Az internet korában nehéz elképzelni, hogy ne tudnánk hozzáférni egy számhoz pár másodpercre rá, hogy eszünkbe jutott, vagy valaki megemlítette volna. Felfedezni a következő kedvenc zenénket is egyszerűbb, hiszen a zenék világában való barangolás is instant tevékenység lett. Emiatt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az általánosságban „underground” jelzővel illetett zenei irányzatok egyik jellegzetessége éppen abban rejlik, hogy alakulásuk idején a hanganyagok terjesztése és nyilvános megjelenésük, ma már elképzelhetetlen korlátokba ütközött.
A 80-as évek végéig, sőt, van ahol még tovább is, a kommerciális zenei paletta nem volt ilyen sokoldalú. Valószínűleg a szókimondásra vonatkozó médiatörvények sem feltétlenül javítottak a helyzeten. Az akkoriban népszerűsödő főbb irányzatokat, mint a punk, a metál, a new wave, a rap, az elektronikus zene, indsutrial, vagy az alternatív rock túllőttek a slágerzabáló tömegek igényein, vagy tűréshatárán, így az ezeket képviselő zenészek számait TV csatornák és nagyobb rádióállomások nem játszották.
A mindenki számára könnyen emészthető POP zenéhez volt a legegyszerűbb a hozzáférés. Természetesen a nagynevű zenekarok elérhetőek voltak lemezek vagy kazetták formájában az üzletekben, de az éppen alakuló, feltörekvő, kísérletibb műfajok nem kaptak helyet és támogatást. Aki valami csemegére vágyott, valami kompromitálóra, valami újra, utána kellett járnia, hogy egyáltalán tudomást szerezzen a világban zajló zenei lázadásról. A hasonló érdeklődési körű csoportokon belül terjedtek a friss irányzatok és szerzeményeik. A bakelitek és kazetták mennyisége tükrözte egy-egy személy zenei kompetenciáját és elhivatottságát az adott irányzatban, de az akkoriban még réteg zenék a világhírű mainstream vonulathoz tartozó zenekarokkal szemben, csak helyi szinten, közegen belül voltak elérhetők. Folyamatosan teremtek az újabb tiltott gyümölcsök a kortárs zene világában, amikre mindenki ki volt éhezve, csak nem tudta, hol keresse.
120 perc izgalom
Az MTV megalakulása 1981-ben, New Yorkban, egyértelműen történelmi fordulat volt a zenefogyasztás evolúciójában, viszont eleinte csak a sémára épülő, a 70-es évek óta bevált musical-szerű produkciókat sugározta slágerlisták formájában. Bruce Springsteen, Madonna vagy Phil Collins nem igazán tartotta sokáig lázban a háborgó fiatalságot. A zeneipar már rég működő apparátus volt, viszont azzal, hogy 81-ben megszületett az első zenének dedikált TV csatorna, megnőtt az újra való igény.
A csatorna 85-től már önálló műsorral tisztelte meg a metál zenét, Headbangers Ball néven futó műsorával, de mivel a műfaj ekkoriban fénykorát élte, nem kellett a garázszenekarokig nyúlni, hogy kitöltsék a műsoridőt. Ekkor kopogtatott be az MTV ajtaján a garázsrock fanatizmusától belelkesült fiatal angol, Dave Kendall. Egy műsort szeretett volna készíteni, ami nem csak a felszínt karcolja, hanem utána megy mindennek, ami izgalmas, újszerű és nem feltétlenül slágerként emészthető. Tartalmas beszélgetéseket akart, egy klubhelységet a képernyőn a különböző stílusú zenészek új generációjának.
Elindult heti rendszerességgel, vasárnapról hétfő virradóra a 120 Minutes, azaz két óra izgalom, és valami ismeretlen felfedezésének a lehetősége. Az első években főleg az általa kedvelt zenekaroknak adott megjelenési lehetőséget a műsor, ekkor ismerte meg a világ a Pixiest, a Sonic Youth-ot, a Janes Addictiont, a Smashing Pumpkinst vagy a Violent Femmest.
Mivel Kendall és stábja mind lelkes zenefalók voltak, ízlésük diverzifikációjával és a fiatal tehetségek megjelenésével a produkciók is sokasodtak. Mire az MTV terjeszkedésével, vagy műholdon keresztül eljutott több országba, a 120 Minutes már majdnem minden olyan zenét kultivált, amit egy lázadó kölyök szerethet.
A fókusz az első években inkább olyan zenekarokra korlátozódott, mint a Depeche Mode, a The Cure, vagy az R.E.M. és ezek mellett jöhetett szembe velünk egy-egy Sex Pistols szám, vagy akár egy Kraftwerk szerzemény.
