Az igazi Japán illúziója
A Távol-Keletről szóló filmek esetében legtöbbször az a cél, hogy valami ismeretlen vagy titkos kis világba kalauzoljanak el bennünket, ezzel együtt gyakran hamisak. Főleg, ha dilettánsok készítik hollywoodi mintára. Japán azonban sokkal több annál, mint amit a nyugati képzelet rávetít. Mély titkokat rejt. Most arra teszünk kísérletet, hogy közelebb hozzuk a szigetország különös, saját törvényei szerint működő világát – amely még Ázsián belül is külön utakon jár. Ezt amolyan vonalvezetőnek szánunk, amit számos japán filmhez tudtok használni.
A japán társadalmat alapvetően a saját normáink mentén ítéljük meg, holott tudvalevően a jakuzák nem olyan értelemben vett maffiózók, mint az olaszok, a szamurájok pedig nem úgy tekinthetők harcosoknak, mint az európai lovagok. A gésák meg nem prostik.
Japán történelem alulnézetből
Nyugati szemmel hajlamosak vagyunk adottnak venni a történelemről alkotott képünket – a kritikus forráskutatást, a levéltárak szigorú rendszerét, a tények és elméletek folyamatos ütköztetését. Európában mindez a 19. században már kiforrott, jól dokumentált, intézményesült gyakorlat volt. Ázsiában és az arab világ számos országában azonban a történelem mint tudományág ebben a formában viszonylag későn jelent meg. Japán sem volt kivétel: évszázadokon át a történelmet sokkal inkább a mindenkori hatalom narratívája írta, semmint független kutatók. A múltat gyakran igazították a jelen igényeihez – nem csupán értelmezték, hanem alakították is. Ez persze nem ismeretlen számunkra sem: Európában is vitatunk történelmi eseményeket, új források fényében folyamatosan átértékeljük a múltat. De a nyilvánvaló tények eltitkolása, tudatos eltüntetése nálunk ritkább jelenség – Japánban viszont sokáig mindennapos gyakorlat volt. Ezen kívül, mint arról korábban már írtunk, Japán teljesen más fejlődési ívet követett. Jószerivel a középkorból érkezett a huszadik század küszöbére.
Japán történelmében megannyi olyan momentumra derült fény, amit igyekeztek eltüntetni, vagy tabuként kezelni. Mintha meg se történt volna. Ilyen többek között a második világháború idején elkövetett háborús bűnök, a megszállt területeken fenntartott kényszerprostitúciós rendszer – a hírhedt „komfortnők” története – csak az utóbbi évtizedekben kezdett szélesebb nyilvánosságot kapni. Ezeket a bűnöket a japán hadigépezet szervezetten követte el, nem elszigetelt esetekként, hanem intézményesített gyakorlatként. A megszállás árnyéka tehát nem pusztán fenyegetés volt, hanem bizonyosság: ahol a japán hadsereg megjelent, a helyi fiatal nők számára a szenvedés szinte elkerülhetetlenné vált.
Néhány mondatban megpróbálom érzékeltetni, hogy mit jelent a japán társadalomban élni. Szigorúan ellenőrzött hierarchikus társadalom az övék, erős központi államszervezettel, aminek állandó mantrája, hogy a „kiálló szög beveretik”. Ez nem csupán metafora, hanem a társadalmi működés alapelve: az egyénnek simulnia kell a közösség ritmusához.
A kasztrendszer, amely hosszú évszázadokon át szabályozta a társadalom rétegződését, hivatalosan már a 19. század végén megszűnt, hatása azonban máig érzékelhető. A koszeki – a családi nyilvántartás – utolsó átfogó összeírását 1871-ben végezték, elképesztő részletességgel: mindenkit lajstromba vettek, és ha valaki kimaradt, annak súlyos következményei lettek. Ez a rendszer eleve kijelölte, ki milyen iskolába járhat, milyen állásra számíthat – a származás meghatározta az életpályát. Sőt, a magánéletben is bevett gyakorlat volt, hogy szülők lenyomoztatták leendő vejük vagy menyük családi múltját, és ha a felmenők között találtak eta−hinin/burakumin réteghez tartozót, akár az esküvőt is megakadályozhatták. Bár az ilyen szélsőséges esetek száma mára drámaian lecsökkent, még 2006-ban is kiderült, hogy bizonyos hivatalok titkos listákat vezettek a burakumin származásról, és ezeket a megfelelő helyeken – a felsőbb körökben – „diszkréten” továbbadták.
