The Last Waltz/Az utolsó valcer
Sokan szeretjük Scorsese-t, de mégis kevesen kapcsoljuk össze az olaszos, elegáns, egzisztencialista gengszterfilmek rendezőjét a rock ’n’ roll-lal, pedig nem ártana. Martin ugyanis óriási zenerajongó. Ha egyetlen ismert játékfilmje sem létezne, a neve akkor is fennmaradna, hiszen meglepően sok zenei dokumentumfilmet készített. Tényleg sokat.
A „kő korzézik”
– George Harrison: Élet az anyagi világban. (George Harrison: Living in the Material World)
– The Blues
– A Bob Dylan-dosszié (No Direction Home: Bob Dylan).
– Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese.
Érdekes módon mindenki a Shine, a lightos Rolling Stones-filmjéről ismeri, aminek a borítója is kábé: Stones Corsese.
Ha netán nem lenne elég a fun factből, ő felelős két Michael Jackson-videóklipért is. Ezek közül a Bad még legendás is, aminek létezik egy 18 perces verziója. Martin igazán megdolgozott a pénzéért. Mi azonban mégsem ezekkel foglalkozunk, mert abból egy kisregény születne. A mai cikk témája Martin dokumentumfilmes/koncertfilmes életművének koronaékszere: A The Last Waltz (Az utolsó valcer).
Az utolsó valcer
Az utolsó valcer sokak szerint az egyik legjobb zenés dokumentumfilm és egyben live videó. Ezt annyian mondják, hogy kábé hivatkozási alap, amolyan belépőjegy a zenei live filmek világába. A Chicago Tribune kritikusa, Michael Wilmington, szerint „ez a valaha készült legjobb rockkoncertfilm, és talán az időszak legjobb rockfilmje is”. Én csupán annyit fűznék hozzá a film kultusza kapcsán, hogy a live doksiról is készült doksi The Last Waltz Revisited címmel.
A The Band a hatvanas-hetvenes évek legendás zenekara volt, a rock, a country és a bluegrass sajátos keverékét játszották. A San Francisco-i Wintenlandban tartották a búcsúkoncertjüket, ott, ahol először léptek fel The Band néven. A zenekar elsősorban a szólógitáros-dalszerző Robbie Robertson kezdeményezésére 1976-ban oszlott fel, egy utolsó gigantikus koncert keretében, ezt rögzítette Scorsese. Ezen a koncerten a korszak olyan legendás előadói léptek fel, mint Bob Dylan, Neil Young, Eric Clapton, Neil Diamond, Joni Mitchell, Muddy Waters, Dr. John, Van Morrison vagy Ringo Starr a Beatles-ből.
Scorsese érdekesen került a produkcióba, amiből világosan kiderül, hogy mekkora zenerajongó. Amikor a producer (mivel sokan lemondták a túl késői megkeresés miatt) hat héttel a tervezett koncert előtt felhívta a rendezőt, s megemlített neki néhány fellépőt, Scorsese azonnal rávágta: „Van Morrison? Viccelsz? Meg kell csinálnom. Nincs más választásom”. Scorsese-vel a film nagyszabású produkcióvá vált: hét nagyfilmes formátumú kamerával forgattak. A prémium-operatőröket a cikk végén említem meg, megérted majd, hogy miért nem most. Ebben az időszakban Scorsese és Robertson barátok lettek. Később más projektekben is együttműködtek: Robertson tanácsadója és producere volt a Dühöngő bika; A komédia királya; A pénz színe, a Casino, a New York bandái és A tégla című filmekben. A rendező még egy klipet is készített neki. De nehogy ezt nézd meg először, mert akkor nagyon félrevisz a zenekar zsenijétől, és a klipre se lennék büszke Martin helyében. Érződik, hogy ez a kólás korszaka.
A zenei doksi fontosságát jelzi az is, hogy Az utolsó valcer benne volt a Sony
által legelőször készített húsz Blu-ray formátumban kiadott DVD-ben.
A banda, melynek neve „A Banda”.
A The Bandet nálunk vélhetően nem sokan ismerik, Amerikában is inkább legendásak voltak, mint sikeresek. A zenei szaksajtó és a kortárs zenészek talán jobban kedvelték őket, mint a slágerlisták. Az utóéletük volt jelentősebb. Többen is, köztük Joan Baez értek el kiemelkedő kereskedelmi sikert a feldolgozott számaikkal.
The Band és az americana születése
The Band a névválasztás terén is elég érdekes utat járt be. A csapat korai nevei között szerepelt a The Hawks és a The Honkies és a The Crackers is (mindkettő szleng, amelyet a fekete amerikaiak használnak a fehérekre). Mivel a barátaik (és maga Bob Dylan is) egyszerűen csak „The Band”-nek hívták őket, a kevesebb több jelmondat alapján a szimpla verzió marad. A zene legyen beszédes, ne a név.
