Barion Pixel

Laffont meséi: New York bandái és a hiphop születése

Benedek Csanád

2026.11.02.

23 perc

„Olvastam olyan történeteket, amelyekben bandák végeztek a fiatalokat célba vevő dílerekkel. A rendőrség az ötemeletes épületek tövében, a járdaszegélynél találta meg a holttesteket. Nem akartam egyedül a keresésükre indulni.” — Jean-Pierre Laffont

Bronxi mese
Van egy történet, amelyben az egyik kapu nyitja a másikat, az egyik sztoriból bomlik ki a következő. A végén pedig olyan képet kapsz, amilyet elég ritkán mutatnak. Mi történt Bronxban, és hogyan nőhetett ki ebből a világból a hiphop nevű összkulturális jelenség?

Ennek a történetnek a magára hagyott közösségek rémmeséjének kellene lennie. Talán sokan ismerik John B. Calhoun híres rágcsálókísérleteit: a zárt térben növekvő állatpopulációkban súlyos viselkedési zavarok jelentkeztek, legismertebb egérkísérletében pedig végül a szaporodás is leállt, és a kolónia kihalt. Ezekből sokan az emberi társadalom jövőjére nézve is sötét következtetéseket vontak le. Csakhogy az ember nem írható le ilyen egyszerűen.

A mi történetünk is bandaháborúkról, kilátástalanságról és drogokról szól. A végén mégsem az lett, amit sokan sejteni véltek. Belenézünk az egyik történetbe, és kiderül, hogy a mellékszereplője egy másikban főszereplő. Egy harmadik ember története pedig visszahat az elsőre. A francia fotós, Jean-Pierre Laffont és az amerikai filmes, Gary Weis különböző időpontokban, más-más úton jutottak el Bronx bandáihoz. Amit megörökítettek, azon keresztül abba az utcai világba is beláthatunk, amelyben a hiphop formálódott.

Mielőtt beleássuk magunkat a bandák világába, érdemes külön hangsúlyozni, hogy mennyire kevesen
voltak kíváncsiak az itt élők saját történeteire. Bronxról többnyire mint a város szégyenfoltjáról beszéltek.
Az ott élők gondjait a betonszőnyeg alá söpörték, miközben a városrendezés egész közösségeket
szakított szét, vagy radírozott ki, miközben komplett negyedek tűntek el.

Erről egyébként a Pogi Podcastban is szó esik. Ott felülnézetből látszik ez a világ. Mi most alulnézetből közelítünk. Utcaszintről.

Bronx, bandák, balhék, barátságok
A történet úgy indult, hogy egy francia fotós egyre gyakrabban találkozott a híradásokban a bronxi bandákról és a drogkereskedőkkel vívott háborúikról szóló beszámolókkal, azonban a történetekhez kép sosem társult, így kíváncsi lett azokra, akikről ezek a történetek szóltak. Volt annyira bátor, hogy elmenjen közéjük, holott a rendőrök figyelmeztették: nem tudják garantálni a biztonságát. Akkoriban szó szerint csak akkor mentek ki, ha nagyon muszáj volt, vagy ha égett a ház. Mindent és mindenkit magára hagytak.

Jean-Pierre Laffont egy francia operatőr barátjával érkezett. Külföldiként másképp fogadták őket: amikor kiderült, hogy nem az amerikai sajtótól jöttek, és nem kihallgatni akarják a társaságot, beengedték őket a világukba.

Jean-Pierre Laffont és a Savage Skulls (1972)

Valamit már az elején muszáj leszögezni. A „banda” szó itt nagyon különböző társaságokat takar, amelyeket nem lehet egyszerűen egyetlen bűnözői kategóriába sorolni. Voltak köztük erőszakos utcai csoportok, de a közösségi összetartozás, a kölcsönös védelem és a barátság is fontos szerepet játszott az életükben. Ezek ráadásul nem zárták ki egymást. Ugyanaz a társaság jelenthetett támaszt a saját tagjainak és fenyegetést másoknak.

Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a csoportok idővel változtak is. Egy baráti galeriből könnyű volt belesodródni egy véres balhéba, a környék védelméből pedig területháború lehetett. A kaliforniai bandákkal is csak óvatosan érdemes párhuzamot vonni: más városrészekről, más helyi viszonyokról és részben más történetről beszélünk.

A kívülről érkezőknek ebből nem feltétlenül látszott minden. Egy fotósorozat vagy dokumentumfilm sokat megmutat, de önmagában nem ad teljes térképet a bandák kapcsolatairól és erőviszonyairól. Kihez jutott be az alkotó? Ki állt vele szóba? Kinek a szemszögéből ismerte meg a többieket? Kicsit olyan ez, mint a Cooper-könyvekben, ahol a dakoták a rosszak, a póni indiánok meg a jók. Függ attól is, kit látsz barátnak és kit ellenségnek, vagy hogy kinek az oldaláról hallod a sztorit.