A 2008-ban életbe lépő törvény papíron lezárta ezt a korszakot: ma már mindenki csak a saját családfáját tekintheti meg, másét nem. A rossznyelvek szerint azonban a gyakorlatban a múlt még mindig ott kísért a jelenben, azaz a mai napig használják.
Az idő másképp telik Keleten, mint Nyugaton
Japán történelmének egyik legérdekesebb paradoxona, hogy egy nemzet képes volt közel két és fél évszázadra teljesen bezárkózni, majd néhány évtized alatt a modernitás élvonalába törni. 1640 körül a szigetország olyan mértékben izolálta magát a külvilágtól, hogy a partjainál hajótörést szenvedő európaiakat tárgyalás nélkül kivégezték. Ez volt az Edo-korszak (1603–1868), a Sógun-sorozat, a Némaság vagy a Blue-Eyed Samurai cselekményének történelmi díszlete. Fontos ezt megérteni: 1868-ban Japán még mindig lényegében a 17. században élt. Harminc év alatt hatalmasat lehet fejlődni, de 260-270 évet átugrani nem lehet csak úgy.
Másrészről japánban kasztrendszer uralkodott, pont úgy, ahogy azt a legrosszabb rémálmaidban elképzeled. Ez annyira nem tűnt el, hogy még 2008-ban is perek folytak a bizonyított kivételezések miatt. Japánban lezajlott egy elképesztő modernizáció, miközben a társadalmi szerkezet ezzel nem tudott lépést tartani, a középkori minták nem változtak ilyen ütemben. A mindennapi életben is tetten érhető ez az anakronizmus. Sokáig a házszámokat nem logikai sorrend, hanem az építés ideje szerint adták – az utcák így gyakran teljesen követhetetlenek voltak. A gazdag házakban pedig még a 20. század közepéig élő hagyomány volt a lidércpadló – tudatosan nyikorgó, recsegő padlódeszka, amely a nindzsák elleni védekezést szolgálta. Ez a fajta gondolkodás jól mutatja, mennyire mélyen gyökerezett a feudális reflexek világa, még akkor is, amikor a társadalom már elvileg belépett a modern korba.
Sokkal zavarosabb a társadalmi berendezkedésekhez való viszonyuk. Ugye ne feledjük, arról a „demokráciáról” beszélünk, ahol 1945-1993-ig mindig ugyanaz a párt nyert (LDP és előzménypártja). De egyszerűbb, ha azt írom, hogy napjainkig is csak 8 évet volt más párt hatalmon. Teljesen abszurd ezt demokráciának nevezni.
Japán politikai berendezkedését gyakran nevezik „az öreg fiúk klubjának”, ugyanis az ország irányítását
egy arisztokratikus öröklődésben élő, szűk elit tartja kézben, ahol a hatalom gyakran családon belül öröklődik.
Jónevű családokba született utódok, régi rokoni hálózatok és rétegzett kapcsolati tőke irányítják ezt a fura
demokráciát, amely látszólag nyitott, valójában azonban zárt körök logikája szerint működik.
Így talán már kevésbé meglepő, hogy a japán nőknek hosszú és küzdelmes utat kellett bejárniuk, mire valóban emberszámba vették őket. A választójogot ugyan 1945-ben megkapták, de ez önmagában még nem jelentett mélyreható társadalmi változást. Gondoljunk csak bele: ez az a társadalom, ahol 1905-ben a „felvilágosultabb” arisztokraták legnagyobb vívmánya az volt, hogy a rabszolga-sorba taszított nők annyi pénzért vásárolhatták vissza magukat, amennyiért eladták őket. Igen, jól olvasod – a női rabszolga-kereskedelem 1914-ig virágzott, és sok történész szerint egészen 1945-ig, különböző formákban fennmaradt.
