A francia hiphop vagy francia rap, mint olyan önmagában is létező fogalom, noha a magyar kulturális radaron szinte rajta sincsenek. Ez a cikk csupán a felszínt karcolja, egyetlen szeletet kínál abból a sokrétegű tortából, amely a francia hiphop világát alkotja. Sokszor visszatérő gondolat lesz, hogy külön írást érdemelne az IAM, a PNL, az 1995, a Saian Supa Crew, a francia electro-rap vagy éppen a helyi westcoast stílus. Ugyanígy önálló figyelmet kíván az arab-maghrebi vonal, illetve a francia graffiti kultúra is – amely olyan nemzetközi ikonokat inspirált, mint Banksy. (Lásd Blek le Rat-ról vagy Mr. Andre-ról szóló cikkünket.) Egy egész világot bemutatni lehetetlen vállalkozás, mégis szükséges kísérlet, hiszen ezen a téren a magyar közönség előtt hatalmas, máig feltérképezetlen vakfolt tátong.
Nehéz szavakba önteni, milyen elképesztő mennyiségű és egyben kivételes színvonalú rapelőadóval rendelkeztek a franciák már a kilencvenes években is. Nincs európai ország, amellyel össze lehetne mérni. Nem csupán kétszer annyi előadójuk volt, hanem háromszor, négyszer, sőt, talán ötször annyi is, mint bármely más nemzetnek a kontinensen. Hidd el, tudom miről beszélek. Kétféle német rapmagazint is vásároltam (esetenként loptam) a kilencvenes évek végétől 2005-ig bezárólag – utána jó útra tértem. Sem a Juice, sem a Backspin által bemutatott német underground szcéna, sem a spanyolországi vonal, de még az angol szigetek hiphopkultúrája sem ért fel ahhoz a szinthez, amit a franciák 2000-re képviseltek. Nem csupán a stílusok változatosságát tekintve voltak egyedülállók, hanem az előadók számát illetően is.
Egy szemléletes hasonlattal élve, a francia rap szcéna a kilencvenes évek végén olyan volt, mint az 1992-es amerikai kosárlabda-válogatott, a legendás Dream Team: nemcsak a kezdő ötös volt világszínvonalú, de a cserepadon ülők is. A fő előadókon kívül a második vonal is könnyedén felülmúlta az angol, német vagy spanyol élvonalat. Nemcsak a mennyiség volt lenyűgöző, hanem a minőség is.
Hogy érezd ennek a jelenségnek a valódi súlyát, álljon itt egy beszédes idézet: Karim Hammou akadémikus kutatásai szerint 1990 és 2004 között mintegy 450 olyan francia nyelvű rapalbum jelent meg, amelyet a szerző nemcsak nyilvántartásba vett, de zeneileg is jelentősnek tart – olyan kiadványok ezek, amelyek szerinte „fontosak és érdemesek a meghallgatásra, mert erős anyagok”.
Ez a szám nemcsak a francia rap színtér lenyűgöző sokszínűségéről árulkodik, hanem arról is, hogy az alkotók milyen mélyen reflektálnak saját munkájukra. Őszintén szólva, nem tudom, hogy ugyanebben az időszakban például Angliában – egy, a rap nyelvét „anyanyelvként” beszélő országban – működött-e egyáltalán 450 rapcsapat összesen. Talán igen. De hogy ebből 450 kiemelkedően fontos album született volna? Aligha.
Érzed már a különbséget? Remélem, mostanra kezd kirajzolódni, milyen elképesztő mélysége és ereje volt a francia rapszíntérnek már a kilencvenes években is. Több ezer albumról beszélünk.
A SACEM egyik 2022-es tanulmánya szerint Franciaországban volt a legaktívabb hiphop kultúra egész
Európában, és világszinten is csak az Egyesült Államok előzi meg a hiphop zenei piac erejét és méretét tekintve.
Igen, jól olvasod: a világ második legerősebb és legegyedibb rap szcénája Franciaországban található.
Ehhez képest az átlagos magyar hiphop-hallgató minderről jószerivel semmit sem tud. Pedig a francia rap története egészen a nyolcvanas évek elejéig nyúlik vissza – olyan korai időszakba, amikor a műfaj még Amerikában is gyerekcipőben járt. Hogy mennyire korán? Nos, a francia hiphop már aktív volt azelőtt, hogy a Def Jam kiadó megalakult volna. Ezt a tényt hagyom kicsit leülepedni. És most jöjjön a „francia kór”. Menjünk a francba.
A kezdet francia fiai
A francia hiphop történetének egyik legfontosabb, de talán legkevésbé ismert ténye, hogy szinte egy időben született az amerikai hiphoppal. A francia színtér nem követte a tengerentúli trendeket – egyidejűleg formálódott velük. Már a nyolcvanas évek legeslegelején beléptek a játékba. 1982–1983-ra már számos hiphop tematikájú rádióműsor szólalt meg a francia éterben, köztük a „Rapper Dapper Snapper” Sidney Duteil vezetésével – ő az első fekete televíziós műsorvezető Franciaországban – valamint a „Funk à Billy”, amelyet DJ Dee Nasty (egyik első francia DJ és producer) házigazdaként vitt. Ezek a műsorok nem csupán zenét játszottak, hanem egész kultúrát közvetítettek.
Aztán szintén meglepően korán 1982-ben Bernard Zekri, az Actuel magazin fiatal újságírója olyan kulturális hidat kezdett építeni New York és Párizs között, amely megalapozta a francia hiphop jövőjét. Ő volt az, aki megszervezte Franciaország első hiphop turnéját, a New York City Rap Tour-t, amely az ország több városában is bemutatkozott – többek között olyan ikonokkal, mint Afrika Bambaataa, Grand Mixer D.ST, Fab 5 Freddy, Mr. Freeze és a legendás Rock Steady Crew tagjai. Fontos kiemelni: ezek az előadók akkoriban még maguk is a pályájuk elején jártak – szinte ismeretlenként léptek színpadra a francia közönség előtt.Sőt, annyira úttörő szerepet játszottak a franciák a műfaj terjesztésében, hogy ők szervezték meg a turné londoni állomását is – a hiphop szinte újként robbant be Európába, és a francia szereplők ennek élvonalában voltak. Simán ki merem jelenteni, hogy Párizsban korábban volt hiphop, mint például Houstonban. Komolyan mondom.
A trendérzékeny franciáknál már az 1980-as években is megfigyelhető volt, hogy számos olyan előadó, aki egyébként nem kötődött szorosan a hiphop kultúrához, mégis beemelt rapbetéteket a dalaiba, vagy egyenesen rap-számokat adott ki. Sok esetben egyáltalán nem voltak rosszak.
Azonban a popzene felől érkező, nagy kiadók által futtatott előadókat – hogy a párhuzamot itthonról is hozzuk: az Azariahkat, Majkákat, Krubikat – viszonylag gyorsan háttérbe szorították azok a hiteles, úgynevezett „igazi” hiphop előadók, jelentsen bármit az igazi. Jobbára akik a műfaj mélyebb kulturális értékeit is képviselték.
Ez egy rendkívül fontos különbség. Ugyanis amikor a hiteles előadók kapnak lehetőséget és figyelmet, akkor ők magukkal tudnak hozni más hiteles arcokat is – olyanokat, akik később akár a mainstreambe is bekerülhetnek, miközben a műfaj alapértékei sem torzulnak el teljesen. Így válhat a popkultúra is tartalmasabbá. Magyarországon ez a folyamat sajnos kevésbé volt szerencsés vagy organikus. Érdemes tehát visszanyúlni ehhez a különleges korai időszakhoz. Ezek a felvételek már akkoriban is egy burjánzó zenei dzsungel részei voltak – meglepően sokszínűek, szokatlanul friss hangzással. És ne feledjük: minden egyes szám 1984 előtt született.
Chagrin D’amour – Chacun Fait (c’qui Lui Plaît) 1981 Clip Original
Élégance – Vacances j’oublie tout
Krootchey – Qu’est-ce qu’il a (d’plus que moi ce negro là?)
François Feldman – Wally boule noire
„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”
Miközben a fősodrású média és a nagy lemezkiadók radarja alatt mozgott, a párizsi rap szcéna már a nyolcvanas évek elején aktívan formálódott – és nem is akárhogyan. Heti rendszerességgel tartottak nyílt mikrofonos freestyle bulikat. Ami dokumentáltan bizonyítható: 1982 és 1983 között a legendás Bataclanban, majd 1983 és 1987 között a Grange-aux-Belles-ben rendszeresen megrendezésre kerültek ilyen estek. A házigazda DJ Chabin volt, a korai francia hiphop egyik kulcsfigurája.
Ez volt az igazi hiphop, ami alulról szerveződött és nem tett lakatot a szájára. Valójában a kilencvenes évek közepéig a jó értelemben vett underground szolgáltatta a francia hiphop fő utánpótlását – innen emelkedtek ki azok az előadók, akik később országos (és gyakran nemzetközi) ismertségre tettek szert.
Joey Starr (NTM) + Assassin + Vincent Cassel en 1988
Egy fun fact: Rockin’ Squat, az Assassin együttes frontembere nem más, mint Vincent Cassel öccse. Igen, azé a Vincent Casselé, aki a La Haine (Gyűlölet) című, kultikus hatású film főszerepével vált világhírűvé. Ők tehát már 1988-ban ott voltak a sztoriba, ez nem egy film, ez az életük.
A korszakban sok olyan rapper tűnt fel, akik mára legendává váltak. A Criminal Posse (más néven SLEO), Saliha (az első női francia MC), EJM, Les Little, MC Solaar, Moda, a New Generation MC, Styler (akit később Passi néven ismert meg a közönség), a Suprême NTM, vagy épp a Timide & Sans Complexe – mindannyian ezekben az években kezdtek kibontakozni, első zenei improvizációik révén.
Fontos kulturális kordokumentum, hogy ebben az időszakban rendkívül nehéz volt stúdióba jutni, zenét rögzíteni vagy lemezhez jutni. Ezért is lehet az, hogy például a Les Little együttes első albuma csak 1992-ben jelenhetett meg, annak ellenére, hogy már a nyolcvanas évek végén aktívak voltak.
A nyolcvanas évek elején a francia TF1 csatorna felismerte a hiphopban rejlő kulturális potenciált, és megkereste a fiatal Sidney Duteilt, aki akkoriban a Radio 7 csatornán futó Rapper Dapper Snapper című műsor házigazdájaként már ismert név volt a szcénában. A TF1 felkérte, hogy vezesse a később kultikussá váló heti műsort, a H.I.P. H.O.P.-ot. Ez a lépés nemcsak a francia tévétörténetben, de a világ hiphopkultúrájában is mérföldkőnek számít: 1984-ben Sidney lett az első fekete műsorvezető a francia televízióban, a H.I.P. H.O.P. pedig a világ első olyan tévéműsora, amely kizárólag a hiphop kultúra bemutatására jött létre. A műsor vendégei között olyan ikonikus csapatok és előadók szerepeltek, mint Afrika Bambaataa, a Sugarhill Gang, sőt, még Madonna is tiszteletét tette a stúdióban.
