Barion Pixel

Mijazaki Hajao iz bek

Slánicz Dániel

2021.12.31.

7 perc

Azoknak, akiknek elsőre ismeretlenül kong a név, mert gyakrabban találkoznak angol megfelelőjével, az úriember Hayao Miyazaki, az egyetemes filmtörténet animált szegmensének egyik, ha nem a legnagyobb alakja, kinek munkássága úgy teremtett trendet, hogy sosem próbálták meg úgy istenigazán, érelpattanós görcsösséggel lemásolni azt. Na, ő tér most vissza egy utolsó menetre. Ghiblivel karöltve azon dolgozik, hogy adaptálja az 1937-es How Do You Live? című regényt. A hír hallatán pedig nem tudtam nem egyfajta bibliai eljövetelre, valamilyen jó cél érdekében bekövetkező messiási jelenésre asszociálni.

Valamiért mindig úgy képzeltem el Mijazakit, mint a visszafogottan éldegélő, társaságkerülő, az általa teremtett kis meghitt közegben kimérten botorkáló bácsit, arcán halovány mosollyal, szemében valamilyen régmúltból derengő tragédiára utaló szomorral, aki reggeleit a házának tornácán ücsörögve tölti, hogy aztán tétova léptekkel botladozzon hátra, ahol a nap hátralevő részét gondosan nevelt növényei társaságában tölti.
Közben persze szólongatja őket, beszél hozzájuk, gyengéden cirógatja bágyadt leveleiket, röviden elkalandozik az orchideák szépségén, majd pedig elmereng a gyümölcsfák lombjairól felreppenő pillangók látványán, miközben várja, hogy a lágy koratavaszi szél elhozza neki az érkező nyár hírét.
Később, a nap leszálltával ezekből az átlag ember számára jelentéktelen természeti apróságokból inspirálódva pedig ceruzát ragad, és papírra vet valamit, ami egyszerre személyes, mégis egyetemes, mindenki számára hozzáférhető, épp ezért csak kevesek által elérhető. Ami úgy csodálatos, hogy közben szörnyű is, ami a földre ránt, csakhogy felemelhessen onnan, és ami képes bárkié, egyszóval mindenkié lenni.

Manapság a Pixart szokás hasonló jelzőkkel illetni, és többnyire az ő filmjeiket szokták a
túlzott érettség „vádjával” illetni, azt azért nem árt leszögezni, hogy Mijazaki már akkor
képes volt egyszerre megnevettetni, megfélemlíteni és megríkatni kicsit és nagyot egyaránt,
amikor az I betűn ugráló kis lámpácska még talán papírra hányt firkálmány sem volt.

Sikere és széles e világon ismertsége persze nem előzmények nélküli, mert mit ér a gyémánt, ha nincs, aki csiszoljon rajta. A legtöbb nyiladozó zsenihez hasonlóan a kezdeti, Isao Takahata felügyelete alatt töltött évek Mijazaki esetében is a tanulás jegyében teltek, az elhivatott újoncból elsőként felismert, nem sokkal később pedig elismert szakembert faragva. Az áldozatvállalás és a fejlődés iránti leküzdhetetlen vágy elkerülhetetlen velejárójaként a nyolcvanas évekre aztán a tanítvány túl is nőtt mesterén, országszerte ismertté téve Mijazakit, és karrierjének ezen korai szakaszában készített filmjeit.

A Nauszika – a szél harcosai átütő sikere életre hívta a mára már szintén legendás Ghibli Stúdiót, a kreatív energiák koncentráltsága pedig a kezdeti hazai sikerek után szanaszét szórták az alkotói műhely hírét a világban.

Az egyébként sem gyenge filmográfia esetében csak Mijazaki nevéhez olyan instant klasszikusok fűződnek, mint a Totoro – a varázserdő titka, a vadon hercegnője, A vándorló palota és a Chihiro szellemországban, ami nem elég, hogy Oscar-díjat fialt a készítőknek, de egészen 2020-ig a legjövedelmezőbb japán filmnek számított. Bármelyik imént felsorolt cím olyan, hogy a legtöbb rendező a fél karját adná érte, és boldogan vonulna vissza a filmkészítéstől, ha az ő nevével kezdődhetne a stáblista, Mijazaki ezeket azonban, ha nem is gyors, de egymásutánban produkálta, így avanzsálva őt a nemzetközi színtéren is elismert, díjak tucatjaival elhalmozott és végtelen tiszteletnek örvendő rendezővé.

