De ki az a mi, és ki az a Martha Cooper?
Martha Cooper az egyik legnagyobb 4BRO-adósságunk nektek, egyébként amerikai fotóriporter. Leginkább az 1970-es és ’80-as évek New York-i graffiti korszakának dokumentálásáról ismert. Akkor hogy e világ közelébe tudj kerülni, tényleg komoly terepmunkát kellett beletegyél, és a legdurvább környékekre kellett ellátogass. Oda, ahol a (fehér) madár se jár, nemhogy egy középosztálybeli fehér nő. Ha érted mire gondolok.
Martha Cooper fotós közel négy évtizeden keresztül dokumentálta a street art egykor tényleg underground kultúráját. Pályafutása során találkozott a graffiti néhány legendává nemesült ikonjával – Dondi White-tól kezdve Keith Haringig. A mai napig sok, már azóta befutott utcai művész számára is eseményszámba megy, ha Martha véletlen megörökítette fényképezőgépével. A legfontosabb, amit meg kell érteni vele kapcsolatban, hogy „velünk van”. Nem egy fotós, aki kihasználja a témáját, de azonosulni kicsit sem tud vele.
Nem véletlen a cím. Martha megértette a világot, amibe belekerült, sokszor maga is kiment az illegális túrákra.
De ami még fontosabb, ez akkor nem volt menő és trendi dolog, több helyen elmondja, hogy a graffiti egyenesen közutálatnak örvendett. A rendőrség is rendszeresen zaklatta, hogy adja ki „forrásait” honnan vannak a képek.
Nem tudták, hogy ő maga a forrás és a fixer. (Fixer aki leszervezi a fotósnak az illegális vagy bármilyen fura helyen a találkát). Martha belelátott Bronx, Brooklyn, Queens kilátástalan munkásnegyedeinek életébe, és megértette, hogy itt egy olyan kultúra szökken épp szárba, ami magát teremtette meg. Ez volt a hiphop. Az igazi hiphop, amikor a graffiti, a breaktánc, a DJ-k, a rap még egy volt.
1984-ben Cooper és Henry Chalfant publikálta a New York-i graffitiről készült fényképeit a Subway Art című könyvben, amely azóta 2009-ig kábé félmillió példányban kelt el belőle.
Élet és titkos élet
Cooper három évesen kezdett fényképezni. 4 évesen már graffitit. Na jó, nem. Ellenben az igaz, hogy 16 évesen leérettségizett, és 19 évesen már művészeti diplomát szerzett a Grinnell College-ban. Később angolt tanított a Békehadtest önkénteseként Thaiföldön. Utána „historical badass woman” kategóriában is a 4BRO radarjára kerülhetett volna, ugyanis motorkerékpáros körutazást tett Bangkokból egészen Londonig. Ezután antropológiai diplomát szerzett az Oxfordi Egyetemen. Szinte egy női Indiana Jones élete sejlik fel itt.
Első lépései a művészi fotózás felé akkor kezdődtek, amikor Cooper Japánban volt, és az akkor még szokatlan, egész hátas, jakuza, és eta, burakumin emberek tetoválásairól készített képeket.
Az 1960-as években fotós gyakornok volt a National Geographic-nál, az 1970-es években pedig a New York Post munkatársaként dolgozott. Fényképei a National Geographic, a Smithsonian és a Natural History magazinokban, valamint több tucat könyvben és folyóiratban jelentek meg. Tulajdonképpen a szépen befényelt magazinfotózás farvizén le is élhette volna az életét, de szabadidejében egy titkos életet választott.
Legismertebb személyes munkája, az 1970-es és ’80-as évek New York-i graffiti
szcénájának feltérképezése. Egy olyan időszakban, amikor közutálatnak örvendett
a graffiti, szinte csak bandatevékenységet és vandálkodást láttak benne.
Martha talákozása a graffitivel egészen érdekesen kezdődött. Amikor hazafele tartott a Posttól, gyakran tett fotósétákat és elkezdett fényképeket készíteni a New York-i gyerekekről. Igazából már ezen képei is kiérdemlik a figyelmet. A két táncoló lány, mint szociofotó, is megállja a helyét.
Egy nap találkozott egy Edwin Serrano nevű fiatal sráccal, aki által képes volt megfejteni a környéken található falfirkákat. Serrano segített elmagyarázni neki, hogy a graffiti egy művészeti forma, és minden művész a saját becenevét írja. Bemutatta az akkor még ismeretlen későbbi „graffitikirálynak”, Dondinak. Dondi volt az első, aki megengedte neki, hogy elkísérje – amíg ő rajzol, festett, Martha fotókat készített a folyamatról. Miután találkozott Dondival, Coopert lenyűgözte az underground szubkultúra, amelyet ezek a graffitiművészek hoztak létre New Yorkban. 1984-ben Subway Art néven összeállított egy fotóalbumot, amely a graffitis szubkultúrát illusztrálja. A graffiti Bibliájaként vált ismertté.