Az 1950-es évekig a férjnek joga volt bármikor, mindenféle indoklás és anyagi következmény nélkül utcára tenni a feleségét. És ezzel a lehetőséggel sokan éltek is. Nehéz nem látni ebben a kor szellemének kegyetlen logikáját: miért maradna valaki egy öregedő feleség mellett, ha a a friss hús karnyújtásnyira van – ráadásul minden társadalmi és jogi következmény nélkül?
A történelemoktatást azért hangsúlyozom ki különösképpen, mert a japán ember számára a múlt egyes momentumai meglehetősen homályosak, főleg a gázos részek. Egyfelől nem tanítják, másfelől tabu. Számos kutatást nem is ők maguk, hanem a nyugatiak végeztek el. A japánok dinoszauruszlelet-hamisításba bele sem megyek, mert nem tartozik szorosan a témához, de mint említettem, náluk a történelem és az archeológia tudománya gyerekcipőben jár. Akkor honnan lehet ezeket mégis pontosan tudni? Onnan, hogy a japánok évszázadokon át mindent precízen lejegyeztek. Ha a szövegelemzésben és forráskutatásban jártas kutató kezébe kerülnek ezek a feljegyzések, a sok stikli és elhallgatás kiderülhet.
Annyit érdemes még tudnotok, hogy évtizedes viszonylatban Japán költ a legtöbbet önreklámra, ez egyfajta modern hadviselés. A cél, hogy a világnak legyen egy idealizált, vonzó képe a japán kultúráról: a szép, a látványos, a kifinomult oldaláról. Kína csak nemrég kezdte el ezt a stratégiát, de Japánnak ebben legalább hatvanéves előnye van. Az eredmény ma már kézzel fogható: mindenkinek van valamiféle benyomása Japánról, egy előre csomagolt országimázs. Érdekes adalék, hogy ma Franciaországban többen gyakorolják az aikidót, mint Japánban. Ha pedig összeadjuk az összes hagyományos küzdősport és harcművészet gyakorlóit – a kendót, a kjúdót, a judo és karate iskoláit –, akkor sem kapunk annyi embert, mint amennyien baseballoznak vagy fociznak a szigetországban.
A kaszton kívüliek, a láthatatlanok, akikről nem beszélünk
Burakuminok, hi-ninek (nem ember), ainuk/kutyaemberek, és a zainichik. Az Edo-kori japán térképeken sokszor találkozunk eta-falu (eta-mura) településsel, ahol ezek az emberek éltek. Ezek a megnevezések nem pusztán leíró jellegűek voltak: bélyeget hordoznak, azt sugallták, hogy az ide tartozók valamiképp „szennyezettek”, bűnösök, sőt a társadalmi rendre nézve veszélyesek. A hiedelmek is megerősítették ezt a kirekesztést: éppúgy, ahogy mi ma is félreállunk, ha fekete macska fut át előttünk, Japánban kerülték a velük való érintkezést, nehogy balszerencsét hozzon. A kaszton kívüliekre általában a legmegvetettebb, de szükséges munkákat bízták: állatbőr feldolgozását, vágóhídi munkát, temetőgondozást. És ami talán a legnyomasztóbb: még ha valaki tehetséges zenész vagy kiváló ács volt is, a származása örökre gúzsba kötötte. A rendszerből nem lehetett kilépni – és ez a bélyeg a gyerekeire, unokáira is átragadt. Elég volt, hogy egy ősük négyszáz évvel korábban ilyen munkát végzett, és a leszármazott generációk ugyanúgy a társadalom peremére szorultak.
A zainichi szó jelentése szó szerint „Japánban maradtak”, és olyan embereket jelöl, akiknek többsége koreai vagy kínai származású – gyakran azonban már több mint egy évszázada japán földön élnek. Mégis, a társadalmi és jogi rendszer sokáig úgy kezelte őket, mintha idegen testek lennének. A zainichik generációkon át nem vállalhattak munkát a bankokban vagy a közszférában, nem szavazhattak, nem igényelhettek állami juttatásokat. Sokáig egészségügyi ellátás sem járt nekik – nem volt társadalombiztosításuk, kórházi kezelésük, sőt még a síremlék jogát is megtagadták tőlük.