Ahogy a puzzle darabjai kezdtek összeállni a fejemben, egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem a Savage Skulls volt a legmeghatározóbb, és nem is a legsúlyosabb társaság. Attól, hogy róluk maradtak fenn emlékezetes képek, még nem feltétlenül ők jelentették az egész történet középpontját. Viszont rajtuk keresztül más társaságok is bekerülnek a képbe. Gary Weis dokumentumfilmjében, a 80 Blocks from Tiffany’s-ban például a Savage Skulls mellett a Savage Nomads tagjai is megszólalnak. Újabb ajtó nyílik, mögötte újabb történet.

Az 1979-es film a South Bronx-i bandatagok mindennapjait mutatja be egy olyan korszakból, amelynek utcai életéről viszonylag kevés mozgóképes dokumentum maradt fenn. A hiphop ekkor már formálódott Bronxban, de még a későbbi világméretű áttörése előtt jártunk, és a nyolcvanas évek crackjárványa is ezután következett. A fegyveres erőszak viszont már ebben a világban is masszívan jelen volt. Az pedig, hogy milyen utakon és honnan kerültek fegyverek ezekbe a negyedekbe, külön sztori. A filmről bővebben ITT olvashattok!

80 Blocks From Tiffany’s Full Video

Aztán ott vannak a kimondottan graffitivel foglalkozó társaságok is. Igen, már a hetvenes években. És sajnos olyan bandák is, amelyek drogterjesztéssel foglalkoztak. És persze ott van számomra a legérdekesebb és egyben leglegendásabb: a Black Spades. Szomorú, hogy a fénykorukban nem készült róluk átfogó dokumentumfilm. A hatvanas évek végének és a hetvenes évek Bronxának egyik meghatározó, túlnyomórészt afroamerikai utcai bandájáról jóval később készült önálló film, The Black Spades címmel.

The Black Spades Movie – Trailer

Az eddig felsoroltakon kívül két dokumentumfilmet mindenképpen érdemes megemlíteni, ha közelebb akarunk kerülni a korszak bronxi bandáihoz. Az egyik a témában szinte megkerülhetetlen, 2015-ben bemutatott Rubble Kings.

Shan Nicholson filmje a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig vezet végig azon a világon, ahol az utcai bandák meghatározták a fiatalok mindennapjait. Történetének egyik kulcspontja a Hoe Avenue-i béketalálkozó: hogyan jutottak el a rivális társaságok a megtorlás lehetőségétől a fegyverszünetig? A film ezt a fordulatot a hiphop kialakulását elősegítő fontos eseményként mutatja be.

Rubble Kings – Trailer

Szerintem azonban még fontosabb, és az eredeti eseményekhez is közelebb visz az 1993-as Flyin’ Cut Sleeves. Henry Chalfant és Rita Fecher filmjének különleges értékét a korabeli felvételek adják. Fecher, aki a hatvanas években Bronxban tanított, már jóval a film elkészülte előtt kamerát vitt ebbe a világba. A korai fekete-fehér videókon a Savage Nomads és a Savage Skulls tagjai is megszólalnak. A film később visszatér hozzájuk: azt is megmutatja, mi lett az egykori bandatagokkal a kilencvenes évek elejére.

Az archív interjúkban – többek között a Savage Nomadshoz tartozó Black Benji és a Savage Skulls tagja,
Blackie Mercado megszólalásaiban – a bandák másik oldala is láthatóvá válik: a közösségükben betöltött
szerepük, az összetartás, a környékbeliek támogatása. Az elhagyatott telkek rendbetételétől a gyerekek házi
feladatában nyújtott segítségig olyasmit is látunk, ami a bandaháborúkról szóló hírekből rendszerint kimaradt.

Flyin’ Cut Sleeves – Full Movie

Ha közben felmerült benned, honnan szedtem ezt a sok infót: hát ezekből a filmekből, korabeli riportokból és más dokumentumanyagokból. Köztük a Whose Barrio?-ból. A történet darabjai ezekből kezdtek összeállni. Most pedig következzenek New York bandái, pontosabban Bronx bandái.

Savage Skulls
A Savage Skulls főként Puerto Ricó-i és afroamerikai tagokból álló utcai banda volt, amely az 1960-as évek végén alakult Bronx Hunts Point negyedében, és a hetvenes években vált szélesebb körben ismertté. A hetvenes évek elején hadat üzent a környék drogkereskedőinek, emellett számos összecsapást vívott rivális bandákkal, köztük a Seven Immortals, a Savage Nomads és a Dirty Dozen tagjaival.

Jean-Pierre Laffont már 1972-ben fényképezte őket, 1979-ben pedig Gary Weis 80 Blocks from Tiffany’s című dokumentumfilmjének egyik központi társaságaként szerepeltek. Vezetőjük Felipe „Blackie” Mercado volt.

A Savage Nomadshoz hasonlóan ők is használtak náci jelképeket. Horogkeresztek, német katonai sisakok tűntek fel a megjelenésükben, és a korabeli bandavilágban még „Gestapo” elnevezésű tisztségek is léteztek. A róluk szóló beszámolók ezt a félelemkeltés, a veszélyesség demonstrálásának eszközeként írják le.

