Zdzisław Beksiński 50 éves művészi pályafutása során először fotóival zökkentette ki az akkori művészvilágot, ám mivel extravagáns fényképei nem nyerték el a kritikusok kegyeit, és már nem is nyújtott elég kreatív kielégülést számára a fotográfia, a ’60-as években letette a fényképezőgépet, és a festészet felé fordult. Festészeti stílusa is kiemelkedőnek számított a korban és meseszép tájak helyett ő inkább a legsötétebb rémálmainkat hívatott megmutatni, és ezzel meg is teremtette a black metal zenekarok által azóta is használt posztapokaliptikus esztétikát.
„Olyan képeket szeretnék festeni, mintha álmokat fényképeznék”-reflektálta műveire.
Beksiński 1929-ben született a lengyelországi Sanok városában, ahol a népesség körülbelül 30 százaléka zsidó származású volt. Ennek a ténynek önmagában nem lenne jelentősége Beksińskivel kapcsolatban, azonban a második világháborúban a nácik a szomszédos városba, Zasław-ba építettek koncentrációs tábort, ahova a legtöbb sanoki zsidót is deportálták. Ez pedig annak ellenére, hogy erről sosem beszélt egyértelműen, mély nyomot hagyott a művészben. Beksiński az első világháború utáni időkben, a szovjet megszállás alatt kezdte el megörökíteni az őt körülvevő valóságot. Bár egyértelműen elutasítja, hogy bármifélét belemagyarázzanak a műveibe, a cikkünk végére azért nyilvánvalóvá válik, hogy a legnagyobb hatással a két világháború és a megszállás borzalmai voltak rá.
A különc anti-fotográfus
A ’20-as évek fotográfiai eszméje az úgynevezett „straight” vagy „pure”, azaz tiszta fotográfia volt, amely az előző kor piktorialista fotográfiájának válaszaként jött létre. A piktorialisták képei inkább hasonlítottak festményekhez, és a témaválasztások nem használták ki a fényképezés adta lehetőségeket arra, hogy a valóságot prezentálják – a mindennapi életet, a munkát és olyan pillanatokat, melyeket kizárólag a fotográfia eszközeivel lehet dokumentálni.
A „straight photography” ezen hiányosságok pótlására született és az Egyesült Államokban, valamint Európában vált népszerűvé az első világháborút követően.
Az irányzat törekedett a fotókat a valóság megörökítésére használni. Fontos volt a megfelelő képkivágás, a fény szerepe és egyfajta távolságtartás a fotón ábrázoltakkal szemben.
Beksiński azonban egyik műfajba sem illett bele, ezért amikor nyilvánosságra hozta disztópikus, szürrealista képeit, melyekkel jóval meghaladta a korát, a kritikusok elutasítóan fogadták azokat. Az emberek portréi és testük ábrázolása Zdzisław Beksiński fotográfiájának egyik legfontosabb témája volt. Kísérleteihez eddig nem használt technikákkal dolgozott. Néha fókusztalan, homályos képeket készített, váratlan helyeken vágta meg a képeit, tükrökkel manipulált, az arcokat is gyakran úgy árnyékolta, hogy zavarosnak és kísértetiesnek tűnjenek és a modelleket is kellő pontossággal állította be, mígnem képei az emberi psziché legmélyéig hatoltak.
Az első bemutatott képei között szerepelt a „Szadista fűzője” (eredeti címén: Sadists corpset) című fotó, amely egy női torzót ábrázol drótkötelekkel körbetekerve. A beállítás, a levágott fej és végtagok, az előtérben lévő elmosódott szék illetve az egész kép koncepciója nagyon messze állt az akkoriban ismert akt fotóktól. Nem volt se romantikus, se szép, az alany háttal állt a kamerának, a drótkötelektől pedig úgy tűnt, mintha a nő testét ezer darabra vágták volna.
Az emberek portréi és testük ábrázolása Zdzisław Beksiński fotográfiájának egyik legfontosabb témája volt. Az első bemutatott képei között szerepelt a „Szadista fűzője” (eredeti címén: Sadists corpset) című fotó, amely egy női torzót ábrázol drótkötelekkel körbetekerve.
