Cikkben összefoglalni a szigetországot a kilencvenes években ledurrogó elektronikus zenei szcénát, ha nem is Mission Impossible, azért jócskán masszív feladat, ami valószínűleg tőlem idegen tömörséget, lényegre törésre való affinitást, és előre kicentizett, tűpontos szerkesztést igényelne. Kész szerencse, áldassék a magasságos, hogy a rám ruházott írói hatalmamnál és képzelőerőmnél fogva bármely témát úgy és akkor csűrhetem meg csavarhatom agyon, amikor csak akarom, ha a megközelítést kikezdhetetlen alapokon nyugvó cölöpöknek támasztom.
1999 Anglia, bárhol, ahol csak akarom. Talán egy elhagyatott gyárépület omladozó falai közt napnyugtától egészen napkeltéig, vagy esetleg egy apró kis falucska melletti, fákkal körülvett, fű borította tisztáson, a nyár kellős közepén, napokon át, csakhogy legyen elég ideje és tere beütnie a megjelentekben felhalmozódott tudatmódosítóknak.
Tág pupillák, konstans verető végtagok, megfeszült állkapocs, arcok, amikről hirtelen azt sem tudom, mosolyognak-e vagy vicsorítanak rám, verejtékező félmeztelen testek, és az ezrek, de ha jobban körülnézek inkább tízezrek által vert minduntalan porfelhő fullasztó egyvelege. Csupa olyan jelenség és inger, aminek én a való életben a közelébe sem szagolhatnék, de mivel legalább 18 éves vagyok, ha a rendőr, a kocsmáros vagy a dohányárus kérdezné, ráadásul fantazmagóriáim egybeszedett csokra, így gond nélkül szippanthatom magamba ezt az audiovizuális őrültekházát.
Első fesztiválozóként már látom, hogy totál naiv gondolat volt azt feltételezni, hogy a fesztivál harmadik, egyben utolsó, főatrakciókkal teli napjáról szóló beszámolómat kénytelen leszek hamis, hasraütés szerű leírásokkal feldobni, mert a valóságban mást sem fogok majd tapasztalni, mint félholtan heverő, más- és harmadnapos fiatalok mindenfele szétnyúló masszáját. Fű zöldelt, most porhalom, ráadásul már a koradélutáni órákban olyan szűnni nem akaró tomboldába botlottam a bejárat utáni első sátorban, hogy a 4/4-ed Istene irgalmazzon mindenkinek, aki arra tévedt.
A 80-as évek végén néhány detroiti és chicagoi arcon kívül még a franc se tudott arról, hogy ennek a repetitív, már jól bejáratott és agyontesztelt stílusokból tákolt, végeláthatatlan hosszúságú zajhalmaznak lesz-e bármi értelme is, alig tíz évvel később meg már ezrek légbokszolnak teljes szinkronban épp az Underworld „Born Slippy” című számára. Jóllehet Danny Boyle néhány évvel ezelőtti nagyot menése is kellett ahhoz, hogy ha a stílusból mást nem is, de ezt az egy számot még nagyanyám is kenje, a jelenség mindenesetre életre kelt és önálló öntudatra ébredt, amit a nap hátralevő fellépői, az Orbital, a Leftfield és a The Orb nagyon szépen köszöntek szépen. Az ősi törzsek extatikus szeánszai festhettek hasonlóképp, csak itt az átszellemült egybefolyást nem a kántálás, a hümmögés és a dobolás, hanem a szanaszét tekert szintetizátorok és végtelenségig erőszakolt dobgépek váltották ki.
Miután kritikusan alacsony szintűnek ítéltem a sátorban a levegő hasznosítható oxigéntartalmát, három totál ismeretlen arc társaságában léptem ki a felüdülést jelentő 37 fokba, akik nevét a mai napig nem sikerült felidéznem, de azt tudom, hogy egyikőjük zöld, oldalt felnyírt hajával kívánt hangot adni az uralkodó rendszerrel szembeni ellenérzésének, ketten a szabadságjogok kérdésköréről folytattak vitát (már amennyire azt merev állkapcsuk engedte), viszont mindhárman egyetértettek abban, hogy óriási a peace és a love, éljen a kötelezettségektől mentes felhőtlen ösztönlét, és a társadalmi elvárásokkal szembeni protest tiltakozás.
Ámen, pedig egyikőjük sem félt egyetlen mainstream Istenséget sem, ha hittek is valamilyen felsőbb jóban, az az Ige helyett csakis az ütemet meg a basszust hirdethette hívei körében valami irgalmatlan mélynyomón keresztül. Hogy pontosan milyen stílusú és fordulatszámú ütemet, az számomra már nem derült ki, ugyanis a Massive Attack koncertjére igyekvő tömeg pillanatok alatt ragadt el és olvasztott magába.
A Trip Hop számomra mindig is amolyan éjszakai műfaj volt, látványában
eszköztelen, befelé forduló, intim, csendesen melankolikus.
