Már korábban is írtunk legendás albumborítók tervezőiről: a méltán híres Hipgnosis csoportról, a lengyel Zdzisław Beksiński posztapokaliptikus világáról, valamint a thrash metál borítók királyának, Ed Repkának munkásságáról. Itt az idő, hogy Eliran Kantor személyében egy új messiást köszöntsünk Izrael földjéről – egy alkotót, aki „új testamentumot” nyitott a borítóművészet történetében.
A Közel-Keletről érkezett, ma Berlinben élő izraeli festő és illusztrátor a semmiből indulva vált a nemzetközi metál színtér egyik legkeresettebb vizuális alkotójává. Nevéhez olyan zenekarok lemezeinek arculata kötődik, mint a Testament, Soulfly, Hatebreed, Iced Earth, Sodom, Helloween, Thy Art Is Murder vagy a My Dying Bride. Külső szemmel mindez egy homogén metálcsomagnak tűnhet, ám Kantor esetében épp az ellenkezője igaz: ez a spektrum rendkívül széles.
Festészete az elmúlt két évtizedben látványos átalakuláson ment keresztül. A korai, direkt sokkolásra építő megoldásokat fokozatosan váltotta fel egy rétegzettebb, szimbolikában gazdag, a klasszikus festészeti hagyományokra támaszkodó képi nyelv. Nem kell metálosnak lenned: Eliran Kantor világa azok számára is izgalmas, akik egyszerűen nyitottak az elborult, provokatív és gondolatébresztő vizuális élményekre. Így elég, ha ördögvillát mutatva legörgeted a cikket.
Saját kutatásom és a Wikipédia adatai alapján Eliran Kantor eddig nagyjából 98 albumborítót tervezett. Az AI-források már száz fölötti számról beszélnek; mindenesetre annyi bizonyos, hogy az utóbbi években rendkívül felkapottá vált: 2021 óta évente akár 20–30 borítót is elvállal. Mindezt ma már abból az alapállásból teheti, amikor számos megkeresésre nyugodtan nemet mondhat. Gyakran emlegetik a Nuclear Blast kiadó „házi festőjeként”. Fontos azt is tudni, hogy ezeknek a munkáknak mintegy nyolcvan százaléka valóban klasszikus értelemben vett olajfestmény, nem pusztán a Photoshop és a digitális univerzum kreálmánya.
Eliran Kantor 1984. szeptember 13-án született, édesapja, Zeev Kantor maga is festő. Aligha véletlen, hogy az apa vált az első, meghatározó ősélménnyé, ugyanakkor a zene is nagyon korán belépett az életébe. „Az ő munkája volt a bevezetésem a művészetbe kisgyermekként. Ő festette tele a hálószobám falait Disney-figurákkal, a saját falait pedig a Pink Floyd A fal című filmjének szereplőivel – emlékszik vissza Kantor.
Eliran huszonnégy éves kora óta Berlinben él, így életművének jelentős része már ott született. „Nagyon korán elbűvölt a művészet és a zene kombinációja, amikor apám megmutatta nekem a Pink Floyd filmjét. A képek nyersek, emlékezetesek és rendkívül hatásosak voltak. Ez volt az első találkozásom a horrorral is – ötéves voltam, és néhány jelenet kifejezetten ijesztő volt. Ugyanakkor ez jelentette az első élményemet a filmekkel, a videoklipekkel, valamint a vizualitás és a zene kombinációjával.”
„Egy másik, későbbi meghatározó pillanat is élénken él bennem: emlékszem, hogy megvettem Michael Jackson Dangerous című albumát, Mark Ryden borítójával. Akkor döbbentem rá, milyen erős lehet egy lemez vizuális arculata – és a mai napig ez a mérce, amihez viszonyítok.”
Sose gondoltad volna, hogy egy kőmetálosnak ez az egyik kedvenc borítója.
Szinte sorsszerű, hogy Kantor a zenét is a csomagoláson, vagyis a vizuális művészi munkán keresztül közelítette meg.
Bár kétségtelen, hogy akkoriban a vizualitásnak lényegesen meghatározóbb szerepe volt, mint napjainkban, hiszen a mai fiatalok jószerivel nem is ismerik azt az érzést, amikor egy albumot minden előzetes információ nélkül, pusztán a borítója alapján veszel le a polcról. Nem tudsz utánanézni, nem streamelsz bele. Kantor ezt sosem szégyellte: az internet hiányában gyakran nem ismerte a zenét, egyszerűen csak megtetszett neki a dizájn. Kantor ezt sosem szégyellte: az internet hiányában gyakran nem ismerte a zenét, egyszerűen csak megtetszett neki a dizájn.
