Kettős Scorsese élményt ajánlunk most nektek: egyfelől a Beszélgetések a hitről című könyvet, amelyben Antonio Spadaro jezsuita atya mély, őszinte dialógusokat folytat Martin Scorsesével, továbbá a Mr. Scorsese című dokumentumfilmet, amely a mester portréján túlmenően egy korszak emlékműve is egyben. Egy olyan időszaké, amikor az amerikai film még merész, lázadó és őszinte volt – és amikor még hittünk benne, hogy a mozi képes megváltoztatni az embert.
A dokumentumfilm az alkotót és a korát mutatja meg – a rendezőt, aki a hetvenes évek New York-jának mocskából és zsenialitásából épített saját mitológiát. A könyv pedig mintha e mitológia belső, spirituális térképe lenne: egy gyónás, amelyben a művész és a hívő ember ugyanaz a személy.
Scorsese és Spadaro beszélgetései nem csupán a hitről szólnak, hanem azokról a kérdésekről, amelyekkel mindannyian küzdünk: bűnről és megváltásról, félelemről és bizalomról, gyengeségről és hűségről. A Mr. Scorsese és a Beszélgetések a hitről együtt azt az érzetet adják, mintha egy filmszalag két végéről közelítenénk ugyanahhoz az emberhez.
Ahogy a dokumentumban egy pap megfogalmazza: „Marty azon kevés rendezők egyike, aki megértette, hogy vannak alapvető kérdések, amelyeket fel kell tenni.”
Scorsese az elesettek, a kitaszítottak és a kaszton kívüliek szószólója. Az a rendező, aki a Wall Street farkasait is megszelídíti, miközben egyarán képes beszélni az utca és a gyóntatószék nyelvén.
Scorsese mindig igazi tétekkel játszott. Olykor bukott, máskor diadalmaskodott – nemcsak a filmipar, hanem az élet rulettasztalánál is. De nem ezért ajánljuk sem a könyvet, sem a filmet. Hanem mert amikor kikapcsolod a képernyőt, vagy leteszed a könyvet, óhatatlanul is több leszel. Több kérdéssel, több érzéssel, több emberi megértéssel.
Scorsese valami olyasmit tud, amit nagyon kevesen: hogyan lehet egyszerre szórakoztatni és megrendíteni. A filmvásznon keresztül a lelkünkhöz szólni – és amikor elhallgat, még sokáig nem tudunk szabadulni a hangjától.
„Kegyelem az ördög birodalmában.” — Flannery O’Connor mondata talán senkire sem illik annyira, mint Martin Scorsesére.
Amikor Antonio Spadaro, olasz jezsuita teológus és Scorsese 2016 márciusában először leültek beszélgetni, egyikük sem sejtette, hogy egy kósza interjúból éveken át tartó szellemi párbeszéd születik. Az eszmecseréikből végül Beszélgetések a hitről címmel született könyv, amely nem csupán vallomás, hanem önarckép – mozgásban. A kötetben Scorsese gyerekkoráról, az olasz bevándorló közeg mindennapjairól, a bűnözéssel átszőtt New York-i utcákról és a vallás állandó jelenlétéről beszél – mindarról, ami későbbi filmjeit is formálta. Ugyanez a lelki tér rajzolódik ki a Mr. Scorsese című dokumentumfilmben is, ahol a rendező elmeséli, hogyan vált számára a film Isten keresésének eszközévé. A mozgókép, mondja, mindig több volt, mint szórakoztatás: egy küzdelem a megértésért, egy gyónás celluloidon.
A könyv igazi értéke pedig, hogy tele van elvihető gondolatokkal, életleckékkel, apró, mégis súlyos mondatokkal, amelyek egy életmű esszenciáját adják. „Azt hiszem, többet tanultam a kudarcaimból, az elutasításokból, az ellenségeskedésből, mint a sikereimből.” – Martin Scorsese
Egy másik pillanatban Scorsese arról mesél, milyen mély nyomot hagyott benne Marilynne Robinson gondolata (Szellemtelenség):
„Tehetségesek vagyunk az alkotásban – és éppoly tehetségesek a rombolásban.
Ettől megfejthetetlen az ember, és pontosan ezért nem egyszerűsíthető le magyarázatokra.”
