Az istenek hegycsúcsa egy 2021-ben bemutatott francia nyelvű animációs film, amely Jiro Taniguchi azonos című japán mangasorozatán alapul.
A filmet Patrick Imbert rendezte; először a 2021-es Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be.
Jiro Taniguchiról annyit, hogy anno maga Moebius jelentkezett be nála együttműködés reményében. Ez olyan, mintha Michael Jordan hívna fel valakit, hogy szívesen kosarazna vele.
Taniguchi stílusa dokumentarista és részletgazdag, ezt hozza a rajzfilm is. Akinek tetszett, érdemes belenézni a mangába is, hiszen egy remekmű. Mindez jó példája annak, hogy milyen egy generációkon átívelő élményt adó alkotás. Egy gyereket teljesen más fog megragadni, mint egy felnőttet, de kétségeink se legyenek, a látottak a felnőtteket is mélyen elgondolkodtatják.
Alaptábor az alapsztorihoz
A Summit of the Gods 1993-ban játszódik, amikor Mallory holttestét még mindig nem fedezték fel a hegyen.
George Mallory és társa, Andrew Irvine voltak az elsők, akik 1924. június 8-án TALÁN megmászták az Everestet? Mivel nem érkeztek vissza, ugyebár. Csak a magukkal vitt kis Kodak fényképezőgép fedhetné fel az igazságot. Az első sikeres kísérlet 1953-ban, Edmund Hillary és Tenzing Norgay serpa nevéhez fűződik.
A mi történetünk szerint 70 évvel később Katmanduban egy fiatal japán riporter, Fukamachi felismeri a kamerát a titokzatos Habu Joji, egy számkivetett hegymászó kezében, akit évek óta eltűntnek hittek. Fukamachi belép a lehetetlen küldetésekre vállalkozó, sikerre éhes, megszállott hegymászók világába, amely lépésről lépésre az istenek csúcsa felé vezeti.
Az alapsztori szerint Makoto Fukamachit, a történetbeli japán fotóst egy gazdag japán turisták által szervezett, ámde kudarcba fulladt Everest-expedícióhoz delegálták, innen indul a nyomozás.
Kis érdekesség, hogy abban a jelenetben, ahol Habu a barátaival találkozik a bárban, Isao Takahata és Hayao Miyazaki képregényrajzolók képére rajzolt karakterek láthatók a háttérben.
Anélkül, hogy lelőném a dramaturgiai fogásokat, a történet azért működik, mert valós
szereplőket kever az anime által kitalált főszereplőkkel. A film tulajdonképpen egy életérzést,
egy életformát akar megmutatni. Ez pedig maximálisan sikerült neki.
Hullámvölgyek, buktatók, csúcspontok
A fotós, aki egy legendás és legendásan visszahúzódó hegymászót üldöz, miközben az Everest déli oldalának meghódítására készül, elég meggyőzőnek bizonyulhat ahhoz, hogy azt hidd dokumentumfilmet nézel. Ez minden drámai film esetében nagy teljesítmény lenne, de momentán még inkább az, mivel a Patrick Imbert által rendezett Jirô Taniguchi és Baku Yumemakura mangáját feldolgozó The Summit of the Gods egy animációs film. Kitalált történet. Mégis elképesztően magával ragadó.
Egyedül, ami fura nekem, hogy bár a film szinte minden szereplője japán, a párbeszéd franciául zajlik. Nem értem miért nem lehetett eleve japánul. Egy francia nincs a filmben. Nincs választható japán nyelv magyar felirattal. Magyar szinkron cserébe van.
„Szeretem azt, aki szemernyi szellemet sem tart vissza magának, hanem egészen erénye
szelleme akar lenni: így szellemként lépked által a szakadékokon, hidakon.” – Nietzsche
A film tulajdonképpen ezt az emberfölötti elhivatottságot, fanatizmust tárja fel. Azzal, hogy elmeséli egy hegymászó által elkövetett irracionális merészségeket és bravúrokat, annak minden szépségével és tragédiájával, az összes hegymászós klisét ellövik, de ettől még jó. Van itt hipotermia, elfagyás, lavina, pénz és szponzorok, hírnév, célok. A néhány mondatban érzékeltetett jellemrajzok és cselekményrészletek vetekednek a nagy prózai művekkel. Habi korai éveinek története beszippant.
Innentől ugorhatsz a cikk végére, mert jégfalolvasztó nyálas ömlengés jön. A rajzfilm képei olyanok, mintha gyönyörű festményeket látnál egymásutánban. Csak a hatodik percig bezárólag volt 5 olyan pillanat, amit rögvest kitennék a falamra. Olyan tökéletesen megfestett csendéletek, hogy már szinte zavar, hogy tovamozdul, néha megállítottam, hogy nézzem a képeket. És nemcsak a természetet, vagy a hegymászók világát. Az újságíró lakása, Tokió, a nagyváros képei. Ahogy leül a lépcsőre, ciccent egy sört. Ahogy fut. Ahogy Habu az esőben várja a barátját, akitől segítséget szeretne. Ő pedig a felhőkarcoló biztonságos esővédett emeletéről szó szerint lenézi. Társadalmi osztályok, ki nem mondott sérelmek, olyan finoman vannak ábrázolva, hogy érdemes figyelni. Apró képek, amik szintén rejtenek valamit. Az elsuhanó plakátok, a hegymászóboltban a magazinok, mind nagyon szépen kidolgozottak.
A vég kezdete
A film tulajdonképpen trükkösen becsap minket, mert nem azt a sztorit meséli el, amit várnánk, hanem egy sokkal mélyebb történetet tár fel. Az emberi lélek küzdelmét a kudarccal, a meg nem értettséggel, vagy félreértettséggel. Az örök vágyat, hogy többek legyünk, mint amik vagyunk. Aki pedig isten akar lenni, annak el kell hagynia az emberek világát.
„Vannak, akik életük értelmét keresik. Én nem. A hegymászás az egyetlen dolog, amitől úgy érzem, élek. Szóval a végsőkig csinálom. Nincs megbánás.” – Habu Joji.
„Valaha isten volt a szellem, azután emberré lett – és íme, az emberből még csőcselék is lészen.
Aki azonban a vérével írja mondásait, az nem olvasmány akar lenni.” – Nietzsche
Ez Habu Joji története, és mindenkié, akik kísértik az Istenek hegycsúcsait.
