„Ha én nem vagyok magamért, ki lesz értem?
De ha csak magamért vagyok, mi vagyok?
És ha nem most, mikor?” – Hillel HaZaken
Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című könyve újra aktuális, vagy tán mindig is az volt, csak mi nem vettük elég komolyan. A mű nem csupán a 20. század egyik legfontosabb társadalomlélektani alapműve, hanem egy tükör is, amelyben ma is magunkra ismerhetünk.
A szabadság ára: az emberi lélek dilemmája
Fromm 1900-ban született, és egész életművét áthatja a 20. század vérzivataros történelmi tapasztalata: háborúk, totalitárius rendszerek, ideológiai fanatizmus és a modern ember elidegenedése. Filozófusként, pszichoanalitikusként és szociológusként egyaránt azt vizsgálta, miért menekül az ember attól, amit legjobban áhít: a szabadságtól.
Fromm egyik legnagyobb erénye, hogy képes a legmélyebb társadalmi és pszichológiai kérdéseket is közérthetően megfogalmazni. Bár ő maga figyelmeztetett arra, hogy az élet bonyolultságát nem lehet egyetlen mondatban megérteni – mégis, mondatai sokszor aforizmává váltak. Egyik legismertebb figyelmeztetése ma is érvényes:
„Az ember szabadságra ítéltetett,
mégis önként tér vissza a láncaihoz.”
A könyv központi kérdése az, hogy mit kezdünk a szabadsággal, ha végre megkapjuk. A történelem azt mutatta Frommnak, hogy a függetlenség nem mindig felszabadító – sokszor szorongást, félelmet és bizonytalanságot hoz. Ha ma olvassuk Frommot, megdöbbentő, mennyire előrelátó volt. Az általa leírt „menekülés” formái ma is jelen vannak – csak új köntösben. A tömegmédia és a közösségi platformok világában az ember ugyanúgy a külső megerősítések rabja lett, mint ahogy a múlt században a politikai vezérek árnyékában kereste a biztonságot.
A Menekülés a szabadság elől mellett érdemes elolvasni Fromm más írásait is, például a Birtokolni vagy létezni? című művet, amelyben tovább bontja a modern ember fogyasztói függőségét. Mindkét könyv közös üzenete: az ember boldogsága nem a birtoklásban, hanem az önismeretben és a kapcsolódásban rejlik.
Miért félünk a szabadságtól?
Erich Fromm egyik legnyugtalanítóbb kérdése ma is érvényes: miért alakulnak ki újra és újra az önkényuralmi rendszerek, amelyekben az emberek megalomániás vezetők mögé sorakoznak fel? Miért hajlunk arra, hogy másokra ruházzuk a döntés és a felelősség terhét? Miért nem tudunk mit kezdeni a saját szabadságunkkal?
Fromm találóan nem másra, hanem magunkra mutat. A válasz nem a politikában és nem is valamiféle ördögi hatalomban keresendő, hanem önmagunkban. Az emberi lélek mélyén ugyanis ott lappang a félelem attól, amit a legjobban kívánunk: a szabadságtól.
Fromm 1933-ban, a náci hatalomátvétel után kényszerült menekülni Németországból. 1941-ben az Egyesült Államokban adta ki Menekülés a szabadság elől című művét, amelyet már angol nyelven írt. A könyv nemcsak politikai korrajz, hanem mélylélektani elemzés is: hogyan válik az ember saját félelmének rabjává.
A szabadság fogalma egyszerre ígéret és teher. Daisetz T. Suzuki
zen-mester szavaival élve: „A szabadság rabszolga fogalom;
csak az tud különbséget tenni, aki maga nem szabad.”
Érdekes párhuzam, hogy Fromm és Suzuki később közösen is írtak egy könyvet, Zen-buddhizmus és pszichoanalízis címmel. Ebben a keleti és nyugati gondolkodás találkozása bontakozik ki: mindkettő a belső függetlenségre, az önismeretre és a felelősségvállalásra helyezi a hangsúlyt.