Komoly összeget tennék rá, hogy ezeknek a vizuális őrültségeknek is szerepük volt abban, miért éppen ez a két banda kapott ekkora figyelmet. Egyszerűen erős képek: felvarrós farmermellények, koponyák, sisakok, mellé ez az egész nácis marhaság. A kamera számára kész látvány. Közben ne felejtsük el, kik viselték ezeket a jelképeket: jórészt Puerto Ricó-i és fekete fiatalok, egy kirekesztéssel és szegénységgel terhelt városrész lakói. Olyanok, akik aligha illettek volna a náci fajelmélet árja eszményképébe. Ettől még bizarrabb az egész.

„1972-ben a New York Timesban olyan bronxi bandákról olvastam, amelyek megölték a környék fiataljait behálózó drogkereskedőket. A rendőrség ötemeletes épületek tövében, a járdaszegélynél találta meg a holttesteket – a dílereket ugyanis ledobták a tetőről. A bandák között ott volt a Savage Nomads és a Dirty Dozen is, engem azonban leginkább a legveszélyesebb társaság, a Savage Skulls érdekelt.

Nem akartam egyedül a keresésükre indulni, ezért egy francia operatőr barátommal elautóztunk a Hunts Point negyedben található Fox Streetre. Amint megpillantottuk a banda tagjait a járdán, megálltunk, és leengedtük az ablakot. Rögtön odajöttek hozzánk, és tudni akarták, kik vagyunk. Amikor kiderült, hogy franciák vagyunk, és nem interjút szeretnénk készíteni velük, azt mondták: »Ha csak arra vagytok kíváncsiak, hogyan élünk, szívesen látunk benneteket.« Aznap délután velük maradtunk, másnap pedig már egyedül tértem vissza.

Megmutatták a területüket: a pincét, ahol a klubjuk működött, zenét hallgattak, és a fegyvereik jó részét tartották, valamint az utcákat, ahol a falakon, ajtókon és kukákon mindenütt a Savage Skulls feliratai virítottak. Sok időt töltöttek egy közeli kosárlabdapályán is. Igazából nem kosárlabdáztak, hanem folyton egymással birkóztak – játékosan, mint a kismacskák.

Amikor velük voltam a pályán, azt mondtam: »Na jó, csinálok rólatok egy képet.« Rögtön a kerítéshez mentek, és úgy helyezkedtek el, ahogy a fényképen látható. Nem én kértem őket erre, teljesen maguktól álltak be. Büszkén mutatták ujjatlan farmermellényeiket, amelyek hátára koponyát és keresztbe tett lábszárcsontokat festettek. A képen jól látszik, milyen fiatalok voltak. Azt hiszem, a legfiatalabb, akit lefényképeztem, tizenhárom éves lehetett, és egyikük sem volt sokkal idősebb húsznál. A fotó a West Side Story egyik jelenetére emlékeztet, bár nem hiszem, hogy a Savage Skulls tagjai valaha is elhagyták volna Bronxot.”

„Amikor beszámoltam a rendőröknek arról, min dolgozom, figyelmeztettek, hogy nem tudnak megvédeni. A tagok többsége Puerto Ricó-i volt, egymás között spanyolul beszéltek, mi pedig tört angolsággal értettük meg egymást. Akkoriban én is alig tudtam angolul, ezért azt hiszem, hozzám is úgy viszonyultak, mint egy magukfajta kívülállóhoz. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, és láthatóan fesztelenül viselkedtek a jelenlétemben: még fegyvereket is cseréltek előttem. A velük töltött néhány nap alatt a vezetőjükkel nem találkoztam, mert haslövés miatt kórházban feküdt.”

Savage Nomads
A Savage Nomads is elsősorban Puerto Ricó-i és afroamerikai tagokból verbuválódott banda volt, amely a hatvanas évek végén jelent meg Bronx déli részén, és a hetvenes
években tett szert nagyobb ismertségre. A Savage Skullshoz hasonlóan ők is szerepelnek Gary Weis 1979-es, 80 Blocks from Tiffany’s című dokumentumfilmjében.

A két társaság megjelenésében is akadtak közös vonások: a Savage Nomads tagjai ugyancsak használtak náci jelképeket, köztük horogkereszteket és német katonai sisakokat.

Noha a Savage Nomads szintén részt vett fegyveres összecsapásokban, és elkövetett súlyos bűncselekményeket, ők sokkal inkább a „túlélés és összetartás” elvét hirdették a lángoló, magára hagyott Bronxban. Ők nyitottabbak voltak: faji megkülönböztetés nélkül fogadtak be latinókat, feketéket és fehéreket is. Tevékenységük nagy része utcai verekedésekből, területvédelemből, kisebb rablásokból és helyi szintű zsarolásokból állt, de hiányzott belőlük az a fajta módszeres, terrorizáló jelleg, ami a Skullst jellemezte.

Ghetto Brothers
A nevet nem agyalták túl, de legalább sokan voltak. Ha megnézed a korszakról készült filmeket, szembeötlő, hogy mennyire nagy és széles spektrumon mozgó banda volt, amelynek létszámát egyes beszámolók több ezer főre teszik. A történetükben azonban az utcai erőszak mellett a drogellenes fellépés, a közösségi munka és a béketeremtés is fontos szerepet kapott. Na meg a zene.

