Rengeteg tehetséges és érdekes személy él közöttünk, akik nem annyira ismertek szélesebb közönség előtt, viszont izgalmas dolgokat hoznak létre, folyamatosan valami maradandón dolgoznak szenvedéllyel. Érdekelnek és feltételezem hogy számotokra is érdekes lehet az ő történetük. Koczkával kezdem a Közönséges Tehetségek sorozatot, Koczkával akit még akkor ismertem meg amikor táncosként felléptem divatbemutatókon – ott ő készítette a modellek, táncosok haját. De a kosárpályán, a grundon is többször játszottunk. Aztán jártam a fodrász szalonjába rendszeresen, sőt nem volt fesztivál ahol ne futottunk volna össze. Folyamatosan tudtam róla hogy jól van, éli szenvedéllyel az életét a munkáját és főleg a Random Shooting Day művészeti projektet, amelynek ő az ötletgazdája és alapítója. Leültem vele dumálni, mert érdekel hogy mit gondol magáról, az életéről, a Randomról és úgy általában a világról.
Számomra az élet egyik legnagyobb szerencséje, ha az ember abból tud megélni, az lesz a foglalkozása amely egyben a szenvedélye is. Nálad ez tudatos döntések sorozata által alakult így, vagy a sors, a szerencse sodort erre a pályára amelyen belül teljesen ki tudtál bontakozni?
Azt gondolom hogy a sors volt, ami ebbe az irányba terelt engem. De közben volt egy nagyon határozott elképzelésem arról hogy mi szeretnék lenni. Én 9 éves koromtól kosárlabdáztam és akkor volt egy edző – a Spartacusból – aki lejött minket megnézni a Gazdagréti Általános iskolába. Az edző azt mondta nekem, hogy fa kezem és fa lábam van és soha nem lesz belőlem kosárlabdázó. Tudod, vannak az ember életében tipikus sorsfordító mondatok – hát ez olyan volt. Akkor ott, olyannyira felhúztam magam, hogy folyamatosan mondogattam magamban „Hogy igen? Így gondolod? Majd meglátod hogy végül kiből lesz kosárlabdázó!”
Innentől kezdve teljes gőzzel gyakoroltam, küzdöttem, bekerültem a kezdő csapatba és ezzel párhuzamosan, magamban teljes mértékben eldőlt hogy kosárlabdázó akarok lenni, sporttal szeretnék foglalkozni és testnevelő tanár is szeretnék lenni. Visszagondolva, (akkor még nem fogtam fel) voltak jelek hogy ez nem fog összejönni, mert minden alkalommal amikor feljebb léptem volna egy szintet, mindig történt valami ami visszább vetett.
A sors terelt végül a fodrász pálya felé. A végső jel, hogy nem ez az utam, akkor volt amikor 18 évesen felvételizni szerettem volna a TF-re. Hatalmas túljelentkezés volt akkoriban és az edző meg is mondta, hogy extrán kell tepernie annak, aki be szeretne jutni a csapatba. Nekem a kőkemény edzés sorozatok alatt nagyon jól ment a játék, szerintem soha nem ment még annyira mint akkor. Az edzőtábor felénél az edző kihirdette a csapatot amely egy óriási sikerélmény volt számomra – bekerültem a kezdő ötösbe irányító posztra.
Akkor megcsináltad. Sikerült.
Így van, teljes siker, megcsináltam, felvételiznem sem kellett a TF-re, egyenes bejutást jelentett. Ez történt délelőtt, délután pedig felugrottam egy lepattanóért, majd visszafelé ráérkeztem valaki lábára. Elszakadtak a boka szalagjaim.
Menny és pokol egy nap alatt. Nagyon összetörtél lelkileg ugye?
Nagyon. Tudtam hogy ott abban a pillanatban vége mindennek.
Milyen érdekes az élet, ha ez akkor nem történik meg veled, valószínű hogy most teljesen más lenne az életed.
Abszolút. Így van. Kikerültem a csapatból, hosszú 6 hetes rehabilitáció, stb.. Esélytelenné vált hogy visszakerüljek arra a szintre ahol voltam.
Anyukámnak mondtam is elkeseredve, hogy szépen kihagyok egy évet és majd újra jelentkezem a TF-re. Erre rá is vágta hogy szó sem lehet róla, ő beíratott engem egy fodrász suliba. Ledöbbentem, miért pont fodrász iskolába??? Erre az ő válasza az volt, hogy ő anno elkezdte a fodrász sulit, majd abbahagyta mert kellett a pénz. Dolgozni kezdett, szükség volt a pénzre és nagyon bánta hogy feladta a fodrász sulit. Mert szerinte a fodrászokra egész egyszerűen mindig szükség lesz.