Történeteit saját bevallása szerint a mindennapi, mások által talán szürkének hitt hétköznapokból meríti,
majd ezeket a talajmenti húrokat megpengetve komponál valami varázslatosat.

Központi karakterei javarészt fiatalok, nem egyszer önálló, döntéskényszerbe kerülő nők, akiket egy nem várt esemény kizökkent addigi megszokott életükből, megfontoltabb, érettebb gondolkodásra késztetve ezzel őket.
Komplett és súlyos életutak ezek, másfél-két órában, az álmoralizálás leghalványabb jele nélkül, minden nyomasztó és depresszív mellékzöngéje ellenére kivétel nélkül a pozitív végkicsengés felemelő élményével. Bizarr kreatúrái, az érzékszerveket konstans bombázó képsorai, sajátos tér- és időkezelése még a legrealistább alapkonfliktust is mágikus szintre emelik, ahol nincs többé valóság és fikció, csupán a kettő harmonikus szintézise, melyben az evilági kérdésekre rendszerint túlvilági válasz érkezik.

Mit jelent embernek lenni, szeretni és felnőni, valahova tartozni, és az egyre kibékíthetetlenebb ember-természet ellentétre megoldást találni. Noha meséiben rendre határvilágok ütköznek össze, karakterei mindvégig megmaradnak a végletek közti morális szürkezónában, ahol csakúgy, mint a való életben, semmi sem egyértelműen jó vagy megkérdőjelezhetetlenül rossz, sokkal inkább a kettő egy eltérő összetételű egyvelege.

Akárcsak a jó bor, ami a rajta virító címke szerint bárkinek, bárhol, bármilyen alkalomra ajánlott, Mijazaki filmjei még erős beágyazottságuk ellenére is egyetemes művek, és helyi szokásoktól, tradícióktól, neveltetéstől és személyiségtől függetlenül értelmezhetők akárki számára. Amint képesek vagyunk túltenni magunkat a Totoro vérfagyasztó mosolyú macskabuszán vagy a chihiro áttetsző fekete, maszkos szellemén, csak rajtunk, pillanatnyi lelki állapotunkon és élethelyzetünkön múlik, miképp értelmezzük és hasznosítjuk a kimérten csordogáló képsorok tartalmát. Ha pedig mindez uncsinak hat, azért tessék szépen a modernitást, az ingerdömpinget és a sok dirr-durr, piff-puffot okolni.

Noha a filmes trendek vonalvezetése legtöbbször valahogy úgy fest, hogy robban valami, egy stílus, egy újfajta megközelítés, egy forradalmi hang, majd a hirtelen jött rivaldafényben megmerítkezni igyekvő, ritkán érdemi, jórészt azonban inkább csak fantáziátlan, amolyan se íze se szaga iparosmunkák hada.

Tarantino a kilencvenes évek derekán két egymásutáni dobásból ért el hazafutást (nem tudom, hogy ez a jó analógia-e, nem ismerem a Baseball szabályait), tolt egy hirtelen ippont, és KO-zta kegyetlenül a komplett tengerentúli filmgyártást. Hogyhogy nem, sajátos dramaturgiai megoldásai, egyedi meglátásai, ambivalens zeneválasztásai, és a korábban már tucatnyi alkalommal filmvászonra vitt témák megközelítéséhez fűződő radikális viszonya láttán másnap már filmkészítők tucatja érzett valami mélyről jövő bizsergést, és a leküzdhetetlen vágyat, hogy nagydumás lúzer gengszterekről készítsen fejezetekre bontott, és időrendileg összekuszált filmet.

A Mátrix golyólassítós jelenete, Jackie Chan virtuóz, gyakorta vágás nélküli akciójelenetei egytől-egyig jól látható, ezáltal könnyen leleplezhető nyomot hagytak az őket követő főárambeli alkotásokon, és noha Mijazaki filmjei sem múltak el nyom nélkül, ilyen kényelmetlenül feszengős módon azóta sem próbálták meg másolni.
Ez pedig nem valami, hanem a lehető legtöbb, amiben egy filmes pionír részesülhet.

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Bad Sport: a sport árnyékos oldala

STAX kiadó, ahol a lélek zenéje született

Primal: a bennünk élő ősember

Urotsukidōji, a tiltott gyümölcs. Csakis elvetemülteknek!

Summer of Soul: a fekete Woodstock

Scavengers Reign: élni és élősködni hagyni