Egy laikusnak nehéz elmagyarázni, miért ennyire magával ragadó a gördeszkázás. Még nehezebb érzékeltetni, milyen elképesztő technikai tudás, kitartás és kockázatvállalás szükséges ahhoz, hogy bizonyos trükkök összejöjjenek. Azt viszont már magam sem értem, hogy mi visz rá egyeseket arra, hogy akár az életüket is kockára tegyék néhány tökéletes másodpercért.
Belehalni a szépségbe. Akár ez is lehetne az Arto Saari életét bemutató dokumentumfilm címe. Szerencsére nem ez lett a történet vége. A film eredeti címe Death Defying Skateboarding: The Untold Arto Saari Story – Let It Kill You, amely magyarul nagyjából így fordítható: Halált megvető gördeszkázás: Az el nem mondott Arto Saari-történet – Hadd öljön meg. Deszkás bevállalásait alapul véve Artóról nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem éppen az életigenlés mintapéldája volt. Mégis megúszta, hogy örökre a tomboló évek zsákutcájában rekedjen. Hogyan sikerült neki? Erre próbál választ adni a film.
Azoknak, akik nem ismernék, Arto Saari a modern utcai gördeszkázás egyik legnagyobb hatású alakja. Berobbanásának pontos kezdetét nehéz egyetlen pillanathoz kötni, nemzetközi áttörését azonban kétségtelenül a Flip 2002-es Sorry videójában bemutatott technikai precizitása, vakmerősége és ösztönös stílusa hozta meg számára. Aktív sportolói karrierje után sikerült „túlélnie magát”, és szépen apránként elismert fotóművésszé vált. Nyers, autentikus képeivel és egyedi látásmódjával a mai napig dokumentálja a gördeszkás és szörfös szubkultúrát, valamint azok hétköznapi pillanatait.
„Messzire szállt a finn gerelye.”
Ez a fura mondat a magyar sportközvetítés egyik elhíresült nyelvi bakija, amely a sikamlós áthallása miatt vált legendássá, mindez annak a Gyulai Istvánnak a szájából, akitől a „mekkorát nőtt a kis Pötzsch tavaly óta” örökbecsű is eredeztethető.
Hogy ennek mi köze Arto Saari történetéhez? Elsőre talán semmi. Mégis nehéz ennél szemléletesebb felütést találni ahhoz, hogy érzékeltessük, milyen valószínűtlennek tűnt a kilencvenes évek végén Finnországból eljutni a világ gördeszkázásának csúcsára.
Finnország akkoriban nem számított gördeszkás nagyhatalomnak. Nem volt komoly hagyománya, sem kiforrott infrastruktúrája, és a sportág körül sem alakult ki olyan közeg, mint Kaliforniában vagy más amerikai városokban. A hosszú, sötét telek, a fél évig tartó hideg, a hatalmas távolságok és a földrajzi elszigeteltség eleve megnehezítették a fiatalok dolgát. Már az is komoly kihívásnak számított, hogy valaki rendszeresen deszkázhasson – az pedig szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy innen valaki a profi gördeszkázás világelitjébe jusson.
Arto Saari: Finland’s Skating Phenom
Saari a finnországi Seinäjokiban született 1981-ben, első gördeszkája pedig egy Vision Gator modell volt. Édesanyja meglepő módon kezdettől fogva támogatta a gördeszkázás iránti szenvedélyét, holott sem a családban, sem a környezetükben nem volt előzménye ennek a sportnak.
Arto először 1998-ban hívta fel magára a nemzetközi gördeszkás közösség figyelmét, amikor mindössze tizenhat évesen ezüstérmet szerzett a németországi Münsterben megrendezett világbajnokságon. A verseny után Danny Way meghívta a Plan B kanadai turnéjára. Saari később úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, hogy egyszer csak érkezett egy FedEx-csomag, benne egy repülőjeggyel és egy rövid üzenettel: „Ha van kedved, gyere, ugorj be a gördeszkacirkuszba.”
Profi karrierje akkor kezdődött, amikor az Egyesült Államokba költözött, és csatlakozott a Flip Skateboards csapatához. Szó szerint törte magát a sikerért. Az nem kifejezés, hogy mindent beleadott, amit a szakma is kellőképpen honorált, így Saarit a Thrasher 2001-ben az Év Gördeszkásának (SOTY) választotta. A mai napig mindössze két európai gördeszkás nyerte el ezt a díjat, amelyet a szakmán belül a legnagyobb egyéni elismerésnek tartanak. A másik egyébként Geoff Rowley, aki egy évvel korábban kapta meg.