Emission H.I.P H.O.P présenté par Sidney 19 février 1984
Bár a TF1 csatorna úttörő lépést tett a H.I.P. H.O.P. műsor elindításával, a vezetés akkoriban még múló divatnak tekintette a hiphopkultúrát, és még ugyanabban az évben, 1984-ben megszüntette a műsort. Utólag aligha lehet ezt bölcs döntésnek nevezni, hiszen a következő években a francia hiphop mozgalom látványosan megerősödött – és ezzel párhuzamosan egyre több rádió- és televízióműsor jelent meg, amely a műfajt és annak szereplőit mutatta be.
1985-ben megalapították a Skyrock rádiót, amely óriási szerepet játszott abban, hogy a rap fokozatosan betörjön a mainstream zenei világba. Különösen a Planète Rap című műsor, amelyet 1996-ban indítottak el, vált legendássá – és a mai napig is működik. A Planète Rap nemcsak zenéket játszott le, hanem vendégül látott előadókat, élő freestyle-okat közvetített, és közösséget épített a hallgatók köré.
A televízió sem maradt le: az M6 csatornán hamarosan elindult a RapLine, az első francia rap tematikájú műsor, amelyet később újabb, tematikusan bővülő programok követtek. Az M6 egy időben három különböző hiphop/urban műsort is futtatott: külön platformot kaptak a feltörekvő underground tehetségek, a már befutott előadók, sőt még az R&B és „urban” stílus is saját formátumot kapott. Ez a fajta műfaji érzékenység akkoriban egyáltalán nem volt jellemző az európai médiára. (Összehasonlításképpen: a német VIVA csatornán mindössze egyetlen rapműsor, a legendás Word Cup futott – és az is csak a kilencvenes években indult.)
Ezekben a műsorokban nemcsak zenei klipeket játszottak le, hanem élő fellépéseket is közvetítettek, interjúkat készítettek, és ami különösen fontos: teret adtak a nem párizsi előadóknak is. Ilyen volt például a IAM és a Fonky Family Marseille-ből, vagy a különös kelta rapstílussal hódító Manau.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az amerikai hiphop-kultúra táptalaját
az Egyesült Államokban a „blockpartik” adták. Franciaországban ugyanez a
szerep Párizs La Chapelle negyedének egyik elhagyatott telkére hárult.
Már 1984-ben minden adott volt, ami a hiphop kultúrát akkoriban meghatározta. Ezt hitelesen és részletesen bemutatja az NTM együttesről szóló sorozat is.
A La Chapelle-i üres telek valóságos szabadtéri laboratóriuma volt a hiphopnak: breaktáncosok, beatbox-os arcok, graffitisek, MC-k és DJ-k gyűltek össze hétről hétre, hogy életre keltsék ezt a frissen születő kulturális világot. A közösség spontán energiája olyan élő közeggé formálta a hiphopot, ahol a kreativitás és az önkifejezés valódi szabadságban bontakozhatott ki. Külön említést érdemel a graffiti mozgalom, amely ebben az időszakban szinte robbanásszerűen fejlődött Franciaországban – vizuális lenyomata lett annak az underground forradalomnak, amely a falakra és vonatokra is kiterjedt. Ennek a vizuális kultúrának egyik legismertebb alakja Monsieur André (korábban: Mr. André), akiről külön cikkünkben részletesen ITT írunk.
Ugyanezekben az években történt egy különösen érdekes epizód: Yoshi Omori, a Japánból érkezett fotós Párizsba látogatott, és azonnal lenyűgözte az a vibráló, nyers és autentikus kultúra, amely akkoriban a város peremén bontakozott ki. Teljesen ismeretlen világ volt ez számára – egy élő, lüktető mozgalom, amelyet semmilyen előzetes elvárás vagy sztereotípia nem befolyásolt. Ez a friss, kívülálló nézőpont eredményezte a később „Mouvement” címmel kiadott fotóalbumot, amely teljes egészében Omori munkáira épül, és mára az egyik legfontosabb vizuális dokumentuma lett a francia hiphop kezdeti időszakának.
A La Chapelle üres telkén zajló, alulról szerveződő bulik tökéletesen példázzák azt az underground hozzáállást, amely a hiphopot nem csupán zenei műfajjá, hanem összkulturális jelenséggé és valódi népmozgalommá emelte Franciaországban.
Most minden magyar raprajongó kapaszkodjon meg, a francia hiphop kezdettől fogva politikus volt. Nemcsak a zenében, de a közösségi attitűdben is. A francia társadalom egyik sajátossága – a folyamatos politikai vita és a szociális érzékenység – mélyen beépült a hiphop narratíváiba is. Ez nem az a szemlélet volt, hogy „mi csak bulizni akarunk, hagyjanak minket békén” – ez kifejezetten militáns, rendszerkritikus ellenkultúra volt, amely tudatosan vállalta a szembenállást a társadalom domináns értékeivel. Rendszeresek voltak az összecsapások a rendőrséggel és szélsőjobboldali csoportokkal.
A hiphop itt valóban a társadalmi feszültségek szócsöve és frontvonala lett,
nem csupán hangulatfestő háttérzene egy bulihoz.
Ebből a pezsgő, alulról szerveződő közegből nőttek ki az első két napos mini illegál hiphop-fesztiválok – helyszínüket gyakran csak szóbeszédből lehetett megtudni, a hangulatuk pedig egyszerre volt nyers, közösségi és kreatív. Már ezekben az első, félreeső helyeken megtartott eseményeken is olyan nevek bukkantak fel, akik később a francia rap meghatározó alakjaivá váltak: az Assassin és az NTM tagjai, valamint a két egykori skinhead vadász, Destroy Man és Jhonygo is. Érdekesség, hogy zenei karrierjük elején a Rita Mitsouko – a francia újhullám egyik meghatározó zenekara – támogatta őket.
Továbbá nem szabad elmenni a korszak egyik legmeghatározóbb úttörője, DJ Dee Nasty mellett sem, aki 1984-ben jelentette meg az első valódi francia raplemezt, Paname City Rappin’ címmel. Ez nem egyszerű kiadvány volt, hanem egy DIY-műalkotás: Dee Nasty egy gettoblasterrel a vállán járta a várost, saját kezűleg készített szórólapokat osztogatott, és a bakelit hátoldalára még a privát telefonszámát is ráírta, hogy elérhető legyen bárkinek, aki kapcsolatba akart lépni vele. Egyfajta punk-ihletésű, kézműves forradalmárként működött, aki szó szerint saját keze munkájával építette a francia hiphop alapjait. És hogy a kép teljes legyen: mindezt egy félig drogos ázsiai sztriptíztáncos barátnő oldalán tette, egy teljes életet élve a párizsi gettó vibráló, káoszos, de elképesztően kreatív világában.
Paname City Rappin’ – 1984
1988-ban Dee Nasty rádiós műsorvezetőként csatlakozott Lionel D mellé a Radio Nova csatornájához. A Radio Nova ezt követően számos olyan művészt és graffiticsoportot látott vendégül, akiket korábban a La Chapelle környékének elhagyatott telkein ismertek meg – ezek az alkotók később a francia rap színtér meghatározó alakjaivá váltak. Közéjük tartozott az akkor még teljesen ismeretlen MC Solaar is, aki csupán az egyik tagja volt a Posse 501 nevű formációnak. Ebben az időszakban indult útjára a francia rap történetének első nagy hatású mixtape-je, a Rapattitude, amely 1990-ben jelent meg, és több mint 100 000 példányban kelt el.
Assassin – La Formule Secrète
Délen is zajlottak az események. 1986-ban Marseille városában Akhenaton és Kheops megalapították a Lively Crew formációt, amelyhez csatlakozott az NMB, az MCP One és Sudio is. A csoport első nyilvános fellépésére 1986. március 23-án került sor a marseille-i MJC Corderie színpadán, egy reggae fesztivál keretében, a Massilia Sound System meghívására. Ezen az estén hárman képviselték a csapatot: Kheops, Akhenaton – aki ekkor még angol nyelven rappel – és Sudio.
A következő évre a Lively Crew két főre redukálódott: Akhenatonra és Kheopsra. Ugyanebben az időszakban Shurik’n és Kephren létrehozták a B-Boy Stance nevű formációt, amely 1988-ban vette fel az IAM nevet. Ekkor csatlakozott hozzájuk Imhotep és Freeman, majd végül Akhenaton is, aki hamarosan a csapat szellemi vezéregyéniségévé vált. Az IAM név a Imperial Asiatic Man rövidítése, és a formáció különösen vonzódott az ókori Egyiptom és a fáraók világához. Szövegeiket ugyanakkor a párizsi előadókkal szemben jóval több filozófiai mélység és játékos humor jellemezte.
IAM – The real B-Side
A napkirályok kora: Solaar és társai
A New York-i boom bap aranykoráról szóló cikkemben (ITT) már érintettem, hogy egy zenei korszak ritkán igazodik szigorúan az évtizedváltásokhoz. A hiphop azonban kivételt képez: valóban fordulópont következett be ekkor – és nemcsak Amerikában, hanem meglepő módon a francia hiphop színtéren is.
Lehetne akár úgy is felvezetni a korai időket, hogy a francia rap napistenei: Akhenaton – az IAM frontembere, egyben névrokona az ókori egyiptomi fáraónak – és MC Solaar, a szcéna valódi úttörői uralták a színpadot. És bár Akhenaton neve mára megkerülhetetlenné vált, az első igazán átütő siker kétségtelenül MC Solaar nevéhez fűződik.
MC Solaar, polgári nevén Claude M’Barali, Dakarban, Szenegálban született, és 1970-ben, kisgyermekként költözött Franciaországba, ahol Villeneuve-Saint-Georges-ban nőtt fel. Ő lett a francia hiphop első valódi szupersztárja: az első előadó, aki platinalemezt ért el a műfajban. 1990-ben robbant be a köztudatba Qui sème le vent récolte le tempo című albumával, amely a semmiből jött, és meglepő módon több mint 400 000 példányban kelt el – ezzel új korszakot nyitva a francia rap történetében.
Az album címe önmagában is talányos és fordíthatatlan – egy francia közmondás kreatív kiforgatása. A Qui sème le vent récolte le tempo szó szerint talán így hangozhatna: „Aki szelet vet, ütemet arat”, vagy szabadabban: „Ki slamet vet, rapet arat”. Ez a játékos, mégis mély értelmű cím tökéletesen tükrözi MC Solaar költői stílusát. Abban az időszakban a francia hiphop irányába sok kritika fogalmazódott meg, főként az amerikai minták túlzott követése miatt. Még Solaar is ironikusan megjegyezte egy interjúban: „A francia rap nagyjából egy amerikai fiókiroda… mindent lemásolunk, ugye?” – ezzel nemcsak önreflexiót gyakorolt, hanem finoman ki is nevetett egy olyan tendenciát, amely sokáig meghatározta a műfaj hazai alakulását.