Fromm szerint a szabadság pszichológiai értelemben nemcsak jog, hanem teher is. A modern ember, aki megszabadult a hagyományos kötöttségektől – vallástól, családi hierarchiától, közösségi normáktól – gyakran magányt és elidegenedést él át. Ezt a lelki űrt sokan különféle „menekülési mechanizmusokkal” próbálják betölteni: alárendelődnek hatalmaknak, dogmáknak, vagy a fogyasztás, siker és biztonság illúzióját hajszolják.
Kis filozófiatöri: nyugi, jól fog esni, ez olyan lesz az agynak, mint amikor reggel kiropogtatod magad.
A szabadság meglehetősen tág fogalom, amelyet az egyes filozófiai irányzatok különbözőképpen értelmeztek, most ebbe nem is megyünk bele.
Fromm gondolatvilágát erősen befolyásolta Isaiah Berlin filozófiája, aki megkülönböztette a negatív („freedom from”) és a pozitív („freedom to”) szabadságot.
- A negatív szabadság a külső kényszerektől való mentességet jelenti: minél kevesebb korlát, annál szabadabb vagyok.
- A pozitív szabadság viszont a képesség, hogy valamire – önkifejezésre, önmegvalósításra, közösségi felelősségvállalásra – használjam ezt a szabadságot. Kvázi azt teszek, amit én akarok. Attól, ha szabadon vállalt korlátaim vannak, még nem vagyok kevésbé szabad, állítják. Na, itt lehet megcsúszni.
A pozitív szabadságot igen gyakran arra használták fel, hogy az emberek szabadságjogait megnyirbálják. Fromm a Szovjetuniót hozta fel példaként, ahol az ország vezetése az általuk kitűzött célok elérése érdekében („pozitív szabadság”) a magánemberek jogainak csorbítását elfogadhatónak tartotta. Ugyanezt csinálták a nácik. „A nagy, közös jó érdekében most ezt még ezt el kell viselnetek, de holnap jobb lesz.„ Ki ne ismerné ezeket a mondatokat!
Fromm rámutatott, hogy a diktátorok ritkán a hadsereg erejével uralkodnak – sokkal inkább a manipuláció és a pszichológiai függőség eszközeivel. Az ember belülről adja fel a szabadságát, amikor megnyugvást keres a kiszámíthatóságban és a vezető tekintélyében.
A szavak, amit hallani akarsz…
A világ mindig is bizonytalan és összetett volt. A valóság ritkán illeszthető néhány mondatba,
és a legtöbb problémára nincsenek egyszerű válaszok. Mégis, időről időre felbukkan valaki,
aki szellemes, rövid, tömör és meggyőző mondatokba sűríti a káosz értelmét.
Rámutat az ellenségre, kijelöli a hibást, és csak annyit kér: tartsunk össze.
Ez a gesztus látszólag biztonságot hoz. Nem kell többé gondolkodni, kétségbeesni, dönteni. A vezető gondolkodik helyettünk, mi pedig csak végrehajtjuk, amit a „közös jó” érdekében kér. És ami a legmeglepőbb: mindez sokak számára megkönnyebbülés. Nem kell a világ kaotikus bonyolultságát cipelni; elég hinni abban, hogy valaki más majd eligazodik helyettünk.
Fromm éles bírálata nem csupán a politikai rendszereknek szólt, hanem az emberi személyiség önkorlátozásának is. A Menekülés a szabadság elől nem a diktátorokat elemzi, hanem azt az emberi hajlamot, amely diktátort teremt. E gondolatmenetet Fromm később tovább bontotta Az önmagáért való ember (1947) című munkájában. Ez a könyv egy átfogóbb vizsgálódás része, amely a modern ember karakterét, valamint a pszichológiai és szociológiai tényezők kölcsönhatását elemzi. Itt már nemcsak arról van szó, hogy miért menekülünk a szabadságtól, hanem arról is, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz.
