Ha a punk valóban selejtet (szemetet) jelent, akkor érdemes újra és újra guberálni az idő kukájában. Nem pusztán nosztalgiából, hanem mert néhány elfeledett darab időközben történelemmé vált. Hosszú hallgatás után Alison Braun is beletúrt az archívumba, és nyilvánosságra hozta a nyolcvanas évek dél-kaliforniai underground hardcore punk színteréről készült fotóit – egy korszak képeit, amikor még senki sem sejtette, mi nő ki a klubok félhomályából, az izzadságszagú termekből és az önszerveződő koncertek káoszából.
Akkoriban a Circle Jerks, a Suicidal Tendencies, a Black Flag vagy a Dead Kennedys neve jószerivel nem jelentett többet egy kézzel írt plakátnál vagy fénymásolt szórólapnál. Egy lokális, dühös és elszánt közeg részei voltak, amelynek jelentőségét akkor még sem a sajtó, sem a zeneipar nem ismerte fel. Kevés videó, kevés kép maradt fenn. A koncertek emlékei gyakran csak szóbeszédként éltek tovább: „ott voltam”, „állítólag ez történt”. Braun felvételei éppen ezért kordokumentumok, függetlenül a zenei ízléstől. Képeiben egyszerre van jelen a dél-kaliforniai hardcore színtér nyers energiája, kontrollálatlan agressziója és sajátos közösségi kohéziója. Ezek a fotók azért bírnak különös súllyal, mert egy olyan korban készültek, amikor a vizuális emlékezet szűkös volt. Nem létezett állandó dokumentálás, nem volt vizuális zaj: ami megjelent, az létezett, ami kimaradt, az könnyen eltűnt. A szemét mára történelmivé patinásodott. Utazzunk vissza az időben, és tapasztaljuk meg, milyen volt a punk négy évtizeddel ezelőtt.
Koncertek, képek és sztorik
Sucidal Tendencies
„Káosz uralkodott Venice-ben.” Alison Braun így emlékszik vissza a korai Suicidal Tendencies koncertekre, amelyek rendszerint a Venice Beach környékén zajlottak, még jóval azelőtt, hogy a zenekar országos – majd nemzetközi – ismertségre tett volna szert. A színpad előtt és körül nem egyszer elszabadultak az indulatok: a koncertek gyakran végződtek lökdösődéssel, verekedéssel, rendőri jelenléttel.
Ma már erre kevesen emlékeznek, de Mike Muir veszélyes figura volt, chicano banda kapcsolatokkal, ami miatt sok klubtulajdonos és szervező egyszerűen nem merte meghívni a Suicidal Tendencies-t. A zenekar egy külön világ volt a hardcore punkon belül is, saját közönséggel, saját szabályokkal.
Mike Muir / Suicidal Tendencies, Perkins Palace (1983)
John Macias – Circle One
A Circle One neve ma már sokak számára ismeretlen, hatásukat azonban nehéz túlbecsülni a korai hardcore punk fejlődésében. John Macias karizmatikus, ugyanakkor megosztó és végső soron tragikus figura volt a színtéren. Nem érte meg a 30. születésnapját. Mivel nem annyira közismert, érdemes róla kicsit bővebben kitérni.
A banda 1980-ban alakult. Macias dalszövegei gyakran foglalkoztak a rendőri erőszakkal, a rasszizmussal és a társadalmi kirekesztéssel, ugyanakkor – a hardcore punk világában szokatlan módon – több, kifejezetten pozitív, felemelő üzenetet hordozó dalt is írt. Ezek részben keresztény hitéből táplálkoztak, ami különös fénytörést kap Macias halálának körülményei ismeretében.
Henry Rollins, a Black Flag frontembere később úgy emlékezett vissza Maciasra, mint a „punk rock színtér jótét lélekbírájára”. Olyan emberként írta le, aki rendszeresen megállította a verekedéseket a koncerteken, és arra kérte a punkokat, hogy egymás ellen fordulás helyett az egységet és a békét válasszák. Egy olyan közegben, amelyet gyakran kizárólag nihilizmussal és erőszakkal azonosítanak, Macias alakja máig zavarba ejtő kivétel maradt. Úgy tartják, hogy a Circle Jerks ikonikus, táncoló punkfigurájának (Skank Kid – Shawn Kerri rajza) egyik ihletője is John Macias volt.