Izgalmas látni, hogy egy stílus hajnalán maguk a legnagyobb nevek mint az IAM és MC Solaar – voltak azok, akik már a kezdetektől igyekeztek elszakadni a másolástól, és saját, karakteres hangzást kialakítani. Míg az NTM bátran vállalta az amerikai hatásokból építkező, nyers és ütős stílust. Ezt a kérdést nálunk sokan nem is értik. De ez az oka, hogy a francia rap eredeti lett, mert maguk a húzónevek próbáltak saját világot létrehozni. Így születhettek meg azok a művek, amelyek ma már klasszikusnak számítanak.
MC Solaar – Nouveau Western
Mielőtt tovább haladnánk a kronológiában, mindenképpen említést érdemel a Little brigád is – egy olyan formáció, amely már a nyolcvanas években aktívan jelen volt a színtéren, első albumuk kiadására mégis egészen a kilencvenes évek elejéig, pontosabban 1992-ig kellett várni. Munkásságuk így némileg háttérbe szorult a korszak nagy áttörései mögött, de hatásuk a korai underground közegben vitathatatlan volt.
Les Little – L’amour de mon quartier
Az előző generációk nyomán újabb, meghatározó alakok jelentek meg a francia hip-hop színtéren – köztük olyan kivételes beatmakerek, mint Cut Killer és Jimmy Jay. Cut Killerről külön tanulmányt lehetne – sőt kellene – írni. És valószínűleg még legalább tízszer le fogom ezt írni, hiszen itt egy olyan kultúráról van szó, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak, és gyümölcsei valóban zamatosak.
A kereskedelmi sikerek – például az Alliance Ethnik vagy MC Solaar áttörése – mellett lassan, de biztosan kibontakozott egy markáns, autonóm underground szcéna is. A Time Bomb kollektíva, az X-Men vagy épp az Ärsenik neve által fémjelzett vonal új energiákat vitt a műfajba. A kilencvenes évek derekára a lemezkiadók is kezdtek felfigyelni erre az addig viszonylag mellőzött, de rendkívül kreatív közegre. Ennek egyik leglátványosabb példája a Secteur Ä, amely önálló kiadóként és művészközösségként is áttörő sikert aratott.
A kilencvenes évek végén valóságos aranykor köszöntött be. A párizsi régióból olyan tehetségek törtek elő, mint az Ärsenik, az ATK, a Triptik, a La Caution, a Mafia K’1 Fry vagy a Mafia Trece, míg délen, Marseille-ből a Fonky Family vitte tovább az IAM által megkezdett örökséget. De a hiphop vibrálása nem állt meg a nagyvárosoknál. Az ország számos pontján – Toulouse (KDD), Strasbourg (N.A.P.), Lyon (Gang du Lyonnais), Creil (Alliance Ethnik) – izgalmas színterek alakultak ki, amelyek saját dialektusukkal, tematikájukkal és hangzásukkal gazdagították a francia rap sokszínűségét. És persze ne feledkezzünk meg a belga testvérekről sem, akik a frankofón világ határait átlépve kapcsolódtak be ebbe a zenei forradalomba.
A Fonky Family kitűnő példa arra, hogyan vált a francia rap egyre tudatosabban francia anyaggá – nem csupán zenéjében, hanem hangulatában, témaválasztásaiban és vizualitásában is.
Fonky Family – Si Dieu Veut (1997)
Az 1990-es évek folyamán a rapzene a francia zenei paletta egyik vezető műfajává nőtte ki magát. Kiemelkedő sikert aratott például az IAM legendás albuma, az L’École du Micro d’Argent, amelyből 1997-es megjelenését követően több mint egymillió példány kelt el. Hasonlóan figyelemre méltó teljesítményt nyújtott az NTM is, akik több kiadványukkal is elérték a 700 000-es eladási határt. Ami azonban igazán különleges: ezek az albumok a mai napig keresettek – újabb és újabb generációk fedezik fel őket, és a klasszikus kiadványok folyamatos utánnyomásban fogynak.
Mind az IAM, mind az NTM hű maradt a hiphop gyökereihez – nem hajlottak a populáris irányba, nem kompromittálták a stílus erejét. Elég csak arra gondolni, hogy ki adna ki egy kilenc perces számot videóklippel, amelyben nincs refrén, csak végig nyers és tartalmas rap?
IAM – Demain c’est loin
Természetesen nem szabad megfeledkezni azokról az előadókról és formációkról sem, akik a könnyedebb, poposabb vonalat képviselték – hiszen a műfaj sokszínűségét épp ez a változatosság adja. Nincs semmi szégyellnivaló abban, ha egy produkció populárisabb hangvételt üt meg – a lényeg az őszinteség, a zenei minőség és az üzenet hitelessége.
Doc Gynéco, aki korábban olyan formációkhoz tartozott, mint a Ministère AMER vagy a La Clinique, első szólóalbuma rögtön dupla platina minősítést ért el, és a kilencvenes évek második felének egyik emblematikus alakjává vált. Hasonlóan elismerésre méltó a Alliance Ethnik munkássága is, akik platinalemezeikkel nemcsak a listák élére törtek, de egyedülállóan friss, pozitív hangvételükkel is kitűntek a színtéren.
Egy különösen emlékezetes fejezet a Saïan Supa Crew első albuma, amely már 1999-ben megjelent, és amelyről az Angela című dal óriási siker lett Franciaország-szerte – több mint 600 000 példányban kelt el kislemezként. Az album címe, KLR, szomorú emléket őriz: a névadó, KLR, a csapat egyik tagja tragikus autóbalesetben vesztette életét, s az albumot az ő emlékének ajánlották.
Saïan Supa Crew – Pitchy and Skratchee Show
Azon is érdemes elgondolkodni, milyen kivételes helyzetet jelent a francia hip-hop a nemzetközi mezőnyben – különösen, ha összevetjük más országok, például Magyarország vagy a kelet-európai térség rapkultúrájával. Franciaországban szinte mindegyik platina- vagy aranylemezes előadó valóban vállalható, sőt sok esetben művészi színvonalú produkciót képvisel. IAM, NTM, Doc Gynéco, Saïan Supa Crew, Oxmo Puccino, Alliance Ethnik, Stomy Bugsy – mindegyikük neve olyan életművet takar, amelyet büszkén vállalhat a francia kultúra.
2000-re a francia rádiós toplistákon a hiphop már az első száz helyezett dal negyedét tette ki, és a műfaj népszerűsége azóta is töretlen: több milliós példányszámok, telt házas koncertek és erős, hűséges rajongótábor jellemzi. Ez a siker azonban nem csupán a művészi teljesítmények eredménye, hanem részben egy tudatos, jól átgondolt kultúrpolitikai döntés következménye is.
A francia kormány – azon belül is a kulturális minisztérium – a kilencvenes években fontos lépést tett a hazai
zeneipar védelmében. Jogszabályban rögzítették, hogy a francia nyelvű rádiók adásaikban legalább 40
százalékban kötelesek francia nyelvű zenét sugározni – ezt az arányt később 60 százalékra emelték.
Ez a rendelkezés nemcsak a francia rapnek, de számos más frankofón zenei műfajnak is új lendületet adott, és hozzájárult ahhoz, hogy a hazai előadók versenyképesek maradjanak a globális piacon is. Ez az a fajta jó értelemben vett nacionalizmus, amely nem másokat zár ki, hanem saját kulturális értékeit védi és emeli. Nem hőzöng, nem harsog, hanem épít.
MC Solaar áttörését követően a francia hiphop színtér két markáns, egymással párhuzamosan fejlődő stílusirányzatot kezdett körvonalazni. Az olyan előadók, mint IAM, MC Solaar, Doc Gynéco, Saïan Supa Crew, Alliance Ethnik, Oxmo Puccino, valamint a korai úttörők közé tartozó Dee Nasty és Lionel D egy lágyabb, letisztultabb, sokszor szangvinikus hangvételt képviseltek. Ezzel szemben más formációk és előadók – például az Assassin, a Suprême NTM vagy a La Brigade – a hiphop nyersebb, radikálisabb vonalát erősítették. Több ilyen rapper – különösen az NTM vagy az Assassin – a közvélemény és a hatóságok célkeresztjébe is került, elsősorban az olyan dalszövegek miatt, amelyek a rendőri brutalitást bírálták, vagy radikális tartalmuk révén a törvényesség határait feszegették.
Az NTM hírhedt Police című száma például kendőzetlenül fejezte ki a külvárosi fiatalok és a rendőrség között feszülő, gyakran ellenséges viszonyt. Az indulatok nemcsak zenei formában, hanem a közbeszéd szintjén is felszínre törtek: több alkalommal is bírósági eljárások indultak az előadók ellen, „gyűlöletkeltés” vagy „a rendőrség megsértése” vádjával. Hasonlóan éles reakciókat váltott ki a Lunatic Crime Pays című száma, amely a bűnözés logikájának és „vonzerejének” bemutatásával kavart vihart – nem a bűn dicsőítéseként, hanem annak realista, nyers ábrázolásaként. A médiában azonban gyakran leegyszerűsített értelmezést kapott: az önreflexív szövegeket sokan egyértelműen erkölcstelennek vagy veszélyesnek bélyegezték. Talán a legemblematikusabb botrány mégis a Ministère AMER nevéhez fűződik, akik Sacrifice de Poulets című számukkal – ahol a „poulet” szlengben a rendőr pejoratív megnevezése – kifejezetten az intézményi elnyomás elleni düh hangján szólaltak meg. A szám miatt a zenekart perbe is fogták, és a vita országos szintre emelkedett, sőt, a politikai elit is megszólalt az ügyben.
Ministère Amer – Sacrifice de Poulets
NTM
Hogyan is lehetne érdemben beszélni a francia hiphop aranykoráról anélkül, hogy ne említenénk meg a műfaj egyik legikonikusabb duóját, az NTM-et? A JoeyStarr és Kool Shen, a két gyerekkori barát a hiphop világával először a breaktánc és a graffiti révén került kapcsolatba, majd Rockin’ Squat (az Assassin kollektíva oszlopos tagja) inspirációjára a rapben is megtalálták saját hangjukat.
Az NTM története annyira izgalmas és fordulatos, hogy már egy sorozat is készült róluk – amely elérhető a Netflixen is, és amelyről mi magunk is írtunk korábban. A csapat több emlékezetes albumot is kiadott, köztük az 1991-es Authentik-et és az 1995-ös Paris sous les bombes-t, amelyet sokan a francia rap történetének egyik csúcsteljesítményeként tartanak számon.
Az NTM 1998-as nagyszabású búcsúkoncertje (a formáció 2000-től hivatalosan is feloszlott) máig a francia zenei élet egyik legemlékezetesebb élő eseményeként él a köztudatban – igazi kulturális mérföldkő. De már jóval korábban, egy korai, legendássá vált fellépésük is komoly hatást gyakorolt a szcénára.
És ha belegondolunk: mindössze hat év telt el az 1992-es indulástól a csúcspontig – de ez alatt az idő alatt hihetetlen utat jártak be. Zeneileg, stílusban, hangzásban és vizuális megjelenésben is folyamatosan megújultak, és mindig képesek voltak reflektálni a társadalmi változásokra. Magyar szemmel nézve ez a fajta intenzitás, műfaji pezsgés és kreatív innováció szinte felfoghatatlan.