A szokatlan képeket többnyire képtelenek voltak befogadni a korabeli műértők. Alfred Ligocki fotókritikus nyilvánosan kritizálta a képeket. Véleménye szerint a szürrealista fotográfiát nem szabadna elismerni, mivel a képek zavart okoznak az alany ábrázolása és a valóság között. Beksiński munkáit anti-fotográfiának nevezték, amire ő egy külön cikkben reagált és azt mondta, a tiszta fotográfia irányzata nem engedi meg a művészi expressziót.
Beksiński képei ezek után sem hasonlítottak a valóságra, és a ’60-as évekre már híres fotográfusként állt a köztudatban, azonban mégis befejezte ezt a tevékenységét, majd képeit a sanai történelmi múzeumnak ajándékozta. Állítása szerint nem volt több mondanivalója ezen a művészeti ágon keresztül, és úgy érezte ez a fajta művészet már korlátok közé szorította a fantáziáját.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel
Az 1960-as évektől a ’90-es évekig Beksiński a festészetben találta meg a számára legmegfelelőbb önkifejezési formát. Nyugtalanító képein a festő főként a halált, a pusztulást, az emberiség hanyatlását és a háborút ábrázolja pokoli rémálmokkal egybeolvasztva. Az emberek általában felismerhetetlenségig torzultak és sokszor csak belemosódnak a körülöttük lévő világba. Festészetének megértéséhez fontos megemlíteni, hogy tanulmányait a Krakkói Egyetem építészeti szakán végezte, mivel rengeteg képén ábrázol hatalmas, gótikus épületeket, melyeket általában furcsa, emberi szövethez hasonlító anyagok borítanak.
Beksiński soha nem adott címet a festményeinek, mivel nem szeretett volna prekoncepciókat kiváltani a közönségből, és megfejtésekkel szolgálni a képeihez. Szerinte mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy mit vált ki belőle egy adott mű. „Ha valamit mondani szeretnék, akkor azt leírnám vagy kimondanám, ehhez nincs szükségem festészetre” – mondta el Katarzyna Janowska and Piotr Mucharski lengyel újságíróknak adott interjújában.
Szimbólumok jelentés nélkül
Bár műveiben rengeteg szimbólumot használ, állítása szerint ezeknek nem kell értelmezést adni, mivel nem tudatosan festi le őket, és nem gondolkodik el egy-egy képe történetén vagy szimbolikáján, ezzel biztosítva a szabad asszociációt mindenki számára. Ezek után, hogy a festő világosan tudtunkra adta, hogy nem szeretné, hogy a kritikusok vagy bárki értelmezni próbálja a képeket mások számára, mégis leírnám, hogy mely részletek és szimbólumok tűntek számomra a legfontosabbnak. Természetesen ez egy szubjektív írás, így mindenki egyéni döntése, hogy hogyan értékeli ezeket a képeket.
Mivel Beksiński a két háború között született és még egészen fiatal volt, mikor a második világháború kitört, így csak elképzelni tudom milyen mély nyomott hagytak elméjében a háború borzalmai. Képein láthatunk tömegsírokat, tüzet, kereszteket, halált és gyötrelmet, azonban van három kép, ami számomra a második világháború, kifejezetten a zsidók ellen irányuló bűneit idézi.
Az egyiken egy 94-gyel számozott kísértetiesen üres, elhagyatott vagon található, mely fölött kéken gyülekeznek a felhők, amiről a deportáló vonatok jutottak eszembe. Egy másik festmény egy égő házat ábrázol, melynek külső falához jobbról balra haladva egyre vékonyabb és amorfabb emberek végül kék tetemekké formálódnak, és az ég felé szállnak, mintha füstté váltak volna. A harmadik képen arctalan, rohamsisakos német egyenruhához hasonlító kabátot viselő tisztek jelennek meg, melyeket egy harcigép és szintén kék felhők kísérnek. A katonák alulról vannak megfestve, mintha fel kéne néznünk rájuk, ahogy felnézünk az égre is. Ezt a technikát Hitler propagandafilmese, Leni Riefenstahl használta először, hogy magasabbnak és hatalmasabbnak tűntesse fel Hitlert a képernyőkön.
