Werner Herzog: egy mindenki ellen, egy mindenkiért!

„Az elhagyatottság úgy turkált bennem, mint termeszek a korhadó fatörzsben.”

Werner Herzog valójában egy költő, bár nem szokott nagy felhajtást csinálni belőle. Egy költő, aki képekkel is fest. Közénk lépett és szétszórta kincseit: a fejében élő képeket. Herzog bebizonyította, hogy nem az rendez filmet, aki pénzt tud szerezni, hanem az, aki igazán akar. Ő akarta, és bármi áron végigvitte. Alászállt az emberi lélek legmélyére, és felhozta, amit ott talált: félelmet, reményt, boldogságot és kétségbeesést – az okos majom nagy kalandját.

2022-ben bemutatta a Minden embert önmagáért és Isten mindenki ellen című alkotását. Ez a cím egyetlen mondatban összefoglalja mindazt, amit a világról gondol. „A civilizáció olyan, mint egy vékony jégréteg a káosz és a sötétség mély óceánján” – mondta egykoron. Most következzen a film koronázatlan királyának, a hercegnek a története!

12 éves korában családjával visszaköltözött Münchenbe, habár apja nem sokkal később elhagyta a családot. Elmondása szerint, amikor végül hosszú évek után, „meglehetősen későn” újra találkozott az apjával, édesanyjának kellett tolmácsolnia számára, mivel apja helyi bajor dialektusát nem értette.

„A szüleim elváltak, a valódi nevem Stipetic. Az öcsém is Stipetic. Herzog az apám vezetékneve volt, de nem ápoltunk szoros kapcsolatot, hiszen elhagyott minket. Filmesként azonban azt gondoltam, hogy a Herzog sokkal ütősebben hangzik. Ez azt jelenti, hogy herceg. Duke Ellington, Count Basie, King Vidor vagy Luther King – mind jól csengő nevek. Bár sosem voltam igazán közel az apámhoz, a Herzog jobban csengett.”

14 éves korában Herzog áttért a katolikus hitre, bár ma már ateistának vallja magát, noha a természetfölötti erők létezésében továbbra is hisz. Fiatalként meglehetősen szokatlan életet élt, nagyon hamar önállóvá vált. 1958-ban, 16 évesen autóstoppal bejárta Jugoszláviát és Görögországot, majd 17 évesen néhány hónapot Manchesterben dolgozott. Még fiatal fiúként részt vett egy IQ-teszten, ahol 124 pontot ért el. Évekkel később, már elismert rendezőként újra elvégezte ugyanazt a tesztet, de ezúttal csupán 101 pontot kapott. Azóta, saját bevallása szerint, szándékosan kerüli az IQ-tesztek kitöltését.

Érdekesség, hogy Herzog rövid ideig a müncheni Elisabethstrasse egyik panziójában élt családjával, ahol többek között Klaus Kinski is lakott. Már ekkor kitűnt Kinski különc és kiszámíthatatlan viselkedésével. Középiskolás évei alatt Herzog éjszakai műszakban dolgozott ponthegesztőként egy acélgyárban, hogy eltartsa magát. 1961-ben érettségizett a müncheni Maximilians gimnáziumban, majd első filmes produkciói mellett történelmet, irodalmat és színháztudományt tanult a müncheni egyetemen. Ebben az időszakban döntötte el végleg, hogy mindenáron filmrendező lesz. Autodidakta módon sajátította el a filmezés alapjait egy enciklopédiából, amelyben mindössze néhány oldal szólt a filmkészítésről.

Egy híres anekdota szerint Herzog ellopott egy 35 mm-es kamerát a Müncheni Filmiskolából, bár valójában nem klasszikus lopásról volt szó – egyszerűen nem adta vissza a kamerát, mert forgatott vele. Úgy érezte, hogy ez számára elengedhetetlen volt ahhoz, hogy dolgozhasson. Az Aguirre, az Isten haragja című film kommentárjában így fogalmazott: „Nem tartom lopásnak. Ez egyszerűen szükségszerűség volt. Valamiféle természetes jogom volt arra, hogy egy kamerát használjak, egy olyan eszközt, amellyel dolgoznom kellett.”

Herzog rendkívüli komolysággal és elszántsággal vágott bele a filmkészítésbe. Az utolsó gimnáziumi évei alatt egyetlen produkciós cég sem volt hajlandó támogatni a kezdő projektjeit, ezért éjszakai műszakban dolgozott hegesztőként egy acélgyárban, hogy megteremtse az első filmjeihez szükséges anyagi forrásokat. Miután több rövidfilmet készített, rögtön az első nagyjátékfilmjével nagy sikert aratott.

„Tulajdonképpen a Lebenszeichent (1968), az első filmemet postán küldtem el [Lotte] Eisnernek, aki valóban megnézte, majd továbbította egyenesen Fritz Langnak, mondván: »Végre újra van mozi Németországban.« Tetszett neki a film…” – mesélte Herzog.