Suprême NTM – Boogie Man (Authentik Tour au Zénith de Paris 1992)
Suprême NTM – IV My People (Live au Zénith de Paris 1998) ft. Busta Flex, Lord Kossity, Zoxea
A formáció 1998-as búcsúkoncertjének eredetileg egyetlen estét hirdettek meg, ám a jegyek mindössze fél óra alatt elkeltek – ennek hatására egy második estét is beiktattak.
Suprême NTM – Qu’est-ce qu’on attend (Live au Zénith de Paris 1998)
A ’98-as búcsúkoncert egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor a hatalmas, hömpölygő tömeg energiája szinte szétfeszíti a teret – miközben JoeyStarr állatias erejű, oroszlánszerű hangon kiáltja bele a mikrofonba a mára legendássá vált sort: „Dorénavant, la rue ne pardonne plus” – vagyis: „Innentől kezdve az utca nem bocsát meg többé.” Ez a mondat nem csupán egy dalszöveg zárása volt, hanem kijelentés, figyelmeztetés, sőt: egy generáció kollektív érzetének manifesztuma.
A dal – és különösen ez a sor – komoly visszhangot váltott ki: egyes politikusok később azzal vádolták az NTM-et, hogy a szám közvetve hozzájárult a 2005 októberében kirobbant társadalmi zavargásokhoz, amelyek Franciaország-szerte ráirányították a figyelmet a külvárosokban élő fiatalok kilátástalanságára és a rendszerbe vetett bizalom megingására. A hivatalos retorika ugyebár ekkor sem reflektált önmagára – a társadalmi feszültségek gyökereit inkább a dalszövegekben, mintsem a politikai döntéshozatalban keresték.
Rapbiznisz és saját utak
Az 1990-es évektől a 2000-es évek elejéig a francia rap esztétikáját erőteljesen meghatározta a New York-i iskola hatása. A keleti parti hangzás, amelyet gyakran jazz- és soulminták, lüktető dobok és filozofikus szövegek jellemeztek, a francia előadók számára természetes inspirációs forrássá vált. Bár időről időre megjelentek a West Coast-ra jellemző funkosabb, gördülékenyebb groove-ok is, a lényeg mégis az volt, hogy Franciaország fokozatosan és következetesen kialakította saját hangzásvilágát.
A francia rap egyik kevéssé hangsúlyozott, de nagyon is jelentős sajátossága az, hogy már nagyon korán nemzetközi kapcsolati hálót épített ki – különösen az amerikai szcénával. Míg más európai országok sokáig zárt nemzeti piacként működtek, addig a franciák már a ’90-es évek közepétől kezdve sorra hozták létre a határokat átlépő kollaborációkat. A mai napra ezek az együttműködések szinte követhetetlen számban születtek, de érdemes néhány ikonikus példát kiemelni – a teljesség igénye nélkül:
Afro Jazz – Strictly Hip-Hop (Feat. Ol’ Dirty Bastard) 1997
IAM – La Saga feat. Sunz Of Man
Nas – Affirmative Action (Saint-Denis Style Remix – Official Video) ft. Suprême NTM
Rockin’ Squat / Supernatural – Undaground Connexion
Jazz Liberatorz – Genius At Work (feat. Fat Lip, T. Love)
Ha nagyon leegyszerűsítve kellene megfogalmazni, hogy miben nyújtott valóban egyedit a francia hip-hop, akkor három markáns irányvonalat lehetne kiemelni – azon túlmenően, hogy természetesen követte és értelmezte az aktuális globális raptrendeket.
Először is, már a kezdetektől jelen volt egy elektronikusabb, kísérletezőbb irány, azonban nem az angol grime-hoz vagy UK garage-hoz hasonló módon fejlődött, hanem sajátos francia érzékenységgel: sötét, lüktető, kicsit paranoid, de közben nagyon is urbánus, klubokból és külvárosi valóságból táplálkozó hangzással. Továbbá a francia rap egyedülállóan tudta integrálni a bevándorló hátterű közösségek zenei örökségét – különösen az észak-afrikai és fekete-afrikai befolyásokat. Az arab és afrikai dallamvilág, ritmusképletek, hangszerek és vokális minták olyan szervesen épültek be a francia rapbe, hogy sok esetben az adott számokat egyértelműen ezek tették felismerhetővé, karakteressé. És nem utolsó sorban megjelent egy ezer közül is felismerhető, vonósokkal támogatott, szimfonikus mintákat használó melankolikus francia rapzenei irányzat.
Ahogy a hiphop átlépett az új évezred küszöbén, a francia rap sem maradt változatlan. A műfaj gyorsan alkalmazkodott az új technológiákhoz, zenei trendekhez és társadalmi áramlatokhoz – és ezzel együtt a francia hiphop előadók is új szintre léptek. A kétezres évek elején a szcéna már nem csupán hazai terepen aratott kereskedelmi sikereket, hanem fokozatosan nemzetközi figyelmet is kivívott magának.
Ebben az időszakban több új előadó is jelentős hatást gyakorolt a hangzásra és a lírikai világra. Olyan nevek tűntek fel, mint Sully Sefil, Disiz La Peste, Sinik és Diam’s – mindannyian egyéni stílust és friss energiát hoztak a játékba. Ezek az előadók már nemcsak a külvárosi valóságot, hanem az identitás, a társadalmi feszültségek és az egyéni felemelkedés témáit is új nyelvezettel, új hangvétellel dolgozták fel.
Külön kiemelendő Diam’s, aki nem csupán a kétezres évek egyik legsikeresebb előadója lett, hanem az egyik első női MC is, aki valódi tömegbázist tudott építeni. Ő – Keny Arkana mellett – megnyitotta az utat a női hangok előtt a korábban férfiak által dominált hiphop világban.
Diam’s – La Boulette
A 2000-es évek jelentették a francia rap kereskedelmi megszilárdulásának korszakát. Ekkorra már nemcsak kulturális mozgalomként, hanem valódi, önálló piacot képviselő műfajként tekintettek rá – és ennek köszönhetően újabb előadók egész sora emelkedett a figyelem középpontjába. Ebben az időszakban tűnt fel többek között Rohff, Booba, La Fouine, Disiz, Triptik, Diam’s, Kery James, a 113 kollektíva, a Mafia K’1 Fry, Sefyu, Sinik, Sniper, valamint Soprano is.
E korszak kétségkívül legnagyobb sztárja azonban Booba volt. Karrierje során tudatosan az amerikai irányvonalat követte – zeneileg, vizuálisan és imázsában is. A kétezres években szinte minden róla szólt – a magazinok címlapjaitól a klubok hangfalaiig mindenhol jelen volt. Hatalmas sztár volt, és tulajdonképpen ma is az.
Egy időben annyira elhitte magát, hogy eldöntötte, a tenegentúlon is befut. Ezért Miamiba költözött, és három éven át építette amerikai jelenlétét. Ez idő alatt gyakorlatilag jegelte franciaországi karrierjét, de végül az amerikai áttörés nem hozta meg a várt eredményeket. Booba azonban nem adta fel: hazatért, újraépítette bázisát, és diadalmasan visszatért a francia toplisták élére.
Booba – Maître Yoda
A 2000-es évek közepétől újabb fordulatot vett a francia rap hangzása. Booba, Rohff és La Fouine hatására fokozatosan teret nyert a dirty south stílus. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki egy sajátos, „street rap” néven ismert szcéna is, amely a külvárosi valóság nyers és kendőzetlen lenyomatát kínálta. Az irányzatot gyakran minimalista, repetitív instrumentálisok kísérik, amelyek teret engednek a szöveg dominanciájának – és ezek a szövegek bizony kíméletlenül realisztikusak: a gettók mindennapjairól, az erőszakról, a kábítószer-kereskedelemről, a túlélés kegyetlen logikájáról szólnak. Jó példa erre a későbbi PNL – Onizuka című klip, amely vizuálisan és tartalmilag is összegzi a street rap világértelmezését.
A stílus kulcsszereplői közé tartozik az Alibi Montana, a LIM, a Tandem, a Ghetto Fabulous Gang, valamint később Lacrim, akik hiteles és gyakran megrázó képet festettek a perifériára szorult társadalmi csoportok életéről. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni az innovációról sem – különösen, ha a trap műfaj francia adaptációjáról beszélünk. E téren Soprano neve emelkedik ki, aki a marseille-i iskola egyik legismertebb alakjaként már a kétezres évek elején kísérletezett ezzel a hangzással. A Halla Halla című száma 2004-ben jelent meg, és zeneileg annyira szokatlan és formabontó volt akkoriban, hogy sok hallgató – beleértve magamat is – értetlenül álltak előtte. És ha kétség merülne fel Soprano technikai tudását illetően, elég megnézni, amit az Olympique de Marseille stadionjában leművel rappelés terén. Hiphop magasiskola, 3-4 flowal végig 5 percig.
Soprano – Halla Halla
A 2000-es évek sok szempontból a francia hiphop történetének paradoxonokkal teli korszaka. Miközben a műfaj soha nem látott kereskedelmi sikereket ért el, és a társadalmi perifériákról indult előadók valódi szupersztárokká váltak, egyes rajongók és kritikusok ezt az időszakot mégis inkább hanyatlásként élik meg. Véleményük szerint ekkorra az individualizmus, az anyagiasság és az egotrip rap dominanciája került előtérbe – mindez pedig a korábban jellemző társadalmi és politikai tartalom rovására ment, amely a kilencvenes években a francia rap egyik legerősebb sajátossága volt.
Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt az évtizedet, világosan látszik, hogy nem csupán az amerikai trendek átvétele határozta meg a francia rap irányát – hanem egy tudatos eltávolodás is. Ennek hátterében részben a George W. Bush vezette amerikai külpolitika állt, amely különösen a francia külvárosok lakói körében vált népszerűtlenné. A nagy számú arab és afrikai diaszpóra számára az Egyesült Államok nemcsak kulturális ikon, hanem sokszor elutasított politikai szimbólum is volt. A közel-keleti háborúk, az iraki beavatkozás, a fokozódó iszlámellenesség és a globális hatalmi arrogancia mind hozzájárultak ahhoz, hogy nem is akartak az amcsikra hasonlítani.
Ahogy a francia rap egyre nagyobb kereskedelmi sikereket ért el a 2000-es években, úgy nőtt a vele szembeni kritikai hangok száma is – különösen az underground és társadalomkritikus előadók részéről. Az olyan művészek, mint Keny Arkana, Casey, Bambi Cruz, vagy a külvárosi arab közösségekből érkező rapperek – például Médine, a 113, a 3ème Œil vagy az ATK – rendre szembesítették a kereskedelmi irányzatokat azzal, amit hitelességvesztésnek éreztek.
Egy sajátos rivalizálás alakult ki a különböző irányzatok között: a „street rap” – vagy ahogy sokan nevezték, „racailleux rap” (a „csőcselék rapje”) – szembement a dirty south és az afroamerikai stílus által ihletett gangsta rap dominanciájával. Nemcsak zenei ízlés, hanem kulturális elköteleződés is volt a tét. Az underground előadók azzal vádolták a másik tábort, hogy kritikátlanul másolják az amerikai sémákat, és ezzel egyfajta kulturális alávetettséget vállalnak – különösen ironikus módon, hiszen gyakran más francia származású fekete vagy arab előadókat bíráltak ezért.