„Ez a legjobb szakma, bárhol, bármikor lehet űzni, a haj nő, a fodrász vágja, ilyen egyszerű ez lányom.”
Hiába nem akartam fodrász lenni, ő ezt tudta akkor elintézni, bekerültem általa a budai szövetkezetbe (akkor még szövetkezetek voltak), akkor ez nagy dolognak számított mert kb kihalásos alapon lehetett ilyen helyekre bejutni. Elkezdődött a fodrászkarrierem, elkezdtük megtanulni az alapokat. Én annak ellenére hogy szerencsés voltam – mert 2-3 nagyon lelkiismeretes oktatónk volt – én mégis, teljes gőzzel dacoltam.
Nem akartad ezt az egészet?
Nagyon nem. A terv az volt hogy kirúgatom magam, bebizonyítva hogy erre a pályára én alkalmatlan vagyok és mehessek vissza a TF-re.
Mégis volt egy tényező ami miatt ezt a tervet végül elvetetted?
Volt egy ember aki miatt az egészről megváltozott a véleményem. Steinbach Misi bácsi, akinek az aláírása ide van tetoválva a kezemre. Ő a szakmai alázatával, lelkesedésével be tudott húzni ebbe a világba.
Meg tudta veled szerettetni?
Olyannyira meg tudta, hogy a kosárlabdában kibontakozó fanatizmusomat ide tudtam átirányítani. Onnantól kezdve az árnyékává váltam Misi bácsinak és kb napi 1500 kérdést tettem fel neki. Mindenre válaszolt és soha nem hessegetett el, ő ilyen típusú ember volt.
Hol tart most Koczka a szakmai pályáján? Hogy látod magad az utadon?
Mi amikor megismertük egymást 15 éve, én már akkor úgy emlékszem hogy Koczkát mester fodrászként emlegették.
Nem, azok voltak a Hajas Laciék.
De végül téged is így emlegettek. Hogy alakult így? Tudatosan kezdtél bele szóló karrierbe, saját, egyszemélyes brand-ed építésébe?
Nem, nem így történt, nem terveztem így. Arra emlékszem hogy volt egy mottóm, egy elképzelésem, hogy én olyan fodrász leszek, akitől boldogan távoznak az emberek. Nem akarok olyan fodrász lenni aki nem tudja hogy mit csinál. Ez volt az első számú szempont. A következő felismerés pedig az volt, hogy odamentem Misi bácsihoz és azt mondtam neki hogy „Misi bácsi, én Hajas Lacinál fogok dolgozni.” Mosolygott, nem szólt egy szót sem. Vagyis, azt megkérdezte hogy mégis ezt miképpen tervezem, hogy jön majd ez össze. Én pedig azt válaszoltam hogy egész egyszerűen oda fogok menni Hajas Lacihoz és meg fogom neki mondani.
Utána pedig az történt, úgy hozta az élet, hogy a szakmunkás vizsgámon Hajas Laci volt a vizsgáztató elnök. A vizsgám nem sikerült túl jól, viszont a vizsgát követően megtörtént az a csodálatos dolog, hogy Hajas Laci odajött hozzám és mondta hogy vesz fel embereket, érdekel e a dolog? Meg sem tudtam szólalni… A részletekbe nem is mennék bele, de később kiderült hogy Misi bácsi szólt oda Lacinak, hogy bárhogyan is sikerül ennek a lánynak a vizsgája, vedd fel. Tulajdonképpen neki köszönhetem a továbbiakat is.
Az az időszak amit tapasztaltam Lacinál a kezdetekben – na az volt igazán a tanulóidőszak. Azt hittem hogy én jó fodrász vagyok az addig megszerzett tudásommal, erős alapokkal. De sosem felejtem el az első napomon, amikor 2 órát várakoztatott Laci és közben figyeltem az ottani fodrászokat hogy miként dolgoznak, na úgy mentem össze egyre kisebbre.
Az irodájába már úgy mentem fel, hogy én nem tudok semmit sem a szakmáról.
Onnantól kezdve egészen eddig, a jelenig, amit most tudok, azt ott tanultam meg.
