Kevés olyan dokumentumfilmet ismerünk, amely egyszerre képes személyes intimitással és sporttörténeti jelentőséggel elmesélni egy generáció történetét. Ezúttal egy ilyen alkotást ajánlunk figyelmetekbe. A Momentum Generation története nyolc fiatalról szól, akiket a szörf iránti szenvedély hozott össze – barátságuk és kitartásuk révén közülük többen végül minden idők legnagyobb szörfösei közé emelkedtek. A dokumentumfilm – melyben nem ritka a „GOAT-faktor” (Greatest Of All Time) – nem csupán a hullámok felszínén siklik végig, hanem mélyrehatóan vizsgálja a sport, a barátság és a felnőtté válás drámai metszéspontjait is, miközben egy korszak társadalmi, kulturális és lélektani térképét is felrajzolja. Az HBO Max kínálatában már sajnos nem elérhető, azonban az Apple TV-re időközben felkerült, de egy kis utánajárással máshol is hozzáférhető. Magyar címe – Hullámgeneráció.
A generációs hullám helyett a „hullámgeneráció” érzelemhullámait fogjuk meglovagolni. A név Taylor Steele 1991-1992-es még VHS-re forgatott Momentum című szörfklasszikusához nyúlik vissza, amely nemcsak új stílust, hanem új szellemiséget is hozott a sport világába. Akiket ma old school szörfösökként emlegetünk, akkoriban a feltörekvő, lázadó new school generáció képviselői voltak, akik először Taylor Steele kamerája előtt mutatták meg arcukat – és tudásukat.
A Momentum nyers, „csináld magad” esztétikája, valamint a hagyományos szörfzenei sablonoktól elrugaszkodó, vadabb punkrock-, surfpunk hangzásvilága nemcsak friss levegőt hozott, hanem új stíluskánont is teremtett – és egyben a csapat névadója is lett.
Momentumgeneráció-csoportterápia
A film akár viselhetné az „Élet és utóélet” címet is, de talán még találóbb, ha egyszerűen csoportterápiának nevezzük. Mert valójában erről van szó: egy kollektív szembenézésről. A Momentum-generáció legendás tagjai – Kelly Slater, Rob Machado, Shane Dorian, Taylor Knox, Benji Weatherley, Kalani Robb, Ross Williams, Taylor Steele és Pat O’Connell – pályafutásuk során először ültek le közösen, hogy nyíltan, sokszor fájdalmasan őszintén idézzék fel közös múltjukat.
Ezzel a gesztussal a filmkészítők olyan, korábban elképzelhetetlen lehetőséghez jutottak, amely ritkán adatik meg: betekintést nyerhettek a legbelső kör dinamikájába, és hozzáférést kaptak több száz órányi eddig soha nem látott, személyes videóarchívumhoz.
Hawaii, Florida, Kalifornia, szörfözés, napfény, tengerparti álomélet… vagy mégsem?
Egy filmajánló esetében mindig ott lebeg a veszély, hogy túlságosan előreszalad a történetmesélésben – ám ezúttal a képek szépsége és az atmoszféra ereje önmagában is megér egy kis ízelítőt. Ami igazán túlmutat a szokványos „régen minden jobb volt” típusú, nosztalgiázó beszélő fejek megszokott sémáján, hogy régen nem volt minden jobb. A dokumentumfilm szinte egy komplett pszichológiai tankönyv élő illusztrációja, amely a diszfunkcionális családi minták szinte teljes spektrumát felvonultatja. Vannak itt veszélyeztetett kiskorúak, szülői abúzus, a családon belüli erőszak majd minden formája. Gazdagék is isznak, a prolik is vedelnek, az apák verik az anyákat, a gyerekeket, de minimum, hogy nem tőrödnek velük. Mellbevágó.
