Ez a Brecht nem az a Brecht – de legalább annyira őrült. És talán itt is elkélne egy „kurázsi mama”, hogy az ember meglássa a káoszban a rendet. A kimondhatatlan nevű belga művész, Brecht Vandenbroucke világa egyszerre képregény, kortárs művészet, illusztráció, na és persze egy kis szürrealizmus. Minden képe egy aprólékosan megkomponált vizuális univerzum, ahol a humor és az irónia finoman rezonál a groteszkkel.
Vandenbroucke munkái olyan alkotók nyomvonalán haladnak, mint Ori Toor, Joan Cornella, Matt Crabe, Dave Arcade vagy Tiger Tateishi – mindannyian a fekete humor, a vizuális túlterheltség és a kontrollált őrület nagymesterei. Az ő képei is ilyenek: színesek, harsányak, olykor nyugtalanítóak, ugyanakkor ott lüktet mögöttük egy játékos gondolat, miszerint a káosz csak látszólagos – a figyelmes szemlélő felfedezi benne a rendet.
„Engem a káosz és a rend érdekel. Hiszek a kettő közötti egyensúlyban,
mint a jin-jang szimbólum elemei, amelyek kommunikálnak egymással –
egy örök párbeszédben. A valóság igazsága valahol a kettő között rejlik.”

A holland–flamand–vallon belga: Brecht Vandenbroucke világa
Brecht Vandenbroucke 1986-ban született a nyugat-flandriai Veurne-ben, Belgium holland nyelvű részén. Manapság Antwerpenben él, azonban gyerekkora merőben más miliőben telt: egy elszigetelt farmon nőtt fel, távol a város zajától – és még távolabb a képernyők fényétől, lévén nem volt televízió a házban, így a popkultúra csak négy idősebb bátyja révén szivárgott be az életébe. Ők hozták haza a videójáték-magazinokat, amelyek képei mágnesként vonzották: a kis Brecht először csak nézte, majd lerajzolta őket.
Innen indult minden. A rajzokból idővel szenvedély lett, majd hivatás. Illusztrációit ma is áthatják a popkulturális utalások – a Flintstone családtól Felix, a macskáig –, de mindig van bennük egy csavar, némi szatirikus beütéssel. Az egyik akrilfestményén például a Simpson család ikonikus nyitójelenete elevenedik meg, csakhogy itt Bart meztelenül, a falhoz láncolva rója a táblára: „A büntetés a jutalmam.” Szóval van itt fekete humor a javából.
Brecht már gyerekként azon törte a fejét, hogyan miként tudna a rajzolásból megélni. Idővel a genti Saint-Luc Intézetben tanult illusztrációt, ahol mesterei között tudhatta Ever Meulent és Steve Michielst is. Későbbi stílusára hatott Roland Topor, René Magritte, Hergé, Frida Kahlo, Henry Darger, Daisuke Ichiba, a német ATAK, valamint Jan Švankmajer (akiről ITT írtunk korábban). Nem véletlen, hogy 2016-ban közreműködött a René Magritte vu par („Magritte szemével”) című albumban is.
A Bauhaus és Mickey egér között
Brecht Vandenbroucke az a fajta alkotó, akit nem igazán lehet bekategorizálni. Reklámillusztrátor, képregényrajzoló, festő, szobrász, zine-készítő és rövidfilmes. Dolgozott már albumborítón (The Future Dead – Ways of New Amusement), de ugyanilyen otthonosan mozog a képregények, galériák és a nemzetközi magazinok világában is. Ahogy ő maga fogalmazott: „Valahol a Bauhaus és Mickey egér között helyezkedem el.”
Ez az önmeghatározás tökéletesen leírja azt a vizuális skálát, amelyen művészete mozog: a modernista formakultúra és a popkulturális játékosság folyamatos párbeszédben áll nála.
„Először filmrendezőnek vagy animátornak készültem – de mivel nem vagyok különösebben társas lény, rájöttem, hogy a film túl kollektív műfaj számomra. A rajzolásban és a képregényben megtaláltam azt, amit kerestem: a teljes kontrollt a saját világom felett” – mesélte az It’s Nice That-nek adott interjúban.
Vandenbroucke rendszeres közreműködője a De Morgennek, de rajzai megjelentek olyan rangos nemzetközi kiadványokban is, mint a Zone 5300, a Le Petit Néant, a Kuti, valamint a lett KUS! antológia, amely mára kultstátuszt vívott ki a független képregényművészetben. Munkáit az angliai Nobrow Press is publikálja – a kiadó, amely a kortárs illusztráció egyik legizgalmasabb műhelyévé nőtte ki magát.
Bár leginkább illusztrátorként ismerik, Vandenbroucke valójában kortárs festőként is értelmezhető: szabadon, félelem nélkül mozog a stílusok között. Nála a műfaji határok inkább ugródeszkák, mint korlátok.

