Is That Black Enough for You?!?
A Netflix egyik erőssége, hogy a nagyközönség elé specifikus filmeket is eljuttat, a dokumentumfilmeknek kimondottan jót tesz, ha fényt kapnak. „Ez elég fekete neked?!?” címmel egy igaz filmtörténeti csemege került fel a platformra, amely végigveszi az afroamerikaiak helyzetét és lehetőségeit a XX. századi filmiparban. Ha érdekel Amerika, nem csupán a fekete Amerika, hanem bármilyen Amerika, és szereted a krimit, a humort, valamint a zenét, akkor mindenképpen nézd meg ezt a dokumentumfilmet – garantáltan találsz benne kiváló filmajánlásokat. Ha pedig rajongsz a funk zenéért, ezt a cikket semmiképp ne hagyd ki!
Black Film Matter
Fekete piac és fehér por
Ha azok közé tartozol, akik gyorsan átfutnak a cikkeken, itt egy kis útmutató: az elején némi kultúra vár rád, a közepén pedig egy rakás blaxploitation filmajánló, megspékelve a legjobb funkzenékkel. A végén is folytatjuk ugyanezt a vonalat, mert egyszerűen nem tudtunk leállni. We got the funk!
A dokumentumfilm egy briliáns, enciklopédikus jellegű tanmese a fekete filmművészet történetéről. Az interjúk őszinték, ugyanakkor szórakoztatóak, és a film nagyrészt a fekete mozi történetét tárja elénk, különös figyelmet fordítva az 1970-es évekre. Archív felvételekkel és új interjúkkal gazdagítva bemutatja a korszak kulcsfiguráit. Számos témát fed le, de leginkább megmutatja azt, ami addig rejtve maradt. Tudvalevően a korai időkben is jelen voltak a fekete színészek, de gyakran csak olyan szerepeket kaptak, ahol kócos fejű bugrisként tűntek fel az elegáns, jól öltözött fehérek mellett. A másik sablon alapján a fekete színész vagy gengszter, vagy zenész, a fekete színésznő pedig prosti, vagy táncosnő – gyakran mindkettő egyszerre. Sok színésznek ebből lett elege.
Zendaya arra hívja fel a figyelmet, „hogy a feketék is, mint mindenki, „minden” szeretnének lenni. Gyakori frusztráció, hogy nem játszhatnak sci-fiben, westernben vagy bármi másban. Csak azt akarjuk, hogy színészként minél többen jelen lehessünk a legkülönfélébb karakterekben és formákban. Annyi történetet kell elmesélnünk magunkról.”
Harry Belafonte:
„Egyetlen filmet sem bántam meg, amit visszautasítottam.” […] „Mindenekelőtt művész vagyok. Egy iskolából jöttem ki Marlon Brandóval, Walter Matthau-val, Rod Steigerrel, és Tony Curtis-szel. Nem fogok mást tenni, mint amit érdemesnek tartok megtenni.” […] „Örülök, hogy ezt a Belafonte nevű dolgot a láthatáron tényleg nem lehet baxxtatni. Mert bármikor, amikor valaki jött és ultimátumot adott, hogy ezt vagy azt csináljam, így vagy úgy, azt mondtam: „Baxxd meg inkább elmegyek és énekelek Párizsban.”
Virágozzék ezer virág – a hatvanas évek, elindul valami
Ennek következményeként Harry Belafonte, aki valójában rendkívül tehetséges színész volt, végül zenészként vált igazán híressé. A fekete művészeknek számos kompromisszumot kellett kötniük. A Martin Luther King vezette erőszakmentes polgárjogi mozgalom szellemében az 1960-as évek amerikai filmjeiben a fekete hősöket általában az erőszakmentesség jellemezte, miközben a lázadóbb, morcosabb fekete karaktereket szinte kötelezően kudarcra ítélték.
A hatvanas évek végére Hollywood egyetlen igazi fekete sztárja Sidney Poitier volt.