Talán a koraesti, még bőven napsütéses sáv miatt, meglepetésemre azért a színpad felé azért több elégedetlen vélemény ütötte meg a fülemet, ami a Portishead nemrég véget érő koncertjének bizonyos aspektusait nehezményezte. Még egy „régen minden jobb volt” is kihallatszódott az összefüggéstelen zúgásból (mintha nem egy néhány évvel ezelőtt a köztudatba robbant együttesről lenne szó), ami a színpad felé vezető úton szakadatlanul kitartott, és a fellépés kezdetét jelző fények kialvásáig nem is szűnt meg.
Onnantól azonban minden szem a bristolból származó formációra szegeződött, néhány folyamatosan pofázó kreténtől eltekintve pedig csak egy-egy vendégszereplő (például az alapítótagok közé tartozó, azóta azonban külön utakon járó Tricky) becsatlakozásának tapssal történő megjutalmazása törte meg a szinte tökéletes csendet. A közönség összetételében, korában, és vehemenciájában is a korábban tapasztaltak szöges ellentéte volt, a zene iránti rajongás mégis eggyé tette őket.
A látszólagos ellentéteket felülíró egység fesztiválja volt ez, leszámítva a hidratáló állomásokká alakított kisbuszokból hatszázas fordulatszámon flakonokat hajigáló fiatalok, és a vízért könyörgő sokaság látványát. „Pia csak az első nap volt, akkor se fogyott, azóta víz van, amikor és ameddig éppen van.” – így az egyik furgonban vizes flakonokat a tömegbe parittyázó csaj, engem viszont a beszámolójából az érdekelt csak igazán, hogy akkor ő most egy teljesen random fesztiválozó, egy ott dolgozó alkalmazott, vagy tulajdonképpen ki a Jóisten, merthogy a megjelenése és viselkedése alapján bármelyik lehetett volna, az Hétszentség.
Nem mintha számított volna, hirtelen ugyanis elkezdett egyetlen egy dolgot leszámítva semmi sem számítani. Megszűnt a környékbeliek panaszai miatt fellépő rendőri egységek megjelenésével kapcsolatos aggodalomcunami, az ellenőrizetlen, meg persze gyakorta felelőtlen droghasználat okozta enyhe, de azért tagadhatatlan pánikhullám, és még az egyébként beazonosíthatatlan mellékízű vizemmel kapcsolatos kérdéseimet is zsebre vágtam, mikor a fő színpad felé meginduló tömeg sodrásának adtam magam.
Se szélte, se hossza géprengeteg, hasító lézerek és stroboszkópok, a végtelenségig tekert és torzított hangok, minden mindegy veretés, legyen szó idősről, fiatalról, férfiről vagy nőről, a színpad elé húzott kordonsor bármelyik oldalán, a Chemical Brothers bő másfél órás arcleszakítása ugyanis összehozott mindent és bárkit.
Mint egy tornász-világbajnokság teljesen nonszensz fináléja, úgy gyakorlatoztak a megjelentek talajon, akármilyen megmászható rúdon vagy oszlopon, mintha nem lenne holnap, a világ pedig bármelyik pillanatban megszűnhetne létezni. Ha az előttük fellépő Fatboy Slim, majd a színpadot felszántó Prodigy volt ennek a háromfogásos törtütemű díszvacsorának az étvágygerjesztő előétele, és laktató, minden elvárást maradéktalanul teljesítő főétele, akkor a még mindig fiatal, de első két albumukkal (Exit Planet Dust, Dig Your Own Hole) nagyot dobbantó duó révületi állapotba sodró zajorkánja a tökéletes, minden korábban elfogyasztott falatot megkoronázó desszert, a közönség pedig a zenei rétegek közé kenődő massza.
A személyes részvételen alapuló riportkészítés egyik kellemetlen mellékhatása a fókusz és a figyelem folyamatos fenntartása, csak ha a flakonom kiürülésének pillanatában jelentkező, néhány perc alatt pedig aggasztóan agresszívvé váló rosszullétem demens nagybácsiként vizeli le a mindenféle jóval megpakolt étkezőasztalt, akkor azzal, ha nem is teszi semmissé az eddigieket, azért csak befogadhatatlanná teszi a még hátra levőket. Így esett, hogy az egyébként harsány ingereket először csak a tér-idő kontinuum alig érzékelhető zavara, majd teljes összeomlása követte, hogy néhány másodperc múlva már jó néhány órával később legyen, én pedig apró zúzódásokkal, sajgó halántékkal és a szomjhalál előzetes tüneteinek félreérthetetlen jeleivel ébredjek néhány gyengéden ölelő rendőr társaságában. Csak anyám meg ne tudja, különben olyan képzeletbeli tockost kapok a képzeletbeli fejemre, hogy a képzeletbeli fal adja a másikat.