„Az első három metal albumot, amit a saját pénzemből vásároltam, pusztán a borító alapján vettem meg, nem tudván, hogyan szól a zene. A Metallica – Master of Puppets, az Iron Maiden – Killers és a Megadeth – Youthanasia voltak ezek” – emlékszik vissza Kantor.
Ezen a vonalon továbbhaladva érdemes megnézni, mely borítókat tartja különösen nagyra már gyakorló művészként. Michael Jackson Dangerous című albumának ikonikus grafikáján túl kiemelkedőnek tartja a Solefald – The Linear Scaffold, a Pink Floyd – The Wall, a Cryptopsy – None So Vile, valamint a Uriah Heep – The Magician’s Birthday borítóit is. Ezeket már nem gyermeki rácsodálkozással, hanem tudatos, szakmai szemmel elemezte – és jól láthatóan mind hozzátettek valamit ahhoz a vizuális gondolkodáshoz, amely később Eliran Kantor védjegyévé vált.
Kedvenc festőinek és grafikusainak listája szintén rendkívül széles spektrumot ölel fel. A klasszikusok közül Peter Paul Rubens, Francisco Goya, Arnold Böcklin és Odd Nerdrum tartoznak a legnagyobb hatású mesterei közé. A modernebb alkotók sorában ugyanakkor a fantasy- és képregényfestészet ikonja, Frank Frazetta, a Monty Python vizuális világából is ismert Terry Gilliam, egészen a futurisztikus látásmódú Jesse Kanda munkásságáig számos libling felbukkan.
Külön érdemes kiemelni Odd Nerdrum alakját, akivel festői szemléletben és hangulati mélységben is gyakran rokonítják Kantort, valamint a lengyel Zdzisław Beksiński munkásságát, akiről mi magunk is írtunk ITT korábban.
Egy interjúban Kantor arról is beszélt, melyek a saját albumborítói közül a személyes kedvencei. Ezek nem feltétlenül azok, amelyeket objektíven a legjobbnak tart, sokkal inkább azok, amelyekhez a legerősebb érzelmi szálak fűzik. „Magamtól a Live Ceremony a Loudblast-tól, a The Hangman, amit az Artisan nevű zenekarnak készítettem, valamint az Erebos a Venom Prison számára. Ezekhez kötődöm a legerősebben érzelmileg. Csak az eredetiség és az utólag rám gyakorolt hatás alapján próbálom megítélni őket, mintha nem is én festettem volna. Azt hiszem, amikor ezt a hármat nézem, különleges helyet foglalnak el a szívemben” – fogalmaz Kantor.
Eliran Kantor első albumborítóját mindössze 17 évesen készítette, egy helyi zenekar számára. A Solitary Trail of Omission című lemeze (2003) volt az első hivatalos borítómunkája – az a pont, ahol a rajzoló kamaszból ténylegesen pályára lépő alkotóvá vált.
Ő maga így emlékszik vissza ezekre az évekre: „Menet közben kellett megtanulnom az egészet. Sokáig nem küldtem semmit nyomdába, fogalmam sem volt arról sem, mik azok a kifutók – vagyis hogy a grafikai elemeknek túl kell nyúlniuk a vágási vonalakon. Ezeken a dolgokon mind gondolkodnom kellett, és a nyomdai szakmát is valamennyire el kellett sajátítanom. Előtte sosem merült fel bennem olyan kérdés, hogy mekkora legyen a szöveg, mit takarjon ki a képből, és így tovább.
Emlékszem, egyszer elmentünk egy koncertre, és az egyik zenekartag egyszerűen kivette nekem a készülő album CD-jét az autójából. Egy tok nélküli, sima bolti nyers CD-t kaptam, hogy tervezzek hozzá borítót. Aztán arra is pontosan emlékszem, milyen érzés volt, amikor először a kezemben tartottam a kész lemezt. Elmentem a koncertre, és megmutattam mindenkinek. Olyan igazi lúzer kisgyerek módjára mutogattam: nézd, nézd, ezt én csináltam!”
A legtöbben Eliran Kantor nevét a Testament albumborítói kapcsán ismerik, ám ő rendre hangsúlyozza: legalább ennyire közel állnak hozzá a barátságos nevű Satan zenekarnak készített munkái is. Ezek különösen izgalmas feladatot jelentettek számára, hiszen ugyanazt az alapmotívumot kellett újra és újra variálnia. Ez a fajta kontrollált ismétlés komoly fejtörést okozott, ugyanakkor sokat csiszolt a vizuális gondolkodásán.
