Az elsők között az első
A világ képregényművészetének három nagy kulturális központja van: az amerikai, a francia és a japán. Míg az Egyesült Államok 340 millió, Japán 124 millió lakossal büszkélkedhet, addig Franciaország mindössze 68 millió főt számlál. Mégis, ha az egy főre jutó képregényrajzolók számát nézzük, Franciaország messze kiemelkedik. Művészi, valamint technikai színvonal tekintetében is az élvonalban jár. Még ebben a mezőnyben is kiemelkedik Philippe Druillet, akinek minden egyes oldala egy önálló festmény, egy külön világ, amelyet órákig lehet tanulmányozni.
A nagy francia képregényhármas – Moebius (Jean Giraud), Jean-Claude Mézières és Philippe Druillet – közül ő az egyetlen, aki még él. Moebius a legsokoldalúbb és legkreatívabb, Mézières a legszorgalmasabb és a legnagyobb világépítő, míg Druillet a legrészletesebb és legelvontabb. Moebiusról már írtunk (ITT), Mezieres a horizonton, Druillet az orrod előtt. Ha valakinek meg szeretnéd mutatni, mitől különleges a francia képregényművészet, kezdj vele. Technikai fölénye kimagasodik a mezőnyből. Ha nem lenne képzavar, azt mondanám, szárnyak vannak a kezein, akárcsak Hermésznek. Egy azonban biztos: istenek hírnöke ő. Olykor még azt sem tudod pontosan, mit is látsz – mert nem csupán egy képet nézel, hanem egy kapun lépsz át egy másik világba. Lépj be!
Bandes dessinées és ’68 – A francia-belga képregények útja
A bandes dessinées (röviden BD) kifejezés szó szerinti jelentése „húzott csíkok”, ám valójában a francia-belga képregényeket takarja. Olyan történetek ezek, amelyek túlnyomórészt francia alkotók munkái, és Franciaországban vagy Belgiumban készültek, elsősorban az ottani közönség számára.
A BD-k teljesen más utat jártak be, mint amerikai társaik. Ha átlagot vonunk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy izgalmasabbak és magasabb színvonalúak voltak, mint a korabeli amerikai szuperhősképregények. Továbbá az is markáns különbséget jelentett, hogy a francia-belga képregények tartalmilag jóval kifinomultabbak voltak. Nem estek abba a leegyszerűsített, gyakran bugyuta narratívába, amely az amerikai populáris képregényeket sokáig jellemezte. Sőt, még azt is bátran állíthatjuk, hogy a modern, színvonalas amerikai felnőtt képregények megerősödésében komoly szerepet játszott a francia bandes dessinées és a japán manga hatása. Japánban ugyanis a felnőtt képregények mindig is szerves részét képezték a kultúrának, és teljesen más esztétikai szinten kezelték őket, mint Nyugaton.
A francia képregénykultúra meglepően nagy kiterjedésű. Nem csupán Franciaországban és a Monaco városállamban beszélik anyanyelvi szinten, hanem jelentős frankofón közösségek találhatók Belgiumban, Luxemburgban és Svájcban is. A közös nyelv egy olyan művészeti és kereskedelmi piacot hozott létre, amelyben a nemzeti határok gyakran elmosódnak. Ez az egyik fő oka annak, hogy a francia-belga képregény kifejezés elterjedtté vált. A BD-k vonzereje azonban messze túlmutat a frankofón Európán. Franciaország történelmileg és kulturálisan szoros kapcsolatokat ápol számos tengerentúli frankofón területtel, amelyek közül kiemelkedik a kanadai Québec. Ez a tartomány a legnagyobb Európán kívüli BD-olvasó közösség otthona, köszönhetően mély történelmi kapcsolódásának Franciaországhoz és a képregények gazdag hagyományának. Québecben a BD-k erős, önálló kultúrát képviselnek, és jól elkülönülnek az angol nyelvű comic-kultúrától.
Nem szabad megfeledkezni a francia nyelvű afrikai, dél-amerikai és más egykori gyarmati területekről sem. Ezeknek a régióknak a mérete és vásárlóereje olyan jelentős, hogy sok népszerű képregényalkotó akár kizárólag az innen származó eladásokból is megélhetne. A frankofón világ tehát nem csupán kulturális örökségével, hanem gazdasági erejével is biztosítja a bandes dessinées folyamatos népszerűségét.