Csak azon gondolkozom, már előre szökkenve az időben, hogy miképpen zajlik le egy leválás, a függetlenedés. Odakerülsz a mesterhez, megtanulod a szakma apró részleteit, majd független leszel. Ebben a világban ez természetes, vagy nem jellemző, vagy egyáltalán hogy történik meg?
Ez egy jó kérdés. A mi szétválásunk egy konfliktus eredménye, egy nem tisztázott konfliktus hatása, aminek a következményeként én hirtelen kerültem az utcára. Végül mi másfél évet követően beszéltük meg a dolgokat, de abban a másfél évben… Milyen is a sors – abban a másfél évben házhoz járó fodrász lettem, annak ellenére hogy anno mindig mondtam Anyukámnak, hogy kizárt dolog hogy én valaha házhoz járó fodrász legyek. És tessék – így lett. Akkor azt is megtapasztaltam a fodrász körökben, azáltal hogy Lacinál dolgoztam, milyen sokan is ismernek. Senki nem szeretett volna alkalmazni, mindenki féltette a vendégkörét.
Erős szembeszéllel találtad magad?
Így van, esélyem sem volt elhelyezkedni. Házhoz járó fodrász lettem és azt úgy képzeld el – hogy akkoriban nem volt GPS, nem volt autóm, tehát a kis térképpel a kezemben jártam a várost.
Mi történt ezt követően?
Jött egy telefon Lakatos Márktól: „Koczka, mit csinálsz holnap? Eljössz velem forgatni?” Én csak annyit mondtam, vagyis kérdeztem hogy hová és hányra – és ez volt a Megasztár… Ha ekkor esetleg még a Hajasnál dolgozom, akkor valószínű hogy a Hajas csinálja a Megasztár sorozatot én pedig alkalmazottként vele. Az én nevem ebben az esetben semmilyen formában nem kerül előtérbe. Mindennek pont így kellett történnie. Pont függetlennek kellett lennem, el tudtam vállalni, meg tudtam állni a lábamon a műsoron belül, tudtam bizonyítani egyedül és így egy csodálatos időszak részese lehettem 3 évadon keresztül.
Végülis kellően idősek vagyunk ahhoz hogy vissza tudjunk tekinteni és elmondhassuk, hogy abban az esetben ha az ember nem süllyed bele ezekbe a mélypontokba, hanem inkább megy előre túlélőként, akkor utólag kiderül hogy minden van valamiért. Az hogy milyen lesz az utunk, a sorsunk, nagyrészt rajtunk múlik. Milyen a felfogásunk, letaglóz, visszavet, vagy inkább felerősíti a túlélő ösztönünket ha mélypontra kerülünk.
Igen, sokszor gondolkodtam ezen és másoknak is mondtam hogy nekem soha nem kellett úgy igazán kopogtatnom a lehetőségekért, egyszerűen mentem előre és a lehetőségek megtaláltak és ráadásul ezekben a helyzetekben meg is álltam a helyem, tudtam élni az adott eséllyel. Nekem a legnagyobb elismerés talán az volt, amikor egyszer Hajas Lacit behívták egy műsorba, ahol megkérdezték tőle, hogy szerinte mi a helyzet a női fodrászokkal Magyarországon és mondjon egy nevet akit ő elismer. Az én nevemet mondta és számomra ez a legszebb elismerés.
A vele való történeted teljesen kerek lett. Végülis ez akkor megmutatta hogy veletek, köztetek minden rendben van.
Igen, azóta is iszonyatosan jóban vagyunk és képzeld, azóta is bárhová hívom is meg, ő mindenhová eljön és érezteti hogy nagyon büszke rám. A Random Shootingra Day-re is, az összesre eljött.
Rajtad tartja a szemét.
Igen, Lacinak nem egy tanítványa volt és mégis mindenkinek azt mondja hogy én vagyok a legjobb tanítványa.
A válasz arra a kérdésre hogy hol tart most Koczka, a válasz – a jó helyen. Jól vagy és élvezed a jelent.
Azt gondolom hogy igen, mert még mindig egy olyan helyen vagyok és azt csinálom amit igazán szeretek. Mondjuk, én az a típusú ember vagyok aki nem tud megmaradni egy helyen. Mindig kitalálok valamit a monotonitás ellen, hogy történjenek új dolgok.