Talán ennél is beszédesebb az a lista, amely érdekes módon ugyanannak az embernek a munkája: Sigh – Heir to despair; Profane Nexus – Incantation; Sheavy – The Machine That Won the War; Delusions – To-Mera; Iced Earth – Plagues of Babylon, GWAR – Lust in space.
Ez a felsorolás önmagában többet mond bármilyen stíluselemzésnél. A Sigh albuma már a kifinomult, festőileg is rendkívül érett Kantort mutatja; a Sheavy és a To-Mera esetében sokan meg sem mondanák, hogy ugyanaz az alkotó áll mögöttük; míg a GWAR és az Iced Earth borítói szinte tankönyvi értelemben vett, klasszikus metal artwork. Mindez egyetlen kéz munkája – és nagyjából 2010 környékére állt össze az a vizuális nyelv.
Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni Eliran Kantor pályáját, három jól elkülöníthető korszakról beszélhetnénk. Az első egy korai, tanulóidőszak, amikor – saját bevallása szerint is – aládolgozott a megrendelőknek. Ebben az érában gyakorlatilag bármit megfestett, ami érkezett: stílusban, hangulatban, megoldásokban egyaránt alkalmazkodott.
A második a klasszikus értelemben vett metal festészet időszaka, amelyhez a mai napig bármikor vissza tud nyúlni. Ide sorolhatók olyan markáns munkák, mint a Archangel, a Dark Roots of Earth, a Brotherhood of the Snake, a Helloween, a Hate Über Alles, vagy a 40 Years at War.
A heavy metal vizualitása mindig is monumentális volt: túlzó, néha erőltetett, de amikor működik, akkor elementáris erővel hat. Tán nem forogna a sírjában Wagner, ha azt mondanánk: a heavy metal az új Wagner. Monumentális, harsány, és időnként meglepően katartikus.
A harmadik korszak ebből nőtt ki – egy sokkal sötétebb, mélyebb és zavarba ejtőbb irányba. Nevezhetjük vizuális nu metalnak, black- vagy death metal esztétikának, de a lényeg ugyanaz: ezek már nem pusztán hangulatos illusztrációk, hanem önálló, autonóm képi állítások. Ráadásul nem digitális trükkök, hanem klasszikus értelemben vett, kézzel festett olajképek. Ide tartoznak Eliran Kantor pályájának valódi csúcspontjai: az Erebos, a The Divinity of Purpose, a Manifesto, a Heir to Despair, a The Hangman, a The Aggression Sessions, a Human Target, a The Ghost of Orion, valamint a Malicious Intent.
Eliran Kantor kiforrott stílusának létezik egy egészen morbid, horrorisztikus ága, amelyet nemhogy algoritmus, de jó eséllyel a legtöbb közösségi platform sem nézne jó szemmel. Nem biztos, hogy ezt a vonalat egyáltalán be lehet – vagy be kell – mutatni Facebookon. De aki komolyan érdeklődik a téma iránt, annak érdemes saját felelősségre utánanéznie: ezek a munkák Kantor hivatalos oldalán ITT elérhetők.
Ezek a képek nem pusztán erősek. Nyugtalanítóak. Zsigeriek. Mintha Francisco Goya és a Cannibal Corpse egyszerre csettintene: klasszikus festészeti kompozíciók, brutális testábrázolás, vallási és egzisztenciális szorongás – minden védőréteg nélkül. Ilyen többek között a Loudblast – Live Ceremony; a Despised Icon – Shadow Work, vagy az Unfathomable Ruination – Enraged & Unbound.
Eliran Kantor ma már akkora név a szakmában, hogy a nem már nem egyszerű elutasítás, hanem érvelés. Nemcsak visszautasít munkákat, hanem meg is magyarázza, miért teszi – és ez legalább akkora fegyvertény, mint maga a portfólió. Olyan pozícióban van, hogy nem tud minden felkérésre igent mondani még akkor sem, ha az adott zenekart személy szerint kedveli. Ez persze nem egyik napról a másikra alakult ki, hanem hosszú évek következetes munkájának eredménye.
Kantor ebben is kíméletlenül őszinte: „Ó, igen, sokszor mondok nemet. Fotográfiai memóriám van, és amikor egy zenekar megkeres egy olyan ötlettel, amit már több tucat másik albumborítón láttam, kedvesen vissza kell utasítanom. Ha egy olyan zenekarról van szó, amit nagyon szeretek, általában megmutatom nekik, hogy hányszor csinálták már meg, elmagyarázom, miért lenne a legjobb a lemez és egyben az ő számukra is, ha valami igazán eredeti és friss születne – majd együtt kitalálunk egy új ötletet.”
