A Van Buren nővérek forró fejű, tettre kész lányok voltak! Nem lehetett nekik nemet mondani, ha ki akarták venni részüket a világháborúból. Akkor sem, ha azt motorháton tervezték. Rátermettségüket bizonyítván látványos túrára szánták el magukat az Atlanti-óceán partjaitól a Csendes-óceánig, keresztül az államokon.
1916 nyarán az Egyesült Államok készen állt az első világháborúba való belépésre. Két New York-i nővér, Augusta Van Buren (24) és Adeline Van Buren (22) lelkes tagja volt a Preparedness Movementnek, amely kampány az amerikai katonai készenlét erősítését szolgálta az országukban, az európai konfliktushoz való csatlakozás reményében.
Gussie és Addie jómódú, felső középosztálybeli családba születtek, annak minden kiváltságával és előkelő társasági élettel, de ennek ellenére, vagy talán épp emiatt, kalandos életük volt. Megtanultak repülni, megvívták meccseiket a ringben bokszolóként, lovagoltak és motoroztak. A nővérek mindenképp ki akarták venni a részüket a háborúból, de a katonaság nem engedte a nőket a harcvonal közelébe, csak vöröskeresztes főkötőben. Nekik ennél több kellett. Arra gondoltak, talán motoros futárként működhetnének közre a háborúban, olyan motorosként, akik a hírszerzési előőrsök és a frontvonalak között száguldanak a szükséges kommunikáció érdekében. Gussie és Addie úgy taktikázott, ha betöltik a motoros futár szerepét, lehetővé teszik, hogy míg ők motoroznak, addig a férfiak a fronton harcolhassanak.
Persze nem volt veszélytelen a motorosfutár lét, hiszen értékes célpontokat jelentettek az ellenfél számára információszerzés szempontjából. Valamint meglehetősen rossz útviszonyok közt lehetett csak motorozni akkoriban. De a Van Buren lányok biztosak voltak abban, hogy motoros képességeik és szívósságuk megadja nekik a szükséges készségeket a motorosfutárkodáshoz. Először azonban meg kellett győzniük a katonaságot is erről.
Tehát kidolgoztak egy tervet.
A nővérek úgy döntöttek, hogy elmotoroznak New York Citytől egész San Franciscóig, parttól-partig, annak demonstrálására, hogy a nők ugyanúgy szolgálhatnak futárként, mint akármelyik férfi. Ez abban az időben elég nehezen emészthetőnek tűnt, amikor bár a női motorosok nem voltak teljesen ismeretlenek, viszont olyan ritkák, hogy egy-egy női motoros megjelenése szenzáció számba ment: a Motorcycle Illustrated magazin akkoriban ezzel a címmel jelent meg: „Detroitnak női motorosa van.” Mármint hogy egy! Egész Detroitban.
Ha beírom az útvonaltervezőbe a New York – San Francisco távot, több mint 4700 km távolságot ad ki. Jelenlegi technikai feltételekkel és úthálózattal számolva is több mint 70 órát kell hozzá utazni, megállás nélkül.
Ez persze, jóval azelőtt történt, hogy az Egyesült Államok nagy részén, különösen Nyugaton léteztek volna aszfaltozott autópályák és a motoros utazást támogató infrastruktúra. Kevés helyen lehetett útközben üzemanyagot, vizet vagy élelmet szerezni. A nővérek úgy döntöttek, hogy az újonnan elkeresztelt „Lincoln Highway”-t követik, amely Manhattantől a San Francisco-i Golden Gate déli partjáig húzódott. Igen ám! De az „autópálya” akkor teljesen más jelentéssel bírt, mint manapság. Az autóút nagy része egyszerűen csak döngölt keréknyomok voltak.
„Hogyan védené meg magát két nő az útonállóktól? Hogyan szereznének maguknak enni és innivalót, benzint, és mit csinálnának egyedül, ha elakadnának a rossz utakon?”
Felkészülés az útra
A felkészülés érdekében Gussie és Addie hosszú távú túrákra indult New Yorkban, megszokták, hogy egész napokat töltenek a nyeregben és ki vannak téve az elemeknek. Tesztelték felszerelésüket és ruházatukat, fokozatosan növelve a megtett távolságot, míg végül úgy érezték: készen állnak!
1916. július 4-én a nővérek az Indian Motorcycles jóvoltából felszálltak a csúcskategóriás kerékpárjaikba. Mindketten a Powerplus modellen (amelyet 275 dollárért adtak el), egy 1000 köbcentis, 65 mérföld/órás végsebességű gépen. Fényszóróik gázzal működtek (valószínűleg acetilénnel), ami azt jelentette, hogy folyamatosan gondoskodni kellett ezeknek a töltöttségéről is, akár a koromsötét, vidéki Nyugat éjszakáiban is. Ezek egyszerű, de masszív motorkerékpárok voltak, amelyek képesek voltak vegyes terepen menni.
Bőrsapkát, erős védőszemüveget, bőrkabátot, bőrnadrágot, valamint térdig érő bőrcsizmát viseltek. A brooklyni Sheepshead Bay versenypályáról elindultak San Franciscóba. Mindössze három nappal korábban, Franciaországban kezdődtek a borzalmas harcok a somme-i csatában.