A megbilincseltek című filmje Tony Curtis-szel 1958-ban forradalmi alkotás volt. Börtönfilm, ugyanakkor példabeszéd is az együttélésről, nem véletlen kapott két Oscart. A Nézzétek a mező liliomait! (1964) és az In the Heat of the Night (1967) című krimi szintén remekművek. Ezek a filmek ma is frissek, nyugodtan kezdj bele.
Idővel Poitier filmbeli karakterei egyre egysíkúbbá váltak, ráadásul a legkevésbé sem tükrözték az afroamerikai jellemet és a közösség valódi arcát. A Tanár úrnak szeretettel, és a Találd ki, ki jön ma vacsorára (1967) orvos-vőlegény figurája mentes minden emberi gyengeségtől. Poitier maga az erény megtestesült mintaképe, és hiányzik belőle minden, ami hitelessé tehetné a karakterét. Poitier tetejébe tanár, orvos vagy nyomozó, makulátlan öltönyökben grasszálgat, vagyis középosztálybeli fekete, aki vajmi keveset mondhat a fekete többség sanyarú helyzetéről.
Maszatolás nélkül
Az olyan „szeressük egymást” típusú szlogenek nem nyújtottak valódi megoldást a feketéket sújtó társadalmi-gazdasági problémákra. A fekete mozgalom által kiharcolt jogegyenlőségi törekvések alig hoztak kézzelfogható eredményeket. Martin Luther Kinget meggyilkolták, és gyakorlatilag az összes fekete politikai vezetőre hasonló sors várt. Malcolm X-et ugyanúgy lelőtték, mint Huey P. Newtont, a Black Panther párt-mozgalom vezetőjét. Ezek tények, nem túlérzékeny paranoid félelmek. Az erőszakmentes mozgalom kudarcai és vezetőinek halála egyenes úton vezettek az 1966-os példátlan zavargási hullámhoz, ami tovább mélyítette a fekete társadalom megosztottságát az erőszakmentesség és a szeparatizmus hívei között.
A moziba járó feketék saját hősöket akartak látni. Nem mellékszereplői, hanem főszereplői
akartak lenni a saját életüknek. A fekete „hős” célja már nem a társadalom lelkiismeretének
felébresztése, hanem a világban őt megillető hely mindenáron történő kiharcolása.
Az azért mégsem járja, hogy sok esetben a fekete jazz-zenészeket fehérek játszották barnára sminkelve. Mi van!?
Készült néhány alapfilm, amelyeket mára szinte mindenki elfeledett, pedig ezek bátran boncolgatták az amerikai társadalom rabszolgatartó, mocskos múltját – egy olyan országban, ahol a KKK akkoriban még zavartalanul vonulgatott. Az 1959-es Shadows, az 1969-es Slaves, valamint a teljesen őrült és furcsa című kísérleti alkotás, a Symbiopsychotaxiplasma: Take One mind azt jelzik, hogy a feketék művészetében bőven maradt még puskapor. És ez még csak a kezdet volt.
Megszületik a „Cool” fekete
Cool, hot, fly – mindegy is, a lényeg, hogy hatalmas afro frizurája legyen. Erőszak, korrupt zsaruk, szex, drog és funk. A blaxploitation fekete filmjei megteremtették az afroamerikai szuperhőst.
A blaxploitation (black exploitation, a feketéket kiaknázó alkotások „gyűjtőneve”) alig ismert hazánkban. Persze sokan ismerik Shaft magánnyomozót, de nem a „nagy” Shaftet, Richard Roundtree-t, hanem csak a „kicsit”, Samuel L. Jacksont. Hasonlóképp a magyar mozinézők többsége Pam Griert általában Jackie Brownnal azonosítja, holott volt ő már Foxy Brown. Aztán ne felejtsük el Foxy Brown rapperinát se. Ha megkérdezel Magyarországon 100 embert, abból 80 a Jackie Brownt vagy a rapper Foxy Brownt ismeri, nem az eredeti Foxy Brown-filmet.