Első két lemezüket (Music from Big Pink – 1968; The Band – 1969) a 60′-as évek végének legfontosabb albumai között tartják számon, így nem csoda, ha a minden idők 100 legjobbja listákról rendszerint visszaköszönnek. Ezeket a közönség apránként kedvelte meg, a zenekart elsősorban a kritikusok értékelték igazán. Példaként használták a cikkekben az „americana” zenei stílusra. Az egyre divatosabbá és édeskésebbé váló popos folkrocktól és country-tól való megkülönböztetésül, a hagyományos amerikai népdalolat modernebb körítésben használókat az „americana” jelzővel illették. Gyökerei az amerikai népzenébe, a blues-ba, a gospelbe, a korai rockba nyúlnak vissza.
„The Night They Drove Old Dixie Down” című számuk már-már népdalként él az amerikai köztudatban. Igazából olyan sokszor feldolgozták, hogy sokan az amcsik közül se tudják, hogy ez egy eredeti The Band-dal. (Joan Baez-verzió)
Az első album megjelenése előtt a Band (The Hawks néven) Bob Dylan kísérőzenekara volt az 1966-os turnén. 1967-ben a New York állambeli Woodstock közelében közös házban éltek Dylannel, melyet rózsaszínűre festettek. Innen ered az album címe. Nyers hangzása, szokatlan hangszerelése, a rock és a folk különleges elegye miatt a Music from Big Pinket a The Band egyik legjobb albumának tartják. Ezt csak azért írom le, mert viszonylag nívon aluli dolog volt Dylantől anno, hogy még két szám erejéig is alig akart együtt szerepelni velük a doksiban, egészen pitiáner okok miatt. (Épp készített egy zenés filmet.)
A The Weight című számuk később szintén nagy népszerűségre tett szert, ami nem utolsósorban a Szelíd motorosok című filmnek köszönhető.
The Band – The Last Waltz – The Weight feat. the staples singers
This film should be played loud!
Scorsese filmje elején egy felirat jelenik meg: „This film should be played loud!” („Ezt a filmet hangosan kell lejátszani!”) – utalva a Rolling Stones Let It Bleed c. albumának belső borítójára.
A doksi nem csupán koncertfilm, a zenekar pályafutását
és annak a zenei világra gyakorolt hatásait veszi górcső alá.
A film kezdő jelenetében a színpadra visszatérő The Band előadja az est utolsó, ráadásdalát, Marvin Gaye Baby Don’t You Do It című slágerének feldolgozását. Ezután visszatérünk a koncert elejére, majd többé-kevésbé kronologikus sorrendben követik egymást az események.
A koncerten készült felvételek közé stúdióban forgatott képsorokat és a rendező által készített interjúkat szúrtak be, amelyeken a Band tagjai visszaemlékeznek a zenekar történetére. Robertson felidézi Hudson belépését az együttesbe, ami azzal a feltétellel történt, hogy a többi tag heti tíz dollárt fizet neki „zenetanítás” címén. A klasszikus zenei végzettségű Hudson ugyanis képezni akarta a fiúkat, amihez a szülei is ragaszkodtak. Kicsit olyan volt, mintha a zenekar csak valami hobbi lett volna számára, mert valójában ő a tanár bácsi szerepét töltötte be. A történeteket nem akarom lelőni, arra való a film.
A búcsúkoncert ötlete 1976 elején született meg, mivel Robbie Robertson már egy ideje azon gondolkodott, hogy felhagy a koncertezéssel, és a The Bandet átformálja stúdiózenekarrá. Fontos momentum, hogy a banda többi tagja nem értett egyet Robertson döntésével. Később újjá is alakultak nélküle, de ez egy másik sztori.
A búcsúkoncert menete rendkívül kidolgozott volt. Egészen sajátos. Délután 5 órakor kezdődött. Az 5000 néző részére hagyományos hálaadásnapi pulykavacsorát szolgálták fel. A Berkeley Promenade Orchestra zenéjére kis polgári társastánc is volt, valamint kortárs költők tartottak felolvasást.
A The Band este 9 óra körül kezdte a koncertet, majd a tizenegy legnépszerűbb daluk következett. Egy nagy fúvós szekció kísérte őket, melynek hangszerelését, kottáit Allen Toussaint építette fel. Toussaint New Orleans-i jazz/funklegenda. Amúgy a koncerten a szintén orleans-i Dr. John is odatette magát. Ajánlom a New Orleans-ról szóló cikkünket. Ezt követően a koncert blues-ra váltott.
