Decemberben ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját a hardcorepunk közösség egyik legfontosabb kiadója, a Washington D.C.-i Dischord Records. Az Ian MacKaye és Jeff Nelson vezette Dischord jóval több volt egy szimpla kiadónál, hiszen bandáival nem csak zsánereket újított meg, de teljesen új ideológiai irányt adott az akkoriban még igencsak gyerekcipőben járó hardcore közösségnek a straight edge mozgalom megalapozásával. Mindeközben még arra is volt ereje, hogy két kézzel bemutatva menjen szembe a zeneiparral és sikerre vigyen egy olyan modellt, amit az iparági szereplők rövidtávon halálra ítéltek. A Dischord fontosságát jól jelzi, hogy még a The Guardian kultrovata is foglalkozott vele egy kiváló cikk erejéig. Ezt alapul véve mutatjuk be nektek a többek között a The Teen Idles, a Minor Threat és a Fugazi otthonául is szolgáló kiadót.
DIY garázspunkok tízmilliós szerződéssel
Mint minden igazán fontos brand az USA-ban, úgy a Dischord is garázsprojektként kezdte. Azért alapították 1980-ban a The Teen Idles néven zenélő banda tagjai – Ian MacKaye, Jeff Nelson, Nathan Strecjek és Geordie Grindle – mert annyira eltérő mentalitást képviseltek a megszokottól, hogy egész egyszerűen más módon esélyük sem lett volna megjelentetni a lemezüket. Ez a másság elsősorban a zeneiparhoz való hozzáállásukban nyilvánult meg, ugyanis zeneileg főként a nyugati parti hardcorepunk bandák által kitaposott úton haladtak. Olyan zenekarokra tekintettek példaképként, mint Henry Rollins Black Flagje, vagy a Germs, de természetesen a washingtoni hardcore keresztapák formációja, a Bad Brains is nagy hatással volt rájuk.
A The Teen Idles tagjai teljes mértékben megvetették az 1980-as évekre az önmaguk paródiájává váló, sztárságtól megrészegült és önelégült első hullámos punk bandákat és kijelentették, hogy minden pénzt, amit lemezkiadással keresnek, arra fordítanak, hogy más bandáknak is megadják a lehetőséget a bemutatkozásra.
Az ellenpólus létrehozásának céljával összeültek a srácok MacKaye-ék házában és saját kezükkel legyártottak 1000 darabot a lemezükből, amikhez ők maguk vágták és ragasztották a borítókat. „Ez az igazi zeneipar!” – fogalmazott a The Guardiannek a most 58 éves MacKaye.
Az igazság az, hogy soha az életben nem akartak más kiadóhoz kerülni a sajátjukon kívül. A Dischord mögött álló eszmeiség a mai napig összeráncolt szemöldökkel nézi a nagy kiadók és a nagyratörő bandák nyerészkedését. Ezek a fiatalok mindennél fontosabbnak tartották a zenét és az általa képviselt üzenetet, amit semmilyen külső erő hatására sem voltak hajlandók pénzre váltani. Olyannyira nem, hogy amikor a 90-es évekre szupersztárrá váló Fugazit megkereste az Atlantic Records egy 10 millió dolláros szerződésajánlattal, reflexből dobták vissza azt. A Dischord a többi nagy és legendás kiadóval ellentétben nem gyárt klasszikus merch cuccokat sem, csak és kizárólag lemezeket, amiknek az árát is kifejezetten a megfizethető kategóriába igyekeznek belőni.
„Tudjátok minek nevezem az olyan lemezeket, amiket sosem játszottak le? Egy darab kibaszott szemétnek. Papír és műanyag. Ha készítek valamit, akkor szeretném, hogy az valóban értéket képviseljen.” – fogalmazott meg éles kritikákat a zeneiparral szemben MacKaye.
A Dischord egy kisebb csodával határos módon úgy csinált birodalmat, hogy sohasem terelte jogi útra a vállalkozást, legalábbis abban az értelemben nem, hogy sem szerződést nem íratott a zenekarokkal, sem pedig ügyvédeket nem alkalmazott a negyven év alatt.