Kelly Slater őszintén mesél a floridai Cocoa Beach munkásosztálybeli mindennapjairól, a családját meghatározó érzelmi zűrzavarról és apja alkoholizmusáról. Gyerekkorát válások sorozata szőtte át, bizonytalan érzelmi közegben nőtt fel – róla bővebben ITT írtunk. Taylor Knox szintén nem idealizál: felidézi, ahogy gyerekként újra és újra tanúja volt annak, hogy apja kezet emel édesanyjára – olykor az ő szemük láttára is. Kalani Robb története sem kevésbé megrendítő: ő és testvére gyakran már reggel nyolckor kerültek ki a partra, és csak este hatkor jött értük vissza az édesanyjuk. Napi négy dollárból kellett boldogulniuk, amit olykor lopással egészítettek ki, csakhogy ne maradjanak éhesek. Szóval pálmafa ide, tengerpart oda, nem túl vidám és felhőtlen gyerekkorok ezek.
Sok jó szörfös kis helyen is elfér – az elveszett fiúk otthona
A film hangsúlyosan érzékelteti, hogy a kilencvenes évek elején a szörfözés még távolról sem volt a mai, társadalmilag elfogadott, glamourba csomagolt életstílus. Kelly Slater maga is elmondja, hogy fiatalként fogalma sem volt arról, létezik olyan, hogy profi szörfkarrier – a sport inkább tűnt egyfajta társadalmon kívüli, lázadó tevékenységnek, mint lehetséges életútnak.
A Momentum Generation egyik legszebb vonulata, amint megmutatja, hogy a sokszor elhanyagolt, bántalmazó vagy éppen hiányzó családi háttér által a tengerhez sodródott fiatalok miként találták meg a szörfözésben nemcsak az identitásukat, hanem egy újfajta otthont is. A dokumentumfilm narratívája szerint a meghatározó nagy találkozás Benji Weatherleyék házában történt, de ez csak az egyik fejezete annak a közösségi struktúrának, amely már korábban is létezett. A film nem említi, de a Momentum-srácok már a Laniakea Beach mögött található Hill House-ban is összegyűltek – akkor még Brock Little és Todd Chesser védőszárnyai alatt, miután tizenéves korukban tényleg félig-meddig elhagyták családjukat, hogy összezsúfolódva éljenek egy házban, Oahu északi partján. Ez a ház volt az első menedék, egyfajta átmeneti otthon, ahol biztonságot, célt és összetartozást kezdtek megtapasztalni.
Kapitányom, kapitányom – Todd Chesser, a nagy testvér
Noha a Zimbalist fivérek filmje érzékenyen és mély empátiával foglalkozik Todd Chesser alakjával, talán nem kap elég hangsúlyt az a tény, hogy ő volt a csoport dinamikájának csendes irányítója – a morális iránytű, az alfa a falkában. A fiúk mindenhol bandákba tömörülnek, de abban nincs mindig köszönet. Chessernek tudható be, hogy az agresszivitásukat, a felgyülemlett dühöt elsősorban, másodsorban és harmadsorban is a hullámok lovaglásával vezetik le. A film csak finoman utal arra, de a korszak szörfös visszaemlékezéseiből egyértelműen kiderül: nem minden ilyen baráti kör végződött happy enddel. Miközben a Momentum-banda egyfajta fényes példává vált, mások – hasonló háttérrel, hasonló tehetséggel – elmerültek a drogok, a szétesés és az elkallódás világában.
Todd Chesser a csapat szívében egy igazi „nagy testvér” volt – mentor, bizalmas, és egyben afféle szörfedző is,
aki nem technikai útmutatással, hanem példamutatással nevelt. Dionüszoszi apafiguraként volt jelen, aki
szertelen energiával, féktelen életszeretettel és őrült szenvedéllyel vonzódott a nagy hullámok iránt.
Nevesd ki a hullámokat!
Todd Chesser azon túl, hogy a civil életben is odafigyelt rájuk, és adott esetben lelket öntött beléjük, megtanított nekik továbbá egy csomó apró kis trükköt. Például, ha egy hatalmas hullám közelít, amely minden bizonnyal elborít majd, nevess. Igen, nevess – mert a nevetés lelassítja a szívverést, csökkenti a feszültséget, és segít uralni a légzésed.