A francia-belga képregény nagyjai és örökségük
A francia-belga képregénykultúra olyan gazdag és szerteágazó, hogy még egy rövid felsorolás is csupán a felszínt érintheti. A műfaj legnagyobb alakjai között ott találjuk Jean Giraud/Moebiust, Uderzót, Jacques Tardit, Hergét, Enki Bilalt, Marjane Satrapit, Gotlibot, Mézières-t, Sempét és Cabut – utóbbit tragikus módon éppen tíz éve, a Charlie Hebdo szatirikus magazin elleni terrortámadás során gyilkolták meg.
Mindegyikük sajátos, egyedi világot teremtett. Kreativitásuk és hatásuk révén válhatott a francia képregénykultúra olyannyira meghatározóvá, hogy számos alternatív iskola és irányzat is kibontakozhatott benne. Az ilyen művészeti központok száma a hatvanas évektől folyamatosan nőtt, és a képregényoktatás azóta is virágzik. Talán meglepő, de az áttörést itt is az 1968-as diáklázadások hozták meg. Az akkori társadalmi és kulturális forrongások nemcsak a politikai és egyetemi életet formálták át, hanem teret adtak a képregény radikális megújulásának is. A műfaj felszabadult a hagyományos keretek alól, és új, progresszív irányzatok születtek, amelyek azóta is meghatározzák a BD világát.
Az 1968-as társadalmi felfordulás utóhatásai jelentős változásokat hoztak a képregény világában is. Az ezt követő években egyre több, kifejezetten felnőtteknek szánt bandes dessinées magazin jelent meg, amelyek mind tisztán francia eredetűek voltak. Ez a tendencia nemcsak azt mutatta, hogy Franciaország egyre inkább a képregényművészet központjává válik, hanem azt is, hogy meglepő módon az új irodalom egyik meghatározó hatalma lett.
A korszak alkotói radikálisan kitágították a képregény határait, és tudatosan szembementek az addigi konvenciókkal. Az újvonalas francia képregények nemcsak vizuálisan, hanem tartalmilag is átlépték a hagyományos kereteket: narratívájuk egyre mélyebbé, komplexebbé vált, és sok esetben elérte a szépirodalmi színvonalat. Ennek köszönhetően a BD műfaja végérvényesen kilépett a „gyerekeknek szóló szórakoztatás” kategóriájából, és elismert művészeti ággá fejlődött.
We were young, mad, completely nuts!” Philippe Druillet & Metal Hurlant
A korai felnőtt képregények többségét egykori Pilote (képregény) művészek hozták létre, miután elhagyták a kiadványt. Kevéssé ismert tény, hogy az 1968-as a diáklázadás idején a Pilote alkotói is hangot adtak elégedetlenségüknek: felléptek Dargaud, (a Pilote kiadója) szerkesztőségeiben,nagyobb művészi szabadságot, valamint magasabb honoráriumokat követelve.
Ekkoriban a képregényművészek még szigorú stúdiórendszerben dolgoztak, vagyis kiadói szerződések kötötték őket, amelyekben alig – vagy egyáltalán nem – volt beleszólásuk alkotásaik kereskedelmi és kreatív aspektusaiba. A régi iskola képviselői eleinte kárörvendve figyelték a lázadók távozását, és bukást jósoltak nekik. Aztán leesett az álluk, hogy az új hullám mekkorát megy: elsöprő sikert arattak, így a hagyományos képregényeken túlmutató, magas színvonalú felnőtt BD-k világszerte új rajongókat vonzottak be.
Az új irányzat egyik legnagyobb zászlóvivője Philippe Druillet lett, aki kulcsszerepet játszott
a Métal Hurlant (angol kiadásban Heavy Metal) létrehozásában. Ez az 1974 és 1987 között
megjelenő magazin nem csupán egy képregényantológia volt, hanem egy radikális
művészi kavalkád, amely tabukat döntögetett és új vizuális nyelvet teremtett.
A Métal Hurlant már egy új kiadó, a Les Humanoïdes Associés égisze alatt jelent meg – ezt a Pilote disszidensei, Druillet, Jean-Pierre Dionnet és Mœbius alapították. A magazin fő profilját nagy ívű sci-fi és fantasy képregények adták, amelyeket vad, pszichedelikus vizualitás jellemzett. Az új generáció itt vált igazán ismertté: Enki Bilal, számos más tehetséges alkotó, sőt, még Alejandro Jodorowsky legendás műve, az Incal is itt debütált.