Herzog mindössze 24 éves volt, amikor elkészítette első nagyjátékfilmjét, az Életjelek (Lebenszeichen) című alkotást. Ehhez a filmhez már sikerült pénzügyi támogatást szereznie a Fiatal Német Filmek Kuratóriumától, és a német Filmdíjon elnyerte a „Legjobb első film” kategória díját. A filmet 1968-ban mutatták be, és ezzel Herzog egy csapásra a figyelem középpontjába került.

Herzog filmjei – különösen a korai alkotásai – egyfajta megszállottsággá váltak számára. Az a tény, hogy alig kapott pénzt ezekhez a projektekhez, nem tartotta vissza. Számára az volt a lényeg, hogy mindenáron megvalósítsa őket. Bármi áron.

Itt egy olyan emberről van szó, aki 1974 végén vállalta, hogy zarándoklatként Münchenből 22 nap alatt gyalogosan eljut Párizsba, hogy meglátogassa Lotte Eisnert, az idős, beteg filmkritikust. Herzog mélyen hitt abban, hogy Eisner életét csak úgy mentheti meg, ha gyalog teszi meg az utat, mert – ahogy ő fogalmazott – „ha én gyalog megyek hozzá, nem fog meghalni.” Egyfajta vezeklésként tekintett erre az útra, amelyről később a Jégjárás című könyvében írt. Ez az utazás nem csupán egy fizikai kihívás volt számára, hanem mélyen szimbolikus jelentőséggel is bírt, amely jól mutatja Herzog rendíthetetlen hitét és elszántságát.

Kilenc évvel később, amikor Lotte Eisner már 87 éves volt, állítólag panaszkodott Herzognak életének nehézségeiről és fogyatékosságairól. Azt mondta neki: „Telített vagyok az élettel. De még mindig bennem van az a varázslat, hogy nem szabad meghalnom – fel tudod oldani?” Herzog elmondása szerint beleegyezett, és nyolc nappal később Lotte Eisner elhunyt.

Herzog, Fassbinder, Wim Wenders és Volker Schlöndorff voltak az új német mozi úttörői, amely alacsony költségvetéssel készült alkotásokra épülő filmes mozgalmat jelentett. Ezek a rendezők erősen kötődtek a francia újhullám hatásaihoz. François Truffaut, a híres francia rendező egyszer úgy fogalmazott, hogy Herzog „a legfontosabb élő filmrendező.”

Érdekes módon azonban Herzog sosem rajongott a francia cinema verité vagy „igaz mozi” iránt. Úgy vélte, hogy bár ez a filmes irányzat kapcsolatba lép valami transzcendenssel és az élet lényegét próbálja megragadni, egyúttal költ hozzá, fikciót is teremt. Egyszer azt mondta: „Jean-Luc Godard számomra egy intellektuális hamiskártyás, egy blöff, egy jó kung-fu filmet többre becsülök.” Herzog ezzel az erős kijelentéssel egyértelművé tette, hogy számára a filmkészítés más megközelítést igényel, ahol a valóságot ugyan megragadja, de nem tartja magát a dokumentarista eszközökhöz.

Roger Ebert amerikai filmkritikus azt mondta, hogy Herzog „soha egyetlen filmet sem alkotott, amely kompromittáló, szégyenletesen giccses vagy pragmatikus okokból készült vagy érdektelen lenne. Még a kudarcai is látványosak.” A Time 2009-ben Herzogot a világ 100 legbefolyásosabb embere közé sorolta.

1996-ban Los Angelesbe költözött, ahol ma már otthon érzi magát. Több interjúban is hangoztatta, hogy véleménye szerint Los Angeles a világ kulturális fővárosa (bár ezt talán nem szívesen hallaná Woody Allen). 1999-ben feleségül vette Elena Pisetski orosz-amerikai fotóst.

Angol nyelvű produkciókban háromszor kölcsönözte a hangját a Simpson család egyes epizódjaiban, szinkronszereplő volt a Rick és Morty-ban, valamint a Mandalorian-ban is meghívták egy jelentős karakterszerepre. Herzog elfogadta a felkérést, miután lenyűgözte a forgatókönyv, annak ellenére, hogy bevallása szerint soha nem látta a Star Wars filmek egyikét sem.

További érdekesség vele kapcsolatban, hogy nincs mobiltelefonja, mivel nem akarja „alkalmazásokon” keresztül érzékelni a világot, és nem szeretne mindig elérhető lenni. Bár Los Angelesben él, úgy véli, nem része a helyi filmes kánonnak, sőt, sokan nem is tudják, hogy ott él. Gyakran keresik Németországban interjúk vagy találkozók miatt, nem is sejtve, hogy valójában a világ másik oldalán tartózkodik.

„Nem veszek részt a fősodorbeli filmkultúrában, nem vagyok Hollywood része. Engem sosem lát vörös szőnyeges premiereken – húsz év alatt kétszer mentem el. Nem lát a tengerparton sem – húsz év alatt kétszer mentem ki. Rendben, talán háromszor” – fogalmazott Herzog.

Film életre-halálra

„Ha alá kellene szállnom a pokolba, és magával az ördöggel birkózni valamelyik filmemért, megtenném.” – Herzog.

