Neil Gaimant sokan képregényszerzőként ismerik, noha az angolszász kultúrkörben íróként legalább annyira elismert. Az írót külön kihangsúlyoznám, mivel esetében a fantasy-, képregény-, sci-fi-, gótikus és egyéb jelzők inkább csak elaprózzák a nagy egészet. A The Sandman tette őt igazán népszerűvé, de minden bizonnyal a Csillagpor, a Coraline és a The Graveyard Book végett is ismernénk a nevét. A Sandmannel kiegészülve azonban még lehengerlőbb az életmű. Lévén ez itt most egy író- és képregényajánló, nem szeretnénk homokviharba kerülni a spoilerek miatt, ezért koncentráljunk arra, mi is előzte meg az álomhomokot.
Az álom előtt
A Sandman, azaz a Homokember történetét nem Gaiman találta ki. A Homokember az európai folklórban több egymástól távol eső kultúrában is feltűnik. Mitikus alak, aki elaltatja az embereket, mialatt az arcukba fúj, vagy a kezével varázslatos homokot szór a szemükbe. Hagyományosan többnyire édes álmokat hoz és inspirál, de később a karaktere a „szerencséhez” hasonlóan ambivalens lett. Régebben a szerencsét önmagában szinte alig használták, rendre hozzátették, hogy jószerencse vagy balszerencse.
A Homokember számos gyermektörténet és könyv szereplője. Különböző változatai elsősorban az észak- és nyugat-európai kulturális hagyományban terjedtek el. A lényeg ott is az volt, hogy éjszaka homokot vagy port szór a gyerekek szemébe, amitől elaludnak és álmokat szőnek.
Ébredés után a szemek dörzsölése a homokember
előző esti munkájának feltételezett eredménye.
Csakhogy a Homokember korántsem mindig kedves figura. Az alak különböző változatai meglehetősen eltérnek egymástól: míg egyes történetekben békés álomhozó, másutt kifejezetten baljós teremtmény. E. T. A. Hoffmann 1816-ban megjelent A homokember (Der Sandmann) című novellájában – amely magyarul többek között Az arany virágcserép és más elbeszélések című válogatáskötetben is olvasható – már egy félelmetes, fenyegető alak képével találkozunk, míg Hans Christian Andersen 1841-es Ole Lukøie című meséjében a homokember jóval barátságosabb: esténként meglátogatja a gyerekeket, álmot hoz rájuk, és történeteket mesél nekik.
Éppen Andersen változata különösen érdekes Gaiman világának ismeretében. Ole Lukøie ugyanis az álmokhoz és az alváshoz kötődő alak, a történet végén pedig megismerjük az ugyanilyen nevű testvérét is: a Halált. Álmot és Halált tehát már jóval Gaiman előtt is rokoni kapcsolat fűzte egymáshoz.
A Homokember egyik távoli rokona a francia-kanadai, elsősorban québeci folklórból ismert Bonhomme Sept-Heures („Hétórai jóember”). Ő azonban már sokkal inkább mumus, mint álomhozó: este hét óra után járja az utcákat, és a történetek szerint elragadja azokat a gyerekeket, akik nem mentek időben haza, vagy nem hajlandók lefeküdni. Nagy zsákjában cipeli el őket, egyes változatokban pedig homokot szór a szemükbe, hogy elvakítsa és könnyebben elkapja őket. Innen már nekünk is ismerős lehet a történet: a zsákos ember különböző változatai a magyar gyerekeket sem kímélték.
A román folklórban is találunk hasonló, az elalváshoz kötődő alakot Moș Ene („Ene apó”) személyében. A Gōjin Ishihara-cikk kapcsán láthattátok, milyen horrorisztikusak tudnak lenni a japán gyerekmesék – habár, mint látható, minket, európaiakat sem kell félteni.
Fontos azonban különbséget tenni ezen alakok és a klasszikus Homokember között. A Homokember alapvetően az alváshoz és az álmokhoz kötődik, és különböző megjelenéseiben az álmok lehetnek éppúgy kellemesek, mint nyugtalanítóak. Ez a kettősség pedig már jóval Gaiman előtt megjelent az irodalomban.