Fromm szerint csak az képes egészséges, autonóm módon élni a szabadságát, aki tudatosan építi önazonosságát – aki nem kívülről várja a megerősítést, hanem belülről fakadó értékrend alapján dönt. Ahogy ő írja: „Ahhoz, hogy megértsük a társadalmi folyamatok dinamikáját, meg kell értenünk a személyiségben ható pszichológiai folyamatokat is – amiképpen az egyént is csak úgy ismerhetjük meg, ha az őt alakító kultúra összefüggéseiben szemléljük.”
A rend ígérete
A régi korok világa, amelyet istenek, szentek és őrző-védő szellemek népesítettek be, nem csupán démonokat és ördögöket tartalmazott, hanem kozmikus rendet is adott. Az ember tudta, hol a helye: minden létezésnek célja, minden eseménynek értelme volt. Ha valami elromlott, az is része volt a nagy egésznek, a Nagy Rendnek. A világ értelmezhető volt – még ha nem is mindig volt igazságos.
A modern kor azonban – a tudomány, a racionalizmus, az egyéni szabadság koraszülött gyermeke – széttörte ezt az egységet. A tudomány nemcsak áramot és gravitációt hozott, hanem kérdéseket is, amelyekre nem adható egyértelmű válasz. A régi bizonyosságok megdőltek, de nem született helyettük új, közös álom. A modern ember, aki megszabadult a vallási és közösségi kötelékektől, felszabadult ugyan, de el is veszítette a világ értelmét. A korábbi béklyók nemcsak korlátozták, hanem védték is – nélküle viszont magára maradt a végtelen lehetőségek szorongató tengerében.
Fromm így fogalmaz: „A szabadság ugyan meghozta az embernek a függetlenség és racionalitás adományát, de elszigeteltté, s ezáltal szorongóvá és tehetetlenné tette. Ez az elszigeteltség elviselhetetlen. A szabadság terhe elől az ember vagy új függőségekbe és alávetettségbe menekül, vagy eljut az individualitásra és az egyediségre építő pozitív szabadság megvalósításához.”
Fromm őszinte és hiteles, nem hiteget, nem ígér gyors megoldást – csak diagnózist ad. Elemzései világosan különböztetik meg a tudományos gondolkodást a politikai és spirituális sarlatánok egyszerű válaszaitól, akik mindig tudni vélik, „mi a megoldás.”
Fromm szerint az ember nem a valóság bonyolultságától szenved, hanem attól, hogy nem találja benne a helyét. Az akol – a közösség, az eszme, a nemzet, a vallás – melegséget ad, de korlátoz is. Biztonságot nyújt, de ára van: fel kell adnunk érte az önálló gondolkodást.
A legtöbb ember belezavarodik a választható értékek sokaságába, és végül menedéket keres egy eszme, egy zászló, egy vezér árnyékában.
Ott, ahol a nemzet, az isten vagy a faj válik az identitás egyetlen forrásává, hamar megjelenik az, aki kijelenti: „Majd én megmondom, ki a jó, és ki a rossz.”
Fromm figyelmeztet: ez a pillanat a totalitarizmus születése. A populizmus és a „megmondó emberség” elegye robbanásveszélyes. Különösen olyan országokban, amelyek régóta áhítoznak a sikerre, de ritkán kapják meg azt. Ilyenkor a kollektív frusztrációból könnyen lesz kollektív hit egy álomban, amelynek logikája egyszerű, nyelve közvetlen, de következménye pusztító. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy egy totalitárius rendszer közepén csücsülünk.
A populizmus sosem mondja, hogy „ez bonyolult”.
