzal töltötték, hogy eltűnjenek a szex, drogok és rock ‘n’ roll helyett a hiphop Bermuda-háromszögében.
A film rendkívüli hitelességét az adta, hogy mindenki önmagát alakította. A deszkások
valóban deszkások voltak, Rosario Dawson tényleg a saját történetét mesélte el, ahogyan
szinte mindenki más is. Amit Korine hozzáadott, az inkább csak rontott az összképen.
Larry Clarkról érdemes tudni, hogy 1995-ben, amikor bemutatták a Kölyköket, kezdő rendezőként már élő legendának számított. Az 1943-ban született alkotó ugyanis ezt megelőzően fotósként vált híressé 1971-ben megjelent Tulsa című sorozatával, amely Oklahomabeli szülővárosának alvilágát és kábítószeres szubkultúráját dokumentálta. Képei egyszerre voltak kegyetlenül őszinték és művészien kifinomultak. Clark célja az volt, hogy elmossa a határokat a valóság és fikció között: „Szigorúan dokumentumképek voltak, de megvolt a fiktív minőségük is.” Valójában arról van szó, hogy ebben a létben ő nyakig benne volt, nem megfigyelte, megélte ezeket a sztorikat.
A Tulsa-album jelentős hatást gyakorolt az amerikai független film számos nagy alakjára, többek között Paul Schraderre, a Taxisofőr forgatókönyvírójára. Különösen fontos a mi esetünkben Gus Van Sant rendező, aki a Kölykök egyik társproducere volt. Larry Clark első filmjét, a Kölyköket, 52 évesen rendezte. Számos segítője volt, ami megmentette a filmet attól, hogy csupán egy őrült drogos túra legyen.
Clarkot a Diane Arbus-iskola követőjeként, amolyan gonzo-fotósként tartja számon az amerikai fotótörténet. Számtalan képén látható ő maga is, az események – kábítószerüzletek, nemi aktusok, semmibe révedések – tevékeny részeseként. Larry amúgy nem viccelt, a hetvenes évek végén másfél évet ült egy szigorított fegyintézetben: testi sértés és engedély nélküli lőfegyver birtoklása miatt. Egy maratoni speed hajtotta kártyaparti végén ugyanis karon lőtte partnerét. Ezen kívül visszaeső ittas vezetőként évtizedekre bevonták jogosítványát.
Annak ellenére, hogy Clark már huszonöt éve dokumentarista és streetfotós legendának számított, a Kölykökkel vált igazán ismert művésszé. A film reklámkampányában és a rendező nyilatkozataiban is kiemelték, hogy a forgatókönyvíró, Harmony Korine mindössze tizenkilenc éves volt a film készítésekor, és hogy Clark közel ötvenévesen kezdett el gördeszkázni. Tény, hogy rendszeresen járt le a fiával a Washington Square-re abba a társaságba, amelynek tagjaiból a film szereplőit válogatta.
Clark elmondása szerint ugyanazt valósította meg a Kölykökben, mint korábban a
Tulsa fotóiban, csak fordítva: „a Kölykök fikció, de megvan a dokumentum-minősége is.”
A film egyes jelenetei valóban lélegzetelállítóan hitelesek, ez azonban sokkal inkább a dialógusoknak (gyakran egyszerre folyik három vagy négy), s nem a szituációknak vagy a „dokumentum-játékfilm” műfajból unalomig ismert kézi kamerának lenne köszönhető. Clark arra törekszik, hogy az utcai élet minden aspektusát bemutassa. Ez sikerült neki, és a szereplői megmentették a filmet hitelességükkel.
Nádori Péter kritikus anno a Filmvilágban találóan fogalmazta ezt meg: „Mintha egy listán mennénk végig, s a rendező egymás után pipálná ki az előre meghatározott feladatokat: káromkodás megvolt, pia megvolt, kábszer megvolt, hugyozás megvolt, lincselés megvolt, magánlaksértés megvolt, közömbös anya megvolt, érzéketlenség megvolt, nemi erőszak megvolt. Egy jelenetből kiderül, hogy a fiúknak mindezek ellenére is van szívük (Casper mind a három centjét odaadja a metróban egy koldusnak), ez is megvolt.”
Annyi azonban bizonyos, hogy mindenki a saját nevén szerepelt, és tulajdonképpen önmagát játszotta. Clark egyfajta játékmesterként irányította őket, míg Korine bugyuta forgatókönyve csupán vázként szolgált. Sokan úgy vélik, hogy Clark azért választotta Korine-t, mert így könnyebben tudott kommunikálni a fiatalokkal, ne feledjük, ekkor már ötven felett volt.
Clark a zseniális, úttörő francia rendező, Robert Bresson dokumentarista „igaz moziját” követte, amely természetes világítást alkalmaz, és a szereplők maszkírozása nélkül dolgozik. A film több, hosszan kitartott, beállításnak teszi ki nézőit, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy mi is bevonódjunk. Ez sikerült is, a film magával ragadó, sodródunk mi is a kölykökkel. A különbség az, hogy mi fel tudunk állni a székből, ki tudunk szállni a sztoriból. A szereplők nem. Erről szól a doksi.