A kirekesztés nem állt meg az intézményi szinten: sokszor még a munkásnegyedek lakói is lenézték, kiközösítették őket – azok is, akik maguk is szenvedtek a társadalmi hierarchia igazságtalanságaitól. Nem csoda, hogy sok zainichi választotta a bűnszervezetek, például a jakuza vagy a triádok világát, ahol legalább valamiféle hatalmat és önérzetet visszaszerezhettek. A helyzet iróniája, hogy ezek az emberek – akik nem lehetnek „igazi” japánok – sokszor épp ezzel a kívülálló státusszal szembesítik a társadalmat, amely sosem fogadta be őket igazán.
Nakagami Kendzsi és Noma Hirosi műveiben sokszor említenek olyan idősebb
embereket, akiknek még családneve sem lehetett, akik az egész életüket egyfajta
„Béla”-ként kellett leéljék. Nem ember vagy, hanem egy beszélő szerszám. A Bélák.
Aztán ott vannak az okinavaiak, akiket egy jó darabig szintén nem vettek emberszámba. Gyakran megfeledkezünk róla, hogy a második világháború idején több mint százezer okinavai férfit végeztek ki vagy küldtek biztos halálba a japánok, pusztán attól tartva, hogy átállnak az amerikaiakhoz. Ez a tény ma már a Wikipédián is olvasható – nem a japán történetírás jóvoltából, hanem mert a csata után a sziget amerikai kézre került, így a valóságot nem lehetett teljesen eltussolni. Azt se feledjük, hogy a kínaiaktól származó tudások által a karate konkrétan a japánok ellen (!) lett kifejlesztve az okinavaiak által, akiknek a japánok megtiltották, hogy fegyvert tartsanak, így a testüket tették fegyverré.
Filmek és egyéb illúziók
Meglehetősen kevés európai vagy amerikai film készül Japánban – nem véletlenül. A forgatás logisztikailag rendkívül bonyolult, a hatósági engedélyek drágák és szigorúak. Ridley Scott híres krimije, a Fekete eső jó példa erre: a stáb csak a helyszínen szembesült azzal, milyen nehézkes a forgatás. A helyi hatóság még külön embert is kirendelt, akinek egyetlen feladata az volt, hogy a kamera elé ugorjon, amint percre pontosan lejárt az engedélyezett forgatási idő.
Éppen ezért kevés olyan film születik, amely hiteles képet ad a japán társadalomról. Sofia Coppola Elveszett jelentése vagy Martin Scorsese Némaság című filmje ritka kivételek – érzékeny, árnyalt alkotások, amelyek megpróbálják megragadni a hely szellemét. Az Utolsó szamuráj ezzel szemben inkább történelmi fantasy: gyönyörűen fényképezett, de történelmileg kaotikus és erősen idealizált. Ha valaki igazán meg akarja érteni azt a korszakot, amelyben Japán a modernitás küszöbére ért, érdemes megnézni Az utolsó kardvágás (When the Last Sword Is Drawn) című filmet – kevésbé ismert, de sokkal pontosabb, és mélyebb bepillantást nyújt a kor emberének vívódásaiba, mint a hollywoodi eposzok.
Tokyo Vice bűnei, avagy a háttérsztorik
A Tokyo Vice és más, Japánt ábrázoló sorozatok sokkal érthetőbbé válnak, ha ismerjük a társadalmi és kulturális hátteret, amelyben játszódnak. Jake közvetlen felettese, Eimi például zainichi – egy japán nézőnek ez azonnali jelzés: ő a társadalom peremére szorult „underdog”, ezért cipeli mindenkinek a sört a bulikban, még a gyakornokoknak is, annak ellenére, hogy kisfőnök. Ez a rétegzett utalás gyakran elveszik a nyugati közönség számára, hiszen a kulturális kódok nem magától értetődők.
Japán a felszínen békés, udvarias és rendkívül fegyelmezett társadalomnak tűnik – de a sorozat finom gesztusokkal mutat rá a feszültségekre és elfojtásokra. Nem a meleg újságíró magánélete a főtéma, de kiváló lencséje annak, hogyan működik a rendszer: egy olyan világ, ahol bármit megtehetsz, amíg nem beszélsz róla nyíltan. Ez a fajta kollektív elfojtás egyszerre teszi a társadalmat működőképessé és fojtogatóvá – épp ezért lehet izgalmas vita tárgya, vajon illedelmes vagy inkább elnyomóbb-e ez a társadalom.