A kiadó évekig önkéntes alapon működött. A bandák napközben egy alacsony belmagasságú, dohos, lepusztult alagsorban próbáltak, az éjszakákat pedig a lemezek nyomásával töltötték. „Esténként a szemétből gyűjtöttünk kartondobozokat a borítókhoz.” – emlékszik vissza a kiadóhoz 16 éves korában kerülő Amy Pickering. Az újrahasznosított anyagokkal dolgozó kiadó egyszer még egy megyei környezetvédelmi díjat is bezsebelt. Azt mindenképp hozzá kell tenni, hogy az elvek fenntartásáért keményen megdolgozott MacKaye, aki három munkát vállalt ahhoz, hogy működtetni tudja a kiadót.
„Három év után kezdett pénzt termelni a kiadó és nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nekünk is jusson belőle valami.” – mondja MacKaye, aki egyszer még a Nike SB vel is összekülönbözött egy turnéposzterrel kapcsolatban. A balhé egy Minor Threat albumborító jogtalan használatán robbant ki, de az oregoni cég hamar észrevette, majd pedig exkuzálta magát és végül egy hosszabb bocsánatkérő levélben kért elnézést a poszter rip-offolásáért.
A Dischord egy kisebb csodával határos módon úgy csinált birodalmat, hogy sohasem terelte jogi útra a vállalkozást, legalábbis abban az értelemben nem, hogy sem szerződést nem íratott a zenekarokkal, sem pedig ügyvédeket nem alkalmazott a negyven év alatt. Ennek ellenére mindig minden zenekarral jó viszonyban váltak el, még a Jawboxszal és a Shudder to Thinkkel is szent a béke, amik a Dischord történetében egyedüliként a nagyobb sikerek reményében fordítottak hátat a kiadónak.
Hogy mennyire határozottan kiállt az elképzelései mellett MacKaye azt kiválóan támasztja alá a legendás Void zenekarral kapcsolatos története. Hiába telt el harminc év, az 1982-es Faith/Void split lemezből befolyt összegek miatt még egy magánnyomozót is felbérelt a 2010-es évek elején, hogy kutassa fel az addigra a színtérből már kivált Void tagjait. A legszebb az egészben, hogy mikor a nyomozó megtalálta a banda egyik tagját, az tartva magát a Dischorddal való megállapodásukhoz, csupán annyit mondott, hogy az összeget forgassák be egy következő album munkálataiba. Ez persze nagyon megérintette MacKaye-t, aki ezek után ragaszkodott hozzá, hogy váltsák be a csekket a saját javukra.
85’ forradalma
A Dischord kiadó gravitációs vonzásában kialakuló washingtoni hardcorepunk közösség mindig is nagyon tudatos, határozott és rendkívül érzékeny volt szociális kérdésekben. Érdekes megfigyelni, hogy a dühös, határozott és nyers zenére épülő közeg mennyire pacifista nézeteket képviselt. A zene üzenete, ami szinte sosem buzdított fizikai agresszióra és erőszakra szinte tökéletesen csapódott le a fiatalokban. Ennek a passzív lázadásnak a következménye az absztinencián és tiszta erkölcsi értékeken alapuló straight edge mozgalom létrejötte, ami elsősorban a Minor Threat zenekarhoz kapcsolódik. A srácokat mindenekelőtt a kiégett rocksztárok imázsa bosszantotta, erre jött még rá az, hogy a gyakran még a tizennyolcat sem betöltő tagokból álló zenekarokat csak nagy nehezen engedték a klubok zenélni. Ezt a problémát végül a kiskorúak öklén elhelyezett nagy és látványos fekete X jelöléssel hidalták át, ami végül a mozgalom egyezményes jelképévé vált – aki ilyet viselt, az bent tartózkodhatott a szórakozóhelyen, viszont nem fogyaszthattak alkoholt, ami persze meg sem fordult a fejekben, ezek a srácok pusztán a zene szeretete és a közösség miatt látogatták a koncerteket.