Chesser jól tudta, hogy nem lehet félve nagy hullámokat meglovagolni. A rettegés adrenalint pumpál a szervezetbe, felgyorsítja a pulzust, és megrövidíti azokat a másodperceket, amikor levegő nélkül kell kibírni – odalent, ahol nincs kegyelem. Mert előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor a mélység nem kérdez: elkap, megforgat, és úgy dob a zátonyok közé, mintha egy cápafogakkal kirakott járdaszegélyre zuhannál.
A hullámlovaglás művészete valójában kísérletezés. És minden kísérlet végén ott vár a beborulás. Ez a tánc természete: Posszeidón felemel, majd kíméletlenül a habok közé taszít. A korallzátonyok ragyoghatnak bármilyen szépen a napfény alatt – odalent élesek, kemények,
Todd Chesser egy vészterhes napon örökre eltűnt a hullámok között. Az Outside Alligators nevű, hírhedten veszélyes szakaszon, a Waimea Beach közelében fulladt meg – mindössze 28 éves volt. Távozása nem csupán egy barát, egy mentor, egy testvér elvesztését jelentette, hanem egy egész közösség spirituális középpontjának megszűnését is. Chesser volt az a gravitációs erő, amely összetartotta a Momentum-generáció szorosra font szövetségét – az a csendes mágnes, aki medret adott a fiúk energiáinak és útmutatást a káoszban. Halála után ez a törékeny mikrovilág megbomlott, és bár a barátságok nem múltak el nyomtalanul, a korábbi egység soha nem állt teljesen helyre. A tenger adott nekik mindent – és egy napon visszavett valamit, ami pótolhatatlan volt.
Anélkül, hogy lelőném a dokumentumfilm minden részletét, álljon itt egy különösen beszédes interjúrészlet, amely nem a hírességek felől közelít Todd Chesser emlékéhez, hanem egy átlagos szörfös szemszögéből – aki később maga is szörfújságíróvá vált. A történet nem szerepel a filmben, ugyanakkor tökéletesen megvilágítja, mit is jelentett Chesser jelenléte azok számára, akik akár csak rövid időre is az aurájába kerültek:
Hogy ne lőjem le a doksi összes részletét, idézni szeretnék egy névtelen szörfössel készített interjúrészletet. Chesser nemcsak a szörfsztárok kulcsfigurája volt. Egy átlagos szörfös, aki később szörfújságíró lett, így mesélt róla: „Egy buli után a tengerparton aludtam egy hálózsákban, majd arra ébredtem, hogy víz alatt vagyok, befolyt rám az ár. Hatalmas hullámzás támadt az éjszaka. Nyakig sárosan, másnaposan kóvályogtam a parton. Todd befogadott, mert látta, hogy eláztam, néhány napig pecóztam nála és persze szörföztünk […] Egyik nap, amikor kint voltunk a vízen, felém tornyosult egy hatalmas hullám, ami elől kétségbeesetten próbáltam kiktérni. Cheeser egyenesen a szemembe nézett, és felkiáltott: „Menj!” – Volt benne egy belső erő, amely kötelezővé tette az engedelmességet. Így hát megtettem. Mint a Momentum összes tagja, amikor ijedt fiatal kölykök voltak, akik Chesser hatására gyerekekből pipeline-mesterekké változtak.
Todd Chesser halálának érzelmi lenyomata ma is elevenen él azokban, akik ismerték. A film egyik vetítését követő beszélgetésen Kelly Slater könnyek között lépett színpadra – épp Chesser halálának évfordulóján. Elcsukló hangon mesélt arról, milyen nehéz volt számára újra végignézni a filmet, és újra szembesülni azzal a felfoghatatlan veszteséggel, amely Todd értelmetlen halála jelentett számára. Még most, ennyi év távlatából is feldolgozhatatlannak tűnik.