Képzeld csak el: arab származású francia rapperek kérik számon afro-francia előadókon, hogy miért akarnak amerikai stílusban rappelni – miért nem vállalják inkább a saját valóságukat. Ilyen szerintem szinte sehol nem fordult elő. Nagyon erős a franciák identitása.
És ha valóban szeretnéd tudni, milyen is volt az igazi francia gettórap a 2000-es években – a nyers, dísztelen, kiadómentes valóság –, akkor van egy formáció, ami tökéletesen megtestesíti ezt: a Mafia K’1 Fry. Ez nem egy gondosan összerakott brand, nem egy marketingtermék. Ez a kollektíva az volt, ami: őszinte, brutális, lüktető – és mindenekelőtt hiteles. Ne zavarjon meg, hogy 2017-es a feltöltési dátum – az adott dal 2003-ban jelent meg, és 2006–2007 körül terjedt el. Nem mondom, hogy világszerte, de francia gettószerte az biztos. Boom!
Mafia K’1 Fry – Pour ceux
A Mafia K’1 Fry név maga is rejtvény, egy verlan alapú szójáték, amely a „français” (francia) vagy „africain” (afrikai) kifejezések kifordításából ered – értelmezéstől függően. A verlan (ejtsd: „verlán”) a francia nyelv egyik legizgalmasabb, szinte organikus nyelvi mutációja, ahol a szavak szótagjait megfordítják, azaz „à l’envers” – visszafelé – mondják. Innen a neve is: verlan = l’envers fordítva.
A verlan nem csupán nyelvi játék, hanem társadalmi gesztus is – a fiatalok, külvárosi közösségek és az underground kultúra saját kódolt nyelve, amely egyszerre válik az identitás, az ellenállás és a kreativitás eszközévé. Hogy milyen is ez a nyelvhasználat? Például így: „Temvet 1 loki mátalt.” Azaz: „Vettem egy kiló almát.” – csak éppen tükrözve, darabokra törve, újrarendezve.
És a verlan csak egy szelete ennek a szédítő nyelvi világnak. A francia rap gyakran él olyan oximoronszerű szerkezetekkel is, ahol egymásnak ellentmondó, pozitív és negatív kifejezések fonódnak össze – egyfajta „édeskeserű szerelem” hangulatban. Egyik legismertebb példája talán a nyers, mégis zseniálisan rétegzett szófordulat:
„J’t’emmerde” – ami egyszerre hangzik vallomásként és elutasításként. (Szar-szerelem, ha úgy tetszik.)
És ha már a valóság és a rap összefonódásáról beszélünk: Jean Gab’1, a francia rap fenegyereke, nemcsak szövegeiben volt szókimondó. A valóságban is megjárta a poklot – hat évet ült Németországban, miután egy balul elsült bankrablási kísérlet miatt börtönbe került. Az ebből született hitelessége nem kérdéses: ő valóban a „rue” embere.
MC Jean Gab’1 – J’t’emmerde
A rap és a nyelv: a francia különút
A kívülálló gyakran leegyszerűsíti a francia rap népszerűségének okait. Könnyű lenne azt gondolni, hogy pusztán a bevándorló hátterű közösségek magas aránya miatt vált a műfaj ilyen meghatározóvá. Pedig a valódi ok sokkal mélyebben gyökerezik – a francia nyelvhez és kultúrához fűződő sajátos viszonyban. A franciák egyszerűen rajonganak a nyelvi játékokért, a szavak csűréséért-csavarásáért, a jelentésrétegek egymásra rakásáért.
Most képzeld el azt a rapkultúrát, ahol a szövegek még az anyanyelvi beszélőknek is rejtvénynek számítanak. Tele vannak verlan-nal (a szavak visszafelé mondása), helyi zsargonokkal, arab jövevényszavakkal, és olyan többrétegű szófordulatokkal, amelyek gyakran csak a közeg, a környék, a „rue” nyelvi kódját ismerők számára válnak teljesen dekódolhatóvá. Ez a nyelvi gazdagság nem öncélú játék: a francia hiphop szövegközpontú műfaj, ahol a tartalom nemcsak közöl, hanem épít, reflektál, és nem ritkán provokál. A műfaj visszatérő témái között ott van a társadalmi renddel szembeni ellenállás, a szatirikus humor, a nyelvi kreativitás, valamint az etnikai és kulturális önazonosság keresése. Ezek a motívumok – és nemcsak a jelenlétük, hanem gyakoriságuk és mélységük miatt – jóval hangsúlyosabbak, mint számos más európai ország hiphop kultúrájában.
Míg a korai francia rap esztétikai szinten az amerikai hiphopot követte – a hangzás,
a klipkultúra és az öltözködés tekintetében –, a későbbi generációk tartalmi szinten
teljesen új irányba fordultak. A francia előadók egyre inkább saját kulturális
örökségüket, etnikai hátterüket és nyelvi kódjaikat építették be a zenéjükbe.
A francia hiphop – ahogy maga Franciaország is – regionális sokszínűsége révén különleges. A műfaj két nagy alirányzatra bontható: az északi és a déli hiphopra. Ezek nem csupán földrajzi elhatárolások, hanem szociokulturális karakterek is, amelyek különböző hangütésekkel, témákkal és stílusjegyekkel gazdagítják a francia rap egységét.
Az északi irányvonal elsősorban Párizsra és annak külvárosaira összpontosul. Itt dominánsak az amcsi trendek. A dalszövegek gyakran reflektálnak a gettóélet, a kábítószer-kereskedelem, a bandaháborúk és a rendőrséggel való konfrontációk mindennapi valóságára. Ezzel szemben a déli hiphop, elsősorban Marseille köré szerveződve, gyakran társadalmilag tudatosabb, reflektívebb hangot üt meg. A déli szövegek középpontjában a diszkrimináció elleni küzdelem, az identitáskeresés, a kulturális gyökerek és a rendszerkritika állnak. A dél-franciaországi rapperek köztudottan gyakrabban rapelnek a francia élet „hideg valóságáról”, legyen szó rasszizmusról, szegregációról vagy a köztársasági eszmény és a külvárosi valóság közti szakadékról.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Észak és Dél ne férne meg egymás mellett. A francia hiphop egésze egy nagy kollektíva, beleértve a párizsi utcákat és a marseille-i tengerpartot.
Nemir – Wake Up (feat. Alpha Wann)
A francia hiphop talán minden más európai rapkultúránál politikusabb. Meglepő módon – vagy talán épp emiatt – a politikai töltetű rapdalok gyakran kifejezetten sikeresek is. Az ilyen dalok sikere nem csupán zenei teljesítmény, hanem társadalmi igény eredménye is.
Keny Arkana – La rage
La Brigade – Change
Médine – Besoin de résolution
A francia rap történetének egyik legnyíltabban politikai töltetű darabja Axiom „Lettre à un président” című száma, amelyben az előadó egyenesen az államfőt szólítja meg. A szám különlegessége nem csupán a tartalmában rejlik, hanem abban is, hogy mintaként a francia himnuszt, a Marseillaise-t használja fel – ezzel a gesztussal pedig mélyen belemarkol a nemzeti identitás szövetébe. A dal középpontjában Nicolas Sarkozy áll, akit akkor még belügyminiszterként, később köztársasági elnökként sokan vádoltak azzal, hogy tüzet szított a külvárosi feszültségek között.
Axiom – Lettre à un président
Bátran ki lehet jelenteni – sőt, érdemes is –, hogy ha átlagot vonnánk a világ nagy rapkultúrái között, legyen szó angol, spanyol, német vagy akár olasz vonalról, a francia hiphop egyértelműen kiemelkedik tartalmi mélységével és közéleti érzékenységével. Náluk nem csupán ritka kivétel, hanem szinte elvárás, hogy egy előadó valós társadalmi problémákról beszéljen, és ezzel közösségi élményt teremtsen – nem csupán szórakoztasson. Messze náluk a legtöbb olyan kereskedelmileg is népszerű előadó, akik nem csajozós vagy gangsta dumákat tol.
IAM – Tam-tam de l’Afrique
A francia hiphop fejlődése mélyen összefonódik Franciaország posztkoloniális múltjával – különösen az afrikai és karibi térségekből származó közösségek történelmi jelenlétével. Ez nem csupán társadalmi háttér, hanem kulturális és politikai alapréteg is, amely meghatározza a műfaj hangját, témáit és identitását.
Sokan hajlamosak leegyszerűsíteni a francia rap népszerűségét azzal, hogy sok az afrikai arc. Valójában azonban a nyelvi lelemény, a szociális érzékenység és a történelmi tudatosság együttese az, ami ezt a műfajt olyan különlegessé és egyedülállóvá teszi. Franciaországban azok az emberek – különösen az arab és afrikai származásúak –, akiknek családjai a volt gyarmatokról érkeztek, gyakran valóban franciának érzik magukat. Nem csupán ott élnek, hanem részt kérnek a nemzeti történetből – még akkor is, ha a köztársaság nem mindig fogadja őket vissza egyenrangúként.
Ezért is különösen erős a francia rapben az a kettősség, amelyben az államkritika nem kívülálló támadás, hanem gyakran belső csalódás hangján szólal meg. Amikor egy rapper kritizálja Franciaországot, gyakran nem tagadja meg, hanem követel tőle – jogokat, elismerést, igazságot. Ez a belső konfliktus azonban nem csak Franciaországra irányul. A francia rap különleges sajátossága, hogy reflektál a szülőföldek politikai és társadalmi folyamataira is. Előadók, mint a 113, a Neg’ Marrons, Ménélik (aki nem véletlenül vette fel egy afrikai császár nevét), vagy a Bisso Na Bisso kollektíva – „Dans la peau d’un chef” című dalukban – az afrikai államfők korrupciójára hívják fel a figyelmet. Zenéjük sok esetben a Kongói Köztársaság politikai valóságát tükrözi, nem csupán a francia külvárosét.
Ez a többirányú kötődés az, amit egy homogénebb nemzetállami közeg, mint például Magyarország, gyakran nehezen tud értelmezni. A francia rap nem egyoldalú vádaskodás a fehér francia állam ellen – hanem komplex politikai és identitásbeli pozíciók kifejezése, amelyek ugyanúgy reflektálnak az arab tavaszra, az afrikai diktatúrákra, az európai külpolitikára, mint a külvárosi elnyomásra.
Ezt a kulturális sokszínűséget zeneileg is kifejezik: a francia hiphop sokkal aktívabban kapcsolódik az afrikai zenei hagyományokhoz, mint bármely más európai ország. Az afrikai zene nem egzotikumként van jelen, hanem identitáselemként, alaprétegként. Az afrobeat, a zouk, a ragga, a raï vagy a gnawa nem stílusirányzat, hanem zenei anyanyelv. A francia hiphop produkciók évtizedeken át használtak tradicionális afrikai és karibi hangszereket: a kora, balafon, ngoni és derbuka mellett ott van a djembe (Szenegál), a gwo ka (Guadeloupe), a bèlè dob (Martinique), a bouyon zene (Dominika), vagy épp a maghrebi skálák és ritmusok. Ezek a hangzások másutt csak elvétve, kísérleti szinten jelentek meg – Franciaországban viszont teljes zenei karaktert formáltak.
