A svájci Alien
H. R., azaz Hans Ruedi Giger (1940. február 5. – 2014. május 12.) svájci művészként lett világhírű, ami nem kis dolog. A legtöbben onnan ismerik, hogy a speciális effektusok csapatának tagjaként közreműködött Ridley Scott 1979-es Oscar-díjas Alien című sci-fi-horrorfilmjének látványtervezésében. Giger nevéhez fűződik a címadó lény, az alien megalkotása. Művészi stílusát eleinte elutasították, obszcénnak tartották, ám idővel a háború utáni újhullám egyik legnagyobb, a popkultúrára is mély hatást gyakorló alakjává vált. Giger nem volt elégedett a világgal, ezért saját látomásai alapján formálta meg, vagy éppen megmutatta annak egyik arcát.
Giger művészetének hatása elképesztő mértékű; szinte lehetetlen felsorolni azokat az albumborítókat, bútorokat, tetoválásdizájnokat és videójátékokat, amelyeket az ő munkái ihlettek. Mindezek ellenére sem volt elégedett, sőt gyakran úgy érezte, hogy félreértik őt. Egy időben még műveinek egy részét is visszavásárolta másoktól. Bár Giger a jövő lidérces, tudományosan fantasztikus festőjeként vált ismertté, valójában inkább szobrásznak tartotta magát.
Egy ember volt, aki úgy érezte, az élet olyan, mint egy szűk kabát, amely mindenkit szorít. Giger álmai és tudatalattija mára a mi rémálmaink, és a kollektív tudatalattink részévé váltak. Ha még rettentél meg, készülj fel, mert kilövünk a hideg űrbe, Giger világába, ahol nemcsak a hideg futkos majd a hátadon. A nyolcadik utas: Giger.
Hans Ruedi gyerekkora
A művészet gyakran merít ihletet a gyermekkori élményekből és korai tapasztalatokból. Ez Giger esetében különösen lényeges, hiszen bár sokan főként szexualitásával és későbbi frusztrációival foglalkoznak, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy neki is voltak mélyen meghatározó, korai élményei.
Giger 1940-ben született Churban, Graubünden fővárosában, Svájc legnagyobb és legkeletibb kantonjában. Az 1940-es évek Európájában felnőve Giger mélyen átélte a második világháború okozta borzalmakat. A háború bombázásai jelentették korai félelmeinek egyik elsődleges forrását.
„Éreztem a rossz hangulatot, a rettegő légkört, mert a szüleim is féltek. A lámpák mindig sötétkékesen világítottak, így a repülőgépek nem bombáztak minket. Németország közel van. A célpontokat nem mindig jelölték meg jól. A szőnyegbombázás néha átszóródott felénk. Ettől féltem, de nagyon.” – jegyezte meg egyszer egy interjúban.
Egy másik, kevésbé nyilvánvaló tényező Giger műveinek hátterében, hogy a fiatal Ruedi alvásparalízisben szenvedett. Időnként felébredt, miközben teste még az alvás állapotában maradt, így képtelen volt megmozdulni. Emiatt pszichiátriai segítségre is szorult.
Gyermekkorában különféle alvászavarok gyötörték, amelyek heves félelemmel, sikoltozással jártak együtt.
Az orvosok azt javasolták neki, hogy próbálja meg ezeket az élményeket kifejezni, hogy így tudjon
szembenézni velük. Ennek hatására kezdett önálló művészetterápiába, és rémálmait papírra vetni.
Giger alkotásainak nagy része olyan képeket ábrázol, amelyek egykor félelemmel töltötték el, később azonban inspirációul szolgáltak. Családja ellenben nem támogatta ebben; a kispolgári felfogású miliőben élő szülei szinte vakok voltak a művészet iránt. Apja, aki gyógyszerészként dolgozott, a művészetet „kenyérnélküli szakmának” tekintette, és határozottan ösztönözte fiát, hogy kövesse az ő hivatását. Giger gyermekként rendkívül visszahúzódó és zárkózott volt.