Nem csupán Chesser volt az egyetlen, aki irányt mutatott ezeknek a fiúknak az élet útvesztőiben. Egy, a filmtől független interjúban Kelly Slater ismét összetört, amikor Jack Johnson édesapjáról, Pete Johnsonról beszélt – arról az emberről, aki csendes jelenlétével és példamutatásával szintén formálta ezt az elveszett, apa nélküli nemzedéket.
Ezek a fiúk bátran követték egymást az anyatermészet legveszélyesebb hullámaiba – majd mikor néhányan nem tértek vissza a partra, kezdték megérteni, hogy ez nem csak egy játék. Tétje van a parton és a vízben is.
A veszély nemcsak elméleti, minden egyes hullám – bármilyen gyönyörű is – magában hordozza a végesség lehetőségét. Egy rossz mozdulat, egy későn meghozott döntés, és az óceán kérlelhetetlen gépezete bedarál.
Vizibrazilok, és szörföző kenguruk
„A Foci helye Brazília, a szörfé pedig Hawaii” – tartja a szállóigévé vált mondás.
A Momentum Generation eddig elsősorban a belső világokra, az érzelmi ívekre és a barátságok dinamikájára fókuszált, ám érdemes tágabb perspektívából is szemlélni azt a korszakot, amelyben ez a fiatal amerikai nemzedék feltűnt. A szörf világát ugyanis már régóta uralták más szereplők is – és nem mindenki örült az új hullámnak.
A kilencvenes években a srácok Hawaiin sokáig nem szívesen látott vendégek voltak, hiszen a szörfvilágnak már megvoltak a maga nagy nevei, többnyire ausztrálok, akik messziről is jól látható összegeket kerestek a szörfözéssel. Ők egyáltalán nem akartak semmiféle Momentumgenerációról hallani, – ők a saját momentumaikból akartak karriert és hírnevet kovácsolni.
Dokumentumfilmekben ritkán tárul fel ennyire nyíltan és leplezetlenül a nyers ellenszenv. Ha ez játékfilm lenne, azt mondanánk: túlzó a karakterábrázolás, minek kell ilyen ellenszenves suttyónak ábrázolni az ausztrálokat. Csakhogy ez nem fikció, és úgy tűnik, ötvenévesen is akadnak, akik nem tudtak kinőni a rivalizálás legrosszabb ösztöneiből.
Ha filmen látom, azt mondom, minek kell ilyen ellenszenves suttyónak ábrázolni az ausztrálokat, de ez dokumentumfilm, ezek 50 évesen is ilyenek. A film egyik hiányossága, hogy nagyon keveset foglalkozik a bennszülött szörfkultúrával és azok ikonikus tagjaival. Ugyanis amikor Kelly Slater még nem volt „GOAT”, voltak más kecskebakok is a vizeken. Ezt a témát jobban kibonthatták volna.
A film kritikus kritikája – a mítoszépítés árnyékában
A Momentum Generation kétségtelenül lenyűgöző portréfilm, de nem mentes a torzításoktól sem. A dokumentum egyik központi narratívája – miszerint ez a generáció vezette be a szörfözést a mainstream kultúrába – több szempontból is vitatható. A valóság az, hogy a Momentum-fiúk egy már korábban teljesen kiépült, professzionalizált szörfiparba csöppentek bele. Egy olyan infrastruktúrát örököltek, amelyet az őket megelőző generációk raktak le – szponzori szerződésekkel, versenyrendszerekkel, és médiafigyelemmel együtt.
Tom Carroll már 1988-ban történelmet írt, amikor aláírta az első egymillió dolláros szerződést a Quiksilverrel – ekkor a Momentum-gyerekek még középiskolások voltak. Kelly Slater karrierjét a kilencvenes évek elején kezdte felépíteni a szörfipar, méghozzá stratégiai alapossággal: ő volt a frissített, marketingkompatibilis Tom Curren – egy tökéletesen újracsomagolt termék a következő fogyasztói generáció számára. Akkoriban persze ő maga, ahogy barátai is, mit sem sejtettek ebből. De a „nagy pénz” már figyelt – és várt.