Werner Herzog filmjeiről és művészeti felfogásáról külön-külön is hosszasan lehetne írni, hiszen minden alkotása egyedi és mély gondolatiságot hordoz. Azonban amit itt kiemelhetünk, hogy volt idő, amikor a rendezők nem azok a karakterek voltak, akiket ma tipikusan rendezőként képzelünk el. Ma a rendezőket gyakran az akadémiai, pályázatokra épülő, belterjesebb világ jellemzi – ez a kötött pulcsis, intellektuális környezet. Sokan ezt tagadnák, de az tény, hogy az ötvenes évektől kezdve volt egy forradalmi, keményvonalas filmes szemlélet. Akkoriban a filmkészítés maga egyfajta lázadás volt – egy radikális, szenvedélyes megközelítés, amely gyakran a határok átlépéséről szólt.

„Semmi baj azzal, ha egy éjszakát börtönben töltesz, ha végül
meglett a felvétel, amit elterveztél a filmedhez.” – Herzog.

Ma titkon sokan hollywoodi sztárságról álmodnak, ám volt egy-két olyan generáció, amely szembe ment ezzel a szemlélettel. Bár ma is találhatunk ilyen egyedi karaktereket, az kétségtelen, hogy korábban ez egy teljes korszakot jelentett, tele bátor és kissé őrült emberekkel. Herzog ezek közül is messze kiemelkedik. Esetében nem állja meg a helyét a mondás, hogy a zsenit csak egy hajszál választja el az őrülttől – Herzog ezt a hajszálat már rég megskalpolta.

Több híres filmjében (Aguirre, Isten haragja; Cobra Verde; Még a törpék is kicsiben kezdték; Fitzcarraldo; Találkozások a világ végén; Ahol a zöld hangyák álmodnak, stb.) szó szerint elmegy a világ végére, ahol ő és a stáb is bajba kerül. Ezek a filmek részben erről is szólnak, de az igazság az, hogy Herzog és csapata tényleg valós veszélyekkel nézett szembe a forgatások során. Az, hogy ezek a filmek egyáltalán elkészülhettek, már önmagában csodaszámba megy, hiszen Herzog ezeket a produkciókat szó szerint sárban és vérben harcolta végig.

„Abban az időben, amikor a barátaim egyetemi diplomák megszerzésével, üzleti tevékenységekkel, karrierépítéssel és házvásárlással alapozták meg az életüket, én filmeket készítettem, és mindenemet visszafektettem a munkámba. A pénz elveszett, de a film győzött.” – Herzog.

Viszonylag ritkán kerül szóba, hogy 1968-tól 1982-ig, az Életjelektől a Fitzcarraldo-ig, Herzog maga volt filmjei producere. Tulajdonképpen nettó tíz nagyfilmhez sikerült összeszednie a pénzt, miközben mindent visszaforgatott a munkába, és egyáltalán nem tartott meg semmi hasznot. Ami igazán figyelemre méltó, hogy ezek a filmek és dokumentumfilmek nagyrészt mind 7 pont felett vannak az IMDb-n, sőt, néhány még ennél is magasabb értékelést kapott. Érdekes módon, ahogy producerek vették át a helyét, a filmek színvonala kissé visszaesett – bár ezért a megjegyzésemért minden bizonnyal Herzogtól kapnék egy taslit. Ettől függetlenül, később is számos értékes és emlékezetes alkotást hozott létre.

„Szóval bátran kell ilyen dolgokat csinálni, mert a világ nem könnyen fogadja el a filmezést. Mindig lesz valamilyen akadály, és az akadályok közül a legrosszabb a bürokrácia. Meg kell találnod a módját a bürokrácia elleni küzdelemnek. Túl kell járnod az eszén, ki kell próbálnod, túl kell lépned rajta, túl kell filmezni őket – ezt kell tenned.” – Herzog.

Herzog híres mesélő, és bár kétségtelenül nagy dumás, valóban egészen extrém történetek fűződnek a nevéhez. Olyan furcsa és drámai események történtek vele, hogy a későbbiek folyamán nem egyszer maga is feldolgozta ezeket az élményeket a filmjeiben. Az egyik ilyen történet az Aguirre, Isten haragja című filmjének munkálataihoz kapcsolódik. 1971. december 24-én Herzog a limai repülőtéren próbált helyet szerezni magának és forgatási csapatának a LANSA 508-as járatán. Minden tőle telhetőt megtett, hogy feljuthasson a gépre, ám hiába volt hely, végül nem kaptak jegyet. A gép azonban az út felénél lezuhant, és csak egyetlen ember élte túl a katasztrófát. Ez az esemény éveken át kísértette Herzogot.

„Tudod, forgattam bent mélyen Fekete-Afrikában, melynek során ötször kerültem börtönbe egymás után, maláriás lettem, majdnem meghaltunk – semmi sem tud már megijeszteni. Sem a dzsungel, sem Klaus Kinski, sem a csalók, sem az, hogy dühös indiánok százaival kell együtt lennem. Valójában rendkívüli nehézségekkel és anyagi problémákkal is szembe kellett néznünk. Amikor megnézed a filmet, olyan hatást kelt, mintha 2 millió dollárba került volna az elkészítése. De jóformán még a tizedébe sem került.” – Herzog.

