Az ókori világ legjobban fizetett sportolói a kocsihajtók közül kerültek ki. Nem véletlenül persze, hiszen a leggyakrabban két, illetőleg négy lóval húzott, feltuningolt harci szekerek roppant veszélyesek voltak hajtókra és a lovakra egyaránt. Az sem véletlen tehát, hogy a több esetben halálos kimenetelű kocsiversenyek idővel teljesen kikoptak a köztudatból, mígnem 1925-ben jött Ben-Hur, hogy felélessze a sportágat, ám a lovakat lóerőre, ez esetben motorkerékpárokra cserélte.
Tulajdonképpen várható volt, hogy az elkerülhetetlen modernizáció valamikor a hagyományos kocsihajtó versenyeket is eléri. Azt nem tudni pontosan, végül kinek és mikor pattant ki a fejéből az ötlet, hogy motorkerékpárokat fogjon be gyanútlan kétkerekű lovaskocsik elé, de az biztos, hogy a húszas-harmincas évek Ausztráliájában, illetve Észak-Amerikájában kimondottan népszerű sportágnak számított a motorcycle chariot racing, magyarán, a motoros harci kocsi-hajtó verseny. Elég menő, nem?
A legelső ilyet 1922-ben rendezték meg; az alapfelállás szerint egy motoros húzott maga után egy könnyű szerkezetű kétkerekű kocsit, valamint annak vezetőjét, aki valójában afféle biodíszletként funkcionált csupán, irányítani ugyanis a gondolatain kívül mást nem-igen tudott. De legalább jól nézett ki babérkoszorúval egyensúlyozva a fején, tógába bújva.
Nem sokkal később, 1925-ben mutatták be először a Ben-Hur: A Tale of the Christ című fekete-fehér némafilmet, amely átütő sikert aratott akkoriban, köszönhetően a látványosan kivitelezett harckocsizó jeleneteknek. Olyannyira elirigyelte a közönség a látottakat, hogy gyorsan fel is nyergelte a motorbicikliket, de ezúttal az ókori stílt követve, azaz a kocsikhoz két, netán négy motorkerékpárt applikáltak, de immár motoros nélkül. A római kori ruhákban feszítő hajtók így mellékszereplőkből hirtelen valódi sztárokká avanzsáltak – innentől már tényleg ők tartották kordában a száguldó „kordékat”, két kézzel a bőrből készült gyeplőkbe kapaszkodva. (Ezeket legtöbbször a motorok gázkarjához erősítették, míg a kanyarodást a járművek eltérő gázállásával oldották meg.)
A XX. századi kocsi-versenyek még abban is különböztek az ókoriaktól, hogy ezeken, mármint előbbieken jellemzően egy-egy fogat küzdött egymással, míg az utóbbiak jóval nagyobb, szélesebb pályákon zajlottak, nem ritkán nyolc-tíz versenyző részvételével.
A motoros harci kocsi-hajtó versenyek amilyen gyorsan ismerté váltak, olyan gyorsan el is tűntek a színről. Pedig a fentebb említett Ausztrália és az USA után Európába is begördültek a szekerek, no, közel sem olyan nagy csinnadratta közepette. A harmincas évek végére aztán szinte teljesen feledésbe merült mindenütt, részben a második világháború eseményei miatt. Manapság – sajnos – tetszhalott állapotában leledzik, főképp motoros bemutatókon, esetleg kaszkadőr showkon találkozhatunk vele, már ha útközben nem üt el egy Kistarcsa határában…
Végezetül következzen néhány érdekesség egyenesen Rómából, a kocsihajtók „Mekkájából”:
12 évvel ezelőtt, 2010-ben jelent meg Peter Struck a Pennsylvania Egyetem történészének tanulmánya, melyben kimatekozta, hogy Gaius Appuleius Diocles hajtó pályafutása során egészen pontosan 35,863,120 sestertiust kocsikázott össze az Örök Városban, ami nagyjából 15 milliárd dollárnak felelne ma meg.
A luzitániai születésű Diocles 18 éves korától egészen 42 éves koráig versenyzett, szám szerint 1462 győzelmet aratva. Nem volt azonban mindenki ennyire szerencsés a sporttársak közül. Sőt, igazándiból senki sem volt az. A hajtók, na meg lovaik tudniillik rendszerint korán haltak. Az egyik leghíresebb, a 2048 versenyt megnyerő Scorpus sem kerülhette el ennek megfelelően tragikus sorsát: 27 évesen egy ütközés következtében hunyt el.