Hans Christian Andersen 1841-es meséjének, az Ole Lukøje-nak a címszereplője maga is egyfajta Homokember. Esténként meglátogat egy Hjalmar nevű kisfiút, és egy héten keresztül minden éjjel más-más álmot mutat neki. Ole Lukøje úgy altatja el a gyerekeket, hogy valamit a szemükbe juttat, amitől azok elnehezülnek és becsukódnak. Ezután két esernyője egyikét nyitja ki fölöttük: a jó gyerekeknek szánt ernyő belsejét képek borítják, amelyekből csodálatos álmok születnek, míg a másik teljesen üres – így a rossz gyerekek álom nélkül alusszák végig az éjszakát.
„Este, amíg a gyerekek az asztalnál vagy a kisszékeikben ülnek, nagyon halkan jön fel a lépcsőn, mert zokniban jár, majd a legkisebb zaj nélkül kinyitja az ajtót, és beszór egy kis adag finom port a szemükre, éppen annyit, hogy muszáj legyen becsukniuk a szemüket, és így ne lássák őt.”
De Ole Lukøje semmiképp sem kívánja bántani őket, mivel köztudottan nagyon szereti a gyerekeket, és csak azt akarja, hogy csendben legyenek, ezért szép történeteket mesél nekik szavak nélkül.
A Homokember a modern popkultúrában is tovább él. Zenei szellemidézésből legalább kettőt mindenképpen érdemes megemlíteni. A The Chordettes 1954-es Mr. Sandmanje az álomhozó kedvesebb arcát idézi meg, míg a Metallica 1991-es Enter Sandmanje már az éjszakai félelmek, rémálmok és a gyermeki rettegés felől közelít ugyanahhoz az alakhoz. Gaiman képregénye és a Metallica dala között ugyanakkor nincs ismert közvetlen kapcsolat – a két mű egyszerűen ugyanabból a jóval régebbi kulturális hagyományból merít.
Mr. Sandman: The Chordettes
Metallica: Enter Sandman
Gaiman életművének zenei kapcsolatai közül ennél sokkal érdekesebb Tori Amos személye. Az énekes-dalszerző és Gaiman évtizedeken át közeli barátságban állt, műveik pedig többször is visszaköszöntek egymásnál. Amos már az 1992-es Little Earthquakes album Tear in Your Hand című dalában megidézte Gaimant és az Álomkirályt, később pedig újabb utalások követték. A kapcsolat fordítva is működött: Gaiman képregényeiben szintén megjelentek Amos dalszövegei és hatása, Delirium karakterének későbbi megformálására pedig maga Gaiman szerint Amos is hatással volt.
Sandman: Az álmok fejedelme
A nagy szavak a nagy dolgok számára vannak fenntartva. A marketing azonban rongyosra használja őket, hogy eladja a termékeit. De mit is mondhatnék a legjobbra, a legokosabbra, a legszellemesebbre? Hogy jó? A Sandman jó képregény. Talán a mai világban az is számít, hogy jókor jött.
A képregényműfaj éppen hatalmas átalakuláson ment keresztül, amikor jött valaki, aki
port hintett a szemünkbe. Az álmok világának csillámporát. Irodalomtörténeti jelentőségű
képregényeposz a Sandman, amely az Álmok Fejedelmének utazásait mutatja be.
Egyesek szerint minden idők egyik legjelentősebb és egyben legtöbbre tartott képregénysorozatáról beszélhetünk. Nem is teljesen alaptalanul. A Sandman azon művek közé tartozott, amelyek segítettek végképp elmosni a képregény és az „igazi” irodalom közé húzott mesterséges határvonalat. Egyes gyűjteményes kötetei a The New York Times bestsellerlistájára is felkerültekegyik története pedig olyan irodalmi díjat nyert, amelyet korábban képregénynek még nem ítéltek oda.
A Maus, a Watchmen és az általunk is említett Moebius Incalja mellett a műfaj egyik kiemelkedő alkotása. Természetesen rengeteg japán, francia, olasz és más szerző alkotott hasonló színvonalon – és fogunk is még írni róluk. A Sandman történetei azonban valóban irodalmi igényűek, amit egy folyamatosan változó, zseniális grafikai és képzőművészeti világ támogat.
Bár a Sandman mozgóképes adaptációja évtizedeken át bolyongott Hollywood fejlesztési poklában, Gaiman pedig többször is világossá tette, hogy egy rossz filmnél még a semmilyen film is jobb, 2022. augusztus 5-én végül képernyőre került a várva várt sorozat a Netflixen, a Warner Bros. Television közreműködésével. Az egyik korábbi filmes forgatókönyvről Gaiman nem éppen visszafogottan nyilatkozott: „Nemcsak a legrosszabb Sandman-forgatókönyv, amit valaha láttam, hanem könnyen a legrosszabb forgatókönyv, amit valaha olvastam.”