A 90-es évek elejére a 120 Minutes a menő zenék otthona lett. Hivatalos képi produkcióval társítva, elsőként mutatta be nekünk a Beastie Boys-t, akik többek között hostolták is az egyik adást, a Red Hot Chili Pepperst, a Faith No More-t, a Ministry-t, a Public Enemy-t, Ice T-t vagy a Nirvanát, nem beszélve arról, hogy ezek a zenekarok vendégként is feltűntek a műsorban.
A nézők videókazettára rögzítettek minden adást, hogy többször nézhessék kedvenc klipjüket. Meglepetésszerűen jöttek a produkciók, és egy éjszaka alatt lehettél punk, nihilista balladázó rocker, vagy őrjönghettél az akkor még ismeretlen Rage Against the Machine-ra. Abban a két órában, abban a pár évben, csak azt vártad, milyen szám következik. A videók élményben pedig általában hozták a kor stíluselemeit, katonai gatyát, kapucnist és a hosszú hajat. A Spike Jonze rendezte Sonic Youth 100percentje vagy később a Beastie Boys Sabotage klippje, a Faith No More Epic cimű száma hűen tükrözi a műsor fénykorának trendjeit és képi világát.
Meglepetésszerűen jöttek a produkciók, és egy éjszaka alatt lehettél punk, nihilista balladázó rocker, vagy őrjönghettél az akkor még ismeretlen Rage Against the Machine-ra.
Az eleinte csak „szomorkodó fehérsrácoknak” szóló produkció mire beért, lett egy történelmi jelentőségű program, amibe mindenféle életérzés belefért. Egy hangszóróból üvöltött többféle műfaj, nyélgázon jött a nihil, a düh és a szabadságvágy. A műsor felölelte az azt megelőző punk korszakot, a legendás CBGB klub hagyatékát a Ramonesszal, a kaliforniai punk színteret a Dead Kennedysszel, a Bad Religionnel, nagy figyelmet fordított a grunge zenére, annak robbanásszerű sikerére, bölcsője volt Pearl Jamnek, az Alice in Chainsnek, a Nirvanának és a Soundgardennek. A zenei mixbe időnként beloptak egy Tribe Called Quest vagy egy DAS EFX számot, de bőven hagytak helyett az elektronikának és a brit melankóliának is, egy kis Radiohead vagy Joy Division formájában.
A műsor 2003-ig az általa képviselt szcénát ápolva működött egyre nagyobb sikerrel, ahogy a zenekarok melyeknek menedékül szolgált meghódították a világot. Dave Kendall után a híres amerikai Dj, VJ, és zeneőrült, Matt Pinfield lett a 120 Minutes méltó örököse, aki 2003-ig az eredeti profiljában tartotta életben a „klubot”. Ebben az időszakban még szerteágazóbb lett a műsor és az általa ápolt zenekarok akkora már világhírűek lettek, ezzel biztosítva a műsor nagyobb nézettégét. A televíziózás művelődési házak próbatermére hasonlító műsora, Kendall álma, végül kiöregedett az interneten könnyen elérhető zenei felületek mellett és 2013-ban végleg eltűnt, de hagyatéka örökre fennmaradt. Addigra az MTV, mint csatorna már rég profilt váltott és már nem képviselt semmiféle lázadást, inkább lett valóságshow-csatorna, ami meg elveszett a médiazajban, így nem bírt már akkora jelentőséggel.
Az eleinte csak „szomorkodó fehérsrácoknak” szóló produkció mire beért, lett egy történelmi jelentőségű program, amibe mindenféle életérzés belefért. Egy hangszóróból üvöltött többféle műfaj, nyélgázon jött a nihil, a düh és a szabadságvágy.
A 120 Minutes legnagyobb zenetörténeti befolyása a 90-es évek első felére tehető, amikor az olyan különböző underground műfajok hódították meg a világot, többek közt Kelet- Európát is, amiknek senki más nem biztosított helyet a tévében. A kor fiataljai egy tető alá terelve követhették az újító zenei irányzatokat és láthatták kedvenceiket mozgóképes formában. Ebben az időszakban rengeteg újdonság született a zenében, a punk megújult és erőre kapott, végig néztünk egy grunge korszakot, a hardcore globalizációját, a metál száz felé szakadását, vagy az indie zene sokadik fénykorát. Mivel 1988-tól a hiphop kultúra a Yo MTV RAPS néven saját műsort kapott a 120 Minutes kevesebbett foglalkozott vele, de azért mindig hagytak helyet egy tiszteletkörnek.
Nyílván minden kornak megvolt a maga lázadó zenéje, a különböző cultjai, trendjei, de a 120 Minutes elsőként biztosított műsoridőt és adott hangot a furcsának, az újnak, a rendhagyónak. Hiteles véleményvezér volt, ami koncepcióját tekintve jócskán megelőzte a korát. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az összesen tizennyolc évadot megélt műsor kifinomult ízlésvilága és nyitottsága generációkra ható megafonként marad meg sokak emlékezetében.