Ezzel tulajdonképpen összefoglaltam a dokumentumfilm lényegét: a feketék kulturális poénjai egyrészt nem váltak széles körben ismertté, másrészt legfeljebb koppintások formájában kerültek be a köztudatba. Meg lehet-e azt csinálni, hogy egy másik film zenéjével indítom a filmemet? Úgy látszik igen. Tarantino legalábbis meglépte. Hányan tudják, hogy a Jackie Brown nyitójelenetében hallható szám valójában egy blaxploitation krimi zenéje, az Across 110th Streeté. Hiába mondja Tarantino, hogy ezt mindenki tudja. Nem tesó, ezt te is most tudtad meg. Pont ezzel van a baj, hogy sok rendező összelopkodja mások poénjait.
Bobby Womack: Across 110th Street.
A Tarantino-féle megoldás.
Az évtized során hihetetlen módon több mint kétszáz blaxploitation-filmet forgattak. Bár közülük sok valóban a trash kategóriába sorolható, akad néhány, amely valamilyen furcsa, megfoghatatlan bájt hordozott magában. Ezért is érdemes megnézni Eddie Murphy főszereplésével a Dolomite életét bemutató filmet (A nevem Dolomite). Sok ilyen film a feledés homályába merült, de néhány valódi kultfilmmé vált, amelyek beállításait, poénjait és zenéit később mások előszeretettel koppintották. ODB például egy egész videóklipet szentelt a Dolomite iránti rajongásának. Köszönjük, Dirty, mi is imádjuk!
Ol’ Dirty Bastard ft. Kelis – Got Your Money
Ha tudni akarod mi a funk, ne a Hófehér Jaguárt, hanem Fekete Cézár-filmzenét és James Brownt hallgasd!
Bigidi blaxploitation vagy sexplotation? Baadasssss…
A stílus első nagy durranásának tartott Sweet Sweetback’s Baadasssss Song (1971) maga a nyers erőszak és szexualitás. Hősének nem csak karizma és karizmatikus karaktere van, hanem egyenesen a szexiparban dolgozik. A film írója, rendezője és producere Melvin van Peebles által megformált Sweetback egy womanizer, fekete dzsigoló. Aki nem zavarba jön, hanem zavarba hoz. Ezekben a filmekben szinte törvényszerűen megjelenik valamilyen igazságtalanság, amely után a főhős menekülni kényszerü. Noha a hajtóvadászat intenzív és komoly, közben arra is marad idő, hogy a hölgyek is át legyenek mozgatva. Sweetback nem a szavak embere – talán tíz sort ha elmond az egész film során –, ellenben bármilyen pisztolyt képes használni, ami a nők örömére, a rendőrök bánatára szolgál. Kissé karikírozva fogalmazok, de valóban, talán ez a korszak egyik legeredetibb alkotása.
A legismertebb viszont kétségkívül a Shaft.
A shaftelők
A Richard Roundtree által megformált fekete magánnyomozó kitűnően lavírozik a gettó íratlan és a fehérek írott szabályai között. Akárcsak Sweetback, Shaft is ellenállhatatlan a nők szemében, és legyőzhetetlen a férfiak számára, amikor nyomoz. A feketék imádták ezeket a filmeket, mert nem akarták viszontlátni a valós társadalmi drámákat, amelyekkel már otthon is szembesültek. Ők azt szerették volna látni, hogy menők és vagányak. És az igazság az, hogy ezek a filmek, karakterek és zenék tényleg ezt a hangulatot sugározzák. Bár kicsit hímsoviniszták, a lényeg, hogy a megfelelő fekete pisztoly a megfelelő pisztolytáskába kerül, legyen az fehér vagy fekete – mindig a jó ügy érdekében.
A Shaft másik kulcseleme, amiért alapfilmmé vált, a gettó hiteles ábrázolása. A gettó, ez a feketék által lakott, elkülönített városrész, önálló világként jelenik meg a filmben. A film nem csal, valóban ilyen volt. A fehér ember itt olyan ritka, mint a fehér holló, és aki mégis betéved, könnyen kellemetlen meglepetésekkel találhatja szemben magát – lásd a Die Hard 3-ban Bruce Willist és a táblás jelenetet. Innen nem ment ki a csendőrszázad. Járulékos veszteség vagy. Gondoljunk csak az Apacserőd Bronxban című klasszikusra, ahol a rendőrök az őrsön maradnak, és csak akkor merészkednek ki, ha az egész tömb lángokban áll. A feketék többsége lepukkant bérházakban, magas bérleti díjak mellett, alacsony életszínvonalon él, ahogy azt Spike Lee is bemutatja a gyerekkorát feldolgozó Crooklyn-ben.