Eliran Kantor munkafolyamata alapvetően klasszikus: festék, vászon, kompozíció, gondolkodás. Ami azonban igazán különlegessé teszi mindezt, az a hosszú évek alatt kiépített bizalmi háló, amely egyes zenekarokkal alakult ki. Ezek már nem egyszerű megbízások, hanem olyan, tűzben edzett nehézfémes barátságok, amelyeken valóban nem fog a rozsda.
„A szokásos forgatókönyv az, hogy amikor egy zenekar először megkeres, többé-kevésbé már van egy konkrét témájuk, és én kidolgozom ennek a személyes értelmezésemet. Kitalálom a koncepciót, amely illeszkedik az általános elképzeléseikhez, majd ezt kompozícióvá alakítom. Idővel néhány zenekarral kialakul egy állandó kapcsolat – majd bizalom. Ők már a kreatív folyamat elején megkeresnek. Lehet, hogy még a dalszövegeket sem osztják meg velem. Néha a személyes életükben zajló folyamatokról van szó, és erre kell építkezni. Ilyenkor a bizalom miatt sokkal nagyobb a kreatív szabadság. Sőt, egyes zenekarokkal még ennél is szorosabban kapcsolódunk, ami akár az albumcímek kidolgozásába is magába foglalhatja.”
Ennek egyik legismertebb példája a Dark Roots of Earth, amelynek vizuális koncepciója a dalszövegek megszületése előtt elkészült. A folyamat itt megfordult: nem a zene inspirálta a képet, hanem a kép vált referenciává a zenekar számára. Hasonlóan a Titans of Creation esetében is: „Amikor elkezdtük, semmi sem volt. Az album borítója alapján találtuk ki végül az album címét.”
A kevesebb több
Kantor eredeti alkotásaiból és önálló festményeiből az elmúlt években több kiállítást is rendeztek. Ezek nem hagyományos megnyitók: mivel Kantor maga is kőkemény metálos, nem bedolgozó festőként, hanem a szcéna belső embereként van jelen. Így nem ritka, hogy maguk a zenekarok tagjai, valamint rajongók is megjelennek ezeken az eseményeken. Ezek az alkalmak inkább szubkulturális metálünnepek, mint klasszikus galériás estek.
Nemcsak a közönség, hanem a szakma is figyel rá. Kantornak jelentős követőtábora van az illusztrátorok és borítótervezők között is. Nem véletlenül: a metálalbumborítók az elmúlt 45–50 évben önálló, jól felismerhető művészeti ággá nőtték ki magukat, saját hagyományokkal, ikonográfiával és mesterekkel. Ebben a közegben Kantor mára nagymesternek számít.
Tapasztalatait nem féltve megosztja, tanácsokat is ad a fiatalabb alkotóknak – és ezek esszenciája meglepően egyszerű. Nem a túlzásról, nem a mindenáron való sokkolásról szól, hanem épp ellenkezőleg: a kevesebb több.
„Amikor kezdőknek adok tanácsot, azt mondom, hogy ne fektessen túl nagy hangsúlyt
arra, amit már jól csinálnak, mert különben csak megraganak a saját határaik között.”
Kantor nem inspirációs frázisokat osztogat, hanem olyan leckéket ad tovább, amelyeket ő maga a nehezebb úton tanult meg – főként arról, mit nem érdemes csinálni. Ezek szerinte nemcsak irányt adnak, hanem időt is spórolnak. Amikor fiatal alkotók írnak neki tanácsért, gyakran technikai szempontból közelít: „Sokszor látom, hogy rengeteg vázlatuk, koncepciótervük, karaktertervük és fotójuk van, de minden nagyon szerteszét van.”
A probléma nem a mennyiséggel van, hanem a fókusz hiányával. Kantor szerint egy túlzsúfolt portfólió inkább gyengít, mint erősít. „Ha a weboldaladon ötven különböző dolog van, amelyek többsége nem kapcsolódik ahhoz a készséghez, amivel meg tudnál győzni egy zenekart, akkor az nem segít. Sokkal hatékonyabb lenne, ha csak öt munka lenne fenn, de mind az öt azt bizonyítaná, hogy képes vagy emlékezetes, önálló és hatásos albumborítót készíteni.”
