Noha Los Angeles az Amerikai Egyesült Államok hagyományosan legszennyezettebb levegőjű városainak egyike, szerencsére manapság már közel sem olyan rossz a szitu, mint mondjuk bő hetven évvel ezelőtt, amikor egy-egy gázmaszkban flangáló ember látványa sem volt éppenséggel szokatlan a város szmogfelhőbe burkolódzó utcáin.
Los Angeles földrajzi fekvéséből adódóan roppant szerencsésnek mondható, hiszen ragyogó napsütésben fürdőző festői környezetben telnek mindennapjai. A tengerpart, az erdők, na meg a hegyek mellet van azonban valami szúrós, valami kaparó a levegőben, ami miatt jószerével az egész város fuldoklik. Ez pedig a szmog, mely nem ereszti a várost immár hosszú évtizedek óta, és amely már-már unikális arrafelé, angyalok ide vagy oda. Merthogy azzal bizonyára nem mondunk semmi újat, hogy Los Angeles-t a tengeren innen és túl is az Angyalok városaként szokás emlegetni, habár van egy másik, kevésbé ismert elnevezés is, a szintúgy hangzatos Smell-A, mely hiába kifejezetten találó, nagy karriert valamiért mégsem futhatott be.
Ahogy említettük, L.A.-ben régóta vendég a sűrű szmog. Az első, elementáris erejű találkozásra 1943. július huszonhatodikán került sor, a második világháború kellős közepén. A hirtelen mindent beborító füstködben az emberek szeme valósággal izzott, míg a torkukat mardosó érzés hatására megállás nélkül öklendeztek. Pánikukban sokan zárt helyre menekültek, mások autóba pattantak és rövid úton megpróbálták elhagyni a várost. Valóságos tömeghisztéria alakult ki, mert az a híresztelés ütötte fel a fejét, hogy másfél évvel a Pearl Harbor-i légicsapás után Japán gáztámadást intézett az USA nyugati-partja ellen. Nem erről volt szó, bár az addig talán túlzott óvatosságból beszerzett gázmaszkokat legalább ki lehetett próbálni élesben is.
Azon a nyáron többször megismétlődött a felettébb kellemetlen jelenség, minek okán elkezdték találgatni, hogy valójában mi válthatja ki. Adta magát az elmélet, miszerint az időjárás és a földrajz egyaránt okozója a szmognak, ám arra, hogy esetleg a városban cikázó gépkocsiknak is köze lehet a levegő drasztikus mértékű romlásához, nem igazán gondoltak. Holott az 1940-es években megduplázódott az autók száma Los Angeles útjain. A legóvatosabb becslések szerint is 1 millióról 2 millióra ugrott, ami természetesen komoly környezetkárosító hatással járt. Ennek volt betudható a szmog, pontosabban a kimondottan Los Angeles-re jellemző, úgynevezett oxidáló szmog. Ez legfőképp erős napsugárzás és gyenge légmozgás közepette alakul ki, méghozzá olyan helyeken, ahol még ráadásul extrém magas a közlekedés által kibocsátott szennyezés.
A legelső szmog-támadástól (smog-attack) számítva mégis kerek öt évet kellett várnia arra, hogy megszülethessen az első „kézzelfogható” tanulmány a gépjárművek hathatós szerepéről a füstköd kialakulásában, melyet Arie Haagen-Smit a Caltech cég biokémikusa publikált 1948-ben. Nem kapott azonban túl nagy figyelmet, mivel az olajipar mindenható urai pénzt és még annál is több pénzt sem sajnálva igyekeztek különböző kutatásokkal Haagen-Smit állításait megcáfolni, elbagatellizálni. Elemi érdekük volt a ködösítés, hisz’ megélhetésük múlott ennek sikerén, mit számított nekik, hogy egyesek már a saját utcájuknak a végét sem látták ekkora az átható szmogtól.
Az ötvenes és hatvanas években szinte semmit sem javult a helyzet szmog-ügyileg. Pedig a füstköd gyakran oly’ fojtogató volt, hogy az emberek – jobb híján – papírzsebkendővel takargatták a szájukat, a szülők nem engedték iskolába a gyermekeiket, miközben a sportolók szinte csak és kizárólag sportcsarnokokban, valamint tornatermekben edzettek, ahelyett, hogy mondjuk kimozdultak volna.
Az olaj-lobbinak hála a levegő minősége tovább romlott, egészen addig,
mígnem valamit feltétlen lépni kellett a városvezetőknek.
Először a gyárakat kezdték szigorúbban ellenőrizni, majd végül sorra kerültek az autók is. 1966-ban látott napvilágot az első hivatalos károsanyag kibocsátással kapcsolatos állami rendelkezés, melyet aztán több hasonló követett. Ezek hatására végre fellélegzhettek a Los Angeles-ben lakó polgárok, a levegő némileg tisztulásnak indult. A hetvenes évek elején már minden újonnan vásárolt autót kötelezően megfelelő katalizátorral láttak el, ami óriási előrelépés volt a kipufogók korábbi vadtartásához képest. Így fordulhatott elő, hogy, bár egyre több gépjármű futott fel-alá a városban, a füstköd csökkeni kezdett.
A majd’ két évtizedes semmitevés viszont bőséggel szedett áldozatokat. A növények, az állatok és persze az emberek között. Hiába javult ugyanis szignifikánsan a levegő minősége az elmúlt időkben, az a sokmillió Los Angeles-i, aki fullasztó szmogfelhőbe veszve nőtt fel, örökre megszenvedi azt. Egy 1987-ben közreadott tanulmány kimutatta, hogy a város lakóinak cirka 27 százaléka (!) erősen károsodott tüdővel kénytelen élni. Tulajdonképpen ez az ő billoguk, amit a város sütött rájuk. De nem csak a tüdőt, hanem az agyat, a szívet és az idegrendszert, illetve az anyagcserét is kikezdte az elviselhetetlen mennyiségű szmog. A gyerekek, már akit elengedtek ugye, kevésbé tudtak koncentrálni az órákon, feszültebbek és agresszívabbak lettek.
Manapság tisztább a levegő Los Angeles-ben. Jóval tisztább. Úgy 40 százalékkal a ’70-es évekbelinél, még sincs happy end. Sőt! Szerte Kaliforniába évente 10 ezren halnak meg a légszennyezettség következtében, további 1300 embernél diagnosztizálnak különböző betegséget a mérget rejtő levegő miatt.