A már említett poroszkék színt többször is használta a halál jelzésére. Ez a kék szín megtalálható a HCN képletű kéksavban, azaz a hidrogén-cianidban, mely alkotóeleme festékeknek és a Zyklon-B nevű rovarirtó szernek is, melyet a nácik halálos fegyverként vetettek be gázkamráikban. A kamrákban a gáz használata után, kémiai reakciókat követően jellemzően ez a szín jelent meg a falakon.
Szintén a diktátorhoz kapcsolhatók azok a képek, melyeken megalofóbiát keltő, hatalmas székeken és pódiumokon ábrázol embereket, alattuk pedig a tetemekből, csontvázakból és felismerhetetlenségig torzult emberekből álló tömeg jelenik meg. A kereszt, mint az egyház szimbóluma is többször megjelenik festményein, azonban Beksiński elátkozott világaiban nem a megváltást hozta el. Általában keresztre feszített embereket ábrázol, az emberi kegyetlenség és talán a keresztes háborúk vagy az egyház romlottságának jelképeként. Egyik festményén egy bölcső található, mely fölé a kék ruhás halál hajol miközben mögötte egy keresztre feszített ember testét madarak tépkedik, a falra pedig a következő van írva: In hoc signo vinces, azaz „e jelben győzni fogysz”, melyet a Bibliában az Úr Konstantinus császárnak üzent, aki ezáltal megtért és a kereszténység üldözött státuszból világhódító útjára indult.
Habár néhány szimbólumot ugyan felfedezhetünk, Beksiński festményeit nem lehet kategóriákba sorolni. Rengeteg névtelen képet festett a fantáziájában létező posztapokaliptikus pokolról, melyekről csak egy dolgot állíthatunk biztosan: azt, hogy nem akarunk bennük élni.
A ’90-es években Beksiński, az akkoriban hatalmas újdonságnak számító digitális lehetőségekkel élte ki kreativitását. A Photoshop megjelenésével teljesen új, virtuális tereket és valóságokat hozhatott létre. Minden határ elmosódott, nem volt többé lehetetlen és végül pont ez a túl nagy művészi szabadság okozta számára a frusztrációt, ami miatt a 2000-es években visszatért a festészethez.
Rengeteg névtelen képet festett a fantáziájában létező posztapokaliptikus pokolról, melyekről csak egy dolgot állíthatunk biztosan: azt, hogy nem akarunk bennük élni.
Beksiński, a metálzenekarok bálványa, kinek virágzó öröksége a pusztulás
Miután Beksiński kialakította a képei embertelen, nyomasztó, nukleáris apokalipszist idéző esztétikáját, szinte várható volt, hogy rokonszenvessé válik a metal zenekarok körében, hiszen a képekről csak úgy ordítanak az általuk képviselt stílusjegyek.
Khthoniik Cerviiks – Heptaedrone
Az Iron Bonehead Records kiadóhoz tartozó német death metal zenekar, a Khthoniik Cerviiks 2014-es Heptaedrone című albumához használta Beksiński talán egyik legismertebb képét, amelyen egy torz, megsebesült, emberszerű lény kúszik az előtérben a mögötte égő világ elől. Bár a képet módosították és az album borítón a vörös szín kiemelésére helyezték a hangsúlyt, a kép tökéletes összhangban van a zenekar stílusával.
Blood of Kingu – Sun in the House of the Scorpion
Az ukrán black metal banda, a Blood of Kingu egy 1977-es Beksiński képet választott a 2010-ben megjelent Sun in the House of the Scorpion című albumához.
A zenekar fő témája, ahogy az a nevükből is következik, az emberiség egyik legősibb civilizációja, a mezopotámiai mitológia. Kingu egy egy isten volt a mezopotámiai mitológiában, akit meggyilkolt egy másik, Marduk nevű isten, hogy megakadályozza felemelkedését, és vérét az emberiség megteremtésére használja. A festmény előterében, melyet a zenekar a Sun in the House of the Scorpion albumborítójához választott, egy furcsa arctalan ember sétál egy farkassal, mögöttük pedig egy hatalmas, égbe nyúló torony látható, mely akár Bábel tornya is lehetne.