A díj átvétele után Saari csak ennyit mondott: „Soha nem gondoltam volna, hogy ez tényleg velem történik. Ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amelyek egyszer csak megtörténnek veled.”
Az út, amit bejárt, egészen rendkívüli. Finn tinédzserként egy idegen országban kellett megállnia a helyét, távol a családjától, egy teljesen új nyelvi és kulturális közegben. Közben egyszerre zúdult rá a hírnév, a pénz, a végeláthatatlan turnék, a partik és mindaz a kísértés, amely a profi gördeszkázás aranykorát kísérte. Gyakorlatilag egyik napról a másikra csöppent bele a sex, drugs and skate’n roll életbe.
Hogy ez a közeg sok esetben mennyire veszélyes és toxikus tud lenni, arra sajnos számtalan példa akad. Elég csak a tragikus sorsú Pappas testvérekre (cikkünk róluk ITT), a Baker körül kialakult önpusztító életformára vagy Mark „Gator” Rogowski történetére gondolni. Őszintén szólva sokszor nagyobb esély volt arra, hogy valaki rosszul jön ki ebből az életből, mint arra, hogy épségben megtalálja a saját útját.
Saari végül 2008-ban jelentette be, hogy elhagyja a Flip Skateboards csapatát. A döntésben komoly szerepet játszott csapattársa, Shane Cross tragikus halála, amely mélyen megrázta. A gördeszkás közösséget sokkolta a bejelentés, hiszen addigra Arto neve és a Flip egybeforrt.
Egy interjúban így emlékezett vissza erre az időszakra: „Egyszerűen nem bírtam tovább. Nem bírtam tovább az őrületet. Úgy éreztem, jobb továbblépni, mint ott maradni egy olyan helyen, ahová már nem érzem, hogy tartozom. Az évek során minden megváltozott, és inkább valami újat akartam felfedezni. Olyan akartam lenni, mint egy kisgyerek egy édességboltban.”
Egy másik interjúban ezt is hozzátette: „Nagyon nehéz volt, de ők [a Flip] meglepően jól fogadták. Azt hittem, eljönnek és levágják a lábaimat, de nagyon racionálisak voltak. Nehéz folyamat volt, ugyanakkor jó viszonyban váltunk el. Úgy éreztem, tovább kell lépnem. Ezzel egy időben a többi szponzoromat is lecseréltem.”
Ekkorra már jól látszott, hogy hosszú évek sodródása után Arto életében valami megváltozott. Mintha először kezdett volna tudatosan építkezni, noha akkor még maga sem tudta, hová.
A kor falára
Áprily Lajos A kor falára című versét megidézve bátran mondhatjuk: Arto deszkázása művészet, és ő tényleg wallrideolt a korszak falán.
A kétezres évek elején a modern utcai gördeszkázás még mindig a saját határait kereste. Új trükkök, egyre nagyobb és meredekebb korlátok, egyre durvább lépcsősorok stb. Saari annak a maroknyi – alig tíz-húsz fős – elitnek volt a tagja, amely kitolta a sportág addig ismert határait. Az ilyen fejlődésnek azonban mindig ára van. Erről a dokumentumfilmben is szó esik.
„Két-három másodpercért kockáztatni az életed…
utólag visszagondolva nem biztos, hogy ez volt a legjobb ötlet.”
Death Defying Skateboarding: The Untold Arto Saari Story | Let it Kill You
Amikor tinédzserként megérkezett Amerikába, sem mentálisan, sem testileg nem volt még felkészülve arra a brutális környezetre, amely a kilencvenes évek végének amerikai utcai gördeszkázását jellemezte. Az európai spotok után egészen más léptékek várták. Az első félévben kétszer is súlyos agyrázkódással került intenzív osztályra, miután eszméletlenre verte magát a flaszteren. A második brutális esését alig másfél hónappal később követte a San Dieguito-i horrorbalesete.
A Flip Skateboards ikonikus, Sorry című videójának forgatásán Arto egy switch boardslide-ra készült a híres San Dieguito korláton. Bemelegítésként egy feeble grindot próbált, amikor a deszkája tengelycsavarja (kingpin) beleakadt a korlát egyik apró furatába, majd ő teljes lendülettel fejjel, a betonba csapódott. Szinte felfoghatatlan pech volt.