Katolikus neveltetést kapott, ami későbbi művészetére is hatást gyakorolt. A gimnázium befejezése után 1962-től építészetet tanult a zürichi Alkalmazott Művészetek Főiskoláján. Mikor 1962-ben Zürichbe költözött, egészen 1970-ig építészetet és ipari formatervezést tanult az Iparművészeti Iskolában. Szóval legalább 8, de igazából 10 évesre elnyújtotta az egyetemi éveit.
Ruediból Giger
Giger pályafutása elején kis tusrajzokkal kezdte, majd fokozatosan áttért az olajfestményekre. Főiskolai évei alatt készült el egyik első jelentősebb munkája, az „Atomkinder” című tusrajz. 1966-tól kezdve több olajfestményt is létrehozott, mígnem 1972-ben felfedezte magának az airbrush technikát. Az ezt követő két évtizedben mintegy 600 alkotást készített, melyek közül néhány több méter magas volt.
Giger első jelentős sikere akkor következett be, amikor Hans H. Kunz, a híres svájci plakátkiadó társtulajdonosa, aki egyben mecénás is volt, 1969-től kezdődően nyomtatta és terjesztette Giger korai plakátjait. Ez tette lehetővé, hogy híre eljusson a világ különböző pontjaira. Festménykönyvei, különösen a Necronomicon és a Necronomicon II, valamint műveinek gyakori megjelenése az Omni magazinban nagyban hozzájárultak nemzetközi ismertségéhez. Kevésbé közismert tény, hogy Giger kisebb-nagyobb filmeket is készített.
Első festményeit művészetterápiaként készítette, nem a nagyközönség számára, és ez a bátorság meg is jelenik alkotásain. Több interjúban is kifejtette, hogy ma már olyan világban élünk, ahol a metálosok, goth-ok, black metálosok, és a fekete minimalista technó hívei egyaránt koponyás és halálfejes pólókban járnak, és számtalan irányzat létezik. Azonban annak idején, amikor ő még folyton feketében járt, igazán furának számított, ráadásul nem volt kapcsolat a hozzá hasonlóan sötétebb stílust kedvelők között. Mindenki a saját kis világában élt és félt. Giger volt az egyik első, aki ezt a sötét esztétikát bevezette a popkultúrába. E tekintetben a lengyel Zdzisław Beksiński nevét szintén meg kell említenünk, akiről korábban már mi is írtunk. Cikkünk ITT.
Ma már megannyi albumborítón szerepelnek Giger munkái, többek között Danzig III: How The Gods Kill Danzig, Brain Salad Surgery (Emerson Lake & Palmer), Attahk (Magma), Heartwork (Carcass), To Mega Therion (Celtic Frost), Eparistera Daimones és Melana Chasmata a Triptykontól, Debbie Harry KooKoo, Atomic Playboys Steve Stevens-től és Frankenchrist a Dead Kennedys-től, de messze nem soroltuk fel az összeset. Mindenesetre a színes hippi kultúra kellős közepén ő egy árnyékban élő „svájci alien” volt.
Zsigeri gigeri
Giger legjellegzetesebb stilisztikai újítása az emberi testek és gépek hideg, egymásba fonódó, egymást átható ábrázolása volt, amelyet ő maga „biomechanikusnak” nevezett. E rendkívül egyedi stílus eredményeként születtek meg ezek a különös biomechanikus alakok. Alkotásaiban a szerves és technológiai formákat ötvözi, amelyek sokszor a múlt és a jövő, a jó és a gonosz, a valós és az álomszerű, valamint az emberi és a gépi kontrasztjának érdekes koncepciói. Álomszerű, mégis realista jellegű alkotásai egyediek, de sosem titkolta, hogy nagyon sok behatás alapján tervezett.