Wolok – Servum Pecus
Egy 2006-ban megjelent doom metal albumborítón is a lengyel festő egyik képe szerepelt. A francia Wolok nevű banda egy olyan képet használt Servum Pecus című albumához, melyen egy emberi massza részleteiben észrevehetünk vallási ikonográfiát és anatómiai elemeket is, amely az emberi faj metafizikai összetettségét és a lélekért vívott küzdelmét tükrözheti.
Antestor – Omen
A norvég banda Omen című albumához egy 1983-as festményt választott, melynek témája egy csontokból álló humanoid figura, ami egy trombitát fúj. Az Antestor tagjai a HM Magazinnak adott interjúban elmondák, hogy azért választották ezt a képet albumborítónak, mert „A borító egy félig emberi, félig szörnyeteg jelenést mutat be, szinte korlátlan mennyiségű ujjal, egyetlen hangszeren játszva, zenéjével beharangozva a teret. Az Antestor nagyon sok szempontból hasonló ehhez a jelenéshez. Zenénk és lényünk a képhez hasonlóan, megtört és szörnyszerűséges érzéseket képvisel. Megfelelő választásnak tűnt visszatérésünkhöz hét év csend után.”
Decayor – Recurring Times of Grief
A Decayor nevű zenekar egy Írországból származó death/doom metal banda, akik az első bemutatkozó EP-jüket egy Beksiński képpel tisztelték meg. A festmény fő tárgya, egy csontvázakból álló „T” alakú massza, ami szinte teljesen beleolvad a háttérbe és a monokromatikus kép romlást, gyötrelmet és reményvesztettséget áraszt, mely tökéletesen passzol a Decayor melankólikus, tébolyult, depresszív témáihoz.
Beksiński nem csak a zenészvilág démonait ihlette meg. A mexikói származású rendező Guillermo del Toro is hatalmas rajongója a lengyel művésznek, és egy Twitter bejegyzésben bevallotta, hogy gyűjti a festő képeit és több eredeti festménynek és rajznak is büszke tulajdonosa. Aki ismeri del Toro munkásságát az felfedezhet némi hasonlóságot a két alkotó munkái között, hiszen a mexikói rendező is gyakran jelenít meg álomszerű világokat, például a Pán Labirintusában vagy kísérteties, hátborzongató helyszíneket, mint a Bíborhegy című filmben.
A szintén lengyel Tormentum: Dark Sorrow című horror- kalandjátékot is a művész képi világa ihlette. A játékban egy nyomasztó, groteszk világban kell kiutat találni a rabságból, miközben mindenféle különös teremtménnyel találkozunk. Aki egész életében üldözi a halált, arra egyszer rátalál.
Talán a sors fintora, hogy aki egész életét a halál és pusztulás elképzelésének szentelte, ilyen tragikus végzettel nézett szembe. Beksiński felesége, Zofia 1998-ban hunyt el. Fiuk, Tomasz, az akkori lengyel kulturális élet egyik fontos alakja egy évvel később, karácsonykor öngyilkos lett, melyet a művész sosem tudott igazán feldolgozni.
Aki egész életében üldözi a halált, arra egyszer rátalál
Talán a sors fintora, hogy aki egész életét a halál és pusztulás elképzelésének szentelte, ilyen tragikus végzettel nézett szembe. Beksiński felesége, Zofia 1998-ban hunyt el. Fiuk, Tomasz, az akkori lengyel kulturális élet egyik fontos alakja egy évvel később, karácsonykor öngyilkos lett, melyet a művész sosem tudott igazán feldolgozni. 2005. február 21-én Robert Kupiec, a művész ápolójának tinédzser fia és a fiú egyik barátja kölcsönkért pár száz zlotyit Beksińskitől, de a művész nem akart pénzt adni a fiataloknak, ami egyben a vesztét is jelentette. Válaszul Robert 17 késszúrással végzett vele, majd magára hagyta varsói lakásában.
