A jugoszláv sci-fi szobrok. Egy idegen civilizáció nyomában.
A jugoszláv ősi rejtélyes szobrok jelek az űrből, egy eltűnt idegen civilizáció titkai. Lehetne, ha Erich von Däniken írta volna cikket. Bevallom ez csak egy kattintáscsali volt: Jugoszlávia sajátos, külön utas modern szobrairól lesz szó, amik igen, tényleg olyanok, mintha idegen civilizáció hagyta volna itt őket.
Ha legközelebb a Jugoszláv utódállamokban jársz, érdemes felkeresned egyet-egyet.
Spomenik? Eszik vagy isszák?
A Spomenik eredetileg a moszlavinai forradalmárok emlékműve, vagy egyszerűen a „Forradalom emlékműve” volt. Horvátul: Spomenik revolucije naroda Moslavine, ezt maguk a horvátok se mondták ilyen hosszan ki, és így maradt a „Spomenik”, ami aztán a szóhasználatban átvándorolt minden ilyen jellegű emlékműre. Az első absztrakt spomenik Dušan Džamonja második világháborús emlékszobra, amely a horvátországi Berek-Podgarićban található. Az emlékmű körülbelül 10 méter magas és 20 méter széles, és bármelyik sci-fi film elfogadná díszletének.
A Jugoszláv Szocialista Köztársaság fennállása során számos második világháborús emlékművet állítottak fel 1945 és 1960 között. Több emlékhely is létesült.
Aztán a külön utasoknál (ilyen volt India, Jugoszlávia stb.), az el nem kötelezett politikai mozgalom megalakulása után, széles körben elkezdődött egy olyan kulturális forradalom, ami esetünkben a jugó egyediségnek nagy teret hagyott. Konyhanyelven mondva, a balkáni illetékes elvtársak ugyanolyan suttyók voltak, mint bárhol az ilyen fejesek, de az volt az ukáz, hogy modernynek kő lennyie thovárish, me’ mi mások vagyunk mit a szovjet blokk.
Josip Broz Tito jugoszláv elnök az 1960-as és 1970-es években több emlékhelyet és emlékművet rendelt meg, amelyeket a második világháború harcainak szentelt, valamint náci koncentrációs táborok emlékezetének. Az alkotásokat neves szobrászok tervezték, köztük Dušan Džamonja, Vojin Bakić, Miodrag Živković, Jordan és Iskra Grabul, valamint építészek, köztük Bogdan Bogdanović és Gradimir Medaković. Most azon ne akadj fenn, hogy nem ismered őket, a tehetséges magyarokat sem ismerik az angolok. Kicsit rácsúsztunk az angolszász kultúra tőgyére, részben ezért van ez a cikk is, hogy „lássunk csodát” a szomszédban is.
Tito halála után keveset építettek, a jugoszláv háborúk és Jugoszlávia felbomlása óta pedig a helyszínek többnyire elhagyatottak. 2018-ban Donald Niebyl több éves intenzív kutatás után kiadott egy könyvet Spomenik Monument Database címmel, amely az első angol nyelvű gyűjtemény Jugoszlávia különleges emlékműveiről.
Szoborkodási körkép
Ha ma Magyarországon köztéri szobrokat látsz, annak nagy eséllyel valami ízléstelen giccs a vége, Sissy-féle bronzgiccs, McDonalds-szerűen tipikus Trianon-emlékművek. Az egyéb történeti emlékhelyekben sincs sok köszönet. Ennek az az oka, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Eleve egy igényes szobrász nem áll neki Balatonakarattya polgármesterét bombázni, hogy neki feltétlenül egy Nagy-Magyarország virágágyás közepébe egy bádogkoronát kell alkotnia. Ezt lelkes amatőrök művelik, akik a lelkesség mellé sajnos sokszor dilettánsok is.
A régi rendszerben a tervgazdálkodásnak az egyik előnye az volt, hogy központosított rendszerben, művészi bizottságban értelmesebb művészemberek bíráltak el terveket. Ez amúgy ma is lehetne így.
A szerb, horvát, szlovén utódállamokban ma szintén tombol a nemzeti giccs. És minden nép ősei minimum Ádámtól származtak.
Míg Magyarországon a Rákosi-éra alatt végig kellett szenvedni a szocialista realista rémálmot,
addig a délszláv zónában egy jugófuturizmus alakult ki. Mi ennek az oka?