Jake története persze fikció: a valóságban egy külföldi újságíró aligha férkőzhetne be ilyen könnyen a bűnszervezetek belső köreibe. De a dramaturgia célja világos: nekünk, nézőknek akarja bemutatni a szubkultúrákat, a jakuzák hálózatait és a társadalom árnyoldalait. A problémák, amelyeket felvillant, nagyon is léteznek – és épp ettől olyan feszült és hiteles a sorozat. A jakuzák szövevényes rendszerébe most mélyebben nem mennénk bele, lévén ITT külön cikkben foglalkozunk a témával.
A kilencvenes évek és a kétezres évek eleje fordulópontot jelentett a jakuzák történetében. Néhány rendőrgyilkosság és a növekvő közfelháborodás után a hatóságok egyre kevésbé nézték jó szemmel a bratyizást a bűnszervezetekkel. A kormány keményebb fellépése és a társadalmi nyomás hatására a jakuzák világa átalakult: egy részük kifehéredett, üzletemberként vagy nonprofit tevékenység mögé bújva vált szinte láthatatlanná a külvilág számára, míg más csoportok feltehetően tovább folytatták régi tevékenységüket – immár sokkal diszkrétebben, a rendőrség hallgatólagos tudomásával.
A térfigyelő kamerák és a mobiltelefonok korában a bűnszervezetek kénytelenek voltak új stratégiákat kialakítani. Az utcai erőfitogtatás és a látványos leszámolások helyét egy kifinomultabb, kevésbé feltűnő működés vette át. Hogy pontosan mi zajlik most a felszín alatt, valószínűleg csak évtizedek múlva fogjuk megtudni.
A japán kozmetika világhírű
Ami különösen szembetűnő Európával, vagy Amerikával ellentétben, az a bűncselekmények kozmetikázása. Akárcsak Kínában, itt is állami segédlettel tisztogatják a statisztikákat: a gyilkossági és gazdasági bűncselekmények rátái feltűnően alacsonyak – papíron. A valóságban a jakuza ritkán „esik áldozatul” gyilkosságnak; hivatalosan többnyire öngyilkos lesz. A szabályok mindenki előtt ismertek: ha eljön az idő, le kell ugrani a tetőről – és ha valaki vonakodna, gondoskodnak róla, hogy „segítséget kapjon”.
A Tokyo Vice sorozat is remekül illusztrálja, hogyan tüntetik el a nyomokat: ha leszúrják egymást, akár a kórházból is kimentik a sebesültet, csak hogy ne legyen hivatalos ügy, ne induljon nyomozás. A rendőrségnek így kevesebb a dolga, a statisztika makulátlan marad, és a társadalom megnyugodhat, hogy minden rendben. A felszín ragyog, akkor is, ha a mélyben vér folyik.
A „rendőrség akadályoztatásának” vádja sokáig kizárólag politikai tüntetők ellen szolgált fegyverként. Évtizedeken keresztül hamarabb letartóztattak egy ellenzéki aktivistát, mint egy jakuzát – ami önmagában is beszédes.
Így alakulhatott ki az a furcsa helyzet, hogy a bűnszervezetek saját magukat a társadalmi rend fenntartóinak látják: ők tartják fenn a csendet, ők húzzák meg a láthatatlan határokat.
Talán ez az egyik kulcsa annak is, hogy Japánban immár hetven éve ugyanaz a politikai rendszer maradhat hatalmon.
Azokban az országokban, ahol a demokrácia intézményei csupán díszletek, és a politikai elit uralja az államot, a demokrácia is jelentősen csorbul, hiszen mindig lesz egy ember, aki szívességet tesz valakinek, mindig lesz egy telefon, aki kihoz valakit valahonnan.