A Netflix kínálatában a kultikus képregény sikeres dark fantasy sorozatként született újjá. A történet azonban 2025-ben már le is zárult: a második, egyben utolsó évad két részletben érkezett júliusban, majd egy különleges bónuszepizód tett pontot Álom televíziós történetének végére.
The Sandman | Official Trailer | Netflix
Azonban kérve kérek mindenkit: először a képregényt olvassa! Nem rossz a sorozat – sőt –, de nem lehet a képregényhez mérni. Mint ahogyan egy jó történetet is el tudnak rontani rossz színészek, úgy egy igazán jó képregény sem csupán a története miatt jó. A képi világ, a szöveg, a ritmus, a panelek egymásutánja: az egész együtt adja ki a varázslatot. Ezt pedig a mozgókép szükségszerűen valami mássá alakítja.
Mert bár a Sandmant Neil Gaiman írta, vizuális világát alkotók egész sora formálta. Többek között Sam Kieth, Mike Dringenberg, Jill Thompson, Shawn McManus, Marc Hempel, Bryan Talbot és Michael Zulli rajzolta Álom történeteit, Todd Klein pedig a sorozat jellegzetes betűinek és szövegbuborékjainak kialakításával tette hozzá a magáét. A borítók mögött pedig mindvégig Dave McKean állt. Ez a csapat nagyon sokat hozzátett a Végtelenek világához.
Dave McKean ráadásul egyáltalán nem választott szokványos megoldásokat a képregényborítókhoz. Teljesen elborultak. Festmény, rajz, fotó, kollázs, talált tárgyak – nála szinte bármi a borító részévé válhatott. Tudatosan szakított azzal a képregényes hagyománnyal is, amely szerint a címszereplőnek vagy éppen egy látványos jelenetnek kell uralnia a borítót. A Sandman esetében inkább hangulatot, gondolatot, valamiféle átjárót akart teremteni az olvasó és az adott történet között. Nem mellékesen ő volt az eredeti sorozat mind a 75 számának borítóalkotója. Az eredeti The Sandman 75 számon keresztül futott 1989 januárjától 1996 márciusáig. Magyarországon a teljes sorozatot a Fumax öt vaskos, keménytáblás gyűjteményes kötetben adta ki.
A Sandman az „Álom” történetét meséli el, aki maga az álmodás kortalan, antropomorf megszemélyesítője. Sok néven ismerik: Sandman, Morpheus, Dream, az Álmok Fejedelme – és ez még csak a kezdet. A sorozat idővel a DC egyik legsikeresebb és legnagyobb presztízsű képregényévé nőtte ki magát.
Mint írtam a bevezetőben, a nagy hírű homokember karakterének számos változata akadt a történelem során, és ez alól a képregények világa sem kivétel. Jóval Gaiman előtt léteztek már Sandman nevű képregényfigurák. A DC első Homokembere, Wesley Dodds 1939-ben jelent meg: gázálarcot viselő, bűnözőkre vadászó detektív volt, akinek még természetfeletti álomkirályságra sem volt szüksége ahhoz, hogy meglehetősen bizarr jelenség legyen.
A Marvel saját Sandmanje, William Baker, ismertebb nevén Flint Marko csak később, 1963-ban bukkant fel az Amazing Spider-Man #4-ben. Stan Lee és Steve Ditko teremtménye azonban már egészen másfajta Homokember: Pókember ellenfele, aki testét képes homokká alakítani és tetszése szerint formálni.
Neil Gaiman Sandmanje egy harmadik irányból született. Gaiman eredetileg a DC 1974 és 1976 között futó The Sandman sorozatának szereplőit szerette volna felhasználni egyik történetéhez. A DC azonban más terveket szánt neki. Karen Berger szerkesztő arra biztatta Gaimant, hogy a régi karakter helyett alkossa meg a saját Sandmanjét. A csillagok összeálltak: nem egy újabb maszkos igazságosztó vagy korábbi figura egyszerű feltámasztása született, hanem Álom – a Végtelenek egyike, az álmok birodalmának kortalan ura.
„Te nem tudod, hogy mivel játszol”
Fekete mágiával foglalkozó, nagyravágyó okkultisták egyenesen magát a Halált akarják csapdába ejteni azért, hogy örök életet – és ki tudja, még mi mindent – csikarjanak ki tőle. A terv azonban nem egészen úgy sikerül, ahogyan elképzelték: Halál helyett egy sápadt, vékony fiatal férfinak tűnő alakot ejtenek foglyul, akivel látszólag nem tudnak mit kezdeni.