Amiből déliek kimaradtak és nem sajnálják
A szovjet identitásépítés tényleg építve volt, és az egyik alappillére a formalista és tekintélyelvű szocialista realizmus műemléképítési stílusban testesült meg. A szocialista realizmus szigorúan ellenőrzött stílus volt, amelyet életszerű katonai mellszobrok vagy romantikus, drámaian pózoló alakok uraltak, nehéz, vaskos, munkáskezű, bányászfejű motívumok és sarlókalapács-szimbólumok mindenhol. Ez Kínától Magyarországig mindenhol kötelezően le lett gyártva. Ha említettem a Mcdonalds típusú nemzeti identitás szériát, akkor ez lehetne a kommunizmus Burger Kingje, ami Ulámbátortól Varsóig ugyanazt a betonbaszó kamukommunizmus érzést adja meg neked, ha egy ilyen szobor árnyékába állsz.
Ez egy olyan stílus volt, amely liberális dekandenciának bélyegezte a játékosságot, zavaros egyénieskedésnek tartotta, rosszallotta a művészi kreativitást. Ehelyett szigorú politikai üzenetek súlykolását és az ideológiai térfoglalást hangsúlyozta. A művészet is háborús tér, így képzelte eme túltolt eszmebicikli. Egyértelmű legyen bármi áron, realistán megfaragott izmos, hős katonák és nemes munkások, ez volt a cél.
Ennek a zsigeri, nehézkezű reprezentatív szobrászati megközelítésnek az elkerülésével Jugoszlávia a saját ideológiai függetlenségét akarta bizonyítani. Nem azért csináltak jó szobrokat, mert Titót ez érdekelte, hanem azért, hogy megmutassa, hogy neki ne Moszkvából mondják meg, hogy mit kell gondolni.
Később a jugoszláv egyesítő eszme mentén rájöttek, hogy praktikus, ha a dekontextualizált absztrakciónak ezt az új stílusát használják az emlékműépítésben. Ugyanis, ha nem hangsúlyozzák valaminek a szerb, bosnyák vagy horvát voltát, az segíthet az ország etnikai és vallási megbékélésében.
A semmi közepén, távoli mezőkön felállított spomenikek elefántok voltak az ideológiai harc
porcelánboltja mellett, mert senkit nem zavartak. Egyfajta közeltávoli érzést adtak:
itt is van, de nem is zavar, tudok róla, de ritkán látom.
Hogyan lett divat e furcsa jugófuturizmusból?
Most jön a cikk legjobb része, megérte eddig elolvasnod. Ugyanis az a helyzet, hogy akár a jó dolgokból is lehet divat, ha épp úgy adja ki a nemzetközi helyzet. Amikor azt az (egyébként jogos) közhelyet használod, hogy a tömegeknek, az emberek nagy részének nincs ízlése, az nem azt jelenti, hogy rossz ízlése van, hanem hogy nincs neki, akár a jó dolog is jöhet. Gondolhatod Titót mennyire érdekelte az absztrakt építészet. Kiadta a parancsot, legyen egyedi, érdekes, csináljanak pár ilyen szobrot, a többi nem érdekelte. Tito vagy a jugoszláv kormány nem kért konkrét futurista szobrokat, és nem is ellenőrizte egy idő után, így nem is lett mindegyik második világháborús emlékmű.
Mi történt akkor, hogy szálltak le ezek a sci-fi szobrok Radoszláv szent szerb földjére?
A Tito által felkért jugoszláv kulturális mozgalom vezető építészei látva, hogy van játéktér, magasra tették a mércét, és a lovak közé dobták a gyeplőt. Na, de itt nem ér véget a furcsa szobrok elterjedésének története. Említettem a divat témakörét.
Szóval, van egy furcsa emberi jelenség, hogy a „szomszéd kertje mindig zöldebb”, ez megyénként, körzetenként is igaz. Azt történt ugyanis, hogy a horvátok, bosnyákok és egyéb népcsoportok látva, hogy milyen érdekes szobrok vannak a szomszédban, úgy érezték ők sem maradhatnak ki ebből. Nehogy má’ az XY elvtárs körzetében legyen ilyen modernség, és nálunk meg ne. Hirtelen mindenki modern és haladó akart lenni, a tervezetten felül is.