A múlt árnyai
Philippe Druillet életéről szóló önéletrajzi cikkek általában meglehetősen szűkszavúan és diplomatikusan fogalmaznak. Megemlítik, hogy 1944. június 28-án született, és hogy gyermekkorát Spanyolországban töltötte – majd innen egy hirtelen ugrással már az hatvanas évek elején találjuk magunkat, amikor művészi pályája elkezd kibontakozni. De vajon mi történt a kettő között?
Az igazság az, hogy Druillet szülei háborús bűnösök voltak. Nem egyszerű kollaboránsok vagy fasiszta szimpatizánsok, hanem valódi felelősök, akiket halálra ítéltek hazájukban. Bár a pontos vádakat nehéz rekonstruálni, az biztos, hogy az ítélet soha nem került hatályon kívül, még azokban az években sem, amikor számos egykori elítélt amnesztiát kapott. Családja elkötelezettségét a szélsőjobboldali eszmék iránt semmi sem példázza jobban, mint a keresztneve. 1944. június 28-án, a Vichy-kormány hírhedt propagandaminisztere, Philippe Henriot meggyilkolásának napján született – így szülei ennek tiszteletére nevezték el Philippe-nek.
Druillet maga is szembenézett ezzel az örökséggel, és keserű iróniával idézte fel: „Ne felejtsd el, hogy a marsall volt a keresztapád” – mondta gyakran apám. Sajnos igaz volt. Mivel az első „keresztapámat” lelőtték, csak ő maradt rám. Gyönyörű család.”
Philippe Druillet apja, Victor Druillet nem afféle divatnáci volt, hanem elkötelezett szélsőjobboldali, aki már a spanyol polgárháborúban is harcolt a francoista oldalon. Akkoriban a Gers Milícia vezetőjeként tevékenykedett. Édesanyja, Denise Druillet szintén aktív szerepet játszott a szélsőjobboldali mozgalomban: ő volt a milícia adminisztratív vezetője Auch városában. Victor Druillet legnagyobb dokumentált bűne az volt, hogy Lluís Companys katalán politikust besúgta a németeknek, aki Franciaországba menekült a spanyol polgárháború után. Itt azonban 1940-ben a Gestapo letartóztatta, majd kiadta a francoista Spanyolországnak, ahol 1940. október 15-én kivégezték. Companys nevét ma a barcelonai olimpiai stadion őrzi, amely a Camp Nou felújítása idején a Barca ideiglenes otthona is volt.
1944 augusztusában, nem sokkal Philippe Druillet születése után, a szülők Németországba menekültek Sigmaringenbe – abba a dél-németországi városba, amely a Vichy-rezsim végső menedékeként szolgált. Itt nem kisebb alak, mint Louis-Ferdinand Céline, a hírhedt francia író és antiszemita pamfletíró gondozta a csecsemő Druillet-et. A gyermek állapota ekkor kritikus volt, 25 napot töltött oxigénkamrában, hogy életben maradhasson.
Louis-Ferdinand Céline neve sem mentes a botrányoktól – a róla szóló cikkünk ITT részletesen bemutatja ezt a rendkívül ellentmondásos figurát.
Philippe Druillet szülei végül Figuerasba, Spanyolországba menekültek, hogy elkerüljék a háborús bűnök miatti vádemelést. Távollétükben halálra ítélték őket Franciaországban. A fiatal Druillet így Figuerasban, Salvador Dalí szülővárosában nőtt fel, egy olyan közegben, amely – ha nem is művészileg, de politikailag – teljesen meghatározta későbbi életét.
1952-ben, apja halála után visszatért Franciaországba, ám szülei múltja ekkor még előtte is rejtve maradt. Csak később döbbent rá családja történetére, amelyet egész életében titkolt és szégyellt. Anyja 1990-ben halt meg, és egészen a végsőkig hősként tisztelte Franco tábornokot és Philippe Pétain marsallt. Ezzel a múlttal és a kettős érzéssel Druillet egész életében küzdött. Egy ponton így fogalmazott:
„Szörnyek neveltek fel, akik szerettek engem.”
A traumát végül hetvenévesen, a Delirium című önéletrajzában dolgozta fel, amelyben nyíltan szembenézett családja múltjával és saját útkeresésével. Egy helyen így ír: „Az egész életemet azzal töltöttem, hogy az ellenkezője legyek annak, aminek születtem.”