Tulajdonképpen ebben a paradoxonban rejlik Scorsese művészetének lényege: az ember egyszerre képes teremteni és pusztítani, és az igazi dráma nem a külső világban, hanem a lélek mélyén zajlik.
A rendező egyszer így fogalmazott: „Akkoriban ráébredtem, hogy az ember életében nem önmaga a lényeg, nem az ő üdvössége, hanem hogy ott legyen a többieknek.”
Asztma és kegyelem
„Az élet nem olyasvalami, ami csak úgy az ölünkbe hullik, hanem meghökkentő rejtély, amely költészetre ihlet. (…) Ha valakiből hiányzik ez a költői dimenzió – vagy mondjuk így: ha hiányzik belőle a költészet –, akkor botladozik a lelke.”
Martin Scorsese könyve szinte minden negyedik oldalon ilyen mondatokkal ajándékoz meg. A Beszélgetések a hitről és az öt részes Mr. Scorsese dokumentumfilm közös szövete pontosan ez: a kegyelem keresése az ördög birodalmában.
A legtöbben Scorsesét az Aljas utcák, a Taxisofőr, a Casino, a Nagymenők, a New York bandái vagy épp a Wall Street farkasa rendezőjeként ismerik – a bűn, az erőszak és a morális káosz krónikásaként. De van egy másik Scorsese is, akiről kevesebben beszélnek: a spirituális rendező, aki a bűn mögött mindig a megváltást keresi.
Robert Bresson és Ingmar Bergman óta alig akadt rendező, aki ilyen következetességgel és szenvedéllyel foglalkozott volna a hit, a kegyelem és az etikai felelősség kérdéseivel, mint Scorsese. Filmjeiben újra és újra az emberi lélek szakadékait térképezi fel, ahol a főhősök – Travis Bickle, Jake LaMotta, Frank Sheeran – nemcsak a világ, hanem önmaguk ellen is harcolnak.
2016-tól kezdve Antonio Spadaro többször is New Yorkba utazott, hogy személyesen beszélgessen Scorsesével a hitéről és arról a közös szálról, amely minden munkáját átszövi. Hét hosszú beszélgetés során szó sok mindenről szó esett: a gyermekkori asztmáról, amely miatt Scorsese nem játszhatott a többiekkel; Queens és Little Italy rideg utcáiról, ahol a bűn és a hit egymás mellett élt; és arról, hogyan vált a film az ő számára egyfajta imává.
Apját egy verekedésbe torkollott nézeteltérés miatt kirakták a Queens-i lakásukból, így a család visszakerült Manhattan egyik legveszélyesebb negyedébe – Little Italy szívébe, a maffiacsaládok epicentrumába. Ez volt a Luciano és Genovese klánok korszaka, ahol a bűn és a vasárnapi mise simán megfért egymás mellett.
Scorsese nagybátyja is a maffiához tartozott – szeszcsempész volt, megjárta a börtönt is, távollétében ilyenkor otthon csak annyit mondtak a kis Martynak: „Visszament az egyetemre tanulni.” A gyerek számára így fonódott össze a hazugság és a szeretet, a bűn és az erkölcs, a család és a félelem. Sok maffiózó naponta (!) járt templomba, sőt még egyfajta etikai kódexük is volt. Marty gyerekkori emlékei között nemcsak templomi szertartások, hanem egy levágott kezű hulla is szerepel, melyet a barátaival egy sötét sikátorban találtak.
Ebben a zavaros, morális kettősségben a templomban és a moziban talált menedékre és megnyugvásra. A templomban áhítatot talált, a moziban látomást. A kettő között lebegett a levegőért küzdő, asztmás kisfiú, aki még nem tudta, hogy egy napon a hit és a film közti hidat fogja megépíteni.
Majd jött egy 23 éves pap. Egy különös, karizmatikus ember, aki rajongott a moziért, de ha a helyzet megkívánta, simán leállt verekedni a tiszteletlen maffiózókat. Hatására Marty ekkor rövid ideig a papi hivatást is fontolóra vette – aztán inkább filmrendező lett.
A bűn természetéről, a hit paradoxonáról és a mozi megváltó erejéről
Ezek a széles ívű beszélgetések szinte mindent felölelnek: az élet értelmét, a művészet szerepét, a bűn természetét, sőt azt is, miért jelenik meg az erőszak szinte minden Scorsese filmben. Ahogy ő maga fogalmaz: „Szembesülnünk kell vele ahhoz, hogy megértsük, hogy ez az emberi természetünk része.”