A Sheepshead-öböltől nyugat felé haladva átkeltek olyan nagyvárosokon, mint Buffalo, Akron, Chicago és Omaha. Az utazásnak ez a része valószínűleg nagyon kellemes volt. Voltak tisztességes utak és rengeteg hely, ahol meg lehetett állni éjszakára és készleteket felvenni. Ahogy a Sziklás-hegység kirajzolódott a távolban, elkezdődtek igazi kihívásaik.
„Nem volt útiterv a Mississippitől nyugatra” – mondta egyszer dédunokaöccsük, Robert Van Buren nagynénjei utazásáról. „Az utak csak tehénhágók, földes ösvények, kocsiösvények, ilyesmik voltak.”
Útjuk eseménytelen kezdete után a dolgok abszurd és nehéz fordulatot vettek, amint elérték a Középnyugatot.
Abban az időben sok városban, különösen Amerikában, a nadrágot viselő nők súlyosan megsértették a társadalmi rendet. Gussie és Addie éppen Chicagóból érkeztek, nyugat felé haladva a városból Illinois központján át sugárzó kis települések gyűrűjén keresztül, amikor a rendőrök megállították őket és férfias öltözéküket meglátva azonnal le akarták őket tartóztatni. Ez aztán többször is megismétlődött, amikor a nővérek olyan városokba robogtak be, amelyek nem voltak hozzászokva a motorkerékpáros nőkhöz. Különösen olyan nőkhöz, akiket nem kísérnek férfiak, és határozottan nem szoktak hozzá ahhoz, hogy a nők üljenek a nyeregben, férfiak nélkül, ráadásul nadrágban. A sorozatos feltartóztatások és akadályoztatások ellenére is kitartottak.
Eredetileg úgy tervezték, hogy augusztusra elérik San Franciscót. De az időjárás és a többszöri törvényi ütközések késleltették őket. Augusztusban, egy hónappal az indulásuk után megérkeztek a Sziklás-hegységbe. Gussie és Addie egy szentségelős pillanatban úgy döntöttek, hogy kis kitérőt tesznek, és felkaptatnak a 4300m (14 109 láb) magas Pikes Peak csúcsára, ami korabeli motoros járművekkel nem volt könnyű út. Ezzel ők lettek az első nők, akik bármilyen motoros közlekedési eszközzel elérték a Pikes-csúcsot. Innen aztán nyugat felé haladtak, amennyire csak tudtak a Sziklás-hegységen át. De nem volt könnyű dolguk a menetrendszerinti délutáni özönvízszerű esőzésekben, ami során felpuhult az út és csak úgy evickéltek a sár-dagonyás, szabálytalan ösvényeken.
Végül a motorkerékpárjaik elakadtak a iszapban. Így a nővérek kénytelenek voltak elhagyni a motorjaikat, és gyalog elsétálni a legközelebbi kis városba, Gilmanba.
A bányászvároska tele volt férfiakkal, akik nem hittek a szemüknek, amikor két fiatal nő jelent meg a dombok felől, koszos-poros férfiruhában, sárral fröcskölt bőr maskarában.
Az első megdöbbenés után a bányászok segítettek a Van Buren lányoknak kiszabadítani a motorkerékpárjaikat, és kis pihenő után újra nekivághattak lehetetlenül csúszós ösvényeknek, miközben nyugat felé tartottak. A Salt Lake City melletti száraz, magas sivatag kis híján a vesztüknek bizonyult, ahol hatalmas porvihar kerekedett és teljesen ellepve őket elveszítették a tájékozódási képességüket. Szerencséjükre egy arra elhaladó, szintén átutazófélben lévő kutató beléjük botlott. Lovaskocsija meg volt rakva vízzel és élelemmel, ellátta őket gazdagon és útbaigazította a két motoros lányt.
Célba érve, de céljaikat el nem érve
Végül, szeptember 2-án a nővérpár begurult San Franciscóba. 5500 mérföldet tettek meg, és kétszer annyi időbe telt, mint amennyivel eredetileg számoltak. A Van Buren nővérek így is csak a második és a harmadik nővé váltak, akik teljesítették a parttól-partig motoros kalandot. Mégis, egy kis benzinnel a tartályaikban úgy döntöttek, hogy nem állnak meg és még tovább mennek, dél felé haladva a part mentén, egész a mexikói Tijuanáig.
Nem találtam feljegyzést arról, hogyan tértek vissza a nővérek New Yorkba, de feltételezem, hogy nem két keréken. Mindazonáltal 5500 mérföldet tettek meg motorkerékpárjaikkal, ami bőséges bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a nők elláthatják a motorosfutár szerepét. Hazatérésük után a nővérek jelentkeztek a seregbe szolgálatra, és az amerikai hadsereg azonnal elutasította őket. Mindez három évvel azelőtt történt, hogy a nők elnyerték volna a választójogot, és a társadalom számos rétege nem volt hajlandó elfogadni a nőket addig ismeretlen szerepekben.
Bár az első világháború alatt nem lehettek motorosok, a nővérek boldog életet éltek tovább. Adeline jogi diplomát szerzett, Augusta pedig pilóta és nőjogi aktivista lett. Egyik leszármazottjuk az eredeti utazás 90. évfordulója alkalmából újra megtette az útvonalat.
2002-ben a nővéreket beválasztották az AMA Motorcycle Hall of Fame-be.