A Ghetto Brotherst Bronx déli részén alapította a Puerto Ricó-i származású Benjamin „Yellow Benjy” Melendez a testvéreivel és környékbeli barátaival. A Melendez fivérek előtte már zenéltek együtt: Beatles-rajongó kölykökként Los Junior Beatles néven játszották a kedvenceik dalait. A zene és a bandázás története tehát már a kezdeteknél összefonódott, de nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy zenekar utcai bandává alakult.

Ahogy Bronx társadalmi és gazdasági válsága elmélyült, a társaság egyre nagyobbra nőtt, és a Ghetto Brothers név más északkeleti városokban is megjelent. Női tagjaikat Ghetto Sistersnek nevezték. A róluk szóló leírások szerint Melendez vezetése alatt inkább a közösség tagjaiként tekintettek rájuk, mint pusztán valamelyik fiú barátnőjeként. Ebből persze még nem következik, hogy minden tekintetben egyenlőség uralkodott volna közöttük.

A Young Lordshoz hasonlóan a politika felé is nyitottak, különösen Puerto Rico függetlenségének ügye foglalkoztatta őket. Melendez kapcsolatot ápolt a Puerto Ricó-i Szocialista Párttal, és a környék latinó és fekete fiataljainak támogatását is feladatának. Élelmiszert és ruhát gyűjtöttek, miközben próbálták élhetőbbé tenni a környezetüket.

A tagság későbbi életútjai is mutatják, milyen összetett társaságról beszélünk. Eddie Perez, Hartford későbbi polgármestere fiatalon a Ghetto Brothers tagja volt. Robert Dominguez, a New York Daily News későbbi újságírója pedig tinédzserként az egyik bronxi részlegüket vezette. A név történetének sötétebb folytatása is volt: a kilencvenes évek elején a connecticuti Ghetto Brothers és Savage Nomads csoportjaiból alakult meg a Los Solidos („Az Erősek”), amely ma az állam egyik legerőszakosabb Puerto Ricó-i bandája.

Szóval nem egyetlen pályán mozgó társaságot kell elképzelni. Voltak, akik a bűnözésben maradtak, mások a közösségükért kezdtek dolgozni, vagy a saját kultúrájukat építették. És ezek az utak néha ugyanannak az embernek az életében keresztezték egymást.

Melendez később, a hetvenes évek közepén eltávolodott a szervezettől, a zenekar azonban már jóval korábban működött. A szintén Ghetto Brothers néven játszó együttesben ő énekelt, Robert testvére ritmusgitározott, Victor pedig basszusgitározott. Egyetlen albumuk, a Power-Fuerza 1972-ben jelent meg a Salsa Records kiadásában. A lemez főként helyben terjedt, szélesebb közönséghez az évtizedekkel későbbi újrakiadások révén jutott el. Ha érdekel, ITT meghallgathatod.

Black Spades
Minden tiszteletem a korszak fotósainak és filmeseinek, de a történeteket egymás mellé téve nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy a „Fekete Pikkek” voltak az igazi ászok. Persze értem a körülményeket: ha valaki végre bejutott egy társasághoz, és szóba álltak vele, igyekezett megörökíteni azt a világot, amely megnyílt előtte. A Black Spades kulturális hatása viszont messze túlnőtt Bronx határain. Most kapaszkodj meg: a világ zenéjében is ott a nyomuk. Mindjárt kiderül, hogyan, de előtte egy kis gangtörténet.

A túlnyomórészt afroamerikai fiatalokból álló Black Spades a hatvanas évek végén Bronx Soundview városrészében, a Bronxdale Houses lakótelepen szerveződött. A kezdetekről többféle történet maradt fenn. Egyes beszámolók szerint először Savage Sevennek hívták őket, más változatok szerint kezdettől a Black Spades nevet viselték. Abban viszont nincs különösebb vita, hogy a helyi társaság néhány év alatt Bronx egyik legnagyobb utcai bandájává nőtt.

Ehhez a közeghez tartozott Disco King Mario is, a hiphop egyik korai úttörője, aki a Black Spades meghatározó tagja volt. Szabadtéri bulijai és parkokban rendezett zenés összejövetelei fontos szerepet játszottak a környék zenei életében. Afrika Bambaataa korai fellépéseihez hangtechnikát is kölcsönzött.

A Black Spades története több ponton összefonódik a korai DJ-k, MC-k és táncosok világával. Nem arról van szó, hogy mindenki hozzájuk tartozott, hanem arról, hogy a bandakapcsolatok, a lakótelepi ismeretségek és a bulik közönsége gyakran ugyanannak az utcai hálózatnak a részei voltak. A hiphop bronxi indulását enélkül nehéz megérteni.

A korai vezetők között ott volt David Brockington is. A tagok visszaemlékezéseiben fontos szerepet kap a rasszista támadásokkal szembeni önvédelem: olyan környéken éltek, ahol az is konfliktushoz vezethetett, hogy ki melyik utcába vagy iskolába merészkedett. Saját elbeszélésük szerint a lakótelepüket a bűnözéstől és a drogkereskedőktől is védeni akarták.