Így el is érkeztünk a Random Shooting Day projekthez. Ugye mi elég régóta ismerjük egymást és bár régóta nem találkoztunk, a FB által figyelemmel kísérhettem a veled kapcsolatos történéseket, projektjeidet, ezen belül pedig nagyon felkaptam a fejem a Random Shooting Day projektre. Szerintem egy nagyon látványos és érdekes művészeti közlésforma, számomra minden Random olyan mint egy festménysorozat amely elmesél egy történetet, megjelenít egy világot. Mesélnél a Random megszületéséről? Mi inspirálta, miképpen is született meg?
Az ötlet, egy ilyen típusú tovább fejlődés ötlete is egy mélyponton jött el. Volt egy mélyrepülésem a 10 éves lendületet követően, emlékszem is hogy akkor, amikor igazán felfogtam hogy mélyponton vagyok – elvonultam 2 napra, kicsit megállni és gondolkozni. Alapvetően egy olyan személyiség vagyok aki bár meg tud zuhanni ha összejön minden, de minden esetben a megoldásra törekszem. Nagyon rövid időnek kell eltelnie a mélyben, de már jönnék is kifelé. Keresem a végsőkig a kiutat, a megoldást és csak a legesleges legvégső esetben adok fel valamit. De ez nagyon ritka. Az elvonulásomban fogtam egy papírt és leírtam hogy mi a jó és mi a rossz az életemben.
A nagy többség a jó oldalra került. A rossz oldalon pedig az került a papírra hogy hiányzik az életemből az alkotás. Szerettem a szakmám, ahol éppen tartottam, de az alkotás maga, az hiányzott. Eszembe jutottak olyan szakmabeli beszélgetések, ahol barátaim mondogatták hogy szívesen csinálnának, alkotnának valamit csak pusztán a szenvedélyért, nem profit orientált oldalról megközelítve, inkább a létrehozás, valami szép megteremtése céljából.
Eszembe jutott a Random Trip formátum – biztosan ismered – amelyen belül zenei előadók, stílusok találkoznak. Van 2 fix ember, de random módon behívtak minden alkalommal más és más énekeseket, művészeket…
Igen, emlékszem, Juli is többször szerepelt benne (Ekkor a Fábián Juli képre mutattam, mellettünk a falon. Koczka nagyon szoros barátságban volt Julival, sajnos már nincs velünk, fiatalon, túl korán hunyt el)
Igen, Juli is gyakori vendég volt. Visszatérve, akkor az jutott eszembe, hogy ezt a különleges megoldást át lehetne fordítani a divat szakmára is. Kitaláltam egy csütörtöki fix napot, mármint hogy legyen egy nap, ami sosem változhat és az vegyen részt az adott Random projekten, aki éppen ráér és szívesen jönne.
Minden héten? Jesszusom, nem gondoltam volna hogy minden héten összejön egy Random alkalom…
Igen, igen, én lassan már ötödik éve, csütörtökönként nem dolgozom. Több alkalommal le is mondtam olyan 2-3 napos munkákat, amik ütköztek volna ezzel a bizonyos csütörtökkel. Amikor kitaláltam, leültem és felírtam egy papírra hogy miképpen is lehetne ezt kivitelezni, mik legyenek az alapok, mik legyenek az alapszabályok? Ezt követően összegyűjtöttem az összes létező szakmabelit akit ismerek, majd elküldtem nekik a rövid összefoglalót messengeren. Utána ültem, várakoztam a telefon felett.
Egyszer csak elkezdett pittyegni a telefon, jöttek, sőt zúdultak a válaszok. Nagyon izgultam a reakciókat tekintve, de szerencsére nagyon pozitív fogadtatásra lelt a projekt. Már előzetesen létre is hoztam a zárt FB csoportot, oda szépen betereltem mindenkit akit érdekelt az ügy. Másfél óra leforgása alatt már 90-en voltunk a csoportban. Sminkesek, stylistok, modell ügynökségek. Persze voltak olyanok is akik degradálták a dolgot, mondván hogy ők nem dolgoznak olyan projektben ahol olyanok dolgoznak akik éppen ráérnek. Persze a legjobb visszajelzés az volt amikor az az illető, aki ilyet mondott, végül megjelent egy Random Shooting Day kiállításon. És azért az elején mindenki szkeptikus volt, hiszen lehet hogy jól hangzik az ötlet, de ezt végig is kell csinálni.
