Az amerikai őslakosok, vagyis az indiánok, ma az Egyesült Államok lakosságának mindössze 1-2%-át teszik ki, lévén az évszázadok során drasztikusan kiszorították őket eredeti területeikről. Az, hogy a sport terén hasonló mértékben kiemelkedjenek, mint az afroamerikaiak, egyáltalán nem magától értetődő. Ennek valószínű oka, hogy míg az afroamerikai közösségek java része nagyvárosokban él, ahol több lehetőség adódik a sportkarrierre, az indián közösségek gyakran rezervátumokban laknak, ahonnan sokkal nehezebb kitörni. Kevesen tudják, hogy a sportok terén milyen gazdag hagyományokkal rendelkeznek az indiánok: egykor számos játékot űztek versenyszerűen, jóval többet, mint például mi, magyarok. Több sportág is az indián kultúrához kötődik, és ezek gyakran szolgáltak alapul törzsek közötti Powwow-oknak és versenyeknek.
A kenuzás, a szánkózás-lesiklás, a lovas és futó váltóversenyek, a kötélhúzás, valamint a lábbal és kézzel is játszható tengo, a kosárszerű labdajátékok és a lacrosse mind szorosan kapcsolódnak az amerikai őslakosok sportkultúrájához. A lacrosse, amely az Irokéz Konföderációból származik, máig az irokézek nemzeti játékának számít. Ezen kívül egyfajta lovagi torna is népszerű volt körükben, amely során a versenyzők célja az ellenfél lóról való lerántása volt – a sájen törzsek ezt olykor fabuzogánnyal tették még izgalmasabbá. Az amerikai őslakos sportolók között minden idők talán legismertebb alakja Jim Thorpe, aki amerikai futballban és atlétikában is kiemelkedő eredményeket ért el, több olimpiai és egyéb aranyéremmel gazdagítva sporttörténelmi örökségüket.
Az eddig felsoroltak csupán töredékét jelentik a bennszülött amerikaiak által játszott sportjátékoknak. Gondoljunk csak a baltadobálásra, az íjászatra vagy az olyan különleges játékokra, mint a kézzel végzett sporthalászat, amelyek mind a természetközeli életformájukhoz kötődtek. Sajnos, az életterük drasztikus korlátozásával ezek közül sok feledésbe merült, hiszen a rezervátumok már nem kínálták ugyanazt a szabadságot és életteret, amely egykor a halászó, lovagló, sportoló életmódjuk alapja volt. A helyzetet tovább nehezítette, hogy mielőtt Buffalo Bill híres vadnyugati show-ja megjelent volna, a törzsek számára tilos volt gyülekezni a rezervátumokban, így szervezett sporteseményekre sem volt lehetőségük. Érdekes módon Buffalo Bill üzleti modellje bizonyos értelemben enyhített ezen a szigoron: az általa megteremtett „Indián Disneyland” nemcsak látványosságot nyújtott, hanem lehetőséget is adott arra, hogy a törzsek újra közösen szerepeljenek és megmérettessenek.
Manapság egy régi indián sport kezd újjáéledni, amely nem csupán a hagyományok őrzését segíti, hanem
kihívásokat is tartogat – ez a váltólovaglás. Ez az extrém, embernek és lónak egyaránt kemény próbatételt
jelentő sportág ismét egyre népszerűbbé válik, életre keltve az indián kultúra vad és bátor szellemiségét.
Múlt és szellemidézés
Első rész: az elfelejtett háború
Ahhoz, hogy megértsük a jelen motivációit, a múlt bűneit is látni kell. 1862-ben tulajdonképpen háború tört ki a sziúk/lakoták és az USA között.
A dakota felkelés kiváltó okai az egymást követő kizsákmányoló intézkedések és igazságtalan szerződések sorozatában gyökereztek, amelyek célja az volt, hogy a bennszülött lakosságot kiszorítsák saját földjükről. A lázadást a lakoták Little Six (más néven Shakopee) vezetésével indították, ami véres összecsapásokhoz vezetett a bennszülöttek és a telepesek között. Bár mindkét oldal jelentős veszteségeket szenvedett, a lakoták végül vereséget szenvedtek.