A művészettörténészek kutatásai azt tárták fel, hogy a legtöbb szobor létrejöttét Jugoszlávia hat tagköztársasága (tehát a regionális alapok) önfinanszírozta.
Miközben fentről jött a tervszerű parancs, de az miután lezavarta a maga köreit, nem forszírozta tovább a dolgot. Ellenben beindított egy futurista hullámot, a végeredmény az lett, hogy sokkal kevesebb szoboralkotás forrása jött a szövetségi állam szintjéről, mint a helyi erőktől. Na, és én ezután dobtam el az agyam. Hiszen pont e rész bevezetőjében írtam, mi szokott lenni, ha a helyi önkormányzatra bízza az ember az esztétikai kérdéseket. Itt viszont egy esztétikai kegyelmi állapot alakult ki.
Voltak versenyek és nyilvános felhívások, amelyekhez zsűri is tartozott – ezek jól dokumentáltak. Egyszerűen a helyiek a hagyományosabb ábrázolásokat, megoldásokat nem részesítették előnyben.
Ezeknek a progresszív szobrászati tárgyaknak a létezése azt mutatja, hogy az ízlés nyert egy mecsset a tömegízléssel szemben, mert a tömegízlés akkor és ott valami újat és eredetit akart. Vagyis ezeket az „UFO-kat” sok esetben helyben rendelték meg, finanszírozták és választották ki. Ezek a helyi kezdeményezésű szobrok sokszor nem is a közelmúltra, hanem az oszmán elnyomásra emlékeztek, és egészen tág történelmi keretbe tették a modern alkotásokat Ez most is egzotikus, idegen bolygót idézőek, hát még akkor mennyire azok lehettek a helyieknek.
A jelen válasza a múltra: The future is now? Nem. The future is no…
A jelen sajnos nem izgalmas. Az van, amit sejtesz és gondolsz elsőre is. A kialakult új kisállamok a nacionalista gyökereiket keresik, és nosztalgiával gondolnak sokan még azokra a félmilitáris terrormiliciákra is mint, az usztasák vagy a csetnikek.
Spomenik #2 például arra a vérengzésre emlékezik, ahol 1942-ben 300 helyi parasztot öltek meg a fasiszta usztasa milíciák. A mai horvát emlékezet egy része szeretne egyfajta nemzeti felkelőként, nem vérengző gyilkosokként emlékezni az usztasákra. Ezért elhallgatja, és elhanyagolja a horvát emlékezet ezeket a szobrokat. De a szerbeknél sincs ez másképp.
Dőlő Dűne díszlet a dombon
Szobrok identitás nélkül vagy új identitással?
Sok spomenik valami egészen szomorú dologra emlékezik: népírtás, deportálás, holocaust. Általában a környéken megölt vagy koncentrációs táborokba deportált partizánok és civilek tiszteletére emelték. A jelen viszont meglepő módon nem akar erre emlékezni.
A jelenben komoly probléma az emlékművek depolitizált keretezése is. Sok helyen már nem is utalnak arra, hogy minek állítanak emléket, vagy még azt sem, hogy ki tervezte őket, az eredmény az, hogy szándékosan megfeledkeznek az antifasiszta harcról, amelyről megemlékeznek, vagy arról, hogy a művészek és közösségek miért tartották fontosnak az adott helyen felállítani. Szinte mintha csak az lenne már e szobrok célja, hogy ha már nem tudjuk lebontani, jöjjenek a turisták, lőjenek vele egy Insta-sztorit. Szomorú.
„A forradalom, a megélt történelmi tapasztalat csak kulturális műtárgy lesz.”
A délszláv zóna szintén kiemelten véres volt Európában. A polgári áldozatok számát tekintve a második világháború alatt, és Görögországgal együtt, az egyetlen olyan ország, ahol az ellenállási mozgalmak – a soknemzetiségű, kommunista uralom alatt álló partizánok – elég nagyok és erősek voltak ahhoz, hogy szinte a szövetségesek segítsége nélkül felszabadítsák az országot. Az ebből kilépő szövetségi Jugoszlávia 1948-ban szakított Sztálinnal és a Szovjetunióval, és bevezette a rendkívül összetett és decentralizált „önigazgatási szocializmust”. Erre a világra, sok oknál fogva nem akarnak emlékezni az utódállamok.
De mi marad a spomenik emlékművekből, ha a megértésükhöz szükséges eszközöket lehántották róluk? Sci-fi.
