A legszínesebb feketehumor. Könnyed kegyetlenség fagyott vigyor mögé rejtve.
llegális határátlépés a jó ízlés határán
Volt már olyan, hogy láttál már valami zavaró dolgot, de nem tudtad levenni róla a szemed, és nem voltál egészen biztos benne, miért is nézed? Vagy kicsit szégyelled, hogy viccesnek találod? Nos, ez történik az emberek többségével, amikor először látják Joan Cornellà sötét humorú képregényeit. Eltorzult testek, bizarr karakterek, erőszak, kínos, megmagyarázhatatlan helyzetek alkotják szótlan, egyoldalas képregényeinek javát.
Joan Cornellà Vázquez spanyol, bár lehet, ő kijavítana, szóval katalán karikaturista és illusztrátor. Fekete humoráról és nyugtalanító, szürreális képregényeiről híres. Az ízléstelenség és a jó ízlés határán csempészi alkotásait ide-oda. A fekete humor szürkezónájának a mestere.
Egy Illusztrátor illusztris élete
Joan Cornellà személyes életéről nem sokat tudni. 1981-ben született Barcelonában, ahol képzőművészeti végzettséget is szerzett. Joan diplomásként több kiadványnál és újságnál dolgozott illusztrátorként, mint például a La Cultura del Duodeno, az El Periódico, az Ara és az El Jueves. Rajzai még a The New York Timesba is eljutottak. Főbb inspirációi között a Monty Python csoportját és más karikaturisták, például Pierre La Police, Helge Reumann, Glen Baxter, Molg H munkáit jelölte meg.
A nem egészen megszokott források közé tartozik, hogy szereti az orvosi szakkönyveket lapozgatni, az agresszív viselkedés, az eszméletvesztés, az átmeneti vakságot, hallucinációkat okozó rossz ételek fogyasztása témakörben.
2009-ben elnyerte a Josep Coll képregényes díjat Abulio című albumával, ami rá egy évre jelent csak meg.
2012-ben saját kiadásban jelentette meg a Fracasa Mejor albumot, amely Cornellà 2010 és 2012 között készült fekete-fehér rajzaiból válogat. Az anyag nagy része korábban kiadatlan volt, bár underground fanzinekben egy-két szkeccs megjelent.
2013-ban kijött a harmadik albuma, a Mox Nox a Bang Ediciones gondozásában. Talán ez lehetett az az év amikor áttört. Elérte az emberek ingerküszöbét, és rögtön be is tiltották pár helyen. A Facebook és az Insta-oldalát is.
Ez az állapot 2018-ig tartott. Hol le volt tiltva, hol visszakerült. Csak közben elképesztően népszerű lett. Kétmillió követő itt, hét millió követő ott. Az Instagram képmutatása úgy működik, ha underground művész vagy, akkor letiltanak, ha sztár leszel, maradhatsz. Ez kimondottan emlékeztet a diktatúrák módszereire, akik a híres művészeket nem merték már zaklatni látványosan, de annál keményebben jártak el a kisebb, ismeretlenebb alkotókkal. De ne izgulj, Joan már az „egyenlőbbek” kategóriába csúszott át. Maradni fog.
Sikerének a morbid humorán kívül, vagy annak ellenére, az az egyik oka, hogy nyelvtudás nélkül is lehetővé
teszi, hogy megértsd, és annyira megrázóan abszurdak a cselekmények, hogy időn, és kultúrán kívül esik,
mindenki tudja értelmezni, és sallangoktól mentesen tud kibontakozni az őrült világa.
A New mYnd album idején még a tiltottból a megtűrt kategória környékén szlalomozott. A 2015-ös Zonzo idején már rá lehet fogni, hogy befutott. Az albumait maga adja ki szerzői kiadásban, de már nem azért, mert nem adnák ki, mint régebb, hanem pont az ellenkezője, mert már annyira befutott.
Cornellà 2016-ban az amcsi Wilco indie rockbanda Schmilco című albumának borítójának illusztrátoraként is feltűnt.
A 2019-es sorozata, az Everyone dies alone, ha lehet ilyet mondani, már egy világhírű alkotó albuma volt. Újabban a YouTube csatornáján régebbi szkeccseit animációba is átültették, néha működik, néha nem, de érdemes ránézni.
Üres mosolyba csomagolt súlyos tartalom
Amikor annak idején valaki kitalálta a „bármi történik, ne felejts el egy mosolyogni” kifejezést, nem számított arra, hogy Joan Cornellà átveszi ezt az ötletet, és a sötét komédia semmilyen határt nem ismerő szélsőségeibe viszi. De talán ez a legjobb, hiszen ez a mosoly az egyetlen dolog, ami kipárnázza elménket, ami egyfajta tudati, biztonsági légzsákként működik, az általa ábrázolt képek nyersességében.
Egy mosoly, biztonságban érezhetjük magunkat, hogy „ő sem gondolja komolyan” miközben szemléljük borzalmasan morbid illusztrációinak jeleneteit. Ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet bennünket arra, hogy egyik sem valódi, és a túlságosan is valóságos baljós felhangok és kommentárok ellenére stílusa a szürrealitás birodalmában van otthon.