A filmben felbukkanó Mainichi Shimbun – szó szerint „Napi Újság” – Japán egyik legnagyobb és legrégebbi napilapja, és különleges helyet foglal el a japán sajtótörténetben: ez az egyetlen japán újság, amely Pulitzer-díjat nyert. Az elismerést az 1960-as „Tokyo Stabbing” című fényképért kapták, amely a szocialista politikus, Inejiro Asanuma televíziós közvetítés közben történt meggyilkolását örökítette meg.
Japánban időről időre előfordul, hogy politikust késelnek meg – a társadalom sajátos, sötét biztonsági szelepét látják benne, amelyen át a felgyülemlett feszültség időnként kiszabadul. Hideg, pontos és megrendítő pillanatok ezek, amelyek emlékeztetnek arra, hogy a felszín nyugalma mögött itt is fortyog valami.
A komolyabb japán újságok – bármennyire függetlennek tűnnek is – szinte kivétel nélkül átesnek valamilyen formájú cenzúrán. Ferber Katalin könyveiben erről részletesen olvashatunk: a japán sajtó rendkívül kifinomult módszerekkel, sokszor körmönfontan fogalmazva tálalja a kényes témákat. És ha valami igazán nagy botrányt kavar, a reakció nem per, nem sajtóperek sora – hanem bocsánatkérés a társadalom felé.
A Mainichi Shimbun például így írt, amikor megszüntette a hírhedt WaiWai rovatot:
„Közzétettünk olyan cikkeket, amelyek helytelen információkat tartalmaztak Japánról és illetlen szexuális témákat. Ezeket a cikkeket, amelyek közül sokat nem ellenőriztek, nem lett volna szabad terjeszteni világban. Elnézésüket kérjük, amiért sok embernek gondot okoztunk, és amiért elárultuk a közvéleményt.”
Ez a gesztus első pillantásra korrektnek hat – ám fontos látni, hogy nem jogi kényszer, hanem felsőbb utasítás állt a háttérben. Ha egy konzervatív japán olvassa, valószínűleg azonnal megpróbálja relativizálni az egészet, és hosszan magyarázni, hogy a külföldieket úgyis csak a szenzációhajhászás érdekli. Csakhogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet vég nélkül elkenni. Egy 2021-es felmérés például kimutatta, hogy az ország 1247 női önkormányzati képviselőjének több mint felét – pontosan 56,7 százalékukat – zaklatták szexuálisan, akár szavazók, akár más politikusok. Ezt az adatot már nem lehetett „kozmetikázni”: a számok makacsul tükröt tartanak a társadalomnak.
A japán társadalom arca szépen sminkelt, de a máz alatt évszázados
sérülések, pofonok nyomai láthatók, melyek nincsenek kibeszélve.
De akkor mit olvassunk, nézzünk, ami hiteles és japán?
Bár a japán tömegkultúra hajlamos a felszínt csillogóvá polírozni, minden korszakban akadnak szerzők és filmesek, akik kíméletlen őszinteséggel mutatják meg az ország árnyoldalait. Az irodalomból érdemes kiemelni Nacume Szószeki finom társadalomkritikáit, Nakagami Kendzsi és Noma Hiroshi kíméletlen realista prózáját, vagy Miyamoto Yuriko és Yamakawa Kikue műveit, akik a női tapasztalatot és a társadalmi igazságtalanságot hozták be a japán irodalom fősodrába. Többen közülük szó szerint az életüket adták azért, amiben hittek.
Joszano Akiko Zilált hajam című verseskötete szerencsére magyarul is elérhető. Ő volt a Seito folyóirat szellemi motorja – egy olyan lapé, amely ugyan szépirodalomra és költészetre koncentrált, de sok társadalmilag fontos írásnak adott otthont. Ezek ma már kordokumentumok. A lap végül a belügyminisztérium tiltólistájára került, „a társadalom rombolásának” vádjával. A Seito mindössze 52 számot ért meg, több mint 110 szerzővel – sokukat az akkori rendszer módszeresen elhallgattatta vagy bebörtönözte. Ito Noe írónő például 1923-ban egy kihallgatás során „véletlenül” vesztette életét a katonai rendőrség kezei között.
Érdemes elővenni Akutagava Rjúnoszuke naplóit is, amelyeket sokáig túl szürreálisnak tartottak. Ma kincsesbányák: például tőle tudjuk, hogy a 20. század eleji Tokió inkább egy álmos vidéki városka benyomását keltette – legalábbis a pezsgő, modern Shanghai-hoz képest.