Igen, sokan jönnek jó ötletekkel, de sok jó ötlet elhal abban a pillanatban, amikor neki kell kezdeni megvalósítani. Amikor konkrétan dolgozni kell vele. Ott válik nehézzé az ügy, beletenni az energiát, bepréselni a nem létező időnkbe. Ezen a ponton elhal az ötletek 80 %-a.
A miénk azért működik talán, mert nagyon szigorú szabályok vannak. Mivel a projekt sok embert mozgat – fontos volt egy szigorú szabályrendszer. Például mindig csütörtökön van, mindig el kell készülni időben, a képek retusálásával. Fontos hogy olyan fotós dolgozzon az adott projekten, aki tudja vállalni hogy pénteken leválogatja a fotókat, hétvégén retusálja és hétfőn leadja a kész képeket.
Katonás fegyelem.
Igen, de a katonás fegyelem mögött, lehet egy szárnyaló, szabad alkotómunka. A rendszer fenntartásánál egyébként jól jön az én személyiségem. Én folyamatosan tudok „basztatni” valakit határidő miatt. Ezt a tulajdonságomat sokan nem bírják, de itt jól jön.
Ki az ötletgazdája az adott hétnek, ez hogy dől el, mármint hogy mi lesz a következő téma, koncepció?
Ez is egy bevált szabály szerint működik. A modell ügynökség elküld egy képet a következő modellről. Ő lesz a múzsa. Felkerül a zárt csoportunkba és aki először alá írja hogy vállalom – ő lesz a téma kitalálója is egyben. Lehet ez a valaki stylist, vagy modell ügynökségtől valaki, bárki a csoportból. Például ha nekem tetszik az új modell és vállalom – összerakok egy mood-ot képekből, színekből, stb (erre van 2 napom) és felteszem a csoportba. Mindenki tud készülni, mehet a ráhangolódás. Azaz helyesbítek, hétfőn kiteszem, bejelentkezik egy stylist, egy sminkes, fotós, gyorsan létrehozzuk a kis külön beszélgető-csoportot és ott elindul az előkészület, az ötletelés csütörtökre.
Minden Randomnál új messenger csoport?
Igen, elnevezzük Random 1-nek, vagy, 2-nek. December vége felé elérjük a 200. Random fotózást. Hosszasan lehetne még beszélgetni a Random Shooting Day-ről, de ha a lényeget kellene kiemelnem, az talán az lenne, hogy mi minden alkalommal egy hét alatt hozunk össze olyan fotózásokat, amelyekre egyébként mások 1 hónapot készülnek elő. Ami pedig külön büszkeség: nem maradt még el egyetlenegy fotózás sem az évek során. Fantasztikus dolognak tartjuk hogy már az emberek tudják hogy mi a Random Shooting Day, tanítanak belőlünk a MOMÉn, presztízs benne részt venni, téma lett. Lehet hogy kritizálják, de téma lett. Elismernek, de mégsem. Eddig kevés sajtó orgánum foglalkozott a témával.
Inkább városi legenda lett.
A Random Shooting Day megy az útján, mi nem a divatot követjük, ez nem erről szól. Én mint valami művészeti vezető-féle, lökdösöm, terelem a projektet, az pedig szépen halad…
Dolgozik e bennetek bármilyen elvárás? Szükségesnek érzitek-e egy támogató belépését?
Ha támogató nem is, de az első évet követően agyaltam azon, hogy mégiscsak megszületett 50 fotósorozat, nem kellene hogy ez a különleges anyag csak úgy a feledés homályába vesszen. Ekkor találtam ki, hogy rendezzünk kiállítást. Ennél a pontnál viszont lettek támogatók, de nem a hagyományos formában.
Itt kiderült hogy ez a projekt bevonzza a jó embereket. Miután meséltem hogy tervezünk egy kiállítási formát, eseményt, rengetegen bejelentkeztek segítségre.
Valaki nyomtatott anyagokat, valaki sütikkel, catering oldalról támogatta az eseményt és így tovább. Sok sok apró felajánlás, segítség. Az első kiállításunk nagyon jó emlék számomra: 50 képet állítottunk ki, másfél óra alatt elkeltek. Azóta is minden évben van kiállítás, általában novemberben és minden évben az általában velem szembejövő alapítványnak segítünk. Első ízben a Suhanj Alapítványnak segítettünk, – akkoriban épp felkértek az ő kampányfotózásukra.
Azt éreztem hogy ez egy kemény nap lesz, de végül hihetetlen feltöltődésként maradt meg bennem az a nap. Fantasztikus volt a velük eltöltött idő!