Legfőbbek Dado (Miodrag Đurić), Ernst Fuchs és Salvador Dalí volt. Fiatal művészként Dali álmodozó, szürrealista festményei ihlették. Később összebarátkoztak. Dalít Robert Venosa festő mutatta be neki. Gigerre Stanislaw Szukalski lengyel szobrász, valamint Austin Osman Spare és Mati Klarwein festők is hatással voltak.
1926-ban H. P. Lovecraft ezt írta: „Bármely rémtörténetet és fantasy magazin borítót illusztráló grafikus kifröcskölheti az összes vörös festéket, és nevezheti azt rémálomnak, boszorkányszombatnak vagy akár az ördög portréjának, de csak egy kiváló festő képes valódi félelmet kelteni vagy hitelesen ábrázolni. Ez azért van, mert csupán egy igazi művész ismeri a borzalom valódi anatómiáját és a félelem fiziológiáját – pontosan azokat a vonalakat és arányokat, amelyek a rejtett ösztönökhöz vagy az ijedtség örökletes emlékeihez kapcsolódnak, valamint azokat a színkontrasztokat és fényhatásokat, amelyek a szunnyadó rémület érzését felébresztik.”
Giger olvasta Lovecraft műveit (cikkünk róla ITT), és birtokában volt minden németre lefordított írása. Sok évvel később Lovecraft gondolatai arra ösztönözték, hogy tovább mélyítse kutatásait a démonok, a félelem és a sötétség társadalomban betöltött szerepéről. Giger egyik leghíresebb gyűjteményét, a Necronomicont is Lovecraft azonos című könyve ihlette. Giger alkotásainak jelentős része nemcsak a halált és a biomechanikát tárgyalja, hanem egy jelentős mértékű szexuális szimbolikát is magában foglal.
A ’60-as évek közepén Giger egyre nagyobb érdeklődést mutatott Sigmund Freud írásai és elméletei iránt. Freud tanulmányait követve Giger álomnaplót vezetett, amely lehetővé tette számára, hogy rendszerezze elképzeléseit és visszatérjen hozzájuk inspirációért. Minden bizonnyal Freudot is mélyen érdekelte volna Giger hátborzongató és nyíltan szexuális művészete.
Noha Giger ma már kétségtelenül a legismertebb és legnagyobb hatású festők és szobrászok közé sorolható, ez nem mindig volt így. 1980-ban, amikor a New York Times az „Almában” kiállított műveiről tudósított, megjegyezte: „A galériának folyamatosan tisztítani kellett a kirakatüveget, mivel azt szemét és köpésnyomok borították.” Amerika akkor még nem volt felkészülve Giger művészetének befogadására. Ennek ellenére a művésznek már abban az időben is számos rajongója akadt, bár a szélesebb közönség még nem volt képes teljes mértékben értékelni alkotásait. A ’80-as évek közepén például a Giger’s Landscape XX a Dead Kennedys Frankenchrist című albumán is megjelent, és számos hasonló példa található Giger művészetének hatására.
Francis Bacon a közös nevező
Az ír származású angol festő, Francis Bacon nyers és gyakran groteszk képi világáról vált ismertté. Giger nagyra értékelte Bacon műveinek érzelmi erejét és merész alkotói döntéseit, valamint csodálta az általa teremtett egyedülálló képi világot. Bacon torz víziói nem csupán Gigerre gyakoroltak mély hatást; Ridley Scott, az Alien rendezője, valójában azért kérte fel Gigert a tervezésre, mert lenyűgözte Bacon „Three Studies for Figures at the Base of a Crucifixion” című munkája.
Scott meglepődött, amikor kiderült, hogy Giger maga is nagy rajongója Bacon művészetének. Ennek ellenére Scott nem tudta teljes mértékben megérteni és kellően bátran alkalmazni Giger terveit. Később, amikor Giger már igazi sztárrá vált, műveit sokkal merészebben használták, hiszen a hírneve szinte önmagában előrelendítette alkotásait. Ridley Scott számára Giger szinte nem evilági atmoszférája volt a legfontosabb. Scott egyszer sajátos véleményt fogalmazott meg róla: „Giger munkáját a realizmus teszi olyan erőssé, nem a fantázia.” Annak ellenére, hogy az Alien sokak számára Giger fantáziájának megtestesülése, a film készítésekor Bacon világképe volt a közös nevező.