Íme egy érdekes jelenet, miközben Clapton előadta szólóját a Further on Up the Road-ban meglazult a gitárszíja, és elkezdett a gitárja „elmászni”. Csak annyit mondott segélykérően „Rob!”, és Robertson egyetlen ütem kihagyása nélkül folytatta a szólót. Igen, akkor még zenészek zenéltek, nem Insta-sztárok.
Az örömzenélések után hajnali 2:15 körül tért vissza a zenekar, hogy előadjon egy ráadást. A doksi más vonatkozásokban is legendás. Akkoriban még a sztárpúder, a kokó sok zenész sminkkészletében ott volt. De itt aztán tényleg szentélyt építettek neki. A színfalak mögött egy fehérre festett szoba tele volt tapétázva műanyag maszkokból kivágott orrokkal, a háttérben pedig szipogó hangok hallatszottak. Külön kokószoba volt. Scorsese elismerte, hogy ebben az időszakban nagy mennyiségű kokaint fogyasztott ő is, és hogy a koncert alatt rengeteg drog fogyott. Külön titkos (és drága) tétel volt a költségvetésben, hogy a Neil Young orrából kilógó, fehéren virító kokainfoltot az utómunka során, kockáról-kockára rotoszkóp-technikával távolították el.
Magyar vonatkozások
Scorsese alkotásának amerikai premierjére 1978. április 26-án került sor, és ritka érdekesség, hogy Magyarországon 1979. augusztus 9-én kezdték vetíteni a mozik. Ez azért nem volt jellemző a keleti blokkban. A filmnek eredeti saját magyar plakátja is van
Egészen különös zenetörténeti érdekesség, hogy Presser Gábornak annyira tetsztett a doksi, hogy kritikát írt róla az akkori Filmvilágban:
„Budapest, 1979. Martin Scorsese filmjénél a kicsiny vetítőben rengetegen szorongunk, egy pillanatra jóleső érzés; ennyire népszerű lenne kedvenc BANDám? És kezdődik, megmozdul a vászon, az LGT neveletlen tagjai felhördülnek, kezdődő dobogás a zene ütemére, de egy úr ránk szól, valaki üzen a gépésznek, hogy vegye halkabbra, és a félrevezetett nézők csak várják, csak várják Az utolsó valcert, de a versenypár, hátán a tizenhetes számmal, csak nem akar megjelenni. [egy régi szerelmes filmnek ugyanez volt a címe, volt, aki azt hitte az lesz – a szerk.] Akik ebbe beletörődnek, elmennek, de a többség marad, és elkezdi élvezni a váratlant, a gépész is visszanyomja a hangerőt, kijön a terembe, és oldalt leül. Barátom, aki rendező, oldalamat böködi – ez ki? ez ki? Ez Neil Young, aki egy kicsit túladagolva érkezik a színpadra, hogy elénekelje az Eper és vérből is ismerhető, minden idők egyik legfontosabb amerikai dalát, a Helplesst.” – Presser Gábor.
A magyar vonatkozás alatt nem egészen erre gondoltam. A kamerákat ugyanis a szakma legelismertebb operatőrei irányították, köztük két magyar is: Michael Chapman (Dühöngő bika), Zsigmond Vilmos (Harmadik típusú találkozások) és Kovács László (Szelíd motorosok). Scorsese a dalszövegekhez igazítva aprólékosan megtervezte a dalok képes forgatókönyvét, a világítást és a kameraállásokat. Ám minden igyekezete ellenére a forgatás során előfordult néhány váratlan esemény, és nem minden dalt sikerült felvenni. Így például egy ponton minden kamera leállt, kivéve Kovács Lászlóét, miközben Muddy Waters éppen a Mannish Boy-t játszotta. Kovács, akit idegesítettek Scorsese állandó parancsai, korábban levette a fejhallgatóját, ezért nem hallotta a filmezés abbahagyására vonatkozó utasítást, ezért ő felvette, így végül megmaradt. Szintén érdekes adalék, hogy a The Band basszusgitárosa, Rick Danko, kárpátaljai roma/magyar/cigány zenész családból származik. Ő már Kanadában nőtt fel.
Talán minden saját méltatásnál erősebb, ha inkább Presser Picit idézem, ő mégis csak szakmabeli. Az öreg tömören összefoglalja a lényeget:
„És itt álljunk meg egy pillanatra. Ez a „Zenekar” azért lett az ami, mert az egyszerűt játssza tökéletesen, ízesen, utánozhatatlanul, vagyis zseniálisan, mert ha ők játszanak, öröm van a zenében. Ők mindent tudnak, amit ebben a zenében tudni lehet, de nem akarják egyszerre eljátszani, és ez a nagy dolog.”