A konfliktus idején az Egyesült Államok polgárháborúja zajlott, így az igazságszolgáltatás gyakorlatilag megbénult. Az események tragikus csúcspontját az ország történetének legnagyobb tömeges kivégzése jelentette, amelyet a helyi lakosok bosszúvágytól fűtve hajtottak végre. Bár Abraham Lincoln elnök több mint 200 halálos ítéletet visszavont, még így is számos embert végeztek ki brutális, statáriális körülmények között. A lázadást követő tárgyalásokon sem védőügyvéd, sem tanúk nem vettek részt, és némely eljárás mindössze néhány percig tartott. Kegyelemre esély sem volt.
A tömeges akasztás és sortűz áldozatai, énekelve, egymás kezét fogva mentek a halálba. Ez volt a legnagyobb tömeges kivégzés az Egyesült Államok történetében. 1862 karácsonyán a szeretet ünnepén.
Shakopee/Little Six a dakota lázadás leverése után Kanadába menekült, miután az Egyesült Államok katonai törvényszéke távollétében halálra ítélte. Azonban néhány évvel később elárulták, elkábították, és erőszakkal visszahozták az amerikai határon át Minnesotába. 1865. november 11-én, amikor Shakopee-t felvezették a Snelling-erőd kivégzőállványára, hogy végrehajtsák rajta az ítéletet, egy gőzvonat távoli sípja törte meg a csendet. Ekkor hagyta el száját az azóta legendássá vált mondat: „Na megjöttek a fehérek, az indiánok akkor mennek is.” Ez a keserű szavakba sűrített igazság fájdalmasan fejezi ki az indiánok sorsát: a szabadságukat és földjüket elveszítve, száműzetésre és pusztulásra kárhoztatva tűntek el saját hazájukból.
Második rész: big biznisz Little Sixben
Most ennek a törzsrésznek a leszármazottai a modern indián kulturális élet és gazdaság jelentős szereplői. Ők szervezik az indián rodeókat, a látványos lovas váltóversenyeket, és működtetik a híres kaszinóikat, amelyek közül kiemelkedik a Mystic Lake és a Little Six kaszinó. Különös érzés lehet Little Six nevével fémjelzett kaszinót látni, hiszen ez olyasmi, mintha Magyarországon Kossuth vagy Dózsa nevét viselné egy ilyen intézmény.
A rezervátumok területére vonatkozó jogi szabályozás – amely lehetővé teszi kaszinók üzemeltetését – teremtette meg az alapját ennek az üzleti modellnek. Az SMSC (Shakopee Mdewakanton Sioux Community) ma az Egyesült Államok egyik leggazdagabb és politikailag legerősebb indián törzsének számít, mintegy 1000 taggal. A törzs tagjai, akik bizonyítani tudják, hogy az eredeti Shakopee főnök közvetlen leszármazottai, havonta több mint 85 000 dollárt kapnak részesedésként a kaszinók és üdülőhelyek bevételeiből.
A kaszinók profitjának másik jelentős részét politikai lobbitevékenységre fordítják, elsősorban annak érdekében, hogy megőrizzék szerencsejáték-monopóliumukat. Ezért az SMSC aktívan dolgozik azon, hogy megakadályozza az államot saját kaszinók nyitásában más jogi kiskapuk kihasználásával. Az SMSC sikertörténete egyúttal azt is megmutatja, hogyan lehet az egykor kirekesztett indián közösségek számára modern eszközökkel gazdasági és politikai befolyást teremteni.
Mindezt azért tartottam fontosnak kiemelni, mert az indiánokról alkotott kép sok esetben kizárólag az áldozati narratívára épül, pedig a valóság ennél jóval összetettebb. Létezik egy gazdaságilag erős, politikailag befolyásos csoport is, amely nemcsak az állammal szemben érvényesíti érdekeit – időnként akár zsarolásnak is beillő lobbitevékenységgel –, hanem olyan veszélyes és extrém versenyeket is rendez, amelyeket máshol szinte elképzelhetetlen lenne látni. Ilyen például az Indian Horse Relay, amelyet sokan az első extrém sportnak tartanak.