Kezdjük egy tévhittel: számos helyen írják, hogy Herzog büszke arra, hogy sosem lépte túl a költségvetést. Ez egyszerűen nem igaz – valójában rengetegszer került pénzügyi fiaskóba. Volt olyan a filmje, amit a forgatás felénél újrakezdtek, és hasonlók. A Fitzcarraldo forgatása során például valóban átvittek egy hajót a dzsungelen keresztül a hegyen – csak azért, hogy Herzog lássa, ez hogyan történhetett meg a valóságban. Ez a mutatvány emberéletekbe került, balesetekkel, lázongásokkal és túlköltekezéssel járt. Mégis, Herzog javára legyen mondva, hogy valahogy mindig képes volt egyben tartani a káoszt.

A Fitzcarraldo (Az álmok terhe) folyamatosan széteső forgatásáról készült is egy kiváló dokumentumfilm, amelyet Les Blank készített 1982-ben. Ami még érdekesebb, hogy létezett egy másik, félig kész verzió is. Ezt Jason Robards-szal és Mick Jaggerrel forgatták, ám 1981-ben félbe kellett hagyni, amikor Robards megbetegedett, Jagger pedig szerződéses zenei kötelezettségei miatt nem tudta folytatni a forgatást. Csak ezután készült el az új verzió Klaus Kinskivel a főszerepben. Nem véletlenül mondta Herzog ekkoriban: „Nem kellene többé filmeket készítenem. Egy őrültek menhelyére kellene mennem.”

Ha azt hinnéd, hogy öregkorára megnyugodott, tévedsz. A COVID-lezárások alatt adott egyik interjújában elmondta, hogy egyáltalán nem tervezi a nyugdíjazást. Azt is világossá tette, hogy nem ágyban, párnák közt képzeli el a pályája lezárását – ennél sokkal drámaibb végjátékot tervez.

„Forgatásról fognak elvinni egy hullazsákban, de nem bánom.”

Legkedvesebb ellenségem

„Minden ősz hajszálat a fejemen Kinskinek hívok.” – Herzog.

Ez a kijelentés valóban helytálló. Herzog leghíresebb filmjei közül ötben is Klaus Kinskit kérte fel főszerepre. Kettejük kapcsolata különösen furcsa, már-már veszélyes barátságnak nevezhető. A viszonyuk tele volt ellentétekkel és feszültségekkel, de művészi szempontból rendkívül termékeny volt. Ezt a komplex kapcsolatot Herzog 1999-ben feldolgozta a My Dearest Enemy (Legkedvesebb ellenségem) című dokumentumfilmben, amely rávilágít arra, hogy milyen szélsőséges érzelmek és dinamikák jellemezték ezt a szokatlan alkotói partnerséget.

Kettejük kapcsolata valóban sok szinten terhelt volt. Először is, amit talán nem látsz elsőre Kinski arcán, hogy ő sokkal idősebb volt Herzognál. Kinski 1926-ban született, míg Herzog 1942-ben. Ez a korkülönbség, bár talán kevésbé tűnik fontosnak, mégis befolyásolta dinamikájukat. A másik, amit a jelenből nézve nem biztos, hogy azonnal megértesz, hogy ma már Herzog egy legendás rendező, de akkoriban még egy ismeretlen, különc filmes volt. Ezzel szemben Kinski sztárnak számított. Már Amerikában is közismert volt, mint egy jó „rossz” színész. Spagettiwesternekben, krimikben, thrillerekben játszott negatív karaktereket. Herzog keveset tudott ajánlani neki, hiszen fiatalabb volt, és a pozíciója sem volt biztos.

Kinski sokszor a fejére nőtt, és ma már tudjuk, hogy nem csupán egy hisztérikus őrült volt. Valóban nagyon sötét dolgok történtek vele kapcsolatban. Az idősebb lányával szembeni visszaélései, zsarnoki viselkedése és szexuális ragadozóként elkövetett tettei ismertek. Továbbá, Kinski múltja a második világháború alatt is gyanús, és szinte biztos, hogy ölt embert, valamint aktív kapcsolatai voltak az alvilággal. Az élete tele volt bonyodalommal és botránnyal.

Herzog tehát több szempontból is hátrányban volt vele szemben – fiatalabb volt, kisebb befolyással bírt, és egy sokkal veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb emberrel kellett dolgoznia, aki nemcsak művészileg, de erkölcsileg is problémás volt.

Herzog és Kinski kapcsolata a korai évekig nyúlik vissza, ami megmagyarázza, hogy Kinski mért engedett alkalmanként, és Herzog miért nézett el több mindent neki, mint másoknak. Kinski, mint kezdő, még ismeretlen fiatal színész, szobát bérelt Herzog családjának lakásában. A három hónap, amit ott töltött, mély nyomot hagyott a család életében, Kinski kiszámíthatatlan viselkedése lévén. Bohóckodásaival és dühkitöréseivel állandó feszültséget teremtett, egyszer még ököllel be is tört egy ablakot. Ez szokása volt, hiszen egyszer egy színház emeletének összes ablakát betörte, amiért természetesen ki is rúgták.