400 000 Ft-ot tudtunk gyűjteni nekik az eladott képek után, ez jól jött nekik, mert ebből az összegből úszás programot tudtak szervezni Down szindrómás, végtag hiányos és mozgássérült gyermekek számára. Következő évben halt meg sajnos Fábián Juli így egyértelművé vált hogy az Ő emlékére létrehozott Alapítványt támogassuk, aztán a Trauma ambulanciát amely a traumák feldolgozásában segít. Negyedik alkalommal a Hospice Alapítványt támogattuk, amely a végstádiumban lévő betegek méltó módon való eltávozását segíti. Most pedig a Down szindróma éve van, így a Rejtett Kincsek Alapítványt segítjük, akik a Down szindrómás gyermekek koordinációjában, fejlődésében segítenek.
A Random Shooting Day nagyon jó helyen van a világban szerintem, csak csupa
jó történhet vele, nincs elvárás a jövővel kapcsolatban, elég ha így létezik
tovább a rengeteg pozitívummal amelyet a projekt bevonz, megteremt.
Teljesen más téma, más kérdés. Bolygónk nagyon nagy bajban van, ezt már tényként kezelhetjük. Több sebből vérzik. Foglalkoztat téged ez a mindennapokban, vagy inkább próbálsz nem belemélyedni és csak megtenni a tőled telhetőt nap mint nap?
Szociálisan érzékeny ember vagyok és a végletekig liberális felfogású, ezt jobb ha tudod rólam. Ebben valamilyen szinten benne van a környezetvédelem is. Pl gyűlölöm azokat akik szépen elpöckölik a cigicsikket. Ha hasonlót látok, azonnal hajlandó vagyok konfrontálódni is az ügy érdekében.
Aggaszt ez a téma globális szinten, utána mész, olvasod a cikkeket, híreket, vagy egyszerűen csak próbálod a helyén kezelni a mindennapokban és nem eltúlzóan belemélyedni?
Nem megyek utána, de ha látok felhívást segítségre, abban részt veszek. Ha látok felhívásokat pusztításról vagy más, nagy bajról -azt megosztom. Amit a kis mikro környezetemben, kis mikro életemben meg tudok tenni, azt szerintem meg is teszem.
Te mit látsz, ha jóslatokba kellene belemenned? Menthetetlenek vagyunk, nagy baj lesz?
Menthetetlenek vagyunk. Az a baj, azért vagyunk menthetetlenek mert a többség úgy gondolkozik hogy ha én ezt a csikket eldobom, az már nem számít, nem azon múlik. Minden a mikrokörnyezetből indul. Ha mindenki odafigyelne, az már egy nagyobb egység lenne a megmenekülés érdekében. Így viszont hogy az emberek nagy százaléka kibassza a szemetet az autójából… És pénzbüntetésre, retorziókra van szükség hogy ne tegyék, az már régen rossz. Visszafordíthatatlan folyamat. Szép lassan a természet elemei megesznek bennünket.
Több posztod, gondolatod is felkeltette a figyelmemet, főként amikor elszomorító emberi viselkedés-tendenciákra hívod fel a figyelmet, néha konkrét példákon keresztül. A figyelmesség, az udvariasság, az empátia a jó közérzet, a jó hangulat szép lassan teljesen kiveszett az emberekből, legalábbis a nagy átlagból szerintem. Valahogy úgy érzem, hogy ezt Te is így látod, de javíts ki ha tévedek.
Nagy a baj. Azt gondoltam hogy én soha az életben nem leszek ilyen – aki azt mondogatja hogy bezzeg az én időmben. De ezt mondom. Lehet hogy ez a világ rendje, a mi szüleink is ezt mondták rólunk, de én őszintén sajnálom hogy az a fajta udvariasság, kedvesség, figyelem, ami a nőknek jár az ma már nincs meg a fiatal férfiakban sem és a te korosztályodban sem. Ez nem feltétlen az ő hibájuk, lehet hogy a szülők hibája. Ez egy ördögi kör. Ezekkel az említett posztokkal pedig csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy adjuk már meg a tiszteletet. Lehet ez társkeresői szinten, vagy társadalmi szituációban, de adjuk meg a figyelmet. Ne lépjünk már át egy összeesett embert az utcán. Láttam olyat, hogy egy bácsinak beakadt a botja a villamos sínbe és arcra esett. 100 méterről hamarabb odaértem minthogy a közvetlen környezetéből bárki segítségkérő mozdulatot tett volna. Az emberek ilyenek. Senki sem csinált semmit, miközben a bácsi orrából dőlt a vér. Volt hogy az éppen haldokló ember mellől én zavartam el a fotózó embereket. Hogy húzzanak el, takarodjanak, hogy ez az ember méltósággal tudjon meghalni. Fel akarják a videót tenni valahová, megosztani? Tényleg ez a fontos?