„Az Alien számos emlékezetes jelenete tiszta Bacon-hatás” – jegyezte meg egyszer Giger is.
Egy szörny szépsége
Gigerről könnyű sci-fi, dark vagy goth szemszögből írni, és meghökkentő, extravagáns dolgai révén gyakran vonzza a bulvár érdeklődését is. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy rendkívül szokatlan utakon járt. Ezeknek egy része jól dokumentálható, míg mások inkább pletykákból és félmondatokból ismertek. Valójában még mindig szükség lenne egy alapos kutatásra az életével kapcsolatban. Mindenképpen megérdemelne egy komoly önéletrajzi filmet.
Giger magánéletének legnehezebben feltárható és legfurcsább része viharos szerelmi kapcsolata volt Li Toblerrel, a svájci színésznővel, aki 1975-ben öngyilkosságot követett el. Giger 1966-ban ismerkedett meg Toblerrel, és kapcsolatuk kilenc évig tartott, amit komoly szerelemként lehet jellemezni. Tobler gyakran volt modellje Giger művészetének, számos festményén az ő arcát idézi meg. Még Tobler halála után is visszaköszön a szelleme Giger alkotásain.
Kapcsolatukat a droghasználat és a promiszkuitás jellemezte, ami tovább súlyosbíthatta mindkettejük pszichológiai problémáit. Egy másik kevéssé ismert tény Gigerrel kapcsolatban az, hogy vonzódott a BDSM-kultúrához, ami abban az időben valóban egy titkosabb underground világ része volt. A drogok, a szadista játékok és a kaotikus nemi élet minden bizonnyal nem segítettek a mentálisan instabil Li helyzetén. Tobler halála után Giger maga is mély válságba került, művészete egyre sötétebb tónusokat öltött. Az, hogy becsavarodott, tán itt nem túlzás kijelenteni. Még emléklapot is vezetett a haláláról. Az ezekkel kapcsolatos információk leginkább félmondatokból derülnek ki.
Dan O’Bannon, az Alien társírója egyszer megkérdezte Gigert, hogy miért fél a látomásaitól, hiszen azok csak az elméjének egy részei. Giger így válaszolt: „Pont ettől tartok, hogy ez is a részem.” Egy német újságíró egyszer azt írta: „Amikor egy látogató barátom észrevette, hogy az egyik vásznon kis lyukak vannak, Giger így felelt: »Nem sérült a vászon, a barátnőm ott nyomta ki az agyát.«” Ez az időszak kétségtelenül Giger életének egyik legelkeseredettebb szakasza volt.
1979-ben feleségül vette Mia Bonzanigót, de másfél év múlva elváltak. Harmadik kapcsolata már egy megnyugodott, idősödő Hans Ruedi Gigerre utal.
Nem szeretnék olcsó bulvár pletykákat terjeszteni, de volt egy különös szokása, amelyet több forrás is megerősített. Amikor már építészeti cégeknél dolgozott, valahogyan hozzájutott azoknak az elhagyatott, romos állapotú, lebontásra ítélt épületeknek a listájához, amelyeket életveszélyesnek minősítettek. Illegálisan beköltöztek ezekbe a veszélyes épületekbe, és szinte squat-lakókként, életvitelszerűen éltek ott. Barátaival, és időnként Li Toblerrel, ezekben az elhagyatott házakban laktak, amíg az épületeket le nem bontották, és át nem kellett költözniük egy másik helyre. Az otthonteremtés egy pusztuló, elfeledett épületben meglehetősen bizarr, és jól illeszkedik Giger sötétebb korszakához. Az is ismert volt róla, hogy teljesen feketébe öltözött, és ragaszkodott az árnyékos helyekhez, mintha csak egy vámpír lenne; a napfényt szinte teljesen kerülte.