Gaiman egy fiatalnak tűnő, betegesen sápadt alak képével, egy néma rab történetével indítja a sztorit. Egy üveggömbbe zárva, mágikus kör közepén raboskodik, és csak vár és vár. Évek telnek el. Fogvatartói megöregszenek, egy részük meghal, a rab pedig változatlan marad. Időbe telik, mire megértik, hogy nem egyszerű természetfeletti lényt ejtettek foglyul, hanem magát Álom urát. Az pedig, hogy egy maroknyi okkultistának miként sikerülhetett egyáltalán foglyul ejtenie, csak jóval, jóval később derül ki.
A történet 1916-ban kezdődik, a cselekmény azonban hamar elhagyja ezt a kort, és Álom kiszabadulása után az 1980-as évek végének jelenében folytatódik. A képregény végén ezért érdemes a jegyzeteket is elolvasni, majd vissza-visszalapozni: csak ekkor válik igazán láthatóvá, milyen gondosan épült fel ez a világ.
Miután Álom visszanyeri szabadságát, hazatér az Álmok Birodalmába, de abból, amit hátrahagyott, alig maradt valami. Lucien fogadja, és szembesíti vele, hogy birodalma fogságának hosszú évtizedei alatt romba dőlt, lakóinak jelentős része pedig eltűnt vagy elmenekült. Álom hiánya ráadásul az ébren lévők világában is nyomot hagyott: egyesek képtelenek voltak felébredni, mások nem tudtak rendesen aludni, megint mások az álom és az ébrenlét közötti különös állapotba kerültek.
Veszélyes játék ez a Végtelenek hatalmával. Több szinten, több nagy játszma folyik egyszerre: angyalok, démonok, istenek és Végtelenek kerülnek egymással szembe. Ebben az ember sokszor csak porszem, és mégis hegynek képzeli magát. Morpheusnak összesen hat testvére van. Érdekesség, hogy eredeti nyelven mind a hét Végtelen neve D betűvel kezdődik: Álom (Dream), Végzet (Destiny), Halál (Death), Pusztítás (Destruction), Vágy (Desire), Kétségbeesés (Despair) és Delírium (Delirium). Nem egyszerű istenekről van szó: sokkal inkább az általuk képviselt jelenségek antropomorf megszemélyesüléseiről, akik már az emberiség előtt is léteztek.
A történet mélységét nehéz néhány mondatban visszaadni. Gaiman mitológiája szinte mindent felfal és újraértelmez: görög–római, zsidó–keresztény, skandináv, egyiptomi, afrikai és más mitológiai hagyományok, népmesék, Shakespeare, történelmi alakok és modern popkulturális elemek férnek meg benne egymás mellett – mindez némi jellegzetesen gaimani fekete humorral megfűszerezve.
Les Daniels képregénytörténész „elképesztőnek” nevezte Gaiman munkáját,
a Sandmant pedig úgy jellemezte, mint „a fantasy, a horror és az ironikus humor
olyan keverékét, amilyet a képregények korábban még nem láttak”.
A sorozat azonban nemcsak művészileg hozott valami újat, hanem az olvasóközönségét tekintve is. Paul Levitz, a DC Comics egykori írója és vezetője szerint a Sandman lett a gyűjteményes képregénykötetek egyik első igazán rendkívüli sikere: olyan új olvasókat is közelebb hozott a médiumhoz, akik korábban nem vagy alig olvastak képregényeket. Különösen nagy számban szólított meg fiatal nőket az amerikai egyetemeken, ami az akkori mainstream képregénypiacon korántsem volt megszokott.
A Sandman misztikája tehát nem egyszerűen a hagyományos képregényrajongókat ejtette rabul. Olyan közönséget is bevonzott, amely addig talán be sem tette volna a lábát egy képregényboltba – és sokak számára maga a Sandman jelentette a belépőt a médium világába.
A Sandman a DC Comics kultikus sikerévé vált. Aki pedig nem jártas a képregények világában, annak is bátran merem ajánlani: olvasható irodalmi műként, misztikus krimiként, thrillerként vagy horrorba hajló fantasyként. De amúgy is találkoztál már vele, hiszen minden éjjel meglátogat Sandman nagyúr.