Évekkel később Herzog felismerte, hogy a labilis, de híres Kinski lehet az egyik kulcs a filmes sikerhez. Az sem volt elhanyagolható, hogy Kinski valószínűleg hitelesen tudja megformálni az őrült Aguirre karakterét. Ezért elküldte neki a Aguirre, Isten haragja forgatókönyvének egy másolatát. „Hajnali három és négy között csörgött a telefon” – emlékezett vissza Herzog. „Legalább pár percbe telt, mire rájöttem, hogy Kinski volt a forrása annak az artikulálatlan üvöltözésnek, ami átjött a kagylón. Benne volt.” Kinski tehát már a kezdetektől rendkívüli intenzitással és elkötelezettséggel vetette bele magát a projektbe.

Werner Herzog a Klaus Kinskivel való együttműködésről egyszer így nyilatkozott:
„Nekem kellett domesztikálnom, háziasítanom egy eddig ismeretlen fajtájú vadállatot.”

A legendás összetűzéseik és verekedéseik leginkább Kinski dühkitöréseiből fakadtak, de Herzog sem maradt adós. Feszített tempóban dolgoztak, és Herzog mindenkitől szinte szerzetesi fegyelmet és kitartást várt el. Ez számára természetes volt, de nem mindenki bírta ezt a munkatempót.

Az együttműködésüket sokan egy se veled, se nélküled, szerelem-gyűlölet kapcsolatként jellemezték, de Herzog ezt másként látta: „Az emberek azt hiszik, hogy egyfajta se veled, se nélküled, szerelem-gyűlölet kapcsolat volt köztünk. Nos, nem szerettem őt, és nem is utáltam. Kölcsönösen tiszteltük egymást, még akkor is, ha mindketten egymás meggyilkolását terveztük.” –Herzog.

A lelövéssel való fenyegetés nem csak legenda, hanem tényleg megtörtént eset, amelyre szemtanúk is vannak. Az Aguirre, Isten haragja forgatása közben kaotikus állapotok uralkodtak. Az indián statiszták elszöktek, és Kinski egy ponton úgy érezte, hogy ő viszi a hátán az egész produkciót, miközben alig kapott érte valamit. Egyik reggel megelégelte a helyzetet, összepakolt, és egyszerűen megpróbált megszökni egy csónakkal.

Herzog azonban nem hagyta ezt annyiban. Egy puskával a kezében elé állt, és halálosan komolyan közölte vele, hogy amit tesz, azt nem hagyhatja. „Igen, ezt tettem” – emlékezett vissza Herzog. „Mondtam neki, hogy van egy határ, amelyet sem ő, sem én nem léphetünk át; magasabb kötelességünk van, mint mi magunk. Mondtam neki, hogy nem szabad elmennie. Betáraztam a puskát és higgadtan elmagyaráztam neki, hogy nem élné túl, ha megpróbál elszökni. Megmondtam neki, hogy ez nem vicc, megbeszéltem az indiánokkal, hogy 20 dollárért fejenként azt vallanák a kijövő rendőröknek, hogy vadászbaleset történt.”

Ez a történet jól mutatja, milyen szélsőségekig jutott el Herzog és Kinski munkakapcsolata, és hogy Herzog milyen áldozatokat vállalt azért, hogy filmjei elkészüljenek – még ha ez azt is jelentette, hogy ilyen drámai eszközökhöz kellett folyamodnia.

Addig jár a korsó a kútra, amíg Herzog

Werner Herzog munkássága nemcsak játékfilmjeiből áll, hanem számos figyelemre méltó dokumentumfilm is fűződik a nevéhez. A Cobra Verde után inkább dokumentumfilmekre koncentrált, mind a televízió, mind a mozi számára. Ezek közül talán a legfigyelemreméltóbb a The Dark Glow of the Mountains, amely Reinhold Messner és Hans Kammerlander kettős 8000 méteres hegymászását mutatja be. Herzog dokumentumfilmes megközelítése itt is erőteljesen megjelenik, egyedi interpretációja révén.

A Találkozások a világ végén című dokumentumfilmjét Oscar-díjra jelölték, ami talán a legkiemelkedőbb eredménye ebben a műfajban. Azonban Herzogot nem a hollywoodi elvárások és mércék motiválják, hiszen egyszer így nyilatkozott: „Nem akarok díjakat nyerni – az a kutyáké és a lovaké.”

Herzog valóban elég különc és szabadszellemű személyiség, amit jól tükröz az a tény is, hogy amikor meghívták Cambridge-be, hogy díszdoktorrá avassák, visszautasította az ajánlatot. Azt üzente nekik, hogy „ő nem az a fajta becsületes, tisztességes ember, aki ezt a szintet megérdemli.” Ez az anekdota jól illusztrálja anarchista hajlamait, amelyeket talán kevesen ismernek azok közül, akik csak idős korában találkoztak munkásságával.