A szervezet idővel több bronxi lakótelepen és városrészben is megjelent, külön tagozatokkal és fiatalabb csoportokkal.

Ez azonban nem egy makulátlan önvédelmi mozgalom története. A közösségi összetartozás mellett területi konfliktusok és erőszakos összecsapások is jellemezték a működésüket. Ahogy nőtt a létszám és szaporodtak a tagozatok, egyre kevésbé lehetett egyetlen, egységes szándékkal működő társaságként beszélni róluk. A zenéhez vezető szálakat is ebből az ellentmondásos világból kell kibontani.

A Black Spades korai történetéről szóló összefoglalók szerint Brockingtonnak nem tetszett a kialakult irányvonal, ezért lemondott az első tagozat elnöki posztjáról. A szervezet legfőbb vezetőjeként később Monk neve jelenik meg. A közösségi önvédelem szándéka mellett ekkorra már az utcai bandaháborúk logikája is meghatározta a működésüket.

Az 1980-as évek végére a banda terjeszkedni kezdett: a Bronxon kívül megjelent Manhattanben, Queensben, Brooklynban és Staten Islanden, valamint a New York állambeli New Rochelle-ben, illetve Massachusetts és Connecticut egyes településein is. A szervezet az 1990-es évek végéig jelentős követőtáborral rendelkezett. A megmaradt tagok és klikkek (setek) jelentős része a 90-es években csatlakozott a New Yorkban terjeszkedő United Blood Nationhöz (azaz az East Coast Bloodshoz).

Ez a történet sötét oldala. Csakhogy félrevisz, ha ennyiben maradunk: egy ekkora, sok tagozatból álló szervezetben különböző emberek, célok és életutak találkoztak. A közösségi összetartozás nem tüntette el az erőszakot, de az erőszak sem magyaráz meg mindent, amit a Black Spades jelentett a tagjainak.

A teljes sztorihoz az is hozzátartozik, hogy egykori tagok később közösségi munkába fogtak. A TBS New Direction kezdeményezés fiatalok mentorálásával, élelmiszerosztással és erőszakellenes programokkal viszi tovább azt, amit résztvevői a Black Spades eredeti közösségvédő szándékának tartanak.

Szóval a „fekete sereg” történetének volt egy másik oldala is. A mi szempontunkból pedig itt kezd
igazán izgalmassá válni a dolog: a Black Spadesből érkező emberek fontos szerepet játszottak a
korai hiphop közegének és a későbbi Universal Zulu Nation kialakulásában.

A hetvenes években az Afrika Bambaataa körül szerveződő közösség előzménye a Bronx River Organization volt, amelynek nevét később egyszerűen The Organizationre rövidítették. A Zulu Nation ebből a közegből nőtt ki. Saját történeti összefoglalójuk szerint tagságuk jelentős része a Black Spadesből érkezett, de a Savage Nomads, a Seven Immortals és a Savage Skulls soraiból is csatlakoztak hozzájuk fiatalok. Nem egész bandák változtak egyik napról a másikra kulturális szervezetté, pusztán emberek kerestek új közösséget és másfajta lehetőségeket ugyanazokon az utcákon, ahol korábban a bandákhoz tartoztak.

DJ Kool Herc, a hiphop egyik korai úttörője is fontos szerepet tulajdonított a bandáknak a korai bulikultúra kialakulásában. Visszaemlékezéséből azonban nem egyetlen banda alapítástörténete rajzolódik ki, hanem az, mennyit számítottak az utcai kapcsolatok és a kölcsönös tisztelet.

„A dolog akkor kezdett összeállni, amikor a bandák számos ismert diszkót rettegésben tartottak. Sok bandatag tisztelt, mert együtt jártunk iskolába. Ott volt a Savage Skulls, a Glory Stompers, a Blue Diamond, a Black Cats és a Black Spades. Ismertek, mert tisztelettel viselkedtem és bántam velük.” — DJ Kool Herc, Davey D 1989-es interjújában.

DJ Kool Herc

Afrika Bambaataa kapcsolata a bandavilággal ennél közvetlenebb volt: a Black Spades Bronx River-i tagozatában vezető szerepet töltött be. Nem egyszerűen ismert néhány bandatagot: benne volt a sűrűjében, belülről ismerte az utcai hierarchiát és azokat az embereket, akiknek valódi hatalmuk volt a környéken.

A hetvenes években körülötte formálódó közösségből nőtt ki a Zulu Nation, amelynek kezdeteit általában 1973-ra teszik. A szervezethez több korábbi bandatag is csatlakozott. Kulturális rendezvényeket szerveztek a fiataloknak, és olyan közeget teremtettek, ahol a DJ-zés, az MC-zés, a tánc és a graffiti egymás mellé kerülhetett.

Afrika Bambaataa

A Black Spadeshez fűződő kapcsolatok több korai zenei szereplő történetében is felbukkannak. Tex Hollywood, Grandmaster Caz (korábbi művésznevén Casanova Fly), Disco King Mario és Kool DJ Dee például ebből a közegből ismerték egymást. Dee visszaemlékezése szerint Mario először az ő felszerelése körül segédkezett, fellépési lehetőségeket keresett neki, és mikrofont is ragadott, mielőtt saját hangrendszere lett volna.