2013-ban jelent meg első képregénye, a „White Cube” – egy szöveg nélküli, szatirikus remekmű, amelyet a londoni White Cube galéria ihletett. A kötet két furcsa, rózsaszín arcú, kopasz karakter történetén keresztül vizsgálja, hogyan reagál az ember a művészetre – és mennyire abszurd módon működik maga a művészeti világ. A groteszk helyzetekben és szótlan dialógusokban Vandenbroucke görbe tükröt tart a galériák sznobériájának, miközben finom humorral és vizuális zsonglőrködéssel mesél az értelmezés és félreértés örök játékáról.

Brecht Vandenbroucke számára a világ maga a múzsa. Nem keres különösebb inspirációt – szerinte minden ott van körülöttünk, csak észre kell venni, és össze kell illeszteni a darabokat. Alkotásaiban az emberi természet ellentmondásos, egyszerre lenyűgöző és ijesztő oldalait vizsgálja, miközben folyamatosan reflektál arra a kaotikus rendre, amelyben mindannyian létezünk.
Művei hol komikusak, hol nyugtalanítóak, néha gyermeki játékossággal, máskor sötétebb tónusban beszélnek a hétköznapi küzdelmeinkről, a társadalmi hierarchiákról és a szexualitásról. Vandenbroucke rajzai nem megoldásokat kínálnak, hanem kérdéseket tesznek fel – azokat, amelyeket legtöbben inkább elkerülünk.
„Soha nem gondolok bele igazán, mit is akarok létrehozni – többnyire csak úgy jön. Nincs nagy tervem. Csak azt tudom, hogy nem akarok félelmet az életemben. Megpróbálok koncepciókat és ötleteket felvetni, hogy jobban megértsem őket, hogy más szemszögből lássam a dolgokat. De nincsenek megoldásaim. Pusztán meg akarom mutatni az embereknek, hogy rendben van, ha önállóan gondolkodnak – hogy nem kell mások ötletei mögé bújniuk.” – Brecht Vandenbroucke
A humanista groteszk
Bár Brecht Vandenbroucke képeiben mindig van üzenet, soha nem tolja azt az arcunkba. Humora éles, de nem kegyetlen; abszurditása elgondolkodtat, nem taszít. Világa távol áll Joan Cornella szadista szürrealizmusától – Vandenbroucke sokkal inkább humanista. Művészetében ott a szatíra, de mindig ott van mellette az empátia is.
A The Hundreds márka kulturális rovatának adott interjúban a felszín mögé engedett betekintést – nemcsak a művészetébe, hanem saját emberi hozzáállásába is.
„Azt hiszem, mindannyiunknak el kell kezdenünk befelé nézni – magunkba, és abba, mit csinálunk rosszul –, ahelyett, hogy folytatnánk azt, amit én csak ‘name–shame–blame game’-nek hívok. Másokra mutogatni ma nagyon népszerű. De az igazság az, hogy mindannyian hibázunk. Mindannyian próbálkozunk. Mindannyian küzdünk. Mindannyian a boldogságot keressük. A legtöbben tényleg a tőlünk telhető legjobbat tesszük.”
Vandenbroucke szerint a kultúránk fél a felnövéstől – attól, hogy felelősséget vállaljon. Ezért inkább elkerül, elhárít, másokra mutogat. Ő viszont önvizsgálatra buzdít: „Megpróbálom megkeresni, mit csinálok rosszul, és hogyan lehetnék jobb. Azt hiszem, ez az egyetlen módja annak, hogy jobbá tegyük a világot.”
















