Druillet művészete – radikális, határokat feszegető, vizuálisan és tartalmilag is lázadó alkotásai – talán éppen ennek a belső harcnak a lenyomatai. Az identitását és művészi pályáját végül nem az örökölt eszmék, hanem a saját útja határozta meg.
Főiskolai tanulmányai után fotósként dolgozott Párizsban, miközben a sci-fi és a képregények iránti szenvedélye megmaradt. Eleinte csak saját örömére rajzolt, nem tervezett karriert a műfajban. 1965-ben azonban megismerkedett Eric Losfelddel, aki később a kiadója lett, és ez a találkozás meghatározónak bizonyult pályafutása szempontjából.
Bár első rövid képregénye már 1966-ban megjelent, Druillet még évekig főként illusztrációkat és posztereket készített olyan sci-fi magazinok számára, mint a Galaxie és a Fiction. Az igazi áttörést 1969 hozta el, amikor a Pilote magazin felkérésére megalkotta legismertebb hősét, Lone Sloane-t – a titokzatos, dimenziókon át sodródó űrutazót, akinek kalandjai egészen 2012-ig folytatódtak. 1972-ben The 6 Voyages of Lone Sloane címmel már kötet formájában is megjelent a történet, amely később a saját kiadói projektjeinél is központi szerepet kapott.
Druillet nem csupán alkotóként, hanem új kiadói formák megteremtőjeként is kulcsszereplővé vált. Jean Giraud (Moebius), Jean-Pierre Dionnet és Bernard Farkas társaságában megalapította a Les Humanoïdes Associés kiadót, amely az alternatív, radikális sci-fi és fantasy képregények egyik legfontosabb műhelyévé vált.
A művészeti és szerkesztői együttműködés sem állt tőle távol: ő írta Giraud számára a Proxima Centauri szövegét, amely Moebius legendás Arzach-sorozatának előfutára lett.
Philippe Druillet – THE 6 VOYAGES OF LONE SLOANE – Review
Forma és bontás
Philippe Druillet már 13-14 éves korában a sci-fi felé fordult, és ekkor fedezte fel magának H. P. Lovecraft munkásságát. A kis Philippe világokon túli, szavakkal leírhatatlan szörnyeket kezdett el rajzolni, inspirálva Lovecraft kozmikus rémálmaitól.
1963-ban a családi körülményei is új irányba terelték: nagymamája portásként dolgozott Párizsban, az avenue d’Eylau 17. szám alatt, ahol egy apró szobalányszobában lakott. Az épület második emeletét teljes egészében Piem foglalta el – egy sokoldalú francia művész, akinek eredeti neve Pierre de Barrigue de Montvallon volt. Piem karikaturista, építész-tervező, festő és politikus, de egyben főnemesi származású különc figura is. Látva a fiú rajzait, felismerte tehetségét, és bátorította, hogy a grafikai művészet felé forduljon.
Pár évre rá Druillet megismerkedett Jean Boullet francia festőművésszel, aki meghatározó szerepet játszott fejlődésében. Boullet nem csupán a rajzolás és festészet alapjaira tanította meg, hanem tágabb értelemben is bevezette az esztétika és a kultúra világába. Ebben az időszakban vált Druillet látásmódja kiforrottabbá, miközben egyre tudatosabban kezdett építeni egyéni vizuális nyelvezetére.
20 évesen egy évet szolgált a francia hadseregben fotósként és operatőrként. Bár ez idő alatt is rendszeresen rajzolt szabadidejében, az igazi fordulópontot egy könyv jelentette számára: Louis Pauwels és Jacques Bergier A mágusok hajnala című műve. A könyv hatására eltökélte, hogy visszatérve a civil életbe, minden áron rajzolni fog.
A kezdeti évek és Lone Sloane születése
Philippe Druillet első teljes képregénye, The Mystery of the Abyss 1966-ban jelent meg, és már ebben is feltűnt későbbi ikonikus hőse, Lone Sloane. A kiadó nyomására Druillet mindössze két hónap alatt készítette el az album jelentős részét, ami miatt később kritikusan tekintett vissza a műre. Saját bevallása szerint „nagyon rosszul megrajzolt” Lone Sloane-t hozott létre ebben az első változatban. Noha az album megjelenése sok kaput megnyitott számára, anyagilag még nem hozott áttörést, gyakorlatilag nem kapott jogdíjat utána. Ezután csatlakozott az OPTA kiadóhoz, ahol borítókat, posztereket és illusztrációkat készített, tovább fejlesztve grafikai stílusát.