Youssou N’dour & Alliance Ethnik – Un enfant doit vivre
113, Rim’K – Tonton du bled
La Caution – Thé à la menthe
A francia rap egyik első történeti mélységű slágere kétségkívül az IAM 1991-ben megjelent Les tam-tam de l’Afrique című dala volt – egy zenei és szövegi kiáltvány, amely jóval megelőzte korát, és amely talán még a nemzetközi hip-hop nagyjaira is hatással volt. Nem vagyok benne biztos, hogy Coolio-ék nem innen lopták az ötletet, hisz ez a szám fent volt a slágerlistákon. A Les tam-tam de l’Afrique több szinten is különleges. Nem csupán azért, mert elsőként tematizálta a rabszolgaság, a gyarmatosítás, a Middle Passage (a transzatlanti rabszolgaútvonal), valamint az amerikai ültetvénygazdaság rémálomszerű múltját – hanem azért is, mert ezt francia nyelven, afrikaiként franciaként, diaszpóraként tette meg.
De mitől francia?
Ha van valami, ami ezer közül is megkülönbözteti a francia hip-hopot, akkor az nem csupán az afrikai vagy arab hatások zenei gazdagsága, hanem a chansonok és szimfonikusok minták elképesztően nagy befolyása. Igen, létezik olyan, hogy „tipikusan francia hiphop”. Ez pedig gyakran nem dübörgő klubzene, hanem egyfajta melankolikus, nosztalgikus, mélyen emberi zeneiség: mélabús hangminták, gyakran vonósokkal átszőtt háttérzenék, amelyekből jazz-akkordok, chanson-betétek, és filmszerű érzelemvilág bontakozik ki. Ez azért is érdekes, mert sehol máshol nincs ennyi búval bélelt hiphop. A legtöbb francia rapcsapat úgy érzi: kell lennie legalább egy dalnak, amelyben megmondják a tutit. És ami a legkülönlegesebb: ezek nem lesznek giccsesek. Nem válik belőlük klisé, mert a szövegek nemcsak tartalmasak, de irodalmi igényűek is.
Egy magyar ember talán úgy érti meg leginkább, ha azt mondjuk:
Franciaország tele van Lovasi Andrásokkal, Cseh Tamásokkal, Quimby-kel,
ahol az iskolákban a költészet valódi érték, nem kötelező tananyag.
Továbbá a chanson nagyjai, mint Jacques Brel, Georges Brassens, Charles Aznavour, vagy Serge Gainsbourg nagyon magasra tették a mércét. Brel például 1966-os, refrén nélküli, szinte beszélt dalában mindent elmond a magányról, megnemértettségről és emberi küzdelmekről – anélkül, hogy egy hanggal túl sok lenne, vagy egy szóval is szájbarágós. Ezek az előadók nem underground költők voltak – ünnepelt szupersztárok, akiknek a szövegeit a mai napig idézik, elemzik, tisztelik.
Jacques Brel – Ces gens-là
Milyen jó lehet egy olyan kultúra részeként élni, ahol az értelmes, mély, nyelvileg is igényes zenék iránt valós fogadókészség van – nem rétegjelenségként, hanem a főáramban. Ahol egy dalszöveg nemcsak sor, hanem sorvezető. Ahol a rap – amely alapvetően egy szövegcentrikus műfaj – kénytelen volt felnőni a chanson örökségéhez. És felnőtt. Felkötötte a gatyáját – és ki is lépett az árnyékból.
Sokat elárul egy kultúráról az is, hogy kik az ismert emberek, és ők kiket emelnek fel. Bevallom, én is így találkoztam először Oxmo Puccinóval – amikor Vincent Cassel és egy francia filmrendező egy interjúban azt mondták róla: „ő nem csupán rapper, ő költő”. És valóban, Oxmo szövegei nemcsak szólnak valamiről – hanem valahogyan szólnak. Megfoghatatlan, de nagyon is érezhető módon formálnak.
Oxmo Puccino – L’enfant seul
Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a Suprême NTM kizárólag a kemény odamondás és a konfrontatív szövegek világában mozog. Pedig aki tényleg odafigyel a szövegeikre, az pontosan tudja: NTM sokkal több ennél. Egyes számaik kifejezetten intések, többszörösen visszhangzó mondatok a hallgatónak: figyelj oda a gyerekeidre, legyél jelen, ne hagyd, hogy az utca nevelje fel őket. És itt nem a manapság már közhellyé vált „l’ecole de la rue” romantizálásról van szó. Hanem arról a mély emberi tragédiáról, amikor a szülői háttér hiánya, az érzelmi elhagyatottság, az intézményes közöny nevel egy gyereket – nem példát, hanem túlélési stratégiát adva neki. Ezek a dalok valójában himnuszai azoknak a gyerekeknek, akiket nem védett meg senki.
Suprême NTM – Laisse pas traîner ton fils
A francia rap történetében nem egy olyan szám akad, amely túllépett a társadalmi elfogadottság láthatatlan határain – de kevés olyan ikonikus darab van, mint az a dal, amely miatt az NTM-et bíróság elé citálták, és amely az elhallgattatás küszöbére került. Egyike azon kevés francia rapszámoknak, amelyet be akartak tiltani. Ez már nem szimpla „odamondás”, nem hangulatfestés – hanem egy keserű, gyűlölettel telt látlelet egy generációról, amelyet senki nem védett meg.
Itt van kapásból a Saian Supa Crew keserű, ironikus, és hátborzongatóan őszinte La Preuve par trois című száma, amely egyfajta zenei verziója annak, amit József Attila írt a Tiszta szívvel-ben: „Nincsen apám, se anyám… tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök.”
A dal nemcsak a bűnözést élteti, hanem a bűn létállapotát mutatja meg, ahogy az lassan, de kérlelhetetlenül beépül egy olyan fiatal fejébe, akinek az utca adta meg az első „családélményt”. És talán épp ez tette a számot olyan veszélyessé a hatalom szemében – mert nem játszotta el a gengszter szerepét, hanem valódi volt. A dal egyik szerzője, a még nagyon fiatal Booba, akit ma Franciaország első számú rapikonjaként tartanak számon, itt még pályája elején jár. Külön érdekesség nekünk magyaroknak, hogy a szám klasszikus hangszerelésű részeit – a hegedűket, csellókat, a vonós kíséretet – a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara játszotta fel, itt Budapesten.
Saian Supa Crew – La Preuve par
Vannak együttműködések, amelyek kiszámíthatók, vannak, amelyek meglepőek – és aztán ott van Doc Gynéco és Bernard Tapie közös dala, a „C’est beau la vie”, ami minden határt átlép. Ez a klip nem csupán zenei kuriózum: tiszta kulturális abszurd, egy posztmodern francia valóságshow zárójelenete, amelyben egy korrupt politikus és egy ikonikus rapper együtt ünneplik az élet szépségét – miközben az egész ország tudja, mennyire necces a háttér.
Tudjátok egyáltalán, ki az a Bernard Tapie?
Ő nem csupán egy francia üzletember volt. Ő egy jelenség: politikus, vállalkozó, televíziós celeb, a legendás Olympique de Marseille futballklub egykori elnöke – és később börtönviselt elítélt. Egy figura, akinek a neve egyaránt szerepel francia sportsikerek aranylapjain, valamint a gazdasági visszaélések feketelistáján. És ha mindez nem lenne elég: még zenélni is elkezdett. Mert miért ne? A C’est beau la vie című szám (magyarul: Szép az élet) valójában nem pusztán egy dal – hanem egy korlenyomat, amely megmutatja, mire képes a francia popkultúra, ha szembenéz a saját ellentmondásaival.
Doc Gynéco & Bernard Tapie – C’est beau la vie
A terjedelem korlátai miatt ezúttal nem térünk ki külön a La Cliqua kollektíva munkásságára – holott nyilvánvaló, hogy Rocca és Kohndo neve kikerülhetetlen a francia rap klasszikus korszakának térképén. Mindkettejük szövegvilága, intelligens flow-ja és zenei érzékenysége olyan minőséget képvisel, amelyről önállóan is megérne egy esszét írni.
La Cliqua – Pas De Place Pour Les Traîtres
Kohndo – Paris son âme
Ha már a francia hip-hop kulturális sokszínűségéről beszélünk, egyszerűen nem hagyhatjuk ki a Manau nevét – még ha a „komoly rap” rajongói néha szégyenlősen elfordítják is a fejüket. És ami talán még meglepőbb: több mint 100 milliós nézettség egy olyan dalnál, amit kalóz YouTube-felhasználók töltöttek fel – ez önmagáért beszél.
Manau – La tribu de Dana
Ménéli a francia rap egyik legelismertebb ghostwritere, akinek a munkája sokkal messzebbre hatolt, mint amit a neve mellett hivatalosan láthatunk. Több ismert rapsztár is az ő sorait mondta el mikrofonba – de a részleteket szerződések és hallgatási kötelezettségek fedik. Így aztán Ménélik sosem kérte ki magának, amit más aratta le – maradt a háttérben, miközben a színpadon mások arattak ovációt.
Ménélik – Je me souviens
A francia hiphop egyik legnagyobb erőssége, hogy képes összeolvasztani a külváros nyers valóságát a költészet intim hangjaival. Ez a szegmens azoknak a daloknak állít emléket, amelyek egyaránt hitelesek az utca szemében, de ugyanakkor mély, személyes és gondolatébresztő szövegeikkel is kitűnnek. Ezek nem pusztán rapdalok – ezek városi balladák, a modern Franciaország lírai pillanatai.
Ott van például az IAM – Petit Frère című klasszikusa, amelynek klipje szinte dokumentumfilmként működik. A képi világ és a narratíva olyan, mintha a „La Haine” (Gyűlölet) című film nem hivatalos folytatása lenne: a kamera újra a külvárosi erkélyeken, gyerekjátszótereken, lépcsőházakban jár, miközben a szöveg fájdalmasan precízen mondja el azt, amit egy egész generáció érzett – de nem tudott megfogalmazni.
Ide sorolhatók Oxmo Puccino szuggesztív, szinte prózaversszerű sorai is, amelyekben a fájdalom és szépség egymás mellett létezik. Rocca, a La Cliqua oszlopos tagja, akinek szövegeiben mindig ott az emelkedettség, a történet, a feszültség, de sosem öncélúan. És persze Abd Al Malik, aki már-már filozófiai mélységekbe viszi a rapet, miközben sosem veszíti el a kapcsolatot a realitással – azzal a Franciaországgal, amit a híradók nem mutatnak meg.