„Mindig is a sötét helyeket kedveltem. Amint hagyták, hogy magam válasszam ki,
mit viselek, szinte kizárólag feketét hordtam” – mondta egyszer.
A bontásra ítélt épületekben való illegális tartózkodás tovább fokozta sötét és nyugtalanító látomásait. Barátaival gyakran pszichotrop szerek hatása alatt éjszaka kóboroltak elhagyatott, sötét épületekben, mintegy rémisztő élmények és hatások után kutatva. A Necronomiconban Giger gyermekkori otthonának pincéjét úgy írta le, mint „egy rémisztő labirintust, ahol mindenféle veszély leselkedik rám,” „meredek, alattomos falépcsőkkel, korlátok nélkül, amelyek az ásító mélységbe vezettek.” Ezeket az élményeket szándékosan kereste, hogy alkotásait ezek hatása alatt hozhassa létre.
Giger szoros barátságot ápolt Timothy Learyvel, a pszichedelikus drogok híres szószólójával, aki az 1980-as években több művészeti könyvéhez is írt bevezetőt. Learyt személyes jó barátjaként tisztelte. Leary egyszer megjegyezte: „Giger munkája nyugtalanít bennünket, megfélemlít, mert hatalmas evolúciós távlatokat tár elénk. Túlontúl világosan mutatja meg, honnan jövünk és hová tartunk.„
Giger nem gigerli
Giger az Alienben végzett munkájának köszönhetően vált ismertté, sőt Oscar-díjat is nyert a vizuális effektusokkal foglalkozó csapat tagjaként. Bár a film folytatásai továbbra is az ő terveit használták, anélkül, hogy megkérdezték volna. Néha még a nevét sem tüntették fel a stáblistán. Később olyan filmeken kapott munkát, mint a Poltergeist és a Species, de soha nem élvezte annyira a folyamatot.
Giger bútortervezéssel is foglalkozott, és különösen figyelemre méltó a Harkonnen Capo széke, amelyet a Dűne-regény elmaradt film változatához tervezett, legalábbis amelyet Alejandro Jodorowsky rendezett volna.
Sok évvel később David Lynch készítette el a filmet, részben Giger vázlatait felhasználva. Giger nagyon szeretett volna Lynch-csel együtt dolgozni, mivel egyik könyvében kijelentette, hogy Lynch Eraserhead című filmje még saját ötleteinél is közelebb állt művészi elképzeléseinek megvalósításához. Giger úgy tekintett Lynch-re, mint egy olyan emberre, aki valami mély titkot rejt, amit a filmjeiben csak sejtet, de nem mond ki, és erről mindenképpen beszélnie kell vele. Kicsit olyan ez, mintha a híres Giger – aki egy időben ismertebb volt, mint a rendező – Lynch-nek egyfajta megszállott rajongója lett volna, aki mélyebb értelmet lát a műveiben. Valljuk meg, David Lynch filmjeibe bele lehet látni dolgokat
Giger művészetét gyakran idézik a populáris kultúrában, különösen a sci-fi és a cyberpunk műfajokban. William Gibsont, aki az Alien 3 korai forgatókönyvét írta, különösen lenyűgözte Giger munkássága. Bár keveset beszélünk róla, Japánban is nagy rajongótábora van. Például a Tokyo: The Last Megalopolis (eredeti címén Teito Monogatari) című film is Giger tervei alapján készült.
Giger biomechanikus stílusát a belsőépítészetben is alkalmazta, és számos felkérést kapott ezen a területen. Évtizedekig működött egy „Giger Bar” Tokióban, de ennek megvalósítása nagy csalódást okozott számára, mivel a projektet irányító japán szervezet nem várta meg a végleges terveit, hanem csupán a nyers vázlatait használta fel. Emiatt Giger elhatárolódott a tokiói bártól. Ezzel szemben a szülőhazájában, Svájcban található két másik Giger Bar, Gruyères-ben és Churban, Giger szoros felügyelete mellett épült, és hűen tükrözik az eredeti elképzeléseit. A manhattani The Limelight klub tulajdonosai is engedélyt kaptak, hogy a VIP-szobát Giger stílusában díszítsék.