Karrierje fontos állomása volt Michael Moorcock Elric of Melnibone című művének adaptációja, amelyet később saját víziójává formált: így született meg Yragaël, Cymmorak halálra ítélt és áruló hercegének története. Le Mystère des abîmes (A mélység rejtélye) már ekkor bemutatott olyan tudományos-fantasztikus témákat, amelyek későbbi munkásságát is meghatározták. Inspirációit H. P. Lovecraft és A. E. van Vogt írásaiból merítette. Később Lovecraft munkáinak új kiadásaihoz is készített borítókat, valamint számos filmplakátot alkotott.
Druillet későbbi fontos művei közé tartoznak:
- Urm, az őrült
- Lone Sloane űrkalandjai
- A Salammbô-trilógia, amely Gustave Flaubert klasszikusának monumentális, képregényes adaptációja
- Nosferatu, az utolsó vámpír története
Philippe Druillet képzeletének puszta léptéke összeegyeztethetetlen a sekélyes fantáziával. Nála a kastélyok nem csupán megerősített épületek egy zárt udvarral, hanem monumentális megalitok, amelyek tornyai eltűnnek a felhők között, uralják a horizontot. Bálványai és szobrai sem egyszerű kőfaragványok: több száz méter magas, piramisszerű alkotások, amelyek nyers erejükkel dacot hirdetnek a fizika törvényeivel. Világai egyfajta vizuális delíriumban léteznek, amelyben a formák, arányok és terek meghajlanak és szétfeszítik a realitás kereteit.
Druillet szándékosan megszegte a képregényes panelrendszerek hagyományos felosztását. Oldalai nem csupán illusztrációk egy narratívában, hanem önálló, monumentális festmények, amelyek széttörik a hagyományos kereteket. Ennek jelentőségét igazán csak akkor érted meg, ha megnézel egyetlen rajzot is: a kompozíciók minden centimétere zaklatott energiával lüktet. Nem véletlen, hogy Kuczka Péter – a magyar sci-fi meghatározó alakja – Druillet látványvilágát az LSD- vagy meszkalinlátomásokhoz hasonlította.
Stílusa kezdetben megosztotta a kritikusokat. Míg egyes rajzai apró részletekig kidolgozottak, másokat nyersebben, elnagyoltabban hagyott, ami miatt a korabeli művészeti közeg fanyalgással fogadta munkáit. Ám a furcsán zaklatott, mégis feszes kompozíciói végül védjegyévé váltak: Druillet művészete ezer közül is felismerhető, és a mai napig meghatározó inspiráció a sci-fi és fantasy világában.
Philippe Druillet univerzumában a haszonszerzés, a hétköznapi ambíciók szinte teljesen hiányoznak. Hősei magasztosabb, kozmikusabb célokat követnek, ám végzetük szinte mindig elkerülhetetlen. Az ő világában nincs valódi győzelem – csak a sors, amely minden nagyszabású tervet darabokra zúz.
Yragaël, aki minden áron újra akar egyesülni élete szerelmével, még ha ezzel hazáját pusztulásba is sodorja. Végül sikerül neki – ám kiteljesedésük pillanatában átok sújtja őket. Urm, akit a sötét istenek puszta játékszerként használtak, végül bosszút esküszik ellenük. Küldetésében azonban kudarcot vall, és saját társa, egy kis sárkány mérgébe pusztul bele. Lone Sloane, talán Druillet „legnormálisabb hőse”, még nála is tragikusabb végzetet kap: halálra issza magát. Druillet világában ritkán van happy end – hősei inkább monumentális, mitikus bukások szereplői, akik a végletekig kitartanak eszményeik mellett, még ha az pusztulásba is viszi őket.
Miután Philippe Druillet a Pilote magazin rendszeres munkatársa lett, és Lone Sloane sagája egyre népszerűbbé vált, művészi kísérletezése új szintre lépett. Innovatív képalkotási technikákat keresett, amelyekkel végleg szétfeszíthette a hagyományos képregényes kereteket. Merész oldaltervezései megtörték a klasszikus panelstruktúrát, hogy vizuális eposzokat hozzanak létre. Továbbá elsők között alkalmazott számítógéppel generált grafikát, úttörőként a digitális képregényes technológiák terén. Monumentális építészeti látomásai a szecesszió, az ókori építészet és a gótikus katedrálisok esztétikájából táplálkoztak – emiatt kapta az „űrépítész” becenevet.