Ez a verseny nem csupán látványos, hanem rendkívül kockázatos is: a lovak gyakran súlyosan megsérülnek, olykor végzetesen, ami miatt elaltatásuk elkerülhetetlenné válik. De nemcsak az állatok, hanem a versenyzők is nagy veszélynek vannak kitéve – a bukások és sérülések itt mindennaposak. A közönség azonban odavan a dráma és az adrenalin keverékéért, ahogy a vér és az izgalom sem maradhat ki a képletből. Az illegális fogadások jelenléte pedig olyannyira magától értetődő, hogy még említeni sem szükséges.
Ez Amerika minden szépségével, szörnyűségével és a maga bonyolult szituációival. Most közelebbről is bepillantunk ebbe az izgalmas és ellentmondásos világba, amely az Indian Horse Relay köré épül.
Az SMSC kaszinós törzs, a pénzügyi sikerből fakadó lehetőségeiket és a sziúk mélyen gyökerező lóimádatát kihasználva, újraélesztette az Indian Horse Relay versenyt, amelyet Amerikában gyakran „First Extreme Sport” néven emlegetnek. Ez a szenvedély nem véletlen: a sziúk, illetve a lakoták, lovas nemzetként tekintenek magukra – ezt szó szerint így vallják, akárcsak mi, magyarok. Az Indian Horse Relay így nem csupán egy sport, hanem a kultúrájuk és identitásuk kifejeződése, amely a hagyományok megőrzésének és modern szórakoztatásnak különös ötvözetévé vált.
A szakértők véleménye szerint az Indian Relay több mint 100 éve szorosan kötődik a rodeókultúrához,
gyakran a rodeó öccsének is nevezik. Ennek ellenére mégsem válhatott széles körben ismertté,
leginkább a rasszizmus és a szegregáció miatt, amelyek hosszú időn át gátolták a bennszülött
kultúrák és hagyományok szélesebb körű elismerését és elfogadását.
Az Indian Relay története szorosan összefonódik az amerikai őslakosok történelmével, hiszen már a kezdetektől fogva versenyként funkcionált. Eredeti célja a harci lovak készségeinek fejlesztése és az indiánok hadi gyakorlatának tökéletesítése volt. Azonban ezt a hagyományt a szövetségi kormány betiltotta, később a fehér rodeók kisajátították, míg végül az indiánok visszaszerezték maguknak. Mára komoly marketing áll mögötte, ami hozzájárult ahhoz, hogy szélesebb körben ismertté váljon.
Az indiánok amúgy is rajonganak mindenért, ami veszélyes – a rodeót sem kivétel. Az első Mystic Lake Derby 2013-ban került megrendezésre, amikorra a különböző törzsek és közösségek már kellően erős csapatokat tudtak kiállítani. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az Indian Relay-nek ne lenne régre visszanyúló hagyománya. Az őslakosok mindig is hírhedten durva és veszélyes lovasversenyeket szerveztek – elég csak az Omak Suicide Race-re gondolni, amelynek brutalitása és nehézsége ma is legendás. Hasonló versenyeket egykoron a huszárok és katonák is rendeztek, ahol kombinált terep- és akadályversenyeken mutathatták meg bátorságukat és ügyességüket.
Maga az indián lovasváltó így néz ki.
A szabályok… elég lazák
Ne ess le, és lehetőleg próbálj meg életben maradni.
A bennszülött sportolók nyereg nélkül, szőrén ülik meg a lovakat így száguldoznak, minden biztosítás nélkül. A verseny lényege, hogy a lovasok egy-egy kört tesznek meg az adott lóval, mielőtt leugranának róla és átváltanának a következőre – ezt a folyamatot háromszor ismétlik meg, mielőtt a győztes áthalad a célvonalon. Örült hajsza, a cseréknél gabalyodás, taposás és balesetveszély. Aki jártas a lovaglásban, az pontosan tudja milyen nehéz a szőrén megülni a lovat és mennyire könnyű leesni róla.
A csapat tagjai: kapitány, beállító ember, mugger/rabló, lovas, és persze a lovak.