„Subway art és…”
„A Subway Artot Henry Chalfanttal raktam össze. Ez egy közös projekt volt, a lényege, hogy dokumentáljuk a jelenlétüket. Megmondom őszintén, nagyon nehezen találtunk kiadót a Subway Art számára. A legtöbb New York-i szerkesztőm, kiadó konkrétan utálta a graffitit. Sok elutasítás után 1982-ben a frankfurti könyvvásárra repültünk ajánlatunkkal, és találkoztunk egy angol kiadóval, a Thames & Hudsonnal. Nekik azonnal megtetszett a projekt. A könyv végül 1984-ben jelent meg, de nem aratott azonnali sikert. A könyvkereskedők gyakran zárt tokban tartották, mert hajlamos volt eltűnni a polcokról. Megvolt az a kétes megkülönböztetése, hogy akkoriban a legtöbbet lopott könyv volt.” – nyilatkozta Martha ezekről az évekről.
Miben különbözik a graffiti a street arttól?
Martha Cooper érti és erről is van véleménye. „A graffiti az – utcanév – stílusos betűkkel történő felírásából áll, általában spray-vel vagy markerrel. Ez egy márka, és egyben háborús tevékenység. Stílusharc. Stylewar. Részben tényleg a bandák tevékenységéhez kapcsolódott, akik jelölték a területeiket. A graffitiseknek is voltak yardjaik, területeik, amik az adott brigádhoz tartoztak. Ha valaki ott festett, belerajzoltak, átcrossolták. De meg is kellett védeni a területet. A street art lehet bármilyen kép, bármilyen technikával készülhet. Ezen kívül a graffitisek általában illegálisan festik be-el a közterületet, míg a street art művészeknek általában, de nem mindig, van engedélyük a festésre.”
Martha Cooperről érdemes tudni, hogy nem használta ki alanyait, nem tette fotói témáivá gyengeségüket, drogfüggőségüket. Nem azt akarom mondani, hogy graffitisek ilyenek voltak, nagyrészt pont nem, de az IRAK crew esetében is vannak azért hajmeresztő sztorik. A lényeg, hogy ha a gettókban jól kiismered magad, ha megszoknak, ismernek. Akkor úgymond „nagyon jó” nyomorpornó-fotósorozatokat lehet készíteni a szerencsétlen sorsokról. Martha képeiben az a szép, hogy bár nem idealizálja, úgy mutatja be őket, ahogy vannak, de jóindulattal áll hozzájuk. Nem rabolja ki az életük titkait. Sok nehéz sors legszebb pillanatait kapjuk, amikor a fiatal szellemek először próbálják kifejezni magukat. Amikor Lady Pink (akiről írtunk mi is) egyedül ül a lepusztult, széttagelt metrókocsin, van benne valami mélyen ártatlan, valami nagyon emberi.
Cooper egyéb életei
Cooper ma is Manhattanben él. Valójában folyamatosan fotózott, most márciusban lett nyolcvanéves, de hetvenévesen is aktívan kereste a témáit. Nem szereti, ha csak a legendássá vált graffitis időszakával foglalkoznak, hiszen őt mindig is az emberi kis közösségek, a szubkultúrák, az anomáliák, ellentmondások érdekelték.
A japán örömlányok tetováláskultúráján kívül, az 1980-as években megörökítette Belize-ben a maja kultúra mai is itt élő leszármazottait és régészeti maradványait olyan helyeken, mint Nohmul és Cuello. 2006 és 2016 között szintén egy elég különleges fotóprojekten dolgozott a Sowbo-Soweto sorozaton. Itt a dél-afrikai Soweto és Baltimore délnyugati negyedét hasonlította össze (SoWeBo jelentése South-West Baltimore).
2019-ben a Martha: A Picture Story című dokumentumfilm témája volt.
Talán a legnagyobb tisztelgés, amit egy fotós kaphat, ha a témája is megörökíti. Ezért mondtam, hogy itt nem csupán fotós és alanya esete forgott fenn. Itt barátságok születtek. 2013 márciusában sajátos születésnapi meglepetést kapott a New York-i graffitilegendáktól. Több graffitiművész a Houston Streeten kifújta Martha nevét 70. születésnapja alkalmából.