A jelenlévő Geoff Rowley később úgy emlékezett vissza, hogy Arto azonnal epilepsziás rohamot kapott. A szeme fennakadt, rángatózott, sugárban hányt, és a becsapódás után hosszú percekre elveszítette a látását. Mivel mindez csupán bemelegítés közben történt, a kamerák nem rögzítették a balesetet. A videóban ezért egy animáció idézi fel a történteket. A valóság azonban ennél is hajmeresztőbb volt: mentő vitte el hordágyon, súlyos agysérülést szenvedett, és kis híján az életét vesztette. Végül mégsem a fejsérülések törték derékba a pályafutását, hanem a bal térde. A szalagjai egymás után hatszor szakadtak el, összesen hat komoly műtétet vonva maguk után.
Arto’s part in „Sorry”, featuring Tom Penny.
Ez jól érzékelteti azt is, milyen elképesztő tempóban zajlott akkoriban a profi gördeszkázás. A legendás Sorry és Menikmati videók brutális trükkjeit nagyjából két év alatt vették fel. Ezzel szemben Arto alig két és fél perces része az Alien Workshop – Mind Field (2009) videóban közel hét év alatt készült el, mert a forgatásokat újra és újra félbeszakították a sérülések és a műtétek utáni hosszú rehabilitációk.
És ez még messze nem minden, ugyanis a mentális összeomlás még súlyosabb képet mutatott. Finnországról gyakran mondják, hogy a jégkorong mellett az alkohol a másik nemzeti sport. Arto történetében ez a keserű sztereotípia fájdalmas valósággá vált. Nyíltan beszélt arról, hogy a sorozatos sérülések, a hónapokig tartó ágyhoz kötöttség és a folyamatos újrakezdés teljesen felőrölte a mentális egészségét. Minden egyes térdszalagszakadás után mély depresszióba zuhant, tehetetlenségét pedig hosszú ideig alkohollal próbálta tompítani. Végül az Anonim Alkoholisták (AA) közösségének segítségével sikerült ebből kilábalnia.
Arto életének két legmélyebb traumája nem sérüléshez, hanem csapattársainak elvesztéséhez kötődik. 2007-ben Shane Cross életét vesztette, amikor utasként ült a szintén profi gördeszkás, Ali Boulala motorján. A tragédia nemcsak a teljes gördeszkás közösséget rázta meg, hanem Artót is mélyen összetörte. Olyannyira, hogy egy évvel később – pályafutása csúcsán – otthagyta a Flip Skateboards csapatát. Később úgy nyilatkozott, egyszerűen képtelen volt tovább ugyanabban a közegben maradni, ahol minden Shane-re emlékeztette.
A másik veszteség Dylan Rieder halála volt. A modern gördeszkázás egyik legstílusosabb alakja mindössze huszonnyolc évesen hunyt el a leukémia szövődményei következtében. Bár a két történet egészen más volt, Arto számára ismét emlékeztetőül szolgált arra, milyen törékeny az az élet, amelyet a profi gördeszkázás köré épített.
A sokszorosan összetört testű és lelkű Arto végül a 2010-es évek közepén fokozatosan hátat fordított az aktív profi gördeszkázásnak. Hawaiira költözött, ahol a gördeszkát egyre inkább szörfre cserélte, és új hivatásra talált a fotográfiában. Ma már elismert fotósként dolgozik, képein továbbra is a gördeszkás és szörfös szubkultúrát dokumentálja. Úgy tűnik, a fényképezőgép végül képes volt betölteni azt az űrt, amelyet a versenyszintű gördeszkázás hagyott maga után.
Egy 2011 májusában készült CCS-interjúban Arto Saarit arról kérdezték, melyek a legkedvesebb tárgyai. Meglepő módon nem egy gördeszkát vagy egy VHS-t említett, hanem egy régi sajtókamerát és egy Noblex középformátumú panorámagépet. Külön kiemelt egy bekeretezett fekete-fehér fotót is, amelyet ezzel készített a helsinki katedrálisról. Ekkorra már egyértelműen látszott, hogy a hangsúly a fotózás felé tolódik.