Gaiman: a Sandman fejedelme
Neil Richard MacKinnon Gaiman 1960. november 10-én született az angliai Portchesterben, zsidó családban. Ötéves volt, amikor családja East Grinsteadbe költözött, nem messze a szcientológia akkori brit – és egy ideig nemzetközi – központjától. Szülei már korábban kapcsolatba kerültek a szcientológiával, később pedig aktívan részt vettek az egyház életében. Apja, David Gaiman idővel annak egyik prominens brit tisztségviselőjévé vált.
A zsidó családi háttér, a szcientológia és a keresztény iskolák sajátos elegye nem éppen hétköznapi vallási környezetet jelentett egy gyerek számára. Apja szcientológiai szerepvállalása Gaiman iskoláztatására is közvetlen hatással volt: hétéves korában emiatt nem kerülhetett be egy fiúiskolába, így korábbi iskolájában folytatta tanulmányait.
Gaiman felnőttként azt mondta, hogy nem szcientológus; a szcientológiát – a judaizmushoz hasonlóan – családja vallásaként írta le. Saját istenhitével kapcsolatban pedig már jóval játékosabban fogalmazott: „Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Isten létezik a DC-univerzumban, és részben erről én tehetek.” A mi univerzumunkkal kapcsolatban már sokkal bizonytalanabb volt: nagyjából ötven-ötven százalék esélyt adott a kérdésnek, hozzátéve, hogy számára ennek nincs különösebb jelentősége.
Gaiman négyévesen már tudott olvasni, és azóta sem nagyon hagyta abba. Saját visszaemlékezése szerint gyerekként egyszerűen felfalta az elé kerülő könyveket. Az iskolában is részben azért teljesített jól, mert amikor az év elején kiosztották a tankönyveket, ő egyszerűen előre elolvasta. Lewis Carroll Alice Csodaországban című könyve életre szóló kedvence lett, de ugyanúgy falta C. S. Lewis, J. R. R. Tolkien és később más fantasztikus szerzők műveit is.
Igaz rá Fodor Ákos verse: „Mindig legyen két jó könyv kezed ügyében: ezt írd, azt olvasd.”
Gaiman élethosszig tartó rajongója a Monty Pythonnak; tinédzserként természetesen a Monty Python’s Big Red Book egy példánya is ott lapult a könyvei között. Tizenévesen egy franciaországi utazás során elbűvölte a Métal Hurlant vizuális világa, annak ellenére, hogy alig értette a francia szöveget. A legendás francia képregénymagazinban publikált többek között Moebius is, akiről ITT mi is írtunk már.
Az 1980-as évek elején Gaiman újságírással foglalkozott: interjúkat készített és könyvkritikákat írt, részben azért, hogy belülről ismerje meg a könyvkiadás világát. Közben kapcsolatokat épített, írókkal találkozott, és lassan megtalálta az utat ahhoz, amit valójában mindig is csinálni szeretett volna.
1984-ben megírta első könyvét, ami igencsak meglepő nyitás volt: a Duran Duran együttes életrajzát rakta össze. A Duran Duran: The First Four Years of the Fab Five mindössze három hónap alatt készült el. Néhány évvel később Douglas Adams és a Galaxis útikalauz stopposoknak világáról írt Don’t Panic címmel.
A képregények felé vezető úton aztán találkozott Dave McKeannel. Első közös munkájuk az 1987-es Violent Cases volt, amelyet a DC Comics számára készített Black Orchid követett. Az 1988-ban induló háromrészes minisorozat már megmutatta, hogy Gaiman és McKean egészen mást gondolnak arról, mire képes egy képregény, mint amit a klasszikus szuperhőstörténetektől megszokhattunk.
A DC szerkesztője, Karen Berger – aki később a Vertigo alapító szerkesztője lett – meglátta Gaimanben a lehetőséget. A régi Sandman feltámasztása helyett végül arra biztatta, hogy teremtsen egy teljesen új Homokembert. Gaiman pedig beletette mindazt, amit addig magába szívott: mítoszokat, horrort, irodalmat, képregényt, meséket és álmokat.
Így aztán elszabadult az addig fogva tartott Álom. Gaiman a Sandman mestere lett, Sandman pedig az álmoké.