Az erőszak nála sosem öncélú látvány, hanem erkölcsi tükör, amelyben a néző kénytelen önmagába nézni. A Mr. Scorsese dokumentumfilmben inkább a rendező legendája áll a középpontban, míg a Beszélgetések a hitről című könyvben egy sokkal csendesebb, önreflektív Scorsese bontakozik ki: az, aki őszintén beszél más alkotók iránti csodálatáról, például a Dardenne fivérek munkásságáról. „Ők nem veszik le a tekintetüket az elrettentő dolgokról, vagy az élet nehéz oldalairól, és mégis: a megváltás lehetősége mindig ott van karaktereik számára.”
Scorsese szerint a Dardenne-fivérek filmjeiben az ember mindig dönthet a megváltás mellett, de ez a döntés sosem heroikus, inkább esendő, bizonytalan, mégis gyönyörű: „Az embereknek mindig ott a lehetőségük, hogy a megváltást válasszák – az pedig botladozva, bizonytalan léptekkel érkezik. Nem mutatkoznak sem jónak, sem rossznak; egyszerűen emberek, akik a puszta túlélésnél többre szeretnének jutni. Elér hozzájuk egy fénysugár, tántorogva lépdelnek előre, miközben kinyitják az ajtót mások előtt. Engem ez mélyen megindít.”
A könyv túlnyomó része a Krisztus utolsó megkísértése és a Némaság című filmekre koncentrál – két olyan műre, amelyek a legnyíltabban foglalkoznak a hit, a kétely és az isteni hallgatás kérdéseivel. Ezekben a filmekben Scorsese nem egyszerűen történetet mesél: teológiai drámát rendez, ahol a hősök nem a világ ellen, hanem Isten némasága ellen harcolnak.
A Beszélgetések a hitről különösen izgalmas olvasmány mindazok számára, akiket érdekel a mozgókép és a spiritualitás metszéspontja. A rendező nem dogmatikusan beszél a hitről, hanem mint alkotó, aki kérdez, kételkedik, majd újraértelmez. Közben betekintést enged a filmkészítés prózai valóságába is: a pénz, a kockázat és a vakszerencse háromszögébe.
Mr. Scorsese kalandjai a filmek birodalmában
Nincs hiány Martin Scorsese-ről szóló dokumentumfilmekből. Akik szeretnék látni, honnan merítette inspirációit, és hogyan építette fel saját módszertanát, azoknak érdemes előkeresni az 1995-ös klasszikust, A Personal Journey with Martin Scorsese Through American Movies című dokumentumfilmet. Ebben a háromórás „mozi-zarándoklatban” Scorsese a filmrajongó gyerek szemével járja be az amerikai mozi nagy korszakait – a némafilmtől a noiron át az aranykorig.
A Personal Journey with Martin Scorsese Through American Movies
De ott van a 2004-es Scorsese Scorsese-ről című film is, vagy a rajongók által YouTube-on összeállított, végtelen hosszúságú életrajzi montázsok bármelyike. Ezek mindegyike érdekes, de egyik sem teljes. Vagy csak az életmű egy kis szeletét villantják fel, vagy éppen az hiányzik belőlük maga Scorsese közreműködése.
Rebecca Miller nagyszabású, az Apple TV-re készült dokumentumfilmje, a Mr. Scorsese épp ezen próbál változtatni. Ha nincs is almás előfizetésed, hidd el, le lehet szedni mindenféle core-okon is — tényleg érdemes.
Az ötrészes doksi nem csupán átfogó, de meglepően intim is. Hogy Scorsese ennyire megnyílt a kamerának, abban egy kis kulisszatitok is közrejátszhat, amit maga a film nem említ, ugyanis Rebecca Miller nem más, mint Daniel Day-Lewis felesége. Ez a személyes kapcsolódás valószínűleg sokat segített abban, hogy Martin ezúttal szokatlanul közvetlen, derűs és könnyed legyen — sőt, a barátait is bevonja a beszélgetésekbe.
A projekt szükségszerűnek is hat. 2025-re Scorsese neve már önmagában garancia a minőségre és a sikerre, életművét szinte mitikus tisztelet övezi. A hollywoodi establishment ma már márványoszlopként tekint rá — ám a Mr. Scorsese pontosan arra figyelmeztet, hogy ez a patina csak a jelenkori illúzió része.