Később Mario Bambaataa korai fellépéseihez is adott felszerelést. Itt a bandatörténet és a zenetörténet már ugyanannak a kapcsolati hálónak a két oldala.

Grandmaster Flash körül szintén megjelentek az egykori Black Spades-tagok. A Casanovas nevű társaság biztosította a rendezvényeit, védte a közönséget és a hangtechnikát. Ez azonban nem mindig jelentett békés rendfenntartást: a visszaemlékezések szerint maguk is megfélemlítettek és bántalmaztak embereket. Szóval az utcai erőviszonyok nem tűntek el attól, hogy a banda helyett már crew-nak hívtak egy társaságot.

Kurtis Blow története egy másik bandához vezet. Egy interjúban elmesélte, hogy a hetvenes évek közepén a Peace Makers révén ismerkedett meg Melle Mellel (Furious Five). Elmondása szerint egy iskolai támadás után a bátyjaival védelemért csatlakozott hozzájuk. Később a banda manhattani részlegét az egyik testvére vezette, ő pedig a warlord szerepét töltötte be. A zenei kapcsolatok egy része tehát már a színpad előtt, az utcán megszületett. A banda történelmi jelentőségét növeli, hogy jelen voltak az 1971. decemberi híres Hoe Avenue-i békekonferencián.

A hiphop történetében gyakran együtt emlegetett három úttörő, Kool Herc, Grandmaster Flash és Afrika Bambaataa különböző utakon jutott el ugyanahhoz a formálódó kultúrához. Míg Afrika Bambaataa valóban magas rangú tagja (hadura) volt Bronx legnagyobb utcai bandájának, a Black Spadesnek (mielőtt megalapította volna a békésebb Universal Zulu Nationt), addig Grandmaster Flash és DJ Kool Herc szándékosan távol tartották magukat a bandatagságtól, és a zenét használták az utcai erőszak helyett.

DJ Kool Herc, Grandmaster Flash és Afrika Bambaataa

A hetvenes évek New Yorkjában a graffiti és a bandák világa ezer szállal fonódott össze. A bandák feliratokkal jelölték a felségterületüket, de a várost ellepő nevek nem mind területi követelések voltak. Egy writer tagje sokszor egyszerűen azt üzente: itt jártam. A cél pedig az volt, hogy ezt minél többen és minél több helyen lássák.

JULIO 204 az első név, akit meg kell említeni. Általában őt tartják az első New York-i writernek, aki egyben Taki 183 számára is inspirációt jelentett. Már 1967-ben elkezdte felírni a becenevét a saját környékén. Akkor hagyott fel a tevékenységgel, amikor 1970 nyarán rongálás miatt letartóztatták. Julio Felső-Manhattan Inwood negyedében, a 204. utcában élt, és nem mellesleg tagja volt a Savage Skulls bandának.

TAKI 183 saját története szerint 1969 nyarán egy barátjától hallott Julióról, aki a nevét és az utcaszámát írta a falakra. Az ötlet megtetszett neki, és ő is belekezdett. Csakhogy míg Julio feliratai elsősorban a saját környékén jelentek meg, TAKI az iskolába vezető útjain és kézbesítőként végzett munkája közben egyre több helyen hagyta ott a nevét. A New York Times 1971. július 21-i cikke ország-világ elé vitte ezt az addig jobbára utcai jelenséget. Nem ő találta fel a graffitit, de a mozgalom egyik első, széles körben ismert alakja lett.

BOM 5 történetében még kézzelfoghatóbb a kapcsolat a bandák és a graffiti között. Saját visszaemlékezése szerint kilencévesen került a Savage Skulls közelébe, és 174 SPIDER néven kezdett írni. Kezdetben a saját bandanevét, a Savage Skulls nevét és az utcájuk jelölését festette fel. Csak később ismerkedett meg a bandajelzéseken túlmutató writing-kultúrával.

A bandából való kilépésében az unokatestvére is szerepet játszott: felismerte, hogy a rajzoláshoz és a tánchoz tehetséges fiúnak más lehetőségei is vannak. BOM 5 később a graffiti, a DJ-zés és a break világában találta meg a helyét; a Zulu Kingshez és a Rock Steady Crew-hoz is csatlakozott. Nála tényleg végigkövethető, hogyan vezetett az út a bandafeliratoktól egy jóval tágabb kultúráig.

BOM 5

DSR A Savage Nomads nevű hírhedt bronxi utcai banda soraiból is kerültek ki komoly graffitisek. Az egyik legikonikusabb ex-Nomad graffitis „DSR” volt, aki teleírta a banda nevével Bronx és egész New York utcáit.

DSR

Ex-Vandals. A bandák uralta utcákon olyan társaságok is létrejöttek, amelyeket kifejezetten a graffiti tartott össze. Az egyik legkorábbi ilyen crew az 1971-ben, Brooklynban alakult Ex-Vandals volt. A név az Experienced Vandals, vagyis „tapasztalt vandálok” rövidítése: az „Ex” itt nem azt jelenti, hogy korábban egy Vandals nevű bandához tartoztak.