A fekete filmek nem csak az afroamerikai közösséghez szóltak, hanem az elsők között reagáltak a hatvanas-hetvenes évek társadalmi változásaira. Ebben az időszakban a fehér középosztály fokozatosan elhagyta a belvárosokat, és az elővárosokba, a „suburbiába” költözött. Ezzel párhuzamosan a belvárosokban nőtt a bűnözés, terjedt a prostitúció és a kábítószer. Amerika soha nem volt olyan vad és veszélyes, mint a hetvenes-nyolcvanas években – sem előtte, sem utána. Nem véletlen, hogy a Taxisofőr is 1976-ban készült, egy olyan korszakban, amikor a nagyvárosi élet egyre fenyegetőbbé vált. Akik viszont nem taxival, hanem hatalmas Cadillac-ekkel közlekedtek, azok a stricik és drogdílerek voltak, akik az utcák valódi urai lettek.
A superfly-arcok
A superfly eredetileg egy drága, jó minőségű kokó volt, de hamar szinonimája lett mindennek, ami menő és vagány. A Superfly (Gordon Parks Jr.– 1972)
című film antihőse egy igazi utcai gengszter, egy díler, aki még egy utolsó nagy dobásra készül, hogy aztán végleg kiszálljon a bűn világából. Ismerős történet: egyszerre harcol a rendőrökkel és a maffiával. A Superfly bemutatta, hogyan öltözködnek a fekete bűnözők – elsősorban a stricik és dílerek –, ezzel pedig stílusikonná vált. Snoop Dogg és gyakorlatilag az összes rapper számára ezek a filmek igazi stílusbibliák lettek. A Superfly kötelező darab a hiphoprendezők körében is. A Camp Lopéldának okáért egész stílust épített erre az időszakra.
Innentől kezdve vált a gengszterviselet ikonikus darabjává a bunda, még a legnagyobb melegben is, miközben a nők egy szál semmiben táncoltak a funky ritmusaira. Ez a kontraszt tökéletesen tükrözte a korszak stílusát és életérzését, ahol a feltűnő luxus és a laza, kihívó megjelenés kéz a kézben járt.
Ezen filmek tanulsága szerint a jólét csak a bűnözők vagy a szerencsés kevesek kiváltsága, akik a zene vagy a sport révén tudnak kitörni a gettóból. A fekete közösség tagjainak többsége aljamunkát végez: rikkancsok, cipőpucolók, utcaseprők, esetleg taxisok. Ivan Dixon híres filmjében nyíltan kimondja, hogy ha a feketék át akarják venni a hatalmat, mindössze annyit kell tenniük, hogy overállt húznak, és partvist a ragadnak, így máris láthatatlanná válnak és bejutnak bárhová. Hiszen továbbra is ők a kulimunkások. Az 1973-as legendás film, amiről beszélünk a The Spook Who Sat By the Door (A kísértet, aki az ajtó mellett ült) iszonyat nagy botrányt váltott ki. Az is csoda, hogy elkészült. A film arról szól hogyan kéne a feketéknek egy forradalmat megszervezniük. A CIA innentől kezdve figyeltette Dixont és ez a film a karrierjébe került. Nagyon kemény film. Féltek tőle, és mindenhol betiltották.
A fehéren fekete nő
Fura, hogy pont a nem gyengén macho blaxploitation volt, aki legitimálta a női hősöket a vásznon.
Pam Grier, aki a Coffy (1973) és Foxy Brown (1974), majd a Jackie Brown című filmekben játszott, az egyik első női hőssé vált, aki nemcsak az alvilággal, hanem a férfiak által uralt társadalommal is szembeszállt. Grier karakterei erősek, függetlenek, és nem félnek használni az erőt. Ezzel egy időben a Cleopatra Jones egy igazi női James Bond volt, mégis, a feministák gyakran megfeledkeznek erről a filmről. Pedig itt van a fegyver a kezükben, mégsem használják. Cleo nem tréfál: mindenkivel leszámol, aki az útjába áll.