Macias körül már életében legendák születtek. Ennek nagy része abból fakadt, hogy hajlamos volt már-már lovagi gesztusokkal, nagylelkűen védelmezni a gyengébbeket – akár a rendőrséggel szemben is. Henry Rollins egy visszaemlékezésében felidézett egy estét, amikor ketten együtt ettek az Oki Dog-ban. Egy rendőr odalépett hozzájuk, és annyit mondott: „tűnjetek el, bxzik”. Rollins távozni készült, Macias azonban felállt, és némán, mozdulatlanul bámulta a rendőrt – addig, amíg az végül hátrálni kezdett, majd elment.
Egy későbbi telefoninterjúban Jody Hill, a Circle One dobosa arról beszélt, hogy Macias számos fiatal punkot vett maga mellé, akik idővel „A Család” néven váltak ismertté. Hill ezt a csoportot Macias iránt feltétlenül lojális közösségként írta le. Bár előfordult, hogy Macias távollétében bajt okoztak, Hill hangsúlyozta: Macias képes volt őket jó ügyek mögé állítani, és rendre lecsillapítani a konfliktusokat. Ez azért különösen fontos, mert Macias halála máig nehezen értelmezhető. Tény, hogy depresszióval küzdött, és kezelés alatt állt, ugyanakkor éppen ő volt az, aki rendszeresen balhékat csillapított le.
A történet vége röviden: 1991. május 30-án John Maciast egy Santa Monica-i rendőr lőtte le. Mindössze 29 éves volt. A rendőrségi jelentés szerint Macias „Istenről kiabált”, miközben két civil felé hadonászott. Amikor a rendőrök a helyszínre érkeztek, az egyikük nem a helyzet deeszkalálására törekedett, hanem tüzet nyitott. A hivatalos indoklás szerint Macias alkarjára dobott kabátja „arra utalt, hogy fegyveres lehet”. Valójában fegyvertelen volt.
A rendőrségi beszámoló további paradoxont rögzít: az első lövés után Macias a rendőrök felé indult, magyarázkodva. A jelentés szerint ez szolgált indokul arra, hogy a lövöldözést folytassák. Macias összesen négy lövést kapott. Ez a koncertfelvétel a halála előtt pár nappal készült.
Circle One – Beware
Danny Slam és Drew Bernstein – America’s Hardcore
Danny Slam és Drew Bernstein nem maradtak sokáig a zenebizniszben, ám a hatásuk annál nagyobb volt. Az America’s Hardcore a nyolcvanas évek elején az elsők között képviselte a straight edge szemléletet a dél-kaliforniai hardcore szcénában: tisztán élni, józanul jelen lenni, fegyelmezetten szembemenni mindazzal, amit a külvilág a punkhoz automatikusan társított.
Drew Bernstein később más terepen vált ismertté: a Lip Service alapítójaként a gót, metal, punk és rock szubkultúrák egyik meghatározó ruházati márkáját hozta létre. A zene helyett a vizuális nyelv lett az eszköze, de a gondolkodásmód változatlan maradt. Alison Braun és Drew gyerekkori barátok voltak. Személyes emlékei szerint Bernstein szüleinek garázsában működött egy rögtönzött szitanyomtató, ahol saját pólókat készített – jóval azelőtt, hogy a merch tudatos iparággá vált volna. Braun úgy fogalmaz: „Drew volt a tökéletes alternatív marketinges. Ujjlenyomatai ott vannak a dél-kaliforniai hardcore mozgalom vizuális világán, a pólókon, a grafikákon, a kézzel gyártott identitáson.”
