A zene mára globalizálódott, az ember bármit keres az interneten, nagy valószínűséggel megtalálja. Szinte minden régi lemezt, amelynek egy kis jelentőséget tulajdonítottak, napjainkra bedigitalizáltak és kilőtték az éterbe. Bármihez hozzáférhetünk hallgatható minőségben, de így is vannak, akik átmentek a szűrőn anélkül, hogy bárki észrevette volna. Ilyen a Death zenekar és annak kissé szomorkás, de mesébe illő története, akik tudtukon kívül játszottak punk zenét a stílus létrejötte előtt.
A történet a 70-es évek Detroitjában kezdődött a gazdag jazz és blues múltra visszatekintő városban, amely a funk a hard rock majd később a punk és a hiphop műfajban is világhírű előadókat termelt ki. Otthont adott a legendás Motown Recordsnak, amelyhez olyan művészek köthetők, mint Marvin Gaye, Stevie Wonder vagy Diana Ross. A város nem csak a funk zene bölcsője, de Alice Coopernek, a Kissnek, Iggy Popnak és a The Stoogesnek, Eminemnek és a White Stripesnak is, hogy csak néhányat említsek a város történetének legnagyobb bandái közül.
Ebben a sokszínű és színvonalas zenei környezetben kezdtek el zenélgetni a Hackney fivérek – David, Bobby és Dannis. A srácok sokgyerekes, vallásos afroamerikai családban születtek, és a funk fűtötte fekete közösségben tiniként kezdtek zenekarosdit játszani. Ekkoriban nem nyitott még igazán az afroamerikai közösség a rockzene felé, és többnyire az is megvolt, hogy faji alapon ki milyen zenekarokat hallgat. David és tesói először a kultúrájukhoz közelebb álló műfajokkal, funkkal és reggae-vel kísérletezgettek. Ez egészen addig tartott, amíg a legidősebb tesó egy napon nem látta a The Who-t élőben fellépni. Itt kapott a szinte még gyerekzenekar gellert, hogy végül maradandót alkosson. A piszkos hard rock hatására, ami akkor még jellemzően a fehér ember zenéje volt, a Hackney fivérek kísérletezgetni kezdtek. Lenyűgözte őket az indulat, a heves tempó és a kevésbé harmonikus színpadi előadás. Rövid időn belül ösztönösen magukra formálták a kor kemény zenéjét, a brit lázadók rockzenéjét és a detroiti honfitársuk, Alice Cooper kezdetleges metálját. Ezek hatására, olyan hektikus és energikus dallamokat kezdtek játszani, amire még nem készült fel a világ. David víziója gyorsan kiélesedett és a trió érezte, hogy valami különlegeset alkotott.
A piszkos hard rock hatására, ami akkor még jellemzően a fehér ember zenéje volt, a Hackney fivérek kísérletezgetni kezdtek. Lenyűgözte őket az indulat, a heves tempó és a kevésbé harmonikus színpadi előadás. Rövid időn belül ösztönösen magukra formálták a kor kemény zenéjét, a brit lázadók rockzenéjét és a detroiti honfitársuk, Alice Cooper kezdetleges metálját.
Miközben Hackney-ék zenei karrierről álmodoztak, édesapjuk váratlanul halálos balesetet szenvedett, melynek következtében David kissé magába fordult. Nehezen kezelte apja halálát, ezért az elmúlással való szembesülésének hatására elnevezte a zenekarukat Death-nek. Megalakulásuk után nem sokkal kiadóknál kezdtek házalni és meghallgatásokra jártak. Zenéjük felett nem lehetett elsiklani, ezért többen is hajlandóak lettek volna együtt működni. Még azok a hozzáértők is elismerték produkciójukat, akiknek nehezen volt emészthető a többletenergia és a „zavarodottság”, amit a hangzásuk sugárzott. Sokan innovatívnak, vadnak találták, de a srácok bőrszínéből fakadóan nehéz lett volna pozícionálni a zenei piacon, illetve a zenekar neve mindenhol fennakadást okozott.
David ragaszkodott a névhez, hisz ez is része volt a koncepciónak. Jelentése inkább a valláshoz kapcsolódott az ő szemléletében, nem pedig egyfajta keménykedésnek szánta, de a kiadók – nem meglepő módon – marketing szempontból használhatatlannak ítélték.