Herzog nem kedveli a formaságokat és a bürokráciát, és gyakran kifejezte ellenérzését ezekkel szemben. Egyszer így fogalmazott: „Megvetem a hivatalos éttermeket. Az összes formalitást nagyon aljasnak és pitiánernek találom. Sokkal szívesebben eszek chipset a járdán ülve.”

A filmkészítés terén is szembemegy a konvenciókkal. Herzog ignorálja azt az elképzelést, hogy a kamerák képesek hitelesen reprodukálni a valóságot. Szerinte a dokumentumfilmek inkább az ő személyes nézőpontját közvetítik a témáról, vagyis végső soron mindig magáról Herzogról szólnak. Az ő filmjei nem csupán dokumentálják a valóságot, hanem át is értelmezik azt, a saját művészi vízióján keresztül.

Werner Herzog: There is no harmony in the universe

„A saját dokumentumfilmjeim jelentős részét is fikciós filmnek látom, csak valódi történeteket mesélnek el” – mondta egyszer Herzog, és ez a hozzáállás jól összefoglalja egyedi filmes megközelítését. 1962 óta Herzog 20 játékfilmet, 7 fikciós rövidfilmet és 34 dokumentumfilmet rendezett, emellett 8 oktatófilm és 2 televíziós sorozatepizód is fűződik a nevéhez. Szinte minden filmjének, valamint további négy másik alkotásnak is a forgatókönyvírója vagy társírója volt, továbbá 26 filmes vagy televíziós produkcióban szerepelt színészként.

Herzog élete tele van furábbnál furább, érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, amelyek nemcsak munkásságában, hanem személyes életében is megmutatkoznak

1966-ban a NASA is alkalmazta Herzorgot, ami jól mutatja, milyen sokrétű és különleges személyiség volt. Egy 2006-os Bloomberg-interjúban elárulta, hogy felkérték, rendezze meg a Túl a barátságon (2005) és a Száll a kakukk fészkére (1975) című filmeket is, de mindkettőt elutasította. Különösen a Száll a kakukk fészkére esetében merült fel a neve, mivel híres volt arról, hogy ért az őrültekhez.

Herzogról az is ismert, hogy egyszer megígérte, megeszi a cipőjét, ha egy fiatal amerikai filmes diák tényleg elkészíti azt a filmet, amiről mindig csak beszélt. A diák Errol Morris volt, aki 1978-ban, a Gates of Heaven című kisállat temető dokumentumfilmmel teljesítette a kihívást. Morris később olyan híres filmeket is készített, mint a The Thin Blue Line (1988) és a Fast, Cheap & Out of Control. Herzog valóban beváltotta az ígéretét: puhára főzte az egyik bőr cipőjét, és megette az ehető részeket. Ez az esemény nem csupán legenda – megörökítették a Werner Herzog megeszi a cipőjét (1980) című filmben, amelyet Les Blank rendezett.

Egyik legkülönösebb története, amely nyomozás tárgyát is képezte, hogy valahogy hozzájutott és elolvasta a Kennedy elnök meggyilkolásával foglalkozó elnöki bizottság 888 oldalas jelentését, amely sokáig titkosított anyag volt. Bár a jelentés nemrégiben nyilvánossá vált, akkoriban még hozzáférhetetlen volt a nagyközönség számára, ami kérdéseket vetett fel, hogy Herzog hogyan jutott hozzá.

2005 végén Herzog a BBC filmkritikusának, Mark Kermode-nak adott interjút A grizzlyember kapcsán, amely a Los Angeles-i Skyline Drive-on, a szabadban zajlott. Az interjú közben furcsa puffanások hallatszottak. Kermode pánikba esett, mire Herzog higgadtan megjegyezte: „Valaki ránk lő.” Egy kis lövedék el is találta Herzorgot, de ő, mintha mi sem történt volna, folytatta az interjút anélkül, hogy orvosi segítséget kért volna, és kijelentette: „Ez nem jelentős.” Később kiderült, hogy a lövöldöző egy őrült rajongó volt, aki légpuskával támadt rájuk. Herzog az incidensről később csak ennyit mondott: „Úgy tűnik, vonzom a klinikailag őrülteket.”

Tény, hogy Herzog tesz is a körülötte uralkodó tébolyért. Szereti a főszereplőit extrém helyzetekbe sodorni,
gyakran túlhajtja őket, hogy a filmjeiben tényleg úgy tűnjenek, mintha az őrület határán állnának.

Filmjeiben gyakran találkozhatunk olyan karakterekkel – akár valós személyekkel is –, akik próbálják megváltoztatni vagy legyőzni a nehéz körülményeket, de ez végül felőrli őket. Herzog alkotásai éppen emiatt különösen intenzívek és drámaiak, hiszen nemcsak a történetek kimenetelét, hanem a szereplők fizikai és lelki határait is feszegetik.

Bár Werner Herzog német származású, számos filmjét angol nyelven forgatta. 2009-ben ő lett az első rendező, aki ugyanabban az évben két filmet is benevezett a Velencei Filmfesztiválra. A Mocskos zsaru – New Orleans utcáin című filmje bekerült a fesztivál hivatalos versenynaptárába, míg a Mit tettél, fiam? meglepetésfilmként szerepelt a versenyben. Herzog tehát nemcsak a nagyjátékfilmek világában alkotott maradandót, hanem olyan egyedi projektekbe is belevágott, mint a koncertfilmek.