Jack Grisham a T.S.O.L.-ból
Érdekes és egyben tanulságos kutatási téma lehetne, hogy egy adott korszakban kik számítottak nagy névnek – és végül kik maradtak azok később is. A T.S.O.L. (True Sounds Of Liberty) esetében sokan biztosra vették, hogy megkerülhetetlenek lesznek. „Hangulatos, dallamos és dacos – a kívülállók filmzenéje” – így írták le őket kortársaik.
A Jack Grisham vezette T.S.O.L-nek, olyan mára legendássá vált bandák voltak az előzenekarai, mint a Dead Kennedys, a Bad Religion vagy a Butthole Surfers.
A zenekar 1978-ban alakult, korai anyagaikon markánsan jelen volt a horrorpunk és a sötét, deathrockos hangulat. Később azonban irányt váltottak: zenéjük egyre inkább a rockosabb, metalosabb formák felé mozdult el – hard rock, heavy metal, glam elemekkel. Ezt a váltást a rajongók nem nézték jó szemmel. Az 1990-es Strange Love album a zenekar pályájának mélypontjaként vonult be a köztudatba: kereskedelmi és kritikai értelemben is bukásnak számított. De igazságtalan lenne innen megítélni a T.S.O.L.-t. Diszkográfiájukban bőven akadnak erős dalok és korszakos pillanatok.
HR és Dr. Know – Bad Brains, Santa Barbara
A Bad Brains nem kaliforniai zenekar. Washington, D.C. utcáiból indultak, mégis az első pillanattól kezdve legendaként kezelték őket a nyugati parton is. Nem vendégek voltak, hanem események. Villámgyors hardcore punk ütközik a lélekkel teli reggae-vel.
A színpadon HR és Dr. Know maga volt a koncentrált energia: kontroll és kontrollvesztés egyszerre.
A tömegben egyébként ott áll William DuVall is, aki ekkor még a Blast tagja volt. Később az Alice in Chains frontembere lett.
A morcos Fekete Zászló alatt
„Az egyetlen igazán barátságtalan zenekar, akit valaha fotóztam, a Black Flag volt” – emlékszik vissza Alison Braun. „A zenekar körül dolgozott egy road, aki kifejezetten ellenségesen viselkedett velem, rendszeresen megpróbált ellökni, megrúgni, fizikailag megfélemlíteni, valahányszor meglátott a kamerával.”
Utólag sem értette, mitől jelenthetett fenyegetést egy 16 éves lány egy fényképezőgéppel. A következmény prózai és beszédes: alig maradt fenn képe a Black Flagről. Nem esztétikai vagy művészi döntés volt ez, hanem kényszerű hiány – egy dokumentált korszak fehér foltja. A hardcore színtér többi részén azonban egészen más tapasztalatai voltak. Braun szinte mindenhol szívesen látott fotós volt.
Vigyázz, ha fura nevű zenekarok koncertjére mész!
Persze, ha punk zenéről van szó, ezt azért nehéz kikerülni. Más korszak volt, más körülményekkel – és az Egyesült Államokban sem működött minden olyan flottul. Alison Braun több cikkben is felidéz egy különösen emlékezetes Dead Kennedys koncertet, ahol a közönség már az első percekben elvesztette az önkontrollt. Olyan erővel rugdosták a falakat, hogy az egész helyiség remegni kezdett.
Amikor Braun felment a színpadra fotózni, akkor realizálta, hogy a színpad is ide-oda ingott, a világítást tartó állványok megroggyantak, az egész épület a szétesés határán volt. Braun akkor 17 éves volt, és később bevallotta: komolyan attól tartott, hogy tömegbaleset lesz. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor egy koncertet önként elhagyott.
A katasztrófa végül elmaradt – részben Jello Biafra helyzetfelismerésének köszönhetően. Biafra leintette a zenekart, majd – a maga ironikus módján – politikai szónoklatba kezdett. Ezzel hűtötte le a tömeget, akik az ilyesmit mindig unalmasnak tartják, még egy aktivista punkzenekar koncertjén is.