Ezeket a szituációkat, megdöbbentő emberi csalódásokat te hogy éled meg? Elfogadod hogy igen, ez van, ilyenek az emberek és inkább „arrébb mész” és inkább boldog vagy a saját környezetedben, akikkel nap mint nap kapcsolatban állsz, vagy pedig igazán mélyen érint és letaglóz ez az egész?
Szerintem nyomokat hagy bennem. Bánt, zavar, mert ha nem zavarna akkor észre sem venném. Én nagyon észre veszem, érzékeny vagyok a bajba jutott emberekre, én ilyen karakter vagyok. Ha két ember verekszik, képes vagyok simán közéjük állni.
Mi a helyzet a barátokkal? Az évek során nőtt a létszám, vagy fordítva, lemorzsolódtak? (közeli barátokra gondolok)
Valószínűleg így van mindenki ezzel, mármint hogy igazi barátja kevés van az embernek. Haverom rengeteg van. Barátból nagyon kevés és ha igazán őszinte akarok lenni veled, akkor igazi barátom az az Anyukám. Persze vannak hozzám közel álló emberek akikkel több mindent megosztok, de mindenkivel mást és mást. De igazán az, akivel mindent megbeszélek – az Anyukám.
Vele minden témát ki tudsz beszélni.
Jó nyilván nem beszélem ki vele a szexuális sztorijaimat a mélységekig, mégiscsak az Anyám, de hát erre pedig megvannak a barátnőim, mármint hogy azt a témát is kivesézzük. De egyébként Anyuval mindent meg tudok és meg is beszélek.
Hogy állsz az idő menedzselésével? Arra tippelnék hogy elég sűrűek lehetnek a mindennapjaid.
Tudatosan próbálom beosztani. Sokan kérdezik tőlem hogy honnan van nekem ennyi mindenre időm? Edzés, dolgozom, szervezem a Randomot, megyek a fotózásra, több ezer képet leválogatok, chat beszélgetést folytatok folyamatosan, minden kérdésre válaszolok… Viszont ugye ennek az a hátránya hogy nincsen magánéletem. Nincs férjem, nincs gyerekem, én egy teljesen más dologban találtam meg a teljességet. Ami most velem történik az a legjobb dolog ami történhet. Azért működik ez az egész mert történnek a dolgok, ez a rengeteg minden engem folyamatosan feltölt. Reggel 7-kor indul a nap, 7-re bent vagyok, megbeszélés, egyeztetem az estéimet – mikor hová fogok menni és én ettől vagyok jól. Szépen tervezve vannak a programok, a dolgaim.
Szóval a munkaidő, az edzés, a Random azok a fixek és emellé pedig…
Igen, emellé pedig a lyukas időbe beteszek 1-2 tinderes randit (mosolyog)
Igen, utána pedig a randihoz tartozó csalódás posztot teszed ki. A tinderen azért történnek jó dolgok is, vagy egyáltalán nem de mégis folytatod, mert ez maga az ismerkedési fórum?
Történnek persze, de tény hogy ez a fő ismerkedési felület. Történtek jó dolgok, csak semmi tartós. De jó élmények sokkal ritkábban az is igaz. Inkább a rossz része működik. Az életem része lett és már csak nevetek rajta.
A rossz dolgok alatt érthetjük azt is hogy ott senki sem mond igazat?
Igen, online világban mindenki kamuzik. És persze vannak a sexchat bajnokok… Ez egy külön beszélgetés lehetne. Ez is egy kemény terület, kemény sztorikkal.
Tinderezni kényszerülsz, pedig te abban a szerencsés helyzetben vagy hogy rengeteg emberrel találkozol nap mint nap a munkádból adódóan, de mi lehet azzal aki egy monoton, ingerszegényebb környezetben mozog?