1975-ben Druillet Jean-Pierre Dionnet-vel, Bernard Farkassal és Moebiusszal közösen megalapította a Les Humanoïdes Associés kiadót és a Métal Hurlant képregénymagazint. Ez a pillanat mérföldkő volt nemcsak a francia, hanem az egész nemzetközi képregényművészet történetében. Innen kezdve ez nagybetűs történelem. A Métal Hurlant (és annak amerikai megfelelője, a Heavy Metal) forradalmi hatással volt mindenkire – és most figyelj, mert nagy szavak jönnek:
Ha nem ismered, kihagytad a 20. századi képregény egyik csúcsteljesítményét. Vagy lehet, hogy ismered, csak nem tudod, mert a benne szereplő művészek szinte kivétel nélkül zseniálisak. A Métal Hurlant volt az a platform, amely egyszerre szülte meg és terjesztette el azt a futurisztikus, vad, formabontó vizuális nyelvet, amely később nemcsak a képregényekre, hanem a filmekre, a videójátékokra és a popkultúrára is óriási hatást gyakorolt. És ne feledd: ezt a forradalmat is Franciaországból indították.
Salammbo éjszakája
Nehéz meghatározni, hogy mi a Druillet-életmű csúcspontja, hiszen közel tökéletes a képi világa. Egy igazi festővel van dolgunk, mondjuk ki. Mégis, két kiemelkedő alkotása és egy drámai fordulópontja különösen fontos a pályája szempontjából.
Az 1976-os Éjszaka (La Nuit) nem csupán egy képregény, hanem egy mélyen személyes alkotás, amely élete legnagyobb tragédiájához kapcsolódik. Druillet felesége hosszú betegség után hunyt el, és a művész ekkor mindent értelmetlennek és céltalannak érzett. Ez a fájdalom egy sötét, mégis lenyűgöző történetben csúcsosodott ki, amelyben pesszimizmusa és gyásza teljes erővel megmutatkozik. A La Nuit nem csupán művészi, hanem érzelmi katarzis is, amely feltárja Druillet legsötétebb, legőszintébb gondolatait az életről, a halálról és az emberi létezés végső értelmetlenségéről. Ez a mű egy olyan pillanatban született, amikor a szerző maga sem volt biztos benne, hogy folytatni akarja-e a munkát – ám paradox módon éppen ez az alkotás segített neki abban, hogy új irányt találjon.
Ez az album grafikailag az egyik legkidolgozottabb munkája, amelyet innovatív színezés, merész szerkesztési megoldások és egy kétségbeesett történet összefonódása tesz különlegessé. A művész számára, akit élettársa halála mélyen megrázott, a könyv a fájdalom feldolgozásának egyik módja volt.
Druillet világai közül a La Nuit a legsötétebb és a legnihilistább.
Itt már nincs hős, nincs remény, és a történet sem kínál semmiféle kiutat.
A sztori egy züllött emberiségről szól, amely anarchista, Mad Max-szerű bandákba szerveződve nem a túlélésért vagy egy jobb világért küzd, hanem egyetlen dolog hajtja őket: egy szuperdrog megszerzése. A céljuk egy „kék raktár” kirablása, amely az egyetlen forrása annak az anyagnak, amely életben tartja őket ebben az őrületbe süllyedt világban. Ezek a kvázi zombi figurák nem élni akarnak, csupán vegetálni a pusztulás szélén, és a drog az egyetlen kapaszkodójuk ebben a kaotikus, haldokló civilizációban. A bandák egyfajta laza, beleszarós rock’n’roll életérzést is képviselnek. Ők a szabadság, az anarchizmus és az élet nyers erejének megtestesítői. De hogy elérjék céljukat, szembe kell nézniük a rend és a semmi ügynökeivel. Itt már nincs erkölcsi polarizáció, nincs klasszikus jó és rossz harca – csupán a pusztulás két pólusa ütközik egymással. Végül nincs happy end. Sőt, még az ellenkezője sem.