Mindezek ellenére Braun mérlege kimondottan pozitív. Több száz koncertet fotózott végig, és mindössze egyetlen alkalommal sérült meg komolyabban, ami egy Butthole Surfers koncerten történt. Valaki leugrott a színpadról, és véletlenül fejbe rúgta. Braun eszméletét vesztette, és onnantól kezdve semmire sem emlékszik. Elmondása szerint néhányan hátravonszolták a helyszín egyik sarkába, a falnak támasztották – vele együtt az összes felszerelését is. Ott tért magához.
Alis(on) a Punkcsodaországban
„Az első fényképezőgépemet egy Pentax K1000-et édesapámtól kaptam, aki noha amatőr volt, de komolyan vette a fotózást, így nemcsak egy eszközt adott a kezembe, hanem bevezettet a fény törvényeibe és a sötétkamra rejtelmeibe is. Közösen utaztunk a Yosemite National Parkba, ahol mamutfenyők és vízesések között tanultam meg, mit jelent a türelem, a kompozíció, a természet időtlensége. Apám azt szerette volna, ha természet- vagy tájfotós válik belőlem. Nem így lett.”
Alison már tizennégy évesen titokban elszökött az éppen szárba szökkenő punk- és reggae-bulikba. Mire tizenhat lett, a szcéna számos pontján ismerős arc volt – nemcsak jelen volt, hanem fotózott is. Ebben a turbulens időszakban jókor volt, jó helyen.
Korábban már ITT foglalkoztunk Janette Beckman munkásságával, ahogyan Martha Cooper történetével is. Mindkettőjük pályája jól mutatja, hogy egy kilváltképp szerencsés korszak volt abból a szempontból, hogy sok minden formálódott egyszerre. Alison Braun ebben az értelemben az amerikai Beckman.
„Felfedeztem a törzsemet a Sunset Strip-en, és a fényképezőgépem segítségével résztvevőből dokumentálóvá, majd elemzővé váltam” – emlékszik vissza. Az első tudatos fotózás egy Wasted Youth koncerthez kötődik, 1981-ben. Az első kép lett az origó: az a pillanat, ahonnan több ezer felvétel indult el, egy kor, egy hely és egy robbanásszerű új hangzás személyes dokumentumai.
Alison Braun a nyolcvanas évek elején kezdett fotózni Los Angelesben és Kalifornia különböző pontjain, amerre éppen eljutott. Ezzel a lehető legkorábban kezdte dokumentálni a helyi punk és hardcore színteret – még mielőtt az tudatosan saját múltat gyártott volna magának. Kezdetben az édesapja vitte el a koncertekre: Alisonnak még jogosítványa sem lehetett, és a szülők érthető módon aggódtak érte. Később azonban világossá vált számukra, hogy – vad punkok ide vagy oda – ezek az események nem voltak veszélyesebbek, mint bármi más abban az időszakban. Végül egyedül is elengedték.
„Még középiskolás voltam, amikor már országos szinten publikáltam. Több mint kétszáz zenekart fotóztam le, és hatalmas képgyűjtemény jött össze” – mondja Braun. Képei rendszeresen megjelentek olyan meghatározó punk lapokban és fanzine-ekben, mint a Maximum Rocknroll, a Flipside és számos más korabeli kiadvány.
A zenekarok listája, amelyeknek a legkorábbi időszakát dokumentálta, szinte felfoghatatlan. Fotói bizonyítják, hogy ott volt a Black Flag, a Descendents, a Circle Jerks, a Bad Religion, a The Dickies, a Fear, a Social Distortion, a Youth Brigade és az Adolescents korai koncertjein.
De nemcsak a helyi szcéna szereplőit fotózta. A dél-kaliforniai klubokon keresztülhaladó nemzetközi zenekarokról is készített felvételeket: a GBH, a The Exploited, a Ramones, a Dead Kennedys, a The Adicts, a DOA, a Bad Brains, a Discharge, a Misfits vagy az SNFU mind megfordultak a lencséje előtt.
