Ha a zenében nem találta volna meg önmagát, akkor valószínűleg szőröstül-bőröstül elnyelte volna valamely jamaicai szegénynegyed Yellowman-t, aki azonban a kirekesztettséget és a rákot legyőzve immár 40 éve állócsillag a dancehall egén.
Dundus, magyarán szellem. Így hívják Jamaicában azokat, akik albinizmusban szenvednek. Ez a viszonylag ritka örökletes tulajdonság cirka húszezer emberből mindösszesen egyet érint. (Az albínók szervezetéből részlegesen, vagy teljesen hiányzik az úgynevezett melanin, mely a sötétszínű pigmentek általános megnevezése.) Az albínókat jobb esetben amolyan csodabogárként kezelték korábban, ám a világ számos pontján, mint például Jamaica szigetén, egyfajta ördögi stigma volt ez az állapot, mely egy életre megbélyegezte „viselőjét”.
Cikkünk főhőse Winston Foster néven, tejfehér bőrrel, kék szemmel és világos hajjal látta meg a napvilágot 1956. január 15-én, Kingston városában. Albinizmusa miatt a szülei csecsemő korában lemondtak róla, minek következtében Yellowman sorra járta az ország árvaházait, míg végül szerencséjére a Catholic orphanage Alpha Boys School nevű, a zenei képzésre igencsak nagy figyelmet fordító intézményben talált otthonra. Bőrszíne miatt állandó – verbális és fizikai – támadások céltáblája volt, miközben barátja alig akadt. Magányosan teltek napjai, leginkább énekléssel múlatta idejét, mely egyfajta menekülés is volt a külvilág és a többi gyermek, na meg felnőtt elől. Idővel aztán kialakított egy rá jellemző fanyar, de humoros sztílót, melynek köszönhetően megannyi verést úszott meg egykoron.
Sokan utaztak ugyanis rá társai közül, és mivel senki sem védte meg, ezért a zenével próbált talpon maradni. Ha valaki netán elkapta, hogy jól elpáholhassa, a kis Winston improvizált neki néhány könnyed rímpárt, ami általában elég volt ahhoz, hogy megússza a kék-zöld foltokat, monoklikat. Eleinte szinte csak így, ódon mentsvárként tekintett az éneklésre, de ahogy idősödött már nem érte be szimplán ennyivel. Fejébe vette, hogy megpróbál a zeneiparban érvényesülni, ott talán kevésbé hátráltatja hófehér bőre, mint bárhol másutt. Yellowman néven kezdett dj-ként munkálkodni, ám a sikert egyáltalán nem adták könnyen. Eleinte majdhogynem ugyanazokba a gránit keménységű falakba ütközött, mint gyerekként, azaz félretolták, átnéztek rajta.
1978-ban, 22 éves korában jött el a fordulópont számára, mikor második helyezett lett az országos, Tastee című tehetségkutatón Nadine Sutherland mögött, majd egy évre rá ugyanitt győzedelmeskedni tudott. És ezzel nagyjából minden megváltozott körülötte, minden, kivéve bőrszínét, ami innentől azonban védjegyévé vált.
„Ahogy nekem sikerült, egyre több, hozzám hasonló ember mutatta meg magát. Ők addig szégyenkezve bujkáltak a tekintetek elől. A Tastee-t megelőzően bármely producerhez kopogtattam be, mind elhajtott a bőröm színe miatt. Egyszerűen nem hittek abban, hogy képes vagyok megcsinálni.”
A tehetség viszont utat tört magának, Yellowman végérvényesen befutott. A színpadon volt igazán elemében, vibráló koncertjeire tömegek váltottak jegyet, rajongói imádták szellemes, jól felépített és egyben szurkálódó szövegeit, melyekben nem egyszer saját albinizmusát állította pellengérre.