Dino Nod / Ex-Vandals

Dino Nod és társai ötlete egyszerű volt: mi történne, ha a saját nevük helyett először mindannyian ugyanazt a nevet írnák? Az első időszakban csak az Ex-Vandals feliratot terjesztették. Így ugyanaz a név egyszerre több környéken is feltűnt, és mindenki találgathatta, kik állnak mögötte.

A brooklyni csapathoz később bronxi writerek is csatlakoztak, köztük Phase 2 és Stay High 149. A bandákhoz fűződő viszonyukról Wicked Gary azt mesélte, hogy olyan utcák mindkét oldalán ott voltak a fújásaik, ahol az egyik oldalt a Black Spades, a másikat a Savage Nomads tartotta ellenőrzése alatt. Szerinte ezzel a bandák tiszteletét is kivívták. Ez azonban nem jelentett általános sérthetetlenséget. Inkább azt mutatja, hogy a writerek kapcsolati hálója néha átért olyan határokon is, amelyeken bandatagként sokkal nehezebb lett volna átlépni.

A Style Warsból elhíresült Cap, vagyis Cap One a bronxi MPC (Morris Park Crew) meghatározó tagja, később vezetője volt. Az MPC graffitis crew-ként szerveződött, de ez nem jelentette azt, hogy a rivalizálás mindig megmaradt a festék és a betűk szintjén. CAP mások munkáit is simán átcrossolta, így egész csapatokat fordított maga ellen. Noha az MPC alapvetően egy graffitis csoportosulás volt, a tagok kőkemény utcai fellépéssel és megfélemlítéssel védték a területüket (főleg a 2-es és 5-ös metróvonalakat). Capről egy időben az a történet is keringett, hogy a kabátja alatt lefűrészelt csövű sörétes puskát hordott. Amikor egy interjúban rákérdeztek, nem erősítette meg és nem is cáfolta: a készülő könyvére hivatkozva kitért a válasz elől.

Rook 2 / MPC
Morris Park Crew

Mindezzel együtt fontos különbség volt a New York-i metrowriting és a Los Angeles-i bandafeliratok között. Az előbbiben a név ismertsége, a stílus, a mennyiség és a rivális writerekkel folytatott versengés kapott központi szerepet. Itt nem járt automatikusan valami durva retorzió vagy halál azért, ha átcrossoltál valakit, maximum megvertek. Los Angelesben és környékén a rollcall, a placa tagelés az tényleg egy hardcore területvédő rendszer része volt.

A béke ára, avagy a hiphop születése
Az 1971-es dél-bronxi bandagyilkosság és az azt követő Hoe Avenue-i gyűlés a hiphop előtörténetének egyik fontos társadalmi fordulópontja volt. Cornell „Black Benjie” Benjamin meggyilkolását újabb véres megtorlás követhette volna. A Ghetto Brothers vezetői végül más utat választottak: tárgyalóasztalhoz hívták a rivális bandákat. A fegyverszünet nem tüntette el az erőszakot Bronx utcáiról, de segített átjárhatóbbá tenni a korábban ellenséges területeket. Ez a nyitás a későbbi hiphopközeg kialakulásának is kedvezett. Fontos történet, mégis jóval kevesebb szó esik róla, mint a legendás DJ-kről és bulikról.

A „békegyilkosság”, avagy Black Benjie halála
A huszonöt éves Cornell „Black Benjie” Benjamin heroinfüggőségéből felépülve vállalt közösségi szerepet a Ghetto Brothersben. A banda békeközvetítőjeként, úgynevezett peace counselorként a konfliktusok elsimítása volt a feladata. Már ez is sokat elmond a társaság akkori törekvéseiről: a hagyományos hadúri tisztség helyére béketeremtő szerepet próbáltak állítani.

1971. december 2-án Benjie néhány társával Longwoodban, az East 165th Street és a Rogers Place közelében található Horseshoe Parkhoz ment, hogy megakadályozzon egy újabb, bandák közötti összecsapást. A történet részleteiről eltérnek a beszámolók, de abban megegyeznek, hogy fegyvertelenül, békítő szándékkal érkezett. Nem hallgatták meg. Rátámadtak, csővel megütötték, majd többen brutálisan bántalmazták. A visszaemlékezések szúrt és vágott sérülésekről is beszámolnak. Benjie belehalt a támadás során szerzett sérüléseibe.

A történelmi válaszút: bosszú vagy béke
A gyilkosság után a küszöbön állt egy újabb bandaháború veszélye. A megtorlást követelők mozgósítani kezdték az embereiket, a Ghetto Brothers körül pedig fegyverek gyűltek. Carlos „Karate Charlie” Suarez első reakciója a bosszú volt. Benjamin „Yellow Benjy” Melendez későbbi elmondása szerint viszont éppen azzal veszett volna el minden, amiért Benjie dolgozott, ha a halálára újabb háborúval válaszolnak.