Továbbá ott volt számtalan „kis” zenekar is, amelyek benépesítették a dél-kaliforniai undergroundot. Nem egy esetben szó szerint az első turnéjuk első állomásain dokumentálta őket: Battalion of Saints, Channel 3, Aggression, Decry, Wasted Youth, Dr. Know, 45 Grave, Bl’ast, Shattered Faith és Sin 34 esetében is. Elképesztő lista.
A nyolcvanas évek elején nem léteztek groupchatek, nem voltak instastoryk, nem volt egyszerű megtudni, mikor és hol történik valami érdekes. Az underground valóban underground volt. Információk kis, eldugott lemezboltok pultjain hagyott szórólapokról, az LA Weekly klublistájáról vagy a jó öreg szájhagyomány útján terjedtek. Ha valaki tudott egy jó buliról, szólt a többieknek – ennyi volt a rendszer.
Alison Braun jó kapcsolatban állt a Circle Jerks dobosával, Lucky Lehrerrel, akitől gyakran kapott tippeket arról, mit érdemes megnézni. Egy idő után Braun neve már minden vendéglistán ott szerepelt, de visszaemlékezései szerint a koncertek amúgy is meglepően olcsók voltak. Nem a belépő jelentette az akadályt, hanem az, hogy egyáltalán értesülj róluk.
„Eleinte minden fellépő zenekart lefényképeztem – még akkor is, ha utáltam őket, vagy soha nem hallottam róluk” – mondja Braun. „Tisztában voltam a felvételeim történelmi jelentőségével.” Ez a hozzáállás később óhatatlanul változott: ahogy a fotózás technikailag és anyagilag is egyre drágább lett, a válogatás szükségszerűvé vált. De az alapelv már korán rögzült: nem ízlés, hanem jelenlét alapján dokumentálni.
Ennek a több mint egy évtizedes munkának lett összegzése az In the Pit – Punk Rock Photos 1981–1991 című fotóalbum, amely a nyolcvanas évek és a kilencvenes évek elejének emlékeit sűríti egy kötetbe. Egy korszakot, egy helyet, egy szcénát – belülről. Van ebben az egész történetben egy különös irónia is. Mikor hagyta abba Braun a koncertfotózást? Pont akkor, amikor a kilencvenes évek elején Seattle-ben robbant a következő nagy hullám.
„Továbbtanultam Oregonban. Voltak barátaim Seattle-ben, és úgy éreztem, itt az ideje elkezdeni a felnőtt életemet” – emlékszik vissza. Átköltözött, jelen volt a grunge korai időszakában, de koncertfotókat már alig készített. 1994 környékén nagyrészt visszavonult a fotózástól. Azóta – nem meglepő módon – visszatért.
Sőt, olyannyira jelen volt a korai grunge-időszakban, hogy készített felvételeket a kevéssé ismert Gruntruckról, valamint a Mookie Blaylockról is. Utóbbi név ma már leginkább lábjegyzet a zenetörténetben, de rövid ideig – néhány koncert erejéig – ez volt a Pearl Jam neve. Alison Braun ott volt, amikor ez még nem jelentett semmit. Elkapta a pillanatot – és le is kapta. (A grunge-ról és a Pearl Jamről szóló cikkünk ITT olvasható.)
Braun érdeklődése soha nem szorítkozott kizárólag a punkra és a hardcore-ra. Időről időre metal koncerteken is megfordult, és olyan zenekarokat fotózott, mint a Motörhead, a King Crimson, a Voivod – és számos más, mára ikonikus státuszba emelkedett előadót. A közös nevező nem a műfaj volt, hanem az intenzitás.
Végül érdemes teret adni egy tárgyilagos összegzésnek is, immár nem fotós, hanem tapasztalati nézőpontból: „Miután több mint kétszáz zenekart fotóztam, és közel ezer koncerten dolgoztam, elmondhatom, hogy összességében pozitívak a tapasztalataim. Őszintén szólva a koncerteken a legtöbb problémát nem a rajongók, hanem a rendőrség okozta.” – Alison Braun
Ha kedveled ezt a korszakot, és még több képet néznél meg róla, érdemes megnézni Braun aktuális munkáit a közösségi felületein.