Érdekes megfigyelni, hogy a dühös, határozott és nyers zenére épülő közeg mennyire pacifista nézeteket képviselt. Azene üzenete, ami szinte sosem buzdított fizikai agresszióra és erőszakra szinte tökéletesen csapódott le a fiatalokban.
„A zene az szent. Ez csak egy mondvacsinált dolog, hogy ahhoz hogy punk legyél részegnek kell lenned, vagy drogot kell fogyasztanod. Én ezt nem veszem be!” – Ian MacKaye. A straight edge kialakulását 1985-ben aztán egy újabb forradalom követte a Summer Revolution formájában, ami zenében és attitűdben is nagy változásokat hozott a színtérnek. Az új zenék mondanivalóját többek között az erőszak és a szexizmus elleni nyílt kiállás határozta meg. Kialakult a washingtoni hangzás, ami csapongó dallamszerkezetével, nyakatekert riffjeivel, hangsúlyos dobjátékával és karcos énekével teljesen leváltotta az addig a színtér alapjául szolgáló rövid, gyors, kiabálós, klasszikus hardcorepunkot. Az olyan bandák, mint az Embrace, a Rites of Spring, a Dag Nasty, vagy a Beefeater elhozták az emocionális poszthardcore korszkát, amitől a sorolt bandák ugyan elhatárolódnak (annak köszönhetően is, amivé az emo a köztudatban vált) de a zeneszakértők és a szcéna véleményvezérei egyértelműen ilyen formában hivatkoznak rájuk.
A közösséget markáns és karakán véleménye miatt egyébként több kívülálló banda is támadta olyan indokokkal, hogy annak ellenére, hogy az összetartásról papolnak sokkal inkább klikkesedés és felsőbbrendűség jellemzi a Dischord bandák körül kialakult társaságot. A Pussy Galore noise-punk banda még egy számot is írt Fuck You, Ian Mackaye címmel, hogy így lépjen fel a szóban forgó frontember pápáskodásával szemben.
„Az emberek azzal vádoltak minket, hogy klikkesedünk. Azt hiszem, hogy ez igaz is volt, de olyan emberekkel szerettünk volna együtt dolgozni, akik remekül zenéltek és mellé jó emberek is voltak.” – tette hozzá a Dischord másik vezetője, Jeff Nelson.
Ugyanazon az úton, ugyanazzal a lendülettel
A Dischord negyven év után sem változtatott értékesítési módszerein, így a mai napig megfizethető áron kínálja a diszkográfiáját. Digitális formában 7 dollár, CD-n 10 dollár, míg bakeliten 15 dollár egy lemez. A kiadó ráadásul nem csupán a múltból él, a mai napig adnak ki új lemezeket sőt, még maga MacKaye is zenél, Coriky nevű formációjával februárban és májusban is jelentkezett friss hanganyaggal. Talán meglepő lehet, de annak ellenére, hogy a huszadik születésnapjukat egy válogatáslemezzel ünnepelték, a negyvenedikre nem tartogatnak semmilyen meglepetést.
A The Guardian újságírója feltette a kérdést, hogy a Dischord működési elve vajon egy mai kiadónak követendő példaként szolgál-e, vagy csupán egy letűnt kor lenyomata, de azt hiszem a kérdés túlságosan összetett ahhoz, hogy erre egyértelmű választ lehessen adni. Az őszinteség és az, hogy ezek a srácok jókor voltak jó helyen nagyban meghatározzák a kiadó sikerét. Mégis, a történet legfontosabb üzenete talán az, hogy mindig légy hű az értékeidhez és soha semmilyen körülmények között ne köpd szembe magad.
„Amikor elkezdtük, azt mondták nekünk, hogy túl idealisták vagyunk, és nem vagyunk igazi üzletemberek. Az emberek gúnyolódtak és viccelődtek, aztán elértük a 20 évet én pedig csak annyit kérdeztem: most már azok vagyunk végre? A negyven alkalmával erre csak ráduplázni tudnék. Ha negyven évvel ezelőtt megkongatsz egy harangot, aminek csengését a mai napig hallják az emberek, na az aztán valami.” – summázta MacKaye.