A testvérek otthon zenélgettek tovább és pár évig még próbáltak lemezszerződéseket kötni. Sajnos a faji szeparáció miatt nem csatlakoztak hasonló stílusú zenei közösségekhez, így fellépéseken keresztül se juthattak el számaik a hallgatókhoz. A Hackney család tagjai szerény, templomba járó afroamerikai család életétét élték, a zenét is hobbiként kezelték egy tisztességes meló mellett. A kertvárosi lét és a vasárnapi templomba járás pedig nem igazán hitelesítette a lázadó imidzset, zenéjük emiatt is terjeszthetetlen volt underground körökben.
Végül Clive Davis, a Columbia Records akkori igazgatója kiadta volna a Death zenéjét névváltoztatás esetén. Annak ellenére, hogy ez nem következett be, a srácok tizenkét számos hanganyagukból hetet rögzítettek a stúdióban, és kettőt kislemez formájában ők maguk adtak ki mielőtt megszűntek 1977-ben.
A Hackney tesók ezek után továbbléptek, hogy hobbizenészként gospel rockot és reggae-t játsszanak. Maguk mögött hagyták a rejtett kincset. 500 darab két számos kislemezt, mint szétszórt palackpostákat küldtek a jövő nemzedékeinek a Politicians in my eyes és a Keep on knocking felvételek formájában.
A Hackney tesók maguk mögött hagyták a rejtett kincset. 500 darab két számos kislemezt,
mint szétszórt palackpostákat küldtek a jövő nemzedékeinek a Politicians in my eyes
és a Keep on knocking felvételek formájában.
Történetük aztán huszadik században folytatódott, amikor 2008 környékén felbukkant pár lemez a garázs zenegyűjtők köreiben, így találkoztak velük a Hackney fivérek gyerekei, akik zenei érdeklődésükből fakadóan ilyen társaságban mozogtak. Addig nem is sejtették, hogy apáik nem csak vallásos reggae-ben és gospelben utaztak. A srácok egyből küldetésbe kezdtek, melynek következtében 2009 óta az internet, a zeneőrültek és részben fiaik jóvoltából, a Death-tagok zenéje kuriózumként terjed. Sajnos David 2000-ben meghalt, így soha nem tapasztalhatta meg zsenialitásának elismerését, de testvérei viszik hírét, újra játsszák számaikat, és még a kései Joey Ramone (R.I.P) 58. születésnapján is felléptek.
Szerintem a protopunk besorolás, amivel utólag címkézték fel a zenekart egy nem létező kategória és több helyen is hibádzik. Vitatkoznék a slágermondattal is, amivel a Death zenekart illetik, miszerint ők a punk előtti punk. A punk nem egy zenei műfaj. Ha részben az is, annak kritériumai, hogy mit nevezünk punknak nagyon tág. Sokszor elvek alapján kategorizálunk zenekarokat, nem hangzásuk szerint. A kétakkordos garázscsörömpöléstől a komplexebb kísérleti zenékig, az egyszerű rock alapokon nyugvó Ramoneson át a hardcore-ig és még azon is túl, mind-mind a lázadást képviselik különböző árnyalatokban. Másrészről hasonló sztori mesélhető a 60-as évekbeli Los Saicos nevű perui bandáról, akik más jelleggel, de ugyanúgy korszakalkotót csináltak a punkban még a műfaj létezése előtt, csak senki nem tudott róla. Érdekes, hogy ők is körülbelül 10 évvel ezelőtt kerültek a zenekedvelők radarjára, így ki tudja még hány ilyen zenekar bakelitje vagy kazettája hever odakint felfedezetlenül.
A Death olyan, mintha őket követő zenekarok százaira lettek volna hatással. Mintha a Dead Kennedys, a Ramones, a Bad Brains, a 90-es évek fekete grunge és funk zenekarjai a Living Color és a Fishbone tagjai mind hallgatták volna zenéjüket, pedig nem így van. Ha nem is lettek nagyok a maguk idejében és nem hatottak más zenészekre, zsenialitásuk és progresszivitásuk több évtized után is egyértelmű. A zenekar megelőzte korát, jelentősége pedig túlmutat a pár számon, ami fennmaradt utána. Az a rövidke hanganyag jelenségként bizonyítja, hogy a zenei stílusok vagy műfajok nem kizárólag a kor, a bőrszín, vagy a hovatartozás eredményei. Sokszor általános emberi érzelmek megtestesülései, amik korszakoktól és körülményektől függetlenül kísérteties hasonlósággal törnek felszínre.
