Futó léptek zajára riad fel egy szemeteskuka mellett heverésző macska. Ruganyos mozgással ugrik fel egy kerítés tetejére, a zaj felé fordítva fejét, felméri az éppen felé menekülő kapucnis pulcsis, afroamerikai férfit, majd egy elegáns ugrással eltűnik egy kitört ablakon keresztül a szomszédos épületben. A férfi arca fénylik az izzadságtól, mozgása koordinálatlan, már csak az akarata viszi előre, a teste már egyre nehezebben bírja tartani a kontrollált mozgást. Hangos nyögés kíséretével dob el valami tárgyat a sarki kukák közé.
-Állj!
-Ok, megvan, bekerítettük! – Hallatszik a háta mögül.
Előtte egy bordó Nissan fékez le, teljesen elállva a menekülő utat. Az oldalsó utcából és mögüle egyszerre érkeznek meg a futó rendőrök, járőrök, a Nissan ajtaja is kicsapódik és az onnan kiugró rendőr a rászegezett fegyverrel megadásra készteti a férfit.
-Bassza meg – fejét csóválva, továbbra is szitkozódva emeli fel kezeit. A bilincs rákerül, a járdaszegélyre ültetik, miközben két rendőr kutatja a kukák környékét.
– Meg is van, ez gyors menet volt srácok! – közeledik a mosolygó rendőr, kezében a talált fegyverrel.
– Uram, nem az enyém…
-Nem, nem. Ne is próbáld letagadni, persze hogy a tiéd! – szólal meg széles vigyorral Jenkins, az osztag vezetője. – Ez ma egy jó nap, szép kapásaink vannak – pacsizik le a mellette elhaladó társával.
– Önvédelemből hordom magamnál, ez egy veszélyes környék…
– Uram, uram! Veszélyben érzi magát? -tárja szét kezeit Jenkins – Mondja el, mitől érzi magát veszélyben? Csak mondja el miért? Örömmel megkeresem aki meg akarja magát ölni! Kiderítem ki az és begyűjtök még egy fegyvert ok? Mi a veszély uram?
– Ez Baltimore ember, itt mindenki veszélyben van!
-Na, ez egy kurva jó válasz.
A férfit beviszik, de a fegyvertartásnál sokkal kevesebb ok is elég Jenkins csapatának, hogy napról napra folyamatosan összeszedjék az utcáról, a „gyanúsan” viselkedő egyéneket és egy két napra bekasztlizzák, majd elengedjék őket további bizonyítékok hiányában. „Drogháború van!” ideológiával, teljes lendülettel növelik napról a tömeges letartóztatások statisztikáit.
Baltimore-ban valami nagyon félrement. A rendőrök a drogháború koncepciójára hivatkozva,
sötét jellemváltozáson mennek keresztül, szép lassan az évek során, a kontroll hiánya, a
ráeszmélés, hogy igazából nem ellenőrzi őket senki – a legrosszabbat hozza ki belőlük.
Házkutatásoknál megtalált pénzek egy része tűnik el a golyóálló mellények mögé és a rejtett zsebek mélyére. Idővel ez sem elég, a szekrény mélyére rejtett pénzeknek nem csak egy részét – az összeset lenyúlják. Aztán emelik a tétet, még éhesebbek lesznek élükön Jenkins -el, már célirányosan, az informátoraik tippjei alapján törnek rá a gyanús célpontokra és forgatják fel a házakat az értékes tippek alapján. Egyre nagyobb fogások amik diszkréten, feltünés nélkül vándorolnak a zsebeikbe. És ha nincs pénz, „csak” drog? No problem, megoldja a saját elosztójuk. Majd ő elpasszolja, visszaforgatja a drog közegbe és lesz belőle pénz! Miért ne? Nem szól rájuk senki, ez csak egy drogos pénz, ami ha eltűnik senkinek sem hiányzik majd, viszont a kölyök tud menni focitáborba, vagy lehet menni valami puccosabb helyre nyaralni a családdal. Megérdemlik nem? Minden nap kockára teszik a bőrüket Baltimore bűntől átitatott utcáin. Megérdemlik ugye?
Hát papíron, az alap kódex szerint nagyon nem. Erre figyel fel Fenton, a Baltomire Sun riportere és oknyomozásba kezd Jenkins osztagánál, a Gun Trace Task munkacsoportnál. A levegő akkor kezd forróvá válni, amikor egy nyomozó csoport is rááll az ügyre és már lehallgatásokkal kezdik el gyűjteni a bizonyítékokat.
A korrupt rendőrök között szárnyra kel a szóbeszéd, hogy figyelik őket, de nem tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget. Ekkor már elvesztették saját kontrolljukat és realitásérzéküket a való világgal és úgy általában azzal, amire felesküdtek mikor megkapták a jelvényüket. Folytatják útjukat a végzetes végkifejlet és az elszámolás felé…
Aki látta David Simon 2002 és 2008 között futó sorozatát, a Drótot – annak kötelező darab a Miénk a Város
című minisorozat, amely újra összehozta az alkotókat, George Pelecanos és David Simon producereket.
A helyszín ismét Baltimore és bár a történet játszódhatna bármely más városban, de a veterán alkotócsapat – talán nosztalgikus érzelmi okokból – visszatért sikereik tetthelyére. Eltelt 13 év és eljött újra az idő hogy meséljenek nekünk Baltimore utcáiról és az igazságszolgáltatásról, ami napjainkra teljes mértékben magára hagyta a társadalmat és védtelen polgárait. A Drót emlékére gondolva sokat vártam a sorozattól és sokat is kaptam. Megint valami egyedit. A Miénk a Város realisztikus hangulatú, a tényeket a frontvonalba helyező dráma, ami a közel múlt történéseit flasback jelenetekkel, naplószerű hangulattal dolgozza fel nekünk, keverve a jelen időben látható nyomozásokkal, megfigyelésekkel.