Érdekes tény, hogy egy adott időszakban Giger hajlandó volt akár többszörös áron visszavásárolni korábban eladott műveit, amit akkoriban sokan nem értettek. Ő azonban azt vallotta, hogy személyes kapcsolatot ápol ezekkel az alkotásokkal. Bár ezek a művek később még értékesebbé váltak, Giger nem adta el őket.
1998-ban megvásárolta a svájci Gruyères-ben található Saint-Germain kastélyt, amely ma az H. R. Giger Múzeumnak ad otthont, és állandó kiállításként mutatja be munkásságát.
Giger készítette az Ibanez Iceman elektromos gitár egyedi, különleges kiadású festését, valamint a Korn énekesének, Jonathan Davisnek is tervezett egyedi mikrofonállványt. Művészete világszerte mély hatást gyakorolt a tetoválóművészekre, valamint a fetisisztákra, black metal rajongókra, gothokra és egyéb dark szubkultúrákra. A korai vad kísérletezései a kábítószerekkel, barátnője öngyilkossága, és barátsága Timothy Learyvel, aki önmagát a sátánisták főpapjának vallotta, könnyen egy rendkívül baljós személyiséget sejtethetnének. Azonban fontos megérteni, hogy Giger egy úttörő volt a maga idejében, akárcsak az első black metal zenészek. Ők még nem követhették mások útját; saját világukat kellett megalkotniuk. Sok követőjük később inkább másolt, és gyakran olyan jelentéseket tulajdonítottak nekik, amelyek talán nem is voltak valósak.
Giger egyszer így nyilatkozott: „Sok furcsa embert látok, akik megnézik a munkáimat Gruyères-ben. Sokan nem ismernek fel, de ezt valójában inkább élvezem. Egy dolgot biztosan tudok a rajongóimról: mindannyian feketében vannak.”
Talán jól megvilágítja, hogy milyen ember a Dark Star című doksi egy-két interjúja.
A legendás gitáros-énekes, a szintén svájci Thomas Gabriel Fischer mindössze 19 éves korában írt levelet a már akkor sztárstátuszban lévő festő-szobrásznak, H. R. Gigernek. Kézzel írt levelében arról számolt be, hogy zenekaruk nagy inspirációt merít Giger művészetéből, és megkérdezte, nem készítene-e számukra egy borítót. Fischer ugyanakkor jelezte, hogy sajnos nem tudnának megfizetni egy ilyen rangos művészt. Legnagyobb meglepetésére, Giger válaszolt neki – szintén kézzel írt levélben. Mivel lenyűgözte az ismeretlen, outsider zenekar hangzása, felajánlotta, hogy ingyen, pro bono vállalja a borító tervezését. Végül a Celtic Frost To Mega Therion és a Triptykon Eparistera Daimones című albuma is Giger művészetével gazdagodott.
Később Fischer Giger asszisztense is lett. A dokumentumfilm egyik emlékezetes része, amikor az idős, botorkáló festő a házában gurul körbe-körbe egy kisvasúton, amely furcsa kacatok, koponyák és kapuk között kanyarog. Az is sokatmondó, ahogyan Müggivel, a kis macskájával bánik, ami egy nagyszívű emberről árulkodik (Giger minden macskáját Mügginek nevezte, a filmben már Müggi III szerepel). Az, hogy hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fantázia, nehéz lenne megállapítani. Talán maga Giger volt az igazi Alien – akár egy svájci vámpír, egy önmarcangoló, egyedi művész, aki eltávozott közülünk. Annyi biztos, hogy modern rémképei közös tudatalattink részei. Az idegenek pedig talán azért nem mernek idejönni, mert látják, milyen sors várna rájuk, ha Ripley rákapcsol..