Salammbô-trilógia – Képregény, amely festményként él tovább
Philippe Druillet 1980-ban debütáló trilógiája egy igazán különleges alkotás, amely Gustave Flaubert proto-fantasy regényén, a Salammbô-n alapul. Ez a mű nemcsak történetében, hanem vizuális megoldásaiban is radikálisan eltér mindentől, amit addig a képregény médiumában megszokhattunk. Szecessziós, grandiózus, túláradó – igazi festői látomás, amely Druillet egyéni fantáziavilágát és Flaubert eredeti szövegét ötvözi, ám az adaptáció nem tér el lényegesen az eredeti regénytől. Leszámítva a bevezetőt, ami megmagyarázza Lone Sloane jelenlétét Salammbô világában, a történet hű marad Flaubert művéhez. Ez tehát több mint képregény: irodalom a javából.
A történet középpontjában Mathô/Sloane áll, a barbár hadvezér, aki Karthágó elpusztítására és Salammbô hercegnő meghódítására törekszik. Ez a hadjárat gigantikus, kétoldalas csatajeleneteket eredményez, amelyek tökéletes terepet biztosítanak Druillet művészi kreativitásának teljes kibontakozásához.
A trilógiában Druillet folyamatosan feszegeti a képregény vizuális határait. Új technikákat próbál ki, festészethez közelítő megoldásokkal dolgozik. Oldalai klasszikus vásznakra emlékeztetnek, és több illusztrációja ténylegesen festményként is reprodukálásra került. A kompozíciók és a színek túláradó, expresszív ereje miatt a történet egyes képei a klasszikus művészet szintjére emelkednek.
Druillet itt már nem csupán képregényrajzoló – hanem egy kortárs festő,
aki éppen ezt a formát választotta. És hogy mindez képregényként jelenik meg?
Ne hagyd, hogy a forma megtévesszen. A tartalom a lényeg.
Druillet és a filmek
Philippe Druillet nem csupán képregényművész – életműve átnyúlik a film, az építészet, a rockopera, a festészet, a szobrászat és a digitális művészet világába is. Eklektikus, olykor barokkos stílusa szinte természetes módon kapcsolódott össze a színház és a díszlettervezés világával, ahol monumentális látásmódja teljes pompájában érvényesülhetett. Bár karikaturistaként és illusztrátorként is ismert, ezek számára inkább a „hazai pályát” jelentették. Klasszikus képregényes munkáján túl azonban óriási kísérletező kedvvel vetette bele magát más médiumokba is.
1971-ben a Volume, majd 1973-ban az Italiques című televíziós műsorok díszleteit tervezte, ennek sikere hozta el számára a zsírosabb filmes melókat. 1977-ben a látványtervező csapat tagjaként William Friedkin A félelem ára (Sorcerer) című filmjén dolgozott, amely a legendás 1953-as francia Félelem bére modern feldolgozása volt. Közreműködött továbbá Rolf Liebermann Wagner-interpretációjának sci-fi operaváltozatában, amelyet az Opéra de Paris mutatott be.
Na meg az opera és színházdíszletek. Szerzőnk eklektikus, olykor barokkos stílusa nagyon is illik a színházhoz, ezért tán nem meglepő hogy néha díszlettervezőként is dolgozott. Karikaturistaként és illusztrátorként is ismerhetjük, de ez egy grafikus hazai pályája. Klasszikus képregényes munkáján kívül Druillet az építészet, a rockopera, a festészet, a szobrászat és a digitális művészet területén is tevékenykedett. 1971-ben a Volume, majd 1973-ban az Italiques című televíziós műsorok díszleteit is Ő tervezte, ez hozta el neki a zsírosabb filmes melókat is. Tervezőként dolgozott A félelem ára (1977) című William Friedkin filmen is. Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején közreműködött Rolf Liebermann Wagner Űroperájában az Opera de Parisban, és 1984-ben megalapította a Space Art Créationt. 1984-ben Druillet megalapította a Space Art Créationt, egy olyan művészeti stúdiót, amely különböző projektekben egyedi vizuális megoldásokat és futurisztikus látványvilágot dolgozott ki.
1990-ben ő rendezte William Sheller Excalibur 11 című dalának videoklipjét.