Tűpontos dramaturgiára épül a sorozat, a rengeteg szál halad a maga tempójában, de sosincs olyan érzésünk, hogy valamelyik jelenet felesleges lenne, vagy netán összezavarna. Pont ellenkezőleg, ha a néző rászánja a megfelelő figyelmet (telefon nyomkodást mellőzve) akkor minden egyes jelenet segíti a megértését ennek a szürreális mélységekbe süllyedt rendszernek. A megértését a bűnösök motivációinak, az összefüggéseknek, amelyek hatással vannak egymásra, az emberi dilemmáknak, amikor valaki próbál ellenállni a csábításnak, de nem tud és beszívja végül a korrupt falka. Mindent kezdünk átérezni és megérteni. Persze a Miénk a város, egyáltalán nem egy könnyen fogyasztható sorozat. Nem éreztem késztetést, hogy ledaráljam egyben, de ez rendben is van így. Maximum 2 rész egyszerre, felfogjuk, leülepszik, velünk maradnak a jelenetek, visszagondolunk rá, aztán jöhet a folytatás!
Ha egy szót kellene mondanom ami eszembe jut a szériáról: hiteles. A rendőri akciók, a több rétegű karakterek megélései , a nyomozás menete – mellbe vágóan életszagú az egész, amin nincs is mit csodálkozni, hiszen az alkotók ismerik a dörgést és a várost is mint a tenyerüket.
Bill Zorzi forgatókönyvíró régebben a Baltimore Sun riportere volt, mint Justin Fenton is, aki a sorozat alapjául szolgáló könyvet is írta 2020-ban. A másik forgatókönyvíró, Ed Burns rendőr volt a városban és sokáig tanított a Baltimore-i állami iskolában. Sok sok különböző tapasztalás, emlék, amelyet közösen összekevertek, majd kirakták együttes erővel a végső puzzle-t, amely a Miénk a Város 6 órás anyaga lett.
David Simon szerint ez a sorozat akár definiálható a Drót folytatásaként is. Eltelt 10 év, majd
visszatérünk Baltimore városába azokhoz a rendőrökhöz, akik még közel sem voltak rendőrök
a Drót 2009-es utolsó epizódjának az idején, sőt, még az Akadémiáról sem jöttek ki.
Ők lettek a Miénk a város karakterei, akiket a Drót idején még járőröző rendőrök képeznek ki, még egy régi ideológiával, ami egész hamar feledésbe is merül az új korszakban, a tömeges bebörtönzések csúcsidején. Már más szelek fújnak, bár már akkor is társadalmi „élmény” volt a rendőri brutalitás és egy kevéske illegalitás a cél érdekében, de elképzelhetetlen volt, hogy rendőrök szórják a drogot az utcán mint most, ezekben az időkben. A hitelességhez visszatérve pedig – szerintem megdöbbentőek David Simon szavai a két korszak összehasonlításáról:
„Azt persze nem állíthatjuk biztosan, hogy amit a Drótban mutattunk be, az tűpontos volt a maga korában. Ez viszont most az egy generációval későbbi Baltimore-i rendőrség, ami sajnos az eltelt idő alatt idáig jutott.”
Van még egy érdekes jelenség, amely sok mindent megváltoztat és teljesen új kontextusba helyezi a rendőri túlkapásokat. Egy jelenség, amely nem volt még 10-13 évvel ezelőtt. Ez pedig a mobiltelefonok megjelenése és az azzal készített felvételek és villámgyors megosztása a közösségi felületeken. Mindjárt az első jelenetben rávilágítanak erre, amikor egy rendőri igazoltatás során, a munkájukat a brutalitás határán végző rendőrökre egy pillanat alatt tucatnyi telefon irányul, a civilek kezéből. Ezzel kapcsolatban is volt meglátása Simonnak:
„Régen bármi történt is az utcasarkon, nem lehetett könnyedén leellenőrizni a dolgokat, az én szavam állt szemben a tiéddel. Most az én szavam áll szemben azéval, akinél történetesen a kamera van.
Régen minden járőr a saját körzetében diktátor volt egy kicsit, az utca ura. Az ő irányításai és erkölcsei szerint kellett cselekedni. Most már nincs így. A technológia elérte azt a pontot, amikor már rutinszerűen látjuk, hogy milyen rossz a rendőri munka, és erre kézzelfogható bizonyíték is van. Szóval két lehetőség maradt: vagy a fejesek találják ki a módját, hogy miként végezzék jól a rendőrök a munkájukat, vagy mindannyian nagy bajban vagyunk.”
Az írásomat sem tudom pozitív sorokkal zárni, ahogyan a Miénk a Város sem egy vidám sorozat. Baj van Baltimore-ban, ahogyan sok más ország különböző városaiban is. Nem feltétlenül hasonló mint Baltimore-ban, lehet hogy egészen más alapokból épül a krízis – de vannak nyomasztó jelenségek bőven. Valami mostanában rossz irányba megy a világban. Viszont ami segíthet, hogy sok hasonló, figyelemfelkeltő alkotás születik mint a Miénk a Város, amivel az alkotók egyértelműen üzenik: a drogháború mint koncepció, életképtelen, nincs értelme. Semmilyen módon nem kezeli a függőséget, csak a börtönöket tölti meg és a rendőröket eltereli attól a munkától, amit valójában végezniük kellene, amire a városoknak igazán szükségük lenne.