Iam – Petit Frère
Oxmo Puccino – 365 Jours
Abd Al Malik – Gibraltar
Rocca – Les Jeunes de l’Univers
Ahány ház annyi maison
Kategorizálni mindig egyfajta igazságtalanság. Olyasmi, mint egy színes kaleidoszkópot sík rajzba zárni. Mégis, az ember mindig vágyik rendszerekre, nevekre, dobozokra – és a franciák különösen szeretnek eljátszani ezekkel a kis kulturális játékokkal. Már csak ez is mutatja, mennyire élő, mozgékony, organikus a francia hiphop világa. De muszáj tágítani a perspektívát – mert még ennél is sokkal szélesebb a spektrum. Azt gondolnád, már mindent láttál, hallottál – aztán jön egy újabb réteg, egy újabb hangzás, ami teljesen más szálon kapcsolódik ugyanahhoz a szövethez.
DJ Cam, L’Entourloop, Jazzliberatorz – ezek az arcok már nemcsak rímekben gondolkodnak, hanem atmoszférában, hangmintában, hangulatban. A francia–jamaikai fúziók, a dub és reggae hatások, a spoken worddel, triphoppal átitatott nyelvjátékok mind azt mutatják: itt tényleg nincs határvonal, csak újabb zenei terepek.
És akkor még nem is beszéltünk a „furákról”. Azokról, akik egyetlen címke alá sem férnek be. Orelsan, Prince Waly, Grems, Disiz la Peste, TTC, vagy épp Coucou Chloé – mindenki teljesen máshonnan jön, más nyelvet beszél, más univerzumot épít, és mégis egy közös hangzástérben élnek.
Prince Waly x Myth Syzer – Zéro feat. Ichon
Son Of Kick – Guacha feat. Natalia Clavier, Grems, Disiz & Micro Coz
TTC – Telephone
OrelSan – La Quête
Coucou Chloe: Gecko
És igen, még nem beszéltünk olyan nevekről, mint Le Klub des 7, Triptik, DJ Pone, vagy a nemzetközileg is elismert Birdy Nam Nam – pedig ezek az előadók, kollektívák és DJ-k éppen azt mutatják meg, hogy a francia hip-hop nemcsak rímekből és flow-ból épül, hanem hangmintákból, ütemekből és karcos, gépi lüktetésből is. A Birdy Nam Nam például a scratch műfaját egy önálló zenei nyelvvé tette: náluk a lemezjátszó nem effekteszköz, hanem expresszív hangszer.
Birdy Nam Nam – Abbesses
A francia rap történetéből egyszerűen nem lehet kihagyni azt a zenei és kulturális tengelyt, amely a Karib-térséget és Afrikát köti össze a francia városok külvárosi lüktetésével. Ez a vonal nemcsak ritmusban más, hanem témáiban, nyelvében, hangzásában is sajátos – és valódi identitásképző erővé vált a francia zenei világban.
Olyan előadók, mint Lord Kossity, Nuttea, Raggasonic, Neg’ Marrons vagy Manudigital nem csupán dancehall- vagy ragga-átiratai a rapnek – hanem önálló kulturális hidak Franciaország és annak tengerentúli területei (Guadeloupe, Martinique, Réunion) között. Ezek a zenék a diaszpóra kollektív emlékezetéből szólnak, és egyaránt hordozzák a gyarmati múlt nyomait, a kultúrák közötti feszültséget, valamint a felszabadulás, öröm és ellenállás dinamikáját. És persze a jelen sem marad el az elődök mögött. Az új generációból Chaton különösen figyelemre méltó – elektronikus dubbal kevert, melankolikus ragga-chansonját nehéz bármibe besorolni.
Raggasonic – Aiguise comme une lame
Nèg’ Marrons – Le bilan
Chaton – Poésies
A franciaországi breaktánc-szcéna a világ egyik legerősebb és legelismertebb közössége. Számos francia B-boy nemzetközi hírnévre tett szert azáltal, hogy rangos versenyeken – például a Battle of the Year (BOTY) vagy a Red Bull BC One egyéni breaktánc bajnokságokon – ért el kimagasló eredményeket.
A két legismertebb francia tánccsapat kétségkívül a Vagabonds Crew és a Pockemon Crew, hiszen mindkét formáció megnyerte a BOTY világdöntőjét, ezzel örökre beírva magát a globális breaktánc-történelembe. 2005-ben a legendás Lilou egyéni kategóriában hódította el a Red Bull BC One trófeáját, és ezzel az egyik legismertebb francia B-boy lett a világon. Nem hagyhatjuk ki a sorból a szintén világhírű Les Twins duót sem, akik nemcsak a breaktáncban, de a freestyle és a kortárs mozgásművészet terén is nemzetközi ikonokká váltak.
Lilou vs. Hong 10 – Red Bull BC One 2005
A második aranykor (2015-2019) és zumba rap
Sokan úgy tartják, hogy 2015-ben a francia rap újjászületett. De valójában nem egyszerű reneszánszról van szó – inkább egy új korszakról, ahol felnőtt egy nyitottabb, sokszínűbb közönség, és maga a műfaj is kitágította a határait. Már nem voltak kőbe vésett stílusvonalak: előadók, mint Jazzy Bazz vagy Alpha Wann ugyanúgy brillíroztak klasszikus boombap alapokon, mint modern trap ütemeken. A rap kiszabadult a keretei közül – és egyszerűen mindent vitt.
A közönség nőtt, az eladások megsokszorozódtak, és olyan összegek jelentek meg a háttérben, amelyek már amerikai léptékben is figyelemre méltók. Nem véletlen, hogy a legnagyobb francia előadók – például Gazo – már amerikai sztárokkal beefelnek, és nem csupán zeneileg, hanem anyagi értelemben is komolyan versenybe szállnak. Gazo állítólag 150 000 dollárt fizetett egy közös számért Offsetnek (Migos), amelynek vége egy konfliktusba és balhéba torkollott – de már az összeg is világosan mutatja: ez nem az itthoni lépték.
Fontos azonban látni: nem a klasszikus, boombap-alapú rap vált hirtelen mainstreammé, sokkal Inkább a pop-rap vonal nőtt hatalmasra, rekordokat döntve eladásokban és streamekben egyaránt. Mégis: 2015 óta egyértelműen a hip-hop uralja Franciaország zenei térképét. Az év vége valódi fordulópontot hozott, ekkor jelentek meg Booba (Nero Nemesis), Jul (My World), Rohff (Rohff Game), PNL (Le Monde Chico), valamint SCH (A7 mixtape-je). Míg Booba a tipikus trap-hangzást vitte tökélyre, PNL, Nekfeu és SCH már érzelmesebb, melankolikusabb és koncepciózusabb világokat hoztak.
Nekfeu története különösen figyelemre méltó. Ő egy kifinomult, modern boombap vonalat képviselő formációból, az 1995-ből vált ki, hogy egy poposabb, introspektívebb irányba induljon el – nagy sikerrel. Az 1995 kollektíva pedig önmagában is megérdemelne egy külön tanulmányt.
1995 – Flingue dessus (Paris Sud Minute dispo partout)
Ezzel a döntésével Nekfeu komoly kockázatot vállalt: sok régi rajongóját elveszítette, amikor hátat fordított az underground boombap vonalnak, de dupla vagy semmi játékot játszott – és bejött neki. Zeneileg, üzletileg és közönségkapcsolatban is új szintre lépett. Egy dolog azonban vitán felül áll: rendkívül képzett, technikás és tudatos rapper. Nemcsak ő, hanem az 1995 formáció többi tagja is.
Nekfeu – On Verra
A 2015 utáni második aranykor évei nemcsak a mainstream előadóknak hoztak sikert, hanem a francia street rap is komoly lendületet kapott az új népszerűségi hullám hátán. Olyan előadók, mint Kaaris, Gradur, Lacrim vagy Niska nemcsak a külvárosok hősei lettek, hanem a hivatalos listák élére is odafértek.
Ugyan a francia rap mindig is önálló identitással rendelkezett, és nem lehetett pusztán az amerikai hatásból eredeztetni, ebben az időszakban mégis érzékelhető egy fordulópont: a zenei inspiráció forrása és a hangzásvilág logikája egyértelműen elvált az amerikai mintáktól. Ebben a folyamatban a popsztár státuszú előadók is kulcsszerepet játszottak – olyanok, akiket korábban talán nem az alternatív beatválasztásuk miatt figyeltünk fel. Itt említhetjük például Joke nevét.
Joke (Ateyaba) – Louis XIV
A francia rap másik végpontján, a nyálasabb, populárisabb irányzatok térfelén is forradalmi változások zajlottak – ezek közül a legismertebb és legnagyobb hatású név kétségtelenül Jul. Már pályafutása kezdetén is egyértelmű volt, hogy nem a klasszikus hiphop kánon szabályai szerint játszik. Zenéjében markánsan érződött a raï (arab tánczene, „arab mulatós”) és a korai eurodance hatása, amelyet a trap struktúráival és populáris dallamvezetéssel ötvözött.
Ez a keverék – amelyet sokan eleinte lenéztek vagy értetlenül fogadtak – olyan tömeghatást váltott ki, amelynek receptjét azóta százak próbálják másolni, itthon is. És míg Franciaországban ezt a stílust ma már komolyan elemzik és vizsgálják, sok magyar zenei újságíró még mindig nem ismeri fel az összefüggést, nemhogy a francia rap fejlődését, de a francia pop logikáját sem értik igazán – ennek ékes példája a francia Jul-hatás alatt született klónok esete, mint például Azahriah.
Jul sikereit számokban mérni is lenyűgöző. A My World című albuma 2020 februárjára a francia rap történetének legnagyobb példányszámban eladott lemeze lett: több mint 4 millió példányban fogyott el, és a szám folyamatosan nő. Három nappal a megjelenés után már aranylemez, három héttel később platina státuszú lett – mindezt harmincévesen, alig hat év aktív karrier után.
JUL – My World (Barbie girl)
Ha van stílus, amely egyszerre vált gúnynév tárgyává és a rádiós lejátszási listák éllovasává, akkor az kétségtelenül a „zumba rap”. A kifejezés eredetileg Rohff nevéhez köthető, aki 2013 novemberében egy vitás nyilatkozatban Gims Subliminal című albumára utalva használta először ezt a megnevezést – nem éppen hízelgő értelemben. Azóta azonban a „zumba rap” önálló műfajcímkévé vált, amely egyfajta könnyed, táncolható, gyakran latin és afrikai ritmusokkal kevert diszkó–dance–rap hibridet jelöl.
A zumba rap lényege, hogy sokféle zenei hatást kever össze, olyan stílusokat, mint a kongói rumba, a zouk, a kizomba, az afrobeat, a raï, a reggaeton vagy éppen a latin pop. A stílus két legfontosabb népszerűsítője egyértelműen Jul és Gims, akik az elmúlt évtizedben teljesen átformálták a francia kereskedelmi zenei piacot. Ami korábban rétegműfaj volt, az mára fősodor lett – és a legtöbb francia kereskedelmi rádió- és televíziós csatorna is ezt a hangzást preferálja,
JuL – La Bandite
Bande Organisée lájtos 549 milliós nézettségnél tart.