Mr. Scorsese — Official Trailer
Érdekes tény, hogy Scorsese pályafutása során több női munkatársa kapott Oscar-jelölést, mint bármely más rendező esetében — talán ez is része annak a csendes erkölcsi forradalomnak, amelyet a filmjein keresztül véghez vitt.
A kívülálló, aki a filmben talált otthonra
Rebecca Miller interjúiban Scorsese módszeresen emlékeztet minket arra, hogy élete nagy részét kívülállóként élte. Beteges gyerekként, az egyik legkeményebb manhattani negyed, a Canal Street közelében nőtt fel – ott, ahol a gengszterek a holttesteket hajigálták a sikátorokba. Asztmás volt, így a harmadik emeleti ablakon át nézte a világot, miközben a többiek odalent játszottak. Úgy érezte, mintha a betegsége elrejtette volna a világtól – kizárta a „normális” gyerekéletből. Ez az érzés – a kiközösítettség – végigkísérte egész életét. Ahogy ő maga fogalmaz: „Újra és újra kiközösítettek.”
Kiközösítette a családja, amikor viták után el kellett hagynia a környéket. Kiközösítették filmes társai is – John Cassavetes például egyszer szemébe mondta, hogy „sz*rdarabokat csinál”. Kiközösítette a vallása, miután leforgatta a Krisztus utolsó megkísértését. Kiközösítette Hollywood is, a New York, New York, a Kundun, A holtak útja, valamint A komédia királya bukásai után. Volt idő, amikor komolyan úgy tűnt, soha többé nem fog filmet rendezni.
„Még jártam a koktélpartikra, de nyíltan, a szemembe mondva kigúnyoltak.”
És amikor mindezen túl volt, saját teste is elárulta. A harmincas éveiben, a mértéktelen drog- és alkoholfogyasztás miatt kórházba került – „minden nyílásából ömlött a vér”, ahogy fogalmazott. Az orvos szerint órákon múlt az élete.
„Én nem leszoktam a drogról, én összeomlottam. A testem kiközösített.” – Scorsese
És mégis, valahányszor lenyomták, vagy önmaga ütötte ki saját magát, tehetsége és elszántsága segített neki megtalálni a visszavezető utat. A sorozat nem hallgatja el ezeket a mélyrepüléseket.
Van egy különösen megrázó történet a Krisztus utolsó megkísértése bemutatásának idejéből: amikor apácák jelentek meg a mozi előtt, hogy figyelmeztessék a nézőket, „a jegyvásárlás halálos bűn”. Másutt antiszemita tüntetések zajlottak a stúdiófőnök, Lew Wasserman háza előtt. Scorsese ekkor már hozzászokott a támadásokhoz – de a film és a hit iránti szenvedélye újra és újra talpra állította. A sorozatot kötelezővé tenném a nyafogó rendezőaspiránsoknak. Ugyanis ebből világosan kiderül, hogy Hollywoodban sincs filmkolbászból a kerítés – ott is ugyanaz a szabály érvényes: a pénz beszél, a rendező ugat.
Ha szeretnél egy igazán tartalmas estét, akkor a Mr. Scorsese tökéletes választás. A Beszélgetések a hitről című könyvet pedig mindenkinek ajánlom. Nem kell filmrajongónak lenned hozzá.
Spoiler helyett
Ezúttal olyan érdekességekből válogattunk, melyekre az ember hirtelen felkapja a fejét. Rögtön az első: Scorsese és Robert De Niro ugyanabban a nyolcmilliós városban, New Yorkban nőtt fel,ugyanazokkal a barátokkal, ugyanabban a Greenwich Village-i közegben – mégsem pörögtek együtt. Tudtak egymásról, de soha nem beszéltek. Aztán 1972-ben egy partin bemutatták őket egymásnak, és csak ekkor jöttek rá, hogy évek óta „kerülgetik” egymást az utcán. Azóta több mint ötven éve tartó barátság és művészi szövetség köti össze őket. Scorsese minden forgatókönyvét elküldi De Nirónak véleményezésre.