Sorsszerű, hogy az első, a Them a Mad Over Me lemezét 1981-ben, a legendás Bob Marley halálának évében jelentette meg. A reggae ikon után maradt űrt valamelyest neki (is) sikerült befoltoznia, noha merőben mást képviselt, mint a nagy előd, alkalomadtán mégis vele azonosították a népek. Yellowman-t ekkoriban többek, köztük Peter Tosh is igyekezett valamelyest megzabolázni, mivel jó pár számának szövegét túlságosan szexistának, netán hímsovinisztának találták. Mondanunk sem kell, nem túl sok sikerrel próbálkoztak nála. Yellow nem lett sem szofisztikáltabb, sem finomkodóbb, megmaradt inkább lazának és önazonosnak.
Miután Jamaicában Henry „Junjo” Lawes hangmérnök oldalán megkerülhetetlen alakja lett az akkor még gyerekcipőben járó dancehall stílusnak, nemzetközi vizekre evezett: az angliai székhelyű Greensleeves kiadóhoz szerződött, hogy 1982-ben immár az ő égiszük alatt dobja piacra mindmáig talán legerősebb stúdióalbumát, a Mister Yellowman-t. Emberünk roppant céltudatosnak és mindemellett fáradhatatlannak bizonyult. Évente 4-5 lemezt jelentetett meg, olyan ópuszokkal a fedélzeten, mint a Yellowman Getting Married, a Mr. Chin, valamint az egyik legismertebb, a Zungguzungguguzungguzeng, melyet azóta boldog-boldogtalan mintázott már szerte a planétán.
Szinte észrevétlenül került világsztár státuszba, amit legjobban az amerikai Columbia Records-cal kötött 1983-as kontraktusa hivatott jelezni. Ezzel – egyáltalán nem mellékesen – történelmi tettet hajtott végre; ő lett tudniillik az első jamaicai dancehall előadó, aki piacvezető tengerentúli kiadóval került kapcsolatba, noha a frigy viszonylag rövid életűnek bizonyult. Egy évvel a szerződéskötést követően jött ki a King Yellowman korong, de finoman szólva sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, minek következtében a Columbia egyszerűen lapátra tette Yellowman-t, noha a kiadó javaslatára kezdte némiképp megreformálni zenéjét, merőben új hangzásokkal kísérletezve.
Visszatérve szűkebb pátriába kábé onnan folytatta, ahol anno abbahagyta. Illetve dehogy. Habár Yellowman felnőttkorára rengeteg csatát élt meg, illetve túl, a legnagyobb még hátra volt. 1982-ben az albínókat gyakorta súlytó bőrrákot diagnosztizáltak nála. Noha három hónapot jósoltak neki az orvosok, a kezelések hatására viszonylag hamar tünetmentessé vált, de sajnos csak ideiglenesen. 1984 végén az állkapcsára is átterjedt a daganat, amit műtétek sora követett. Másfél éves küzdelem után, 1986-ban egy jókora darabot távolítottak el az állkapcsából, ami miatt látványosan torzult a bal oldalán az arcszerkezete. A beavatkozásnak hála túlélte ugyan a betegséget, ám komoly árat fizetett. Mentálisan a padlóra került, egy évig nem mutatkozott közönség előtt.
1987-ben tért vissza a világot jelentő deszkákra megváltozott külsővel és énekhanggal, de a régi lendülettel. Továbbra is sziporkázott, humorizált, oltogatott, sőt, újonnan már társadalmi és politikai témákat is beemelt alapvetően hedonista művészetébe. (Kiállt például a bántalmazott nők mellett, illetve Afrika kizsákmányolása ellen.)
Yellowman a mai napig aktívan zenél – jellemzően koncertek ad, lemezeket csak elvétve jelentet meg. A kilencvenes évek közepétől számait merőben új, spirituálisabb alapokra helyezte: lírikailag mélyebbek, tartalmasabbak lett – hangképzési problémáit ezáltal súlyos szövegekkel pótolva.
Pályafutása során megszámlálhatatlan lemezt (csak stúdióalbumból 45 van neki) írt, a legutóbbit öt évvel ezelőtt, 2019-ben publikálta, No more war címen. Kétszer Grammy-díjra is jelölték, bár ezekből egyiket sem húzta be. Feleségével Rosie-val majd’ negyven éve alkotnak egy párt, több gyermekük is van, közülük Kareema nevű lányuk viszi tovább édesapja örökségét, ismert jamaicai énekesnőként.