Amíg a hét lovas felsorakozik a rajtnál, a háttérben izgalmas és egyben veszélyes csapatmunka zajlik. A boxokban a csapatkapitány irányítja a műveleteket, miközben egy „beállító ember” és egy „mugger,” felügyeli a két tartalék lovat, amelyek a második és harmadik szakaszt futják. A mugger szó szerint elkapja a cserélendő lovat: amikor a lovas az első lóval, majd a másodikkal megkerüli a pályát, a mugger a versenyló elé veti magát, hogy lelassítsa.
Ez a feladat rendkívüli ügyességet és bátorságot kíván, hiszen a lovas csak az utolsó pillanatban lassítja a ló tempóját, mielőtt már át is ugrik a friss lóra, a muggerre hagyva a „megbokrosodott” állat lerendezését. A cserék közben gyakran kaotikus jelenetek alakulnak ki: nem ritka, hogy a mugger a földön találja magát egy közel féltonnás versenyló patái alatt.
Ahogy Byard Kirkaldie, a Mountain River csapatkapitánya fogalmaz: „Ez a modern kori hadviselés – vannak, akik csak azért jönnek ki, hogy lássák a vad dolgokat, amit máshol már nem láthatsz. Bikaviadalok se nagyon vannak már.”
A környező városokból ezrek érkeznek, hogy megcsodálják a tollas fejdíszben pompázó indiánokat, amint lenyűgöző ügyességgel lovagolnak – idestova 100 év után először. Az, hogy mindez milyen árat követel, azt már korábban említettük. Azonban az amerikai kultúrában a szélsőségek és az extremitás sosem álltak távol a szórakoztatás világától, és szemlátomást ez az örökség máig elevenen él.
Kis indiánok, nagy üzletek
A Mystic Lake Derby egy-egy versenynapján körülbelül 200 000 dolláros bevétellel kalkulál, amelyhez természetesen hozzájárulnak a kísérőprogramok, valamint az éttermek és egyéb szórakozási lehetőségek. A győztes számára kiemelkedő, 82 000 dolláros fődíj jár, ami még amerikai viszonylatban is figyelemre méltó összeg. Emellett azonban más jelentős versenyek is helyet kapnak a sportág palettáján.
Ilyen például a Muckleshoot Gold Cup, amelyet a washingtoni Seattle-ben rendeznek meg az Emerald Downs pályán, amely a Muckleshoot törzs tulajdonában van. Ennek a versenynek a fődíja szintén impozáns, 50 000 dollár. Minnesota, ahol az SMSC szervezi az extrém relayeket, egy aktív lópiacnak is otthont ad. A szezon csúcsidőszakában akár 1600 ló is gazdát cserélhet, ami jól mutatja, hogy ezek az események nem csupán redneck, redskins mucsai vidéki dzsemborik. Sőt, a szervezők még arra is gondosan ügyelnek, hogy ne ütközzenek időben a helyi nagy sporteseményekkel, például a Minnesota Timberwolves kosárlabdacsapat vagy a Minnesota Vikings amerikai futballcsapat mérkőzéseivel.
Az Indian Relay jövője
Az Indian Relay lovasverseny különlegessége nemcsak látványosságában, hanem abban is rejlik, hogy világszintű elterjedése meglehetősen valószínűtlen, elsősorban a veszélyessége miatt. Talán Ázsiában, a mongolok körében találhatna lelkes követőkre, hiszen ott hasonlóan nagy hagyománya van a lovas kultúrának. Az Egyesült Államokban viszont egyre növekvő népszerűségnek örvend, a vadnyugati romantikát kedvelő fehér közösségek is egyre nagyobb érdeklődést mutatnak iránta – feltéve, hogy az indiánok hajlandóak megosztani ezt a kulturális kincset.
Az indiánok, akárcsak a latinok vagy az afroamerikai közösségek, most, hogy részben felszabadultak az elnyomás terhe alól, egyre inkább képesek saját kulturális kódjaik és játékaik újjáélesztésére és megosztására. Ezek a hagyományok nemcsak az identitásuk megőrzését szolgálják, hanem színesítik és gazdagítják a világ kulturális sokszínűségét. Az Egyesült Államok kulturális térképe valójában számos egymás mellett létező közösségből és hagyományból áll, amelyek a látszat ellenére nem mindig keverednek – sokkal inkább váltják egymást. Néha lovakon.