Hát ez az. Semmi. Hidd el, én amit meg lehet tenni hogy megismerkedjek valakivel, azt én meg is teszem. Járok szórakozni, tinderezek, megbeszélem a randikat, nem húzom sokáig a dolgokat, szorgalmazom hogy találkozzunk. De hát még sokszor a találkozók sem jönnek össze. Nem mondok újat azzal hogy sokakról nem is saját kép van fent, elfelejtenek közölni egy apró infót hogy feleségük van, stb…
Akkor ezek a randik elfüstölnek mielőtt be lennének tervezve.
Persze, a legtöbb elfüstöl még előtte. A találkozó ami létrejön, az nagyon ritka. A találkozón pedig hogy alap szinten udvarias legyen, az még ritkább. Pedig olyan apró dolgok is elegendőek hogy ti férfiak megfogjatok minket nőket.
De egyébként nincs ezzel gond, nem szeretnék férjhez menni, nem szeretnék gyereket, így nekem teljes az életem. Sok emberrel találkozom, elvagyok mindenkivel egy ideig, én tudom előre hogy egyedül fogok megöregedni, de nincs ezzel baj.
Elvagy egyedül?
Elvagyok egyedül, de találok mindig programot hogy ne keljen egyedül lennem. Tavaly például elkezdtem a nulláról röplabdázni Farkas Misi röplabda edzővel és így találtam megint egy olyan közeget amiben nagyon jól érzem magam. Nagyon hálás vagyok neki, mert ő még akkor is kitartott amikor már csak egyedül maradtam tanítványa.
Van elképzelésed a jövővel kapcsolatban? Merrefelé szeretnél tartani, mi lenne neked az ideális jövőkép, azaz mi lenne a víziód egy boldog életről 10 év múlva? Kíváncsi lennék milyen lenne ha filmszerűen ábrázolnád Koczkát 2031-ben.
Ezt szeretném csinálni amit most is, bírnám ha akkor is lenne Random Shooting Day, ha kiforrna belőle valami érdekes dolog.
Akkor úgy lesz. Ha nagyon akartál valamit akkor az meg is valósult.
Igen, ez igaz. Sikerülni fog amit nagyon szeretnék, amire nagyon vágyom.
Persze azt még nem is mondtam, hogy van bennem azért egy kétely, hogy mi lesz ha történik velem valami olyan dolog, aminek a hatására nem fogom bírni fizikálisan ezt a szakmát és ezért gyorsan elvégeztem egy szertartásvezetői tanfolyamot. Meg elvégeztem egy közös képviselői tanfolyamot, azaz lett még 2 szakmám. Legyen B és C tervem is. Arra mindenképpen törekedni fogok hogy 10 év múlva mentálisan és fizikálisan is jó állapotban legyek.
Tényleg, a sportól jut eszembe, a nagy életmódváltásról és edzéstervedről indítottál egy fotós beszámolót rögtön a legelejétől kezdve. Ehhez gratulálok, mert ott gyakorlatilag toltál egy All In-t felvállalva hogy mire is készülsz. Ebből egy nagy besülés is lehetet volna.
Hát igen, beéghettem volna.
De sikerült és persze tudtad is hogy sikerülni fog. Koczka már csak ilyen, ha belefog valamibe akkor nem kérdés hogy végig nyomja. Sokat változtál az elmúlt 10-15 évben?
Igen, szerintem igen. Régebben nagyon lázadó voltam. Most már kicsit átgondoltabb vagyok. Most is kiállok magamért, de már felnőttesebben megyek bele a dolgokba. (Anyukám szerint még mindig fejjel megyek a falnak.)
Stresszel hogy állsz? Nyomasztanak, stresszelnek dolgok?
Én úgy csinálom, én annak a híve vagyok hogy persze meg kell élni a stresszt, de hosszan tartóan nem hagyom hogy rám telepedjen. Minden problémának, stressznek adok 24 órát, azt követően én már a megoldásra törekszem. Nem szabad benne ragadni, mert másokat nem érdekelnek a problémáid. Ha hosszasan beleragadsz a stresszbe, azzal csak magadnak ártasz. A szenvedést én inkább elengedem. Komoly betegségeket is okozhat.
Például nekem nagyon sokat ad a röplabda. 100%-os kikapcsolódást ad. Leteszem a telefont, elkezdek játszani és nem érdekel hogy hívott e valaki, intéznem kell e valamit, a játékra koncentrálok. Nagyon örülök hogy része lett az életemnek és meg is tudtam úgy szervezni hogy heti 3x -4x eljussak röpizni. Ez is teljessé teszi az életem.