Bande Organisée – SCH / Kofs / Jul / Naps / Soso Maness / Elams / Solda / Houari
Talán nincs még egy ország, ahol a cloud rap – ez az álomszerű, lebegő, érzelmes hiphop szubzsáner – olyan magaslatokra emelkedett volna, mint Franciaországban. És ebben az irányzatban kétségtelenül a PNL a zászlóvivő, amelynek tagjai egy valóban kemény, bűnözői múlttal rendelkező külvárosi közegből érkeztek – épp azzal vált ki az erőfitogtató „gengszter rap” világából, hogy megtagadta a hagyományos rap-kódokat. Ehelyett egy saját mitológiát, introspektív szövegvilágot és atmoszférikus zenei közeget építettek fel, amelyben a fájdalom, a nosztalgia és a kilátástalanság a fő motívumok – nem a dominancia és a dicsekvés.
A cloud rap demokratizálásával a PNL kilépett a francia rap hagyományos kereteiből, és új közönségréteget szólított meg: olyan hallgatókat, akik nem a szövegek agresszióját, hanem az érzékenységét, nem a poénkodást, hanem a melankóliát keresték. Ha valaki most ismerkedik ezzel a világgal, az Onizuka című szám tökéletes belépő lehet: nemcsak zeneileg hipnotikus, hanem egy igazi zenei bűnfilm, amelyben a beat úgy hömpölyög, mint egy sötét, neonfényű éjszaka a francia külvárosokban.
PNL – Onizuka
A francia rap mélységeiben turkálni néha olyan érzés, mintha egy zenei óceán fenekén próbálnánk kagylókat gyűjteni – és minden egyes darab, amit felhozunk, újabb tíz másikra utal. Moha La Squale, vagy bármelyik másik, kevésbé ismert, de valójában kulcsfontosságú előadó csak egy a sok közül. Könnyedén össze lehetne állítani egy „további 10 név, akiket illik ismerni” listát – aztán abból is születhetne még öt újabb.
Moha La Squale – Bienvenue à la Banane
A francia rap színtér hosszú ideig a férfi előadók dominanciájáról volt ismert, de az elmúlt években egyre több női MC lépett előtérbe – és nem csupán a poposabb, rádióbarát vonalon. Egyre több női előadó mutatja meg, hogy a keménység, a társadalmi érzékenység vagy éppen a nyers líraiság nem nemhez kötött jellemző.
Kiváló példa erre Chilla, aki nemcsak technikailag kifinomult flow-jával, hanem éles hangvételű, karcosan őszinte szövegeivel is figyelmet érdemel. Elég csak meghallgatni egyik freestyle fellépését,
Chilla – Dis-leur
Shay – Jolie
Hovatovább, hova tovább – vagy cul-de-sac?
Úgy tűnik, hogy a Covid–19 világjárvány és az azt követő társadalmi és kulturális lezárások nem csupán egy időszak végét, hanem egy egész korszak lezárulását jelentették a francia rap történetében. A második aranykor (2015–2019) dinamizmusa után a mainstream hangzás gyakorlatilag befagyott: a latinos, reggaeton-ihletésű zumba rap tovább erősödött, és a trapdiszkó formula is maradt – jól bevált, piacorientált receptként.
Eközben egyre szélesebbre nyílt a szakadék az alternatív és a tömegelőadók világa között. Az a fajta újjáéledő boombap hullám, amely több országban reneszánszát éli – gondoljunk csak Németországra vagy az angolszász szcénákra –, Franciaországban nem hozott valódi áttörést. Ennek oka, hogy a klasszikus boombap náluk sosem tűnt el igazán – inkább háttérbe húzódott, de megmaradt, szinte állandó aláfestésként. Vannak persze olyan formációk, mint a L’Uzine, akik hűségesen képviselik a hagyományos francia hiphop értékeit: a kemény alapokat, az értelmes szövegeket, az árnyalt társadalomkritikát. De hatásuk és közönségük már nem mérhető a kilencvenes évek ikonikus neveihez – mint például az NTM vagy a Fonky Family. Mégis, ha valaki kérdezné, mit értek tipikusan francia hiphop alatt, ez a L’Uzine-szám tökéletes illusztráció lehetne: egyszerre melankolikus, dühös, nyelvileg játékos és társadalmilag tudatos.
L’uZine – Phoenix
Ami igazán érdekes a jelenlegi helyzetben, az nem feltétlenül az, hogy milyen új irányzatok jelentek meg – hanem az, hogy milyen irányzatok élnek tovább, és kik fedezik fel őket újra. A húsz év körüli generáció világszerte újra felfedezi a klasszikus boombap hangzást – legyen szó Spanyolországról, Németországról vagy akár az Egyesült Államokról. Franciaországban is akadnak követői ennek a vonalnak, de nem olyan arányban, nem olyan lendülettel. A franciák – stílszerűen – most is külön utasok.
Miközben a raï–trap–reggaeton fúzió kezd kifáradni, és az electro sem számít valódi újdonságnak, hiszen már a 2000-es évek óta jelen van a francia hip-hop szövetében, a boombap pedig sosem tűnt el teljesen – a francia színtér mintha egyfajta köztes állapotban lebegne. A Griselda-féle minimalista, sötét, dobsúlyos hangzás sem talált itt olyan széles körű követőtábort, mint másutt.
És fontos kimondani: nem nosztalgiacikket írunk, nem azt próbáljuk bizonygatni, hogy „régen minden jobb volt”. Csupán annyit állítunk: nehéz ma izgalmasat mondani a francia rap jelenlegi helyzetéről, mert az egykor kiszámíthatatlanul sokszínű szcéna mostanra sablonos, önismétlő és túltelített lett – legalábbis a felszínen. Ezt a benyomást maguk a francia közösségek és válogatások is alátámasztják. Amikor például a SensCritique zenei szerkesztősége összeállította a harminc legjobb francia alternatív rapalbumot, a listájuk gyakorlatilag 2015–2016 körül kifulladt.
A hiphop hangzás mára popzenévé vált, és ezzel együtt elveszítette alapvető kockázatvállalási hajlamát. A legtöbb előadó nem a műfaj határainak feszegetésére törekszik, hanem arra, hogy kövesse a piacot, amerre az arany csörög – ahogy a régi mondás tartja. Az utolsó olyan alkotó, aki egyszerre tudott újítani és valódi tömegközönséget megszólítani, kétségtelenül Orelsan volt. Utána viszont szinte csak tipikus, biztonsági játékot játszó előadók jutottak a reflektorfénybe. Az újítók – legyenek akármilyen eredetiek, okosak vagy kísérletezők – egyszerűen nem jutnak be a raï–trap–reggaeton dominálta toplistákra.
OrelSan – La pluie (feat. Stromae)
Ha belegondolunk, 2015 is már egy évtizede volt, és azóta – legalábbis a mainstream térfélen – egyfajta megtorpanás érzékelhető. Ez persze nem igaz az undergroundra, ott továbbra is születnek fontos, mély, innovatív anyagok. De amit mindig is különlegessé tett a francia rap szcénában, az a tény, hogy az újítók, a politikusan gondolkodók, a költői szövegeket írók nem szorultak ki a reflektorfényből – sőt: hatalmas közönség előtt dolgozhattak. Most viszont úgy tűnik, egy zsákutcában állunk: mintha a bugyuták lázadása zajlana, miközben az emelkedettebb hangok halkulni látszanak.
És bár tudom, hogy már így is brutális mennyiségű név és adat hangzott el, ezt nem lehet másként vagy sokkalkevesebb karakterben megírni. Az elmúlt harminc évben senki nem írt Magyarországon ilyen mélységgel és következetességgel a francia rapről – csak mi, a 4BRO-nál. Petke Balázs, valamint jómagam, illeve Sóvágó, a kis lemezgyűjtő vájtfülűek csoportjában. Ez valahol szomorú is, hiszen nem egy obskúrus, fül alatti műfajról beszélünk, hanem a világ második legnagyobb hiphop piacáról – ami történetesen hihetetlenül izgalmas is.
A végére pedig álljon itt egy brutális hiphop szteroid name drop, azok tiszteletére, akik külön cikket érdemelnének – hiszen egytől egyig erős, maradandó és gyakran korszakos albumokat hoztak létre: Saïan Supa Crew, IAM, La Brigade, Assassin, Ministère AMER, Mafia K’1 Fry, Le Klub des 7, Suprême NTM, Klub des Loosers, 1995, L’Uzine, Hocus Pocus, Birdy Nam Nam, csak hogy a formációkkal kezdjük.
És hogy a második hullámot is említsük: La Cliqua, Ménélik, Alliance Ethnik, Fabe, Secteur Ä, Oxmo Puccino, Busta Flex, Time Bomb, Fonky Family, Ärsenik, X-Men, Lunatic, Le Rat Luciano, Le 3ème Œil, Chiens de Paille, Matt Moerdock, La Clinique, Kaaris, Expression Direkt, Le Délit, Passi, Mafia Trece, Psy 4 de la Rime, La Rumeur, Triptik, 113 – mind kulcsszereplők egy nagy, összefonódó szcénában.
És akkor még ott vannak a félárnyékból ható zsenik, akik később vagy az előzők árnyékában, de legalább olyan erővel építkeztek:
Zoxea (Sages Poètes de la Rue), ATK, Cyanure, Charly Greane, Donkishot, DSL, FRER 200, Gravité Zéro, Grems (aka Supermicro), James Delleck, La Caution, Le Jouage, Les Gourmets, L’Armée des Ateliques, Rocé, Svinkels, TTC. Ebből legalább egy 100-as listát lehetne összeállítani – és talán össze is kellene.
A 2010-es évektől napjainkig tartó időszak a francia rap harmadik generációjának térhódítását jelenti, amelyet leginkább a trap, az afrotrap és az urbánus hangzások dominálnak. E korszak előadói új dinamikát hoztak a szcénába – vizuálisan, hangzásban, és üzleti modellben is. Az irányzat legismertebb arcai közé tartozik: PNL, Jul, Moha, Niska, SCH, Ninho, MHD, Werenoi, Gazo, 4Keus, SDM, Koba LaD, Maes, 1PLIKÉ140, valamint Lacrim – csak hogy néhányat említsünk. Aki vonzódik a trap, afrotrap vagy reaggeton-elemekkel kevert hiphophoz, annak ez a korszak valódi aranybánya.
Ám a francia rap palettája még ebben a korszakban is jóval szélesebb. A keményebb hangzást preferáló előadók szintén jelentős közönséget mozgattak meg, és sokan közülük mára valódi sztárstátuszba emelkedtek. Ide sorolható többek között: Seth Gueko, Sexion d’Assaut, Rohff, Ol’ Kainry, Faf La Rage, L’Skadrille, La Fouine, Dany Dan, és természetesen Booba.
Száz rapnek is egy a vége. A franciákra úgy emlékezz, mint akiknek van humora, szellemesek és ezt át is tudják adni.
1995 – La Suite – Clip (Prod. Hologram Lo’
És persze nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik egészen sajátos, gyakran szokatlan és meglepő beateken keresztül közvetítik mondanivalójukat – és akik számára a rap nemcsak műfaj, hanem politikai-társadalmi eszköz is. Náluk tényleg kicsit mindig vörös az október.
Octobre Rouge – Mes Potes
