Esetleg, Salvador Dalí és a pénz. Akár ez is lehetett volna a címe ezen írásnak, hiszen köztudott, hogy a világ egyik legismertebb festője nem csak a szürrealista kompozíciók, na meg a hangyászok megszállottja volt, hanem a gazdagságnak is.
„Avida Dollars”
A fenti anagrammát André Breton francia költő kreálta Salvador Dalí nevének betűiből, jelentése nagyjából annyit tesz: Pénzsóvár, kapzsi. Bretont és köreit egy dolog ugyanis roppantmód zavarta a festővel kapcsolatban, méghozzá az, hogy a katalán zseni egójánál talán csak a bankszámlája volt nagyobb. Részben azért, mert különc karaktere mágnesként vonzotta a dúsgazdag mecénások sokaságát, részben pedig azért, mert szinte bármilyen pénzzel járó megbízást elvállalt. A kör ezzel be is zárult. Míg a többi szürrealista a fogyasztói társadalom ellen lázongott, ő sztár lett. Vállaltan. Mohón.
Egy 2009-ben, az Independent hasábjain publikált tanulmány szerint Dalí a hatvanas
években csillagászati összeget, közel fél millió dollárt szórt el. Havonta.
„Milyen könnyelmű alak” – kiálthatnánk fel innen Európa szívéből, de az vesse rá az első malomkövet, aki még sosem lepte meg feleségét egy XIV. században épült középkori kastéllyal, vagy alkalomadtán saját magát egy cuki ocelottal. Oké, Babou, a valóban cuki ocelot állítólag ajándék volt Kolumbiából.
De viccet félretéve, Dalínak temérdek pénzre volt szüksége ahhoz, hogy finanszírozni tudja indokolatlanul pazarló életvitelét, ezért anyagi megfontolásból új dimenziókat nyitott művészetében. Stílusjegyeit megtartva szobrászkodni kezdett, ékszereket, illetve bútorokat tervezett, amiket aztán menő galériák értékesítettek magas áron.
Barokkos túlzással rap-sztár volt egy ütemérzék nélküli korban, ámbár kritikusainak száma is egyre gyarapodott.
Dalí, az „évszázados festőhagyományokkal” szakítva, már életében valóságos brandként funkcionált. Utóbbiak akkor kaptak végképp agyf*szt, mikor a festő mitikus bajusza televíziós reklámokban elevenedett meg – példának okáért – csokimajszolás közben.
És ezzel el is érkeztünk a cikk lényegi részéhez, vagyis Dalí reklámfilm-szerepeihez. Mert, ha még igaza is volt Breton-nak abban, hogy a festő lelkiismeretfurdalás nélkül árusította ki a szürrealista törekvéseket, azt mégsem lehet eltagadni tőle, hogy mindezt legalább önazonosan, úgymond „Dalísan” tette. Dalísan, tehát méregdrágán; egy mindössze egyperces szerepért „potom” 10 ezer dollárt számolt fel anno.
Egyik legismertebb reklámfilmje a francia Lanvin csokoládéhoz köthető. 1969-et írunk, Dalí szemei pedig keresztbe állnak egy falatka csokitól, miközben bajusza az ég felé nyújtózkodik. Nem csoda, hisz’ a mester megőrült a Lanvinért. Idézem: „Je suis fou du chocolat Lanvin!”
Dalí 1972-ben a japán Datsun autómárkával kollaborált. Azt nem tudni, hogy a magas gázsija netán közrejátszhatott-e abban, hogy a Nissan Motors és a DAT Motors szerelemgyereke tizenegy évvel később, 1983-ban örökre lehúzta a rolót.
Az Alka-Seltzer gyógyszergyártónak készített reklám egészen egyedi. Dalí festéksprayt használva pingál ki egy modellt, így demonstrálva, hol-milyen hatást fejt ki a fájdalomcsillapító készítmény, miután mit sem sejtve felhörpintettük. Az élmény még zenei nélkül is kellően drámai, noha a vége totális happy end.
Sokkal könnyebben fogyasztható a Veterano konyaknak készített sorozat két epizódja. Az első felvonásban Dalí egy óriás csillagszórónak látszó pálcával vaktérképet varázsol a falra, majd ezt követően egy csinos hölgyemény kis híján belenyal egy pohárka italba.
A második részbe szintén csempésztek némi hókusz-pókuszt, illetve egy másik absztinens szépséget. Valamely megmagyarázhatatlan oknál fogva ő sem hajlandó beleinni a konyakba.
Végezetül, zárjuk a sort az amerikai Braniff légitársaságnak forgatott filmecskével. Ebben a New York Yankees baseball-csapatának kiválósága, Whitey Ford oldalán láthatjuk a korosodó Dalít székébe szíjazva.