Az ártatlanság elvesztése
„Úgy akartam megmutatni a dolgokat, ahogyan a kölykök látják őket, a negyvenes hollywoodi pasik moralizálásai nélkül.” – Larry Clark.
Az ausztrál rendező, Eddie Martin dokumentumfilmje egy olyan történetet tár a nézők elé, amelyről az ember – és talán te is, ha megnézed – úgy érezheti, mintha maga is ott lett volna. Ahogy a régi magyar mondás tartja: „Hosszú nevetésnek sírás a vége.” Nem lehet mindent következmények nélkül félredobni; előbb-utóbb dominószerűen minden összeomlik. A Kids-ben volt valami árnyék, valami vadság, amely túlmutatott Korine írott, didaktikus fikcióján. Idővel, amikor a két nem hivatásos főszereplő tragikus halála nyilvánosságra került, felmerültek kérdések azzal kapcsolatban, mi történt a film hátterében álló gyerekekkel. Justin Pierce (Casper) huszonöt évesen felakasztotta magát. Harold Hunterre (1974-2006) lassabb, de ugyanolyan tragikus vég várt. Harold és Justin létfontosságúak voltak a film elkészítésében, és lehetővé tették Korine és Clark számára, hogy hozzáférjenek a Washington Square-i deszkás gyerekek világához. Harold, aki a Zoo York támogatottja volt, szintén a két végén égette a gyertyát.
A doksiból kiderül, hogy Clark először szkepticizmussal fogadta a deszkásokat, lévén öntörvényűek voltak, így nem ő irányított. Harold és Justin lelkesedése és kapcsolatai azért is voltak fontosak, mivel ők jól ismerték az akkoriban még nehezebben elérhető deszkás világot. Sokan csak miattuk mentek el a forgatásra, még akkor is, ha ez csak némi nevetséges pénzt és tisztességes étkezést jelentett számukra.
A dokumentumfilm egy másik fontos megfigyelése Clark machinációira irányul, amelyeket öregedő cukros bácsi módjára végzett. Clark keselyűként figyelte áldozatait, drogokkal és alkohollal serkentve a nem hivatásos szereplőket, köztük több kiskorút is. Ne feledjük, hogy az Egyesült Államokban 21 éves kor alatt tilos alkoholt kiadni. Larry bácsi mégis beszerzett nekik, és talán még ennél is fontosabb, hogy azt az illúziót keltette, hogy ezek a tapasztalatok egy nagy hollywoodi karrier első lépései lehetnek. Ez persze hamis remény volt, amit Clark akkor is tudott. Ironikus módon azonban ez a hazugság mégis valóra vált. Az öreg manipulátor hazugságai, amelyek őt magát nem emelték fel, végül Chloë Sevigny, Rosario Dawson és mások karrierjét tényleg elindították.
Számos dokumentumfilm tárgyalja a filmipar sötét oldalát, de a We Were Once Kids különösen kiemeli, mennyire befolyásolta Korine és Clark a sebezhető fiatalokat, szinte bűnözői precizitással. Bár lehet érvelni amellett, hogy Korine maga is nagyon fiatal volt, és kábítószer-függőségbe süllyedt, ez semmit sem enyhít az akkor már ötven felé járó Clark felelősségén.
Clark és Korine, anno 1996-ban a Kids Cannes-i premierje utáni kérdésekre mind kamu választ adott. Miszerint nem voltak drogok a forgatáson, és mindenki „megfelelő életkorú” volt. A dokumentumfilm azonban bebizonyítja, hogy ezek az állítások hamisak. Az egyik fiatal srácot annyira becuccolták, hogy valóban elájult a hírhedt partijelenet alatt. Clark és Korine felhasználta az amúgy is marginalizált fiatalokat. Mentális egészségügyi problémák, öngyilkosság, szexuális zaklatás, droghasználat – ezek egyetlen világban sem elfogadhatóak. Főleg, ha kölykökről van szó. Könnyű erre fellengzősen rávágni, hogy ez az ára egy ilyen jó filmnek, de ez hazugság. Minden bizonnyal fegyelmezettebben, kevesebb parával is meg lehetett volna ezt oldani. Nincs kimondva, én mondom ki: Larry Clark valójában bulizni, vadulni, és ki tudja, még mit akart a fiatalokkal. Az sem volt baj, ha a film elkészül, de amennyi energiát beleölt a buliztatásba, annyit invesztálhatott volna egy komplexebb sztoriba is. A We Were Once Kids részben keserédes elmélkedés, részben pedig csípős vádirat a hollywoodi módszerek ellen. Ha úgy veszem „metoo” film, és mint olyan maximálisan igaz is. Érdemes megnézni a Kölyköket újra, és akkor egyben minden kulturális hatása még sötétebbé, még összetettebbé válik, ha tudjuk, mi történt a film elkészítése közben. Mind Clark, mind Korine szerette volna megmutatni, hogy jó filmes szakemberek, igyekezvén megismételni a sikert. Nem igazán sikerült nekik. Egyszer volt New Yorkban Kölyökvásár.
We Were Once Kids (2021)