Komolyabb darab az 1972-es életrajzi film, a Lady Sings the Blues. Diana Ross a tragikus sorsú Billie Holiday szerepében varázslatos alakítást nyújt. A film öt Oscar-jelölést hozott össze. Sajnos abban az évben jött ki a Keresztapa is, nem volt esélye. Micsoda év! Micsoda filmek!
Funktasztikus filmzenék
Lehetetlen a blaxploitationről beszélni úgy, hogy ne szóljunk a zenéről. Ha felsorolnánk kik írtak zenét a hetvenes évek fekete filmjeihez, igencsak impozáns névsor kerekedne ki.
Csak felületesen: a Sweetback zenéjét az Earth, Wind and Fire szerezte. Shaftét Isaac Hayes, aki ezért Oscar-díjat kapott. A Superfly legendás dalait Curtis Mayfield írta. A Coffy zenéjét Roy Ayers szerezte. James Brown a Black Ceasaron dolgozott, Barry White nevéhez a Together Brothers köthető. Bobby Womack Across 110th Street OST-jét már említettük. Pont Marvin Gaye maradna ki a sorból, ne vicceljünk, a Trouble Man hangulata az ő mesterműve.
Laikusoknak mondom: ez a lista annyira gyémántkeménységű, hogy jobb, ha békén hagyod. Semmilyen más stílus vagy zsáner filmzenéje nem ér fel ehhez.
Mire vége lett az évtizednek, a blaxploitation fogalmát kiterjesztették a zenére is, és ahogy minden fekete muzsikánál, a funk esetében is megjelentek a fehér zenészek. Így lett Bee Gees, a funkból meg diszkó. A cool-ból zseléshajú Travolta. Ezzel párhuzamosan a filmekből eltűnt az eredetiség, és a kezdetben független fekete műfajt fokozatosan beszippantotta Hollywood. Az egykori lázadó szellemiséget a mainstream tette középszerűvé.
A piaci szemléletéről híres Hollywood gyorsan felismerte, hogy gazdasági szempontból nem éri meg külön célközönségként kezelni a feketéket, így az afroamerikai színészek fokozatosan háttérbe szorultak, mellékszerepekbe kényszerültek. A blaxploitation korszak, amely egykor a fekete közösség számára meghatározó és lázadó műfaj volt, ma már csupán nosztalgikus emlék.
A hiphop köszöni szépen
A végére muszáj megemlítenem két filmet külön is
The Education of Sonny Carson (1974) és Killer of Sheep (1978) mindkettő kilógott a sorból nyersesége és hitelessége okán.
The Education of Sonny Carson véleményem szerint az a film, amelynek mondatait talán a legtöbb rapszámban használták skitként. Gyakorlatilag egy hiphop idézet-Biblia. Legalább tíz példát tudnék hozni, de mivel így is hosszú a cikk, visszafogom magam. A film története egy gettóban felnövő gyermek életét és az utcai bandák világát mutatja be, tele amatőr szereplőkkel, akik saját magukat alakítják.
Na, egy Wu skit: „A Sólymok és a Lordok készülnek az összecsapásra”. Ghostface Killah feat. Raekwon – 260
A Killer of Sheep a Los Angeles-i Watts negyedben játszódik, és egy vágóhídon dolgozó férfi életét mutatja be. A Nemzeti Filmkritikusok Társasága minden idők „100 alapvető filmje” közé választotta. Ennek ellenére a film soha nem kapott hivatalos mozibemutatót, és nem volt elérhető videón sem, mivel nem rendelkezett a megfelelő jogi engedélyekkel. Csak néhány múzeumban és filmfesztiválon lehetett látni, ami igazi különlegességgé tette. Érdekesség, hogy Mos Def is innen merítette a borítót egyik albumához.
Mos Def: Auditorium
A lista megáll a nyolcvanas éveknél. De mi folytatjuk a legjobb gettófilmek elemzésével. Akit érdekel ITT olvashat róluk!