A szörfszakik szerint a doksit kicsit leszűkítették: megtisztították a szextől, a drogoktól és az ausztráloktól. Maradt a rock’n’roll-hangulat, a haveri összetartás, a hullámok romantikája – de azok az évek, amikor ezek a fiúk tényleg a túlélés és az önpusztítás határán táncoltak, jobbára kimaradnak. Pamela Anderson fenekén kokócsíkokon szörföző orrokról lehetett volna több sztori.
A dokumentumfilm kétségkívül méltó és érzelmileg megrázó tisztelgés egy generáció előtt, de elsősorban a mainstream amerikai közönséget célozza – így számos kérdésre nem ad választ, amelyek a szörfkultúra mélyebb rétegeit ismerőkben joggal merülnek fel. A Momentum Generation végső soron mítoszt épít – szép, szomorú, hősies mítoszt – de ahogyan minden jól sikerült mítosz, ez is hagy maga után néhány zavarba ejtő csendet.
A film akkor a legmeggyőzőbb, amikor elhagyja a mítoszépítés ingoványos talaját, és a másik, jóval szilárdabb témára fókuszál: a barátság törékeny dinamikájára, a sebezhetőség vállalására, valamint arra a láthatatlan, mégis mindent átszövő nyomásra, amelyet a verseny szül. Ezek a fiúkból lett férfiak őszintén mesélnek arról, hogyan formálta őket az állandó összevetés – nemcsak másokkal, hanem önmagukkal szemben is. A dokumentumfilm e pontokon nem pusztán sportfilm, hanem lélektani tanulmány arról, hogy a siker milyen gyakran jár kéz a kézben a szorongással, az elszigetelődéssel, sőt a baráti kapcsolatok lassú eróziójával. Ez a réteg, ahol a Momentum Generation valóban mélységet nyer – és maradandóvá válik.
Alámerülés az emberi lélekbe – Barátság vagy győzelem?
A dokumentumfilm legmegrendítőbb és legérettebb vonulata az, amikor a barátság és a versengés közti feszültséget boncolgatja. Csapatsportokban is előfordul, hogy barátok kerülnek szembe egymással, de ott el lehet kenni, másra lehet fogni ha valami félremegy. A szörf ezzel szemben radikálisan egyéni műfaj: egy hullám, egy verseny, egy pillanat – és két ember, akik talán éppen egymás legjobb barátai. A tét azonban sokszor nagyobb a győzelemnél: néha egy-egy ilyen szituációban akár barátságok is megtörnek egy hullámon.
A Momentum Generation érzékenyen tárja fel, hogy a fiúkat formáló háttér – a bántalmazó, rideg vagy éppen hiányzó apák, illetve a korán elveszített mentor, Todd Chesser – hogyan befolyásolta a megküzdési stratégiáikat, melyek az életben elég nyersek.
Ezek a srácok nemcsak a hullámokkal vívtak küzdelmet, hanem saját belső árnyaikkal is. Különösen igaz ez Kelly Slaterre, akinek mindent felégető, győzelemért mindent feláldozó mentalitása – bármennyire hatékony is volt – emberileg rombolónak bizonyult. A csapatsportokban is szembekerülnek egymással barátok, de ott el lehet kenni, másra lehet fogni ha valami félremegy. Egy-egy elleni küzdelemben akár barátságok is megtörnek egy hullámon. A seggfej apukák és a tragikusan korán eltávozó mentor hiánya azért fontos tényező, mert ezeknek a fiúknak a megküzdési stratégiáik az életben elég nyersek. Különösen Slateré, akinek a siker érdekében bármit tűzre dobó mentalitása volt romboló. A film legfeszültebb pillanatai között ott van a Rob Machadóval való konfliktusa – anélkül, hogy lelőném a részleteket, érdemes elgondolkodni azon: milyen mélyen gyökerező önbizalomhiány és szeretetéhség kellett ahhoz, hogy Slaterben az állandó győzni akarás váljon identitássá? E tekintetben Shane Dorian megszólalása különösen megrendítő: nyíltan beszél arról, milyen érzés volt Kelly Slater árnyékában felnőni – annak a kortársnak az állandó közelében, akit a világ már fiatalon félistenként ünnepelt. Dorian azonban idővel felismerte, hogy nem kell ugyanabban a rendszerben versenyeznie. Miután hátat fordított a versenycirkusznak, új életet kezdett a big wave szörfözés világában – és ott vált valóban önmagává.