A történet legszebb része, hogy Arto elit deszkásból nem amolyan baseballozó Jordan lett. Fotósként is pro kategória a tag. 2013 elején Saarit választották az Oakley Fear and Loathing in Australia gördeszkás turné hivatalos fotósának, amelyen olyan nevek szerepeltek, mint Eric Koston, Rune Glifberg, Ryan Sheckler és Curren Caples. Az Oakley szerint eleinte elsősorban reklámkampányokhoz és kiállítási projektekhez kérték fel, hamar kiderült azonban, hogy nemcsak kiváló vizuális érzéke van, hanem akciófotósként is a szakma élvonalába tartozik.
Talán ez Arto történetének egyik legkülönlegesebb része. A legtöbb profi sportoló számára a visszavonulás után kezdődik az identitásválság. Sokan eltűnnek a nyilvánosság elől, mások az edzősködés vagy a kommentátori szerep felé fordulnak. Arto azonban egy teljesen új pályát épített fel magának. Nem a gördeszkás hírnevéből próbált megélni, hanem fotográfusként vívott ki szakmai elismerést. (Arto Saari Photography).
Ez talán kívülről nem tűnik különösebben nagy dolognak, a gördeszkázás világát ismerők azonban pontosan tudják, milyen ritka ez. Rengeteg elképesztően tehetséges deszkás tűnt el a sportból úgy, hogy később teljesen hétköznapi életet élt. Arto azon kevesek közé tartozik, akik egy második, önálló karriert is fel tudtak építeni.
A legérdekesebb talán mégis az, hogy ma már sokszor olyan embereket fényképez, akik nem is tudják, hogy a kamerát tartó fotós korábban a világ egyik legmeghatározóbb gördeszkása volt. Munkássága messze túlmutat az akciósportokon. Az utcai kultúra és a dokumentarista fotográfia mellett tájképeket, portrékat és személyes hangvételű sorozatokat is készít. Szívesen dolgozik ritka, nagyméretű analóg kamerákkal és 8×10-es Polaroid filmmel, képeit pedig gyakran a természetes fény és a visszafogott, intim hangulat jellemzi. Munkái között közéleti portrék is szerepelnek; egy alkalommal például X. Frigyes dán királyról is készített portrésorozatot.
2024-ben Saari kiadta Bike Path című fotóalbumát, amely az Oahu északi partján, a Seven Mile Miracle mentén húzódó kerékpárutat dokumentálja. Korábban Hollywoodban, a Sunset Strip közelében élt, de idővel rájött, hogy nem ott érzi otthon magát. Végül Hawaiin telepedett le, ahol a szörf, a természet és a fotográfia egészen más ritmust adott az életének.
Úgy néz ki Finnországhoz legközelebb Hawaii van.
FLORENCE Presents: Arto Saari
Tükörreflex által homályosan
„Arto Saari pályafutása tökéletes példája annak, hogyan válhat egy legendás gördeszkásból ugyanolyan látásmódú, elismert fotóművész.” – Íme egy adalék ahhoz, miért is tud az AI sok esetben félrevezető lenni, lévén ezt a mondatot vele írattam. Első olvasásra még igaznak is tűnik, csakhogy éppen a lényeget hagyja ki. Az élet – és maga a dokumentumfilm is – azt mutatja, hogy a sok esés-kelés, véletlenek, megannyi kudarc és újrakezdés hosszú láncolata vezet át az egyik életből a másikba.
A profi sport története tele van olyan legendákkal, akik pályafutásuk után nem találták meg a következő hivatásukat. Arto története éppen azért különleges, mert neki sikerült. Nem egyszerűen új szakmát választott, hanem egy új identitást épített fel. Artóban tényleg van valami… arto. Nem bírtam ki, eddig tartott, hogy ne süssem el ezt a szóviccet.
Története inspiráció lehet mindazoknak, akik nem félnek újradefiniálni önmagukat, miközben hűek maradnak a saját gyökereikhez. Arto Saari ma már nemcsak dokumentálja a gördeszkás kultúrát, hanem fotográfiáján keresztül továbbra is alakítja azt. Hitvallása talán a legjobban abban az egy mondatban foglalható össze, amelyet a Hypebeastnek adott interjúban mondott: „Ha az elméd jó helyen van, a nagyszerű dolgok maguktól jönnek.”
És talán ez az egész dokumentumfilm legfontosabb tanulsága is. Nem az, hogy Arto Saari mindenáron túlélte a gördeszkázást, hanem az, hogy végül megtalálta azt az embert, aki a gördeszkás mögött mindig is ott volt.