Arra a kérdésre, hogy mit szeret annyira a képregényben mint történetmesélési formában, Gaiman egyszer így válaszolt: „A képregények egyik öröme számomra mindig is az volt, hogy sok szempontból érintetlen földnek számítottak. Szűz terület volt. Amikor a Sandmanen dolgoztam, sokszor úgy éreztem, mintha felkapnék egy machetét, és elindulnék a dzsungelbe. Olyan helyeken írhattam, és olyan dolgokat csinálhattam, amilyeneket előttem még senki. Amikor regényt írok, fájdalmasan tudatában vagyok annak, hogy egy olyan médiumban dolgozom, amelyben az emberek már három-négyezer éve egészen lélegzetelállító dolgokat alkotnak. A képregénynél viszont úgy éreztem: csinálhatok olyasmit, amit még soha senki. Olyasmit, amire korábban senki sem gondolt. És megtehettem. Rendkívül szórakoztató volt.”
Gaiman ezenkívül is számtalan novellát, regényt, képregényt, hangjátékot és forgatókönyvet írt. Művei közé tartozik természetesen a The Sandman képregénysorozat, valamint az Elveszett próféciák (Good Omens), a Csillagpor (Stardust), az Anansi fiúk (Anansi Boys), az Amerikai istenek (American Gods), a Coraline és a titkos ajtó és A temető könyve.
2023-ban még egy egészen különös szerepben is feltűnt: Gef, a beszélő mongúz hangját adta a Nandor Fodor and the Talking Mongoose (Fodor Nándor és a beszélő mongúz) című feketekomédiában. Igen, van egy ilyen magyaros hangzású film, ráadásul nem véletlenül: Fodor Nándor valóban létezett. Magyar származású brit-amerikai pszichoanalitikus és parapszichológus volt, aki az 1930-as évek egyik legbizarrabb paranormális esetét, a Man-szigeten állítólag megszólaló Gef történetét is vizsgálta. A filmben Fodort Simon Pegg alakítja, a mongúz pedig Neil Gaiman hangján szólal meg.
Bár Gaimant elsősorban a DC-hez kapcsoljuk, a Marvel univerzumába is átruccant. Legismertebb
ottani munkái közé tartozik a 2003–2004-es, nyolcrészes Marvel 1602, amely a Marvel hőseit helyezte át
az Erzsébet-kor világába, valamint a ifj. John Romitával készített, 2006–2007-es Eternals-minisorozat.
A Sandman huszonötödik évfordulójának idején Gaiman visszatért Álomhoz, hogy elmeséljen egy történetet, amely évtizedeken át ott lappangott az eredeti sorozat első oldalai mögött. A The Sandman: Overture azt mutatja meg, mi történt Morpheusszal közvetlenül azelőtt, hogy Roderick Burgess és társai 1916-ban foglyul ejtették. Vagyis végre választ kapunk arra is, hogyan kerülhetett olyan állapotba egy Végtelen, hogy néhány nagyravágyó okkultista egyáltalán képes legyen csapdába ejteni.
Gaiman egyébként soha nem akarta pusztán azért folytatni a Sandmant, mert sikeres volt. Amikor az eredeti történet végére ért, inkább befejezte. Tudta, hogy írhatna még – a kérdés inkább az volt, hogy kell-e.
„Kiadhatnék még öt Sandman-számot? Persze. De képes lennék utána boldogan a tükörbe nézni? Nem. Ideje abbahagynom, mert elértem a végét, és azt hiszem, inkább addig fejezem be, amíg még szerelmes vagyok.”
Ez persze nem jelentette azt, hogy soha többé nem térhet vissza Álom világába. Az Overture mellett később is születtek a Sandman-univerzumhoz kapcsolódó történetek – de az eredeti, 75 részes történet ott ért véget, ahol Gaiman szerint véget kellett érnie. Más művei eközben szintén megtalálták az utat a filmvászonhoz. A Csillagporból például már 2007-ben mozifilm készült Matthew Vaughn rendezésében – tizenöt évvel azelőtt, hogy Morpheus végül 2022-ben megérkezett volna a Netflixre.
A Sandman: Az Álmok Fejedelme minden felnőtt olvasónak bátran ajánlható. Fiatalabbak kezébe már valamivel óvatosabban adnám: nem feltétlen a brutalitása miatt, hanem szexualitása, sötét témái és mindenekelőtt történetének összetettsége okán. Ez nem az a képregény, amelyet egyszerűen végiglapozunk. Mítoszok, történetek és álmok rakódnak egymásra, és gyakran csak sokkal később értjük meg, mit is láttunk korábban.
Többet talán nem is érdemes mondani az Álom Fejedelméről. Hiszen ahogy ő maga sugallja: „Ha elmesélünk egy álmot, azzal meghamisítjuk. Az álomban vannak olyan elemek, amelyeket nem lehet szavakba önteni.”