2012. szeptember 18-án például a The Killers amerikai zenekar koncertjét rögzítette New Yorkban. A koncertet élőben közvetítették, ami jól mutatja Herzog nyitottságát és kísérletező kedvét, hogy a legkülönfélébb műfajokban és formátumokban alkosson.

Kevesen tudják, hogy Werner Herzog az 1980-as évek közepén az opera világába is elkalandozott. 1985-ben debütált Ferruccio Busoni Doktor Faust című művével a bolognai Teatro Comunale-ban. Leginkább Wagner-előadásai tették híressé, különösen a Lohengrin az 1987-es Bayreuthi Fesztiválon, valamint Beethoven Fidelio című operájának színrevitele a milánói Scalában. Ez a kitérő sem volt egyszerű út számára. Tizenhárom éves korában egy zaklató zenetanára rendszeresen megalázta őt, ami miatt Herzog szinte gyűlölte a zenét. Évekig kerülte a muzsikát, nem hallgatott zenét, nem énekelt, még a hangszereket is elkerülte. Később azonban Florian Fricke, a Popol Vuh zenekar lelke, különös hatással volt rá, és Herzog újra felfedezte magának a zenét. Bár színpadon gyakran rendezett operákat, soha nem készített filmes operát, mivel a két formát alapvetően összeegyeztethetetlennek tartja.

2013-ban Herzog nevét talán minden gimnazista megismerte az Egyesült Államokban, amikor elkészítette a From One Second To The Next , 35 perces közszolgálati dokumentumfilmet, amely a vezetés közbeni SMS-ezés veszélyeit mutatja be. A filmet négy tragikus történet köré építette, amelyek mindegyike a figyelmetlen vezetés következményeit dolgozza fel. A kampányt mobilcégek finanszírozták, és a film több mint 40 000 középiskolában vált kötelező megtekintendő anyaggá. Érdekes módon ez a film egyfajta „Herzog-reneszánszot” indított el az amerikai fiatalok körében.

From One Second To The Next – Texting While Driving Documentary – Werner Herzog

Ezek után talán már nem is olyan meglepő, hogy Werner Herzog még a legváratlanabb helyzetekben is feltűnik. Egyszer Joaquin Phoenix egy kanyargós úton balesetet szenvedett, és az autója felborult. Phoenix eszméletét vesztette, és amikor magához tért, zavartan érzékelte, hogy valaki kopogtat az ablakán, és egy nyugodt hang azt mondta: „Csak lazítson!” Mivel nem látta, ki szól hozzá, Phoenix azt válaszolta: „Jól vagyok. Nyugodt vagyok.” Erre a férfi így válaszolt: „Nem, nem vagy az.” Amikor végül Phoenix meglátta a férfit, rájött, hogy Werner Herzog az. Miután Herzog kisegítette Phoenixet a roncsokból, mentőt hívott, majd csendben távozott a helyszínről, mintha mi sem történt volna.

A cikkben leírtak után már szinte magától értetődő, hogy Herzog filmjei tele vannak szokatlan dolgokat művelő állatokkal, és ez nem véletlen. Egyszer Mexikóban jelentős pénzt költött arra, hogy megtalálják számára a legnagyobb kakast és a legkisebb pónicsikót, aminek eredményeképpen egy szinte póniméretű kakas üldözött egy apró lovacskát a képernyőn. Ez is jól illusztrálja Herzog azon képességét, hogy különleges és groteszk jeleneteket hozzon létre, még ha ez túllép is a költségvetési kereteken.

Herzog csirkékkel szembeni antipátiája is közismert. Egyszer így nyilatkozott: „A csirkék bizonyos formában – például sülve – teljesen elfogadhatóak számomra, de ha a szemükbe nézünk, akkor valódi, feneketlen hülyeségről szerzünk tanúbizonyságot. Ők a legszörnyűbb és legrémálomszerűbb lények ezen a világon.” Ez a groteszk megfigyelés is jellemző Herzogra, aki az abszurd és a bizarr elemeket gyakran használja metaforaként filmjeiben.

Egy másik híres kijelentése: „Amikor megláttam a táncoló csirkét, tudtam, hogy nagy metaforát fogok alkotni – hogy mire, azt nem tudom.” Ez a mondat jól tükrözi Herzog kiszámíthatatlan, mégis elgondolkodtató alkotói folyamatát, amelyben gyakran a legfurcsább dolgok is szimbolikus jelentőséget hordoznak.

Stroszek: The Dancing Chicken

A herceg látomásai: tehenek a mezőn
Werner Herzog őszintén hisz abban, hogy van egy fontos, szinte spirituális küldetése a filmkészítésben – még ha ez néha nevetségesnek tűnik is. A dolog nyertesei mindenesetre mi vagyunk. Mivel elégedetlen volt a filmes iskolák konvencionális módszereivel, 2009-ben megalapította saját iskoláját, a Rogue Film Schoolt. Ez az iskola teljesen eltér az akadémiai intézményektől: Herzog itt nem a szokványos filmes technikákra helyezi a hangsúlyt, hanem az életre, annak nyers és elemi formáira.