Sokan nem tudják, hogy Scorsese színészként is feltűnik a Taxisofőr egyik jelenetében – egy feleségére épp rárontó, dühös férfiként. A cameo nem volt tervezett: a szereplő színész aznap megbetegedett, Scorsese pedig beugrott helyette. Később viccesen elismerte, hogy a kamera előtt általában kényelmetlenül érzi magát.
És itt jön egy igazi filmtörténeti adalék: Steven Spielberg eredetileg három rendezőnek ajánlotta fel a Schindler listája rendezését – Martin Scorsese, Roman Polanski és Billy Wilder kapta meg a lehetőséget. Scorsese azonban visszautasította, mondván, hogy ezt a történetet „olyan valakinek kell elmesélnie, akit személyesen is érintett”.
Polanski – aki elvesztette édesanyját a holokausztban – akkor még nem érezte magát készen, Wilder pedig, aki szintén elvesztette családtagjait, végül azt mondta Spielbergnek: Neked kell megrendezned.
Scorsese tanárként is nyomot hagyott: a New York-i Egyetemen, ahová maga is járt,
olyan diákokat tanított, mint az akkor még ismeretlen Oliver Stone és Spike Lee.
Scorsese és a zene – egy élet ritmusa
Külön cikket is lehetne írni Scorsese és a könnyűzene kapcsolatáról, hiszen a zene egész életén végigkísérte. Pályája elején, a legendás Woodstock (1970) című dokumentumfilmben dolgozott rendezőasszisztensként és vágóként. The Band zenekar legendás búcsúfilmjéről, a The Last Waltz-ról ITT írtunk, ami szintén az ő keze munkáját dicséri, csakúgy, mint Rolling Stone-ról forgatott Shine a Light.
És most kapaszkodj meg: a zeneipar olyan ikonjaival dolgozott együtt, mint Elvis Presley (igen, jól olvasod), Bob Dylan, Jimi Hendrix, a U2, Michael Jackson és David Bowie.
Ha ez még nem lenne elég: ő rendezte Michael Jackson 1987-es Bad című videóklipjét. A teljes, 16 perces verzió fekete-fehér és színes változatban is elkészült – ma már kevesen ismerik az eredeti hosszúságú változatot, pedig jó kis new yorki West Side Story hangulatú klip lett.
Scorsese ugyanakkor mindig is elutasította a „rendezői változat” fogalmát. Szerinte ha egy film elkészült, az a végleges forma, és azt többé nem szabad megváltoztatni. Ennek fényében már érthető, hogy miért akadt ki szinte tettlegességig fajulóan a Taxisofőr átszerkesztésének ötletén.
Fiatalon a Bronxban gyakran kölcsönözte Michael Powell Hoffmann meséi (1951) című filmjét – a tekercsekből csak egy példány létezett, és amikor éppen nem volt elérhető, a videotékás rendre ugyanazt mondta: „Annál a Romero gyereknél van.”
Az a „Romero gyerek” nem volt más, mint George A. Romero, a horror műfaj későbbi mestere, aki ugyanúgy rajongott Powell filmjéért.
Kevesen tudják, hogy Scorsese óriási John Cleese rajongó, és imádja a Waczak Szállót – ahogy Dave Chappelle stand-upjait is fejből idézi. Chappelle egy interjúban maga mesélte: „Elképesztő, hogy Martin Scorsese szóról szóra ismer részeket a műsoraimból.”
És ha már inspirációkról beszélünk – amikor 1998-ban arról kérdezték, hol látja a jövő nagy filmrendezőit, Scorsese azt válaszolta: A fiatal Wes Andersonra érdemes figyelni.” Látod? Jó szeme volt az öregnek.
Ha egyszerre ajánlunk könyvet és dokumentumfilmet, illik Scorsesétől két idézettel zárni – az egyik a valláshoz, a másik a filmhez kapcsolódik.
„A bűneidet nem a templomban teszed jóvá. Az utcán, otthon, és ahol elkövetted, oda kell visszamenned gyónni, ott tudod jóvá tenni. A többi hülyeség – és ezt te is tudod.”
És végül, az örök filmkészítő üzenete hozzánk, nézőkhöz: „Most minden eddiginél jobban szükségünk van arra, hogy beszélgessünk egymással, hogy meghallgassuk egymást és megértsük, hogyan látja a másik a világot – és a mozi a legjobb eszköz erre.” — Martin Scorsese