Pedig a világ az. Az élet, a történelem, az emberi lélek tele van ellentmondásokkal, árnyalatokkal, átmenetekkel – de a populista gondolkodás gyűlöli az árnyalatokat. Ott mindig van egy „ők” és egy „mi”. Egy bűnbak és egy megváltó. Egy történet, ami mindenre magyarázatot ad, és egy vezér, aki minden kérdésre kész választ kínál.
A valódi veszély nem a szakértőkben rejlik, akik grafikonokba, modellekbe és táblázatokba próbálják belefoglalni a valóság töredékeit. A veszélyt azok jelentik, akik ideológiát csinálnak a félelemből, akik pontosan tudják, miért volt olyan a múlt, amilyen, és miért kellett a jelennek olyanná lennie, amilyen. Ők megkönnyebbülést kínálnak: ha minden „szükségszerű”, akkor senki sem felelős semmiért. A szabadság bonyolultsága helyett kulcsrakész válaszok. Ez a kollektív elfojtás egyik legveszélyesebb formája – amikor közös múltunk minden részletét visszamenőleg igazoljuk, és ezzel felmentjük magunkat a gondolkodás felelőssége alól.
Fromm szerint a szabadság nem könnyű, mert felelősséggel jár. Aki szabad, annak gondolkodnia kell, döntéseket kell hoznia, vállalnia kell a következményeket – és ez fájdalmas. De, ahogy ő mondja: nincs más út. Mindenkinek el kell vállalnia a világot – még ha nem is látjuk át teljesen.
A gondolkodás olyan, mint az edzés: fáj, de erősít. A szembenézés, az önreflexió, a kételkedés – ezek az ember szellemi „fekvőtámaszai”.
Fromm maga is ironikusan elismerné ezt a hasonlatot, mert benne is ott volt a humor: tudta, hogy a szabadság nem heroikus póz, hanem mindennapi gyakorlás.
A Menekülés a szabadság elől alapvetően a középkori világ összeomlása utáni szorongás pszichológiai elemzése. A középkor embere – minden veszély és félelem ellenére – egy kerek, értelmes világban élt. Tudta, hol a helye, hitt az isteni rendben, és ez a hit védelmet adott. Ezzel szemben a modern ember minden tudása, technológiája és szabadsága ellenére – ugyanúgy szorong, mint elődei. Csakhogy ma már nincs isteni rend, amelyre ráfoghatná a felelősséget. Ezért új formákban tér vissza a régi reflex: lemondani a szabadságról a biztonságért.
Fromm látlelete kíméletlenül pontos: az ember hajlamos arra, hogy önként váljon „jól táplált, jól öltözött, ám szabadságától megfosztott robottá.” Egy olyan rendszer részévé, amely kényelmet, státuszt és illúziókat ad – cserébe a gondolkodás jogáért.
Ha valaki a szabadságról és az individualizmusról ír egy egész könyvet – ráadásul pszichológusként –, könnyen azt hihetnénk, hogy csak az egyén szemszögéből képes látni a világot. Hogy számára a szabadság annyit jelent: „mi a jó nekem, mi az én érdekem.” De Fromm ettől a gondolkodásmódtól éppenséggel a lehető legtávolabb áll. Számára az ember nem önmagában, hanem kapcsolataiban létezik. A szabadság nem elszigetelődés, hanem felelős részvétel a világban – annak felismerése, hogy az egyén akkor teljesedik ki, ha nem bezárkózik, hanem kapcsolódik.
Ahogy ő írja: „Az ember minden korban és minden kultúrában egy és ugyanazon kérdéssel kerül szembe: arra kell megoldást találnia, hogyan győzze le az elszigeteltséget, hogyan valósítsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet, és olvadjon egybe a világegyetemmel.
Ez a mondat Fromm egész életművének esszenciája. A szabadság nem a magány, hanem a felelősségteljes összetartozás művészete. A valódi individualizmus nem az önzésben, hanem az önazonosságban gyökerezik – abban, hogy képesek vagyunk szeretni, együttérezni, és részt venni a közös emberi történetben.