A diákok számára Herzog így fogalmazott: „Én jobban szeretem azokat az embereket, akik kidobóként dolgoztak egy szexklubban, vagy az elmegyógyintézetben voltak felügyelők. Az életet a maga nagyon elemi formáiban kell élni. Ez nem csak az élet tisztaságát jelenti, hanem a nyers, kendőzetlen mivoltát is, és ez teszi a fiatalokat inkább filmessé, mint akadémistává.”

Ezt annyira komolyan gondolja, hogy úton-útfélen hangoztatja is.

„Tűrje fel az ingujját, és dolgozzon kidobóként egy szexklubban vagy felügyelőként az elmegyógyintézetben, vagy gépkezelőként a vágóhídon. Hat hónapig vezessen taxit, és lesz elég pénze filmet készíteni. Sétálj gyalog, tanulj nyelveket és olyan mesterséget vagy szakmát, aminek semmi köze a mozihoz. A filmkészítésnek – akárcsak a nagy irodalomnak – élettapasztalat az alapja.”

Werner Herzog a Sötétség tanulságai alcímmel közreadott 12 pontos nyilatkozatában az igazság és a tény viszonyáról elmélkedik, különösen a dokumentumfilm műfajában. Ebben kifejtette, hogy „Az igazságnak mélyebb rétegei is vannak a moziban, és létezik olyan, hogy költői, eksztatikus igazság. Ez titokzatos és megfoghatatlan, és csak kitaláción, képzeleten és stilizáción keresztül érhető el.” Herzog számára az igazság nem pusztán a tények rögzítésében rejlik, hanem egy mélyebb, spirituálisabb, poétikus valóságban, amelyet a filmes eszközökkel lehet megragadni.

Hozzátette azt is, hogy „A tényeknek néha van egy sajátosságuk. Furcsa és bizarr erő, amely hihetetlennek teszi a benne rejlő igazságot. Sok film pusztán a felszínes igazságokhoz, a könyvelők igazságához jut el.” Ezzel Herzog arra utal, hogy a hagyományos dokumentumfilmes megközelítés sokszor nem megy túl a száraz tényeken, és nem képes feltárni az emberi lét mélyebb, összetettebb igazságait, amelyeket csak művészi kifejezőeszközökkel lehet megközelíteni.

„Az utópisztikus filmakadémiámon arra kértem a hallgatókat, hogy valódi fizikai kontaktussal sportoljanak, mint például a boksz, ami megtanítja őket a félelem legyőzésére. Ha lenne egy rendes akadémiám, ott az egyik sarokban egy bokszring állna. A diákok minden este nyolctól tízig edzenének bokszoktatóval: sparring, bukfencezés (hátra és előre), zsonglőrködés, varázskártyatrükkök. Nem tudom, hogy filmes leszel-e a végére vagy sem, de legalább sportolóként jönnél ki.”

A mai digitális világunkkal, a túl sok vizuális tartalommal kapcsolatban is van véleménye.
„Úgy érzem, valami veszélyes van kialakulóban. A legnagyobb veszélyt szerintem a televízió jelenti, mert bizonyos fokig tönkreteszi a látásunkat, és nagyon szomorúvá és magányossá tesz. Az unokáink minket fognak hibáztatni, amiért nem dobáltunk kézigránátokat a tévéadókra a reklámok miatt. A televízió megöli a fantáziánkat, és a végeredmény az elhasználódott képek, mert túl sok ember képtelen újat keresni.”

Herzog szerint a modern televíziózás és a digitális tartalmak nemcsak a kreativitást gyengítik, hanem az emberi kapcsolatokat és az egyéni látásmódot is tönkreteszik. A reklámok elárasztják a műsorokat, és az emberek képtelenné válnak arra, hogy új, eredeti képeket alkossanak vagy fedezzenek fel. Számára ez a folyamat veszélyt jelent a társadalom mentális egészségére és a kultúrára is.

Werner Herzog a filmkészítésről azt vallja, hogy mindenkiben ott rejlik a potenciál, hogy rendező, költő vagy író legyen. Szerinte ezek a képességek velünk születnek, és minden emberben ott rejlik a kreativitás, csak sokan nem tudják ezt kibontakoztatni. Úgy véli, hogy a művészet valójában mélyen gyökerezik mindenkiben, de az alkotói folyamat – legyen szó filmről, költészetről vagy írásról – arról szól, hogyan tudjuk ezeket a belső adottságokat felszínre hozni és formába önteni.

Meggyőződésem, hogy ezek az álmok nem csak az én álmaim, a tieid is. Az egyetlen különbség köztem és közted az, hogy meg tudom fogalmazni őket. És erről szól a költészet, a festészet, az irodalom vagy a filmkészítés… ilyen egyszerű. […] És ez a kötelességem, mert ez lehet a belső krónikája annak, amilyenek vagyunk. Meg kell fogalmaznunk magunkat, különben csak tehenek lennénk a mezőn!”