Valószínűleg William Sheller Excalibur 11 klipjén végzett munkája is közrejátszott abban, hogy később Amélie Auberttel és Benjamin Legranddal közösen megalkotta a 40 epizódos Xcalibur című animációs sorozatot, amelyet 2002-től vetített a Canal+. 2005-ben Druillet a Les Rois maudits (Az átkozott királyok) című televíziós minisorozat remake-jének grafikáját készítette, amely egy történelmi drámaadaptáció volt. Ezen kívül megtervezte a háttér díszleteinek nagy részét, amelyek monumentális, erőteljes atmoszférát adtak a sorozatnak. Továbbá Carl Orff Carmina Buranájának és Verdi Requiemjének színházi díszletein is dolgozott,
2013-ban jelent meg a Cosmic Machine – A Voyage through French Cosmic & Electronic Avantgarde 1970-1980 című válogatásalbum, amely a francia elektronikus és avantgárd zenei színtér legfontosabb alkotásait gyűjtötte össze. Az album borítóját Druillet készítette.
Moebius közbenjárásának köszönhetően Druillet rövid időre csatlakozott Alejandro Jodorowsky legendás, soha meg nem valósult Dűne-adaptációjához. Ez az együttműködés azonban mindössze néhány percig tartott, noha Druillet grandiózus sci-fi víziói tökéletesen illeszkedtek volna a projektbe, azonban Jodorowsky számára a tarot volt az élet minden aspektusának kulcsa – minden napját azzal kezdte, hogy kiterítette a kártyákat, és döntéseit is a tarot értelmezése alapján hozta meg. Druillet viszont egyáltalán nem érdeklődött a tarot iránt – sőt, határozottan elutasította, hogy ennek bármilyen szerepe legyen az alkotói folyamatban.
Az eredmény? Jodorowsky rögvest kirúgta.
Philippe Druillet on Jodorowsky’s Dune
Már pályája kezdetén készített filmplakátokat, amelyek az ő egyedi, grandiózus és részletgazdag stílusát tükrözték. Egyetlen képben kellett összesűrítenie a filmek vizuális és narratív esszenciáját – ami számára nem jelentett akadályt, hiszen mindig is a monumentális, epikus látványvilágok mestere volt.
Legismertebb filmplakátjai közé tartoznak: A tűz háborúja (La Guerre du feu, 1981); A rózsa neve (Le Nom de la rose, 1986); Yor, the Hunter from the Future (1983).
Az élő legenda
A nagy francia úttörő képregénygeneráció tagjai közül egyre kevesebben élnek. A sci-fi képregény „szentháromságából” már Moebius és Mézières is eltávozott – utóbbi 2022-ben. Philippe Druillet azonban még mindig itt van, egy élő intézmény, aki nemcsak művészként, hanem emberként is hatalmas utat járt be. Nem egy családi tragédiát kellett feldolgoznia, melyek művein keresztül szűrődnek át hozzánk. Nem közvetlen önéletrajzi formában, hanem fantáziadús, narratív formába öntött képi ábrázolásokon keresztül., amelyek egyszerre jelentettek számára feldolgozást és gyászmunkát.
Bár nálunk kevéssé ismert, Druillet neve régen túlnőtt Franciaország határain.
A sci-fi és fantasy képregény egyik legmeghatározóbb alakja, aki művészetével
nem csupán a képregény, hanem a vizuális kultúra egészét alakította.
Látványvilága a mai napig inspirációként szolgál képregényrajzolóknak, filmeseknek és digitális művészeknek. A képregénykészítés egyik legnagyobb zsenije, aki a tudományos-fantasztikus képregények egyik legnagyobb alakjaként vonult be a történelembe. Sokan Őt tartják minden idők egyik legrészletgazdagabb rajzolójának.
Philippe Druillet – This Might Be the Most Detailed Art You’ve Ever Seen??
Egyszer így fogalmazott: „A materializmus és a spiritualitás hiánya megöl minket, de a mágia és a babonák is életveszélyesek.”
Gyakran játszik az abszurditással, a groteszk tragikumával és a kegyetlen iróniával, amely hőseit és olvasóit egyaránt váratlan helyzetekbe sodorja.
Egyik ikonikus példája:
„Köszönöm, kis tolvaj, megszabadítottál a varázslattól, amely foglyul ejtett! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM!
– Ó, nincs mit, Sárkány Úr!…
– Nem, nem, et tényleg nagy dolog, így jár neked a jutalom! És mivel nagyon éhes vagyok, hogy megjutalmazzalak, megtisztellek azzal, hogy megeszlek.”
Druillet világa szénfekete, és a humora is ugyanolyan. Mégis, ez a sötét hajó mindig átvitte Lone Sloane-t a képmutatás hegyein és a giccstengereken.