Cornellà munkái első pillantásra könnyednek és játékosnak tűnnek, figuráit általában üres mosoly és élénk, vidám színpaletta jellemzi. Ezekben a szótlan képregényekben látható morbiditás ellentéte a megnyugtató, kedves színek és egyszerű, átlátható rajzstílusa, amely úgy néz ki, mintha gyerekkönyvekből vette volna át. Lehet tudni az ihlet forrását, az 1950-es évek mindig mosolygó reklámjai, és a légitársaságok biztonsági füzetei voltak az ihletői. Egészen biztos vagyok benne, hogy Joan látta a Harcosok klubját, és ihlette az a jelenet, amikor a repülőgépeken kicserélik a veszély esetére szánt használati utasítást egy morbidabb valósághűvel. Egyébként ezzel az erőltetett, megfagyott mosollyal játszik a Rage Against the Machine Evil empire albumborítója is.
Ez az arc és mosoly, amely majdnem minden rajzát jellemzi, Cornellà egyik jól ismert védjegye lett.
Ha kicsit jobban megnézzük, ez egy fagyott mosoly, egy maszk, ami mögött a nyugtalanító gondolatok vannak, és a sötét természet, amit sokan titkolnának. A fekete komédia lényegében a hagyományosan tiltott témák pellengérre állításáról szól, olyan dolgokról, amelyek túlságosan szentek vagy politikailag túlterheltek. Cornellà ezt a gátat oldja fel, a kérdés, hogy vajon mindenki jól értelmezi-e. Ebben azért nem vagyok biztos. Sokan megosztják a rajzait, mert durva, mert megszeg valamilyen tabut, de nem vagyok benne biztos, hogy értik is az üzenetet mögötte. És igen, néha nincs üzenet sem.
Élvezd, vagy ne!
Cornellà munkáját gyakran zavarónak vagy egyenesen sértőnek minősítették. Karikatúrái az emberi psziché legmélyebb és legsötétebb vibrálásainak vázlataiként hatnak, ezzel nem mindenki tud szembenézni, vagy egy kisgyereknek még sok is.
A leegyszerűsített vizuális nyelvezet révén szatirikusan képes kommentálni az emberi természet
baljós és gyakran sivár oldalát, számtalan szokatlan megközelítésben. Ahhoz hogy értsük,
azért nem árt egy kis élettapasztalat is. Különben csak a durva képeket értjük (félre).
Hátborzongató képregényes meséin keresztül Joan egy sor összetett és tabutémával foglalkozik, amelyeket mások elkerülnek. Témái közé tartozik az öngyilkosság, az öncsonkítás, a rasszizmus, az abortusz, a gyilkosság, a homofóbia, a fogyatékosság, a deformitás, valamint a szadista vagy öncélú erőszak. Még ha mindez nem is hangzik viccesen, Cornellà mesterien tud olyan vidám narratívákat alkotni, amelyek gyakran kibillentik a nézőt. Képregényeit szinte kizárólag mosolygós pszichopaták népesítik be, akik a leghétköznapibb helyzeteket is megrázó rémálommá, és a rémálmot is mulatságos bohózattá varázsolják. Halálosan fárasztó, ez is igaz rá néha.
Joan munkássága abszurditásig vitt helytelenségében gyönyörködik. Egyben durva vádirat is, hisz a falig elvitt fura megközelítésével kritizál. Ezért is nem egy posztmodern aktus. Ezt fontosnak tartom leírni. Mert állást foglal, kiáll amellett, hogy vannak értékek, ami most globálisan zajlik az üres élvhajhászat, a felszínesség meg nem az, ne állítsuk be az érzékiséget művészetnek. Nem minden relatív, és nem minden csak ízlés kérdése. Ha meg az, akkor ezt kapod. BAMM!
Azt is meg kell érteni, hogy az emberek, a csoportok is különbözőek, nincs olyan, hogy a melegek, a feketék, vagy a mozgáskorlátozottak ezt egységesen így látják. Vagy a meleg fekete mozgáskorlátozottak, és már meg is érkeztünk Cornellà világába. Míg egyesek sértve érzik magukat alkotásai miatt, mások bíztatják, mert lebontja a falakat, legtöbben egyszerre nevetnek, és kicsit rosszul érzik magukat a nevetés miatt.
A művész saját szavaival élve: „Azt hiszem, ha kimondjuk, ha nem, ha gyerekes, ha nem, mindannyian nevetünk a szenvedésen is. Ha megyünk az utcán és a barátunk egy hatalmasat esik, kitöri a fogát, és ráborul a fagyi. Az bármennyire szomorú, mégis nevetünk rajta, persze sajnáljuk is. Akár empátiával, akár nem, mindig van bizonyos fokú kegyetlenség. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy ha az egyik rajzom a valóságban történne, egyáltalán nem nevetnénk. Nálam minden el van túlozva, bár bizonyos viselkedések vonatkozhatnak a való életre, de egyben figyelmeztetések is.”
Egyetértek Bill Hicks mondatával: „Hiszem, hogy az egész emberiség egyenlő. Mindannyian szívunk.”