A fordulatban Benjie édesanyjának, Gwendolyn Benjaminnak is fontos szerepe volt. Amikor a banda vezetői felkeresték, békét kért tőlük. Lorine Padilla visszaemlékezése szerint azt mondta: „Nem akarok háborút. Békét akarok. A fiam a békéért halt meg.”

A Ghetto Brothers vezetői végül a tárgyalást választották. Benjie halála így nem egy újabb megtorló hadjárat kiindulópontja lett, hanem annak a békekezdeményezésnek az ösztönzője, amely a Hoe Avenue-i találkozóhoz vezetett.

Ghetto Brothers alapító „Yellow” Benji Melendez – jobbra fent (1971)

A Hoe Avenue-i gyűlés – 1971 decembere
Yellow Benjy és a Ghetto Brothers vezetői a megtorlás helyett béketalálkozót szerveztek. Napokkal Black Benjie meggyilkolása után több tucat rivális banda képviselője gyűlt össze a dél-bronxi Hoe Avenue Boys Club tornatermében. Elnökök, alelnökök és hadurak érkeztek, sokan a társaságuk jelvényeivel díszített farmermellényben. Ott voltak többek között a Black Spades, a Savage Skulls, a Turbans és a Seven Immortals képviselői is.

A teremben tapintani lehetett a feszültséget. Egymással háborúzó társaságok vezetői ültek le néhány
méterre egymástól, egy meggyilkolt békeközvetítő halála után. Melendez később arról beszélt, hogy
folyamatosan a résztvevők kezét és ruháját figyelte: attól tartott, valaki fegyvert ránt, és minden összeomlik.

A Ghetto Brothers azonban világossá tette, hogy békét akar. A beszélgetés az egymás elleni sérelmektől lassan eljutott a közös gondokig: a leromlott lakásokig, a hiányzó szolgáltatásokig és a magukra hagyottságig. Ez egészen elképesztő pillanat lehetett. Olyan fiatalok próbáltak kiutat találni az erőszakból, akikről kívülről sokan már lemondtak.

A paktum – béke a bandák között
A találkozó fegyverszünethez vezetett. A hozzá kapcsolódó megállapodás egyik fontos vállalása az volt, hogy a részt vevő társaságok tagjai egymás területén is viselhessék a saját jelvényeiket anélkül, hogy emiatt megtámadnák őket. Nem a környékek és a bandák szűntek meg, hanem az átjárást próbálták biztonságosabbá tenni. A későbbi közvetítői munka célja pedig az volt, hogy egy-egy konfliktusból ne automatikusan újabb bandaháború legyen.

Na de mi köze ennek a hiphophoz?
A fegyverszünet nem varázsolta biztonságos hellyé Bronxot. Viszont megnyitott olyan utcákat és kapcsolatokat, amelyeket addig az ellenségeskedés zárt le. Könnyebbé vált más környékekre átmenni, bulikra járni, meghallgatni egy másik DJ-t, találkozni más táncosokkal és writerekkel. Az ötletek az emberekkel együtt kezdtek szabadabban mozogni.

A block partyk, a tánc és a graffiti nem ekkor születtek, és nem is váltották fel egyik napról a másikra az utcai erőszakot. A békekezdeményezés azonban hozzájárult ahhoz, hogy ezek körül új közösségek alakulhassanak.

Alig két évvel később, 1973. augusztus 11-én Cindy Campbell és testvére, DJ Kool Herc bulit rendezett az 1520 Sedgwick Avenue közösségi termében. Ezt az estét szokás a hiphop jelképes születésnapjaként emlegetni. A Hoe Avenue-i találkozó nem egyetlen oka volt annak, ami ott megszületett, de fontos része annak a történetnek, amely odavezetett.

A Hoe Avenue-i gyűlés története mellé szinte magától odakívánkozik Walter Hill 1979-es kultikus filmje, a The Warriors, amelyben New York bandái ugyancsak egy nagy találkozóra gyűlnek össze. A párhuzam kézenfekvő, a film azonban Sol Yurick már 1965-ben megjelent regényén alapul, ezért a valódi gyűlést nem nevezhetjük egyszerűen a történet közvetlen ihletőjének. A bronxi békekezdeményezést a korábban említett Rubble Kings részletesen is feldolgozza.

Több mint ötven évvel a tragédia után a város is emléket állított Black Benjie-nek. 2023. június 2-án a dél-bronxi East 165th Street és Rogers Place kereszteződésénél ünnepélyesen felavatták a Cornell „Black Benjie” Benjamin Way emléktábláját. A hely, ahol békíteni próbált, és ahol halálosan bántalmazták, azóta az ő nevét is viseli.

Béke!

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

A nyolcvanas évek legendás dark fantasy rajzfilmjei

Elektromos zenei filmek, avagy mozi a fülnek

„NE LÉGY BAROM miközben”… nézed ezeket a gettóvígjátékokat

Blitz Club – egy különc társaság privát szórakozóhelye, amely alapjaiban formálta át a ’80-as évek popkultúráját

A Saint-Denis-i stílus

Ciprusdombi mesék: Cypress Hill documentary