A magyar szerzők közül érdemes kézbe venni Hidasi Judit és Ferber Katalin könyveit, ha a japán társadalom valódi arcát szeretnénk megismerni. Hidasi könnyedebb hangvétellel, apró érdekességekkel és történetekkel vezet be a japán hétköznapok világába, míg Ferber – aki közgazdaságtant tanít a tokiói Waseda Egyetemen – mélyebb, rendszerszintű elemzéseket kínál. Könyvei, mint A felkelő nap árnyéka, A siker ára, vagy Az elárult Japán, alapművek mindazok számára, akik a díszletek mögé szeretnének pillantani. Kanazawa József Még egy szót Japánról című munkája szintén fontos olvasmány, és Vágvölgyi B. András japános írásai is sok értékes megfigyelést tartalmaznak. Magyar nyelven még az Itto Ryodan YouTube-csatorna ajánlható: bár technikai minősége hagy kívánnivalót hagy maga után, a tartalom alapos és elgondolkodtató.
Ha benéznél Japán mögé
Filmek terén széles a spektrum. Most elsősorban Japán árnyoldalát, titkos szubkultúráit, alvilágát felvillantó filmekből tartunk egy kis ajánlót. Ezek egy része klasszikus, másik részét nehéz beszerezni. Egy apró jó tanács, érdemes időről időre körülnézni, akár a YouTube-on is. Egy éve még a Hell Bento is fent volt.
Rendezők alapján Ozun és Kuroszaván kívül Hirokazu Koreeda, Naomi Kawase, Nagisha Oshima és Shohei Imamura filmjei igazi mélyrepülések a japán nép árnyékosabb szegleteibe. Imamura kimondottan az elnyomottak és a szegények történeteit dolgozza fel, sokszor kiváló humorral. Ők megmutatják a valódi Japánt, nincs mellébeszélés. Komolyabb alkotások még az Oharu élete, és a Ghibli stúdió háborúellenes remekműve, a Szentjánosbogarak sírja. Furább vonalon a szubkultúrák, devianciák mentén szintén találni remekműveket. A Hell Bento egy teljesen őrült, besorolhatatlan film, de az R100 is.
A kinky témák közül a komolyabbak a koreai Szobalány (van benne japán szál), a Tokyo Decadence, a Topaz és a Love & Pop. Ez utóbbi a ’90-es években játszódik és az intézményesített sugar daddy, kitartás, úgynevezett „kompenzált randevúzás” hagyományát járja körül. Négy középiskolás lány útját mutatja, akik enjo kosai-val (pénzért kis szívesség) foglalkoznak. Tokió Shibuya kerületében mozgunk, ahol idejüket és fiatalságukat áldozzák, és néha többet is, hogy cserébe pénzért szép dolgokat vásárolhassanak.
Jakuzák filmen
Jakuzák filmen külön cikk téma lesz, annyit azonban érdemes tudni, ez legalább akkora zsáner ott, mint a szamurájos filmek. Kinji Fukasaku japán Keresztapa-trilógiához hasonlatos a The Yakuza papers: Battles without Honour and Humanity c.sorozata alapmű. A téma egyik legkorábbi klasszikusa a koreai maffiát elemző History of a Man’s Face (1966). Takashi Miike a Black Society trilógiája szintén alapcucc (1995-99). Shinjuku Triad Society, Ley Lines, Rainy Dog. Kis filmtörténeti érdekesség, hogy Tarantino a Rainy Dogból hosszú mondatokat koppintott a Kill Bill egyik bosszújelenetéhez. Ha már Takeshi, akkor nem maradhat ki Kitano sem. Tőle is több filmet lehet felhozni, de az Az erőszakos zsaru és a Szonatina kiemelkedőek.
Tokió akkora, mint tíz Budapest, nem ismerhet mindenki mindenkit. Ők maguk is elvesznek benne, igazi szervezett káosz. Üdvözöllek a japán kultúra dzsungelében! Kaptál térképet. Katanát már neked kell szerezned, hogy átvágd magad.