Ez a film rámutat, hogy a világhírrel együtt nemcsak dicsőség érkezik – hanem belső pusztítás is.
Az egykor még pusztán kedvtelésből szörföző tinédzserek a kilencvenes évek elején beléptek a
professzionális szörf világába, és az ezzel járó nyomás sokukban felperzselte az addigi énjüket.
A Momentum-nemzedék arcait minden valamirevaló szörfrajongó felismeri. Shane Dorian a világ legnagyobb hullámait meglovagoló szörfösként híresült el, Pat O’Connell a The Endless Summer II társszereplőjeként vált ismertté a szélesebb közönség előtt. Rob Machado a profi szörfözés zen mestere. Kalani Robb se egy futottak még kategória, a film méltánytalanul kevés figyelmet szentel neki. Benji Weatherley saját jogán is sztár, míg Taylor Knox az abszolút profi szörfös szinonimája. És persze Kelly Slater – minden idők legismertebb és legsikeresebb szörföse, akinek neve a sportág határain is messze túlmutat.
Az utolsó tánc?
A cikk elején már szó esett az „összetartó mágnes”, Todd Chesser tragikus balesetéről. A mágnesesség azonban sajátos természettel bír: képes áthatolni a legellenállóbb anyagon is. Ez a metafora rejti a Momentum Generation egyik legfontosabb üzenetét: hogy van remény. A nyolcak közül valahogy mindenki megtalálta magában azt a kis részt, ami fontosabb volt, mint az ego, ezáltal újra egymáshoz kapcsolódott a társaság. A barátság végül felülírta a forgatókönyvet. Az elveszett fiúk hazataláltak – törzsükhöz, egymáshoz, önmagukhoz.
Momentum Generation Trailer
A dokumentumfilm finoman enyhíti azoknak a kritikusoknak a szigorát is, akik Kelly Slater karrierjének jelenlegi szakaszát a nárcizmus tankönyvi példájaként emlegetik – mint aki képtelen lemondani a rivaldafényről. A film azonban árnyalt portrét nyújt: megmutatja, hogy Slaternél a győzni akarás soha nem volt csupán versenystratégia, hanem túlélési mechanizmus. Látjuk a sebezhetőséget is, az embert az ikon mögött – ahogy végül lejön az elefántcsonttoronyból, és visszatér azok közé, akik mindig is a valódi otthont jelentették számára: a barátaihoz.
A Momentum Generation nemcsak látványos és technikailag kifogástalan dokumentumfilm, hanem egyedi hangulatú, finoman rétegzett portré nyolc férfiról – akik történetesen a világ legjobbjai közé tartoznak a szörfözésben. De végső soron: ez nem szörffilm. Ez egy film a férfivá válásról, a barátság megtartó erejéről, és arról, hogy mit jelent túlélni, amikor senki nem tanított meg rá.
Az egyik legmegrendítőbb jelenet Kelly Slater vallomásához köthető, de szinte
minden megszólalóra érvényes: egy apa méretű lyuk tátong a lélek közepén –
és ezt semmilyen siker, világbajnoki cím vagy ünneplő tömeg nem képes befoltozni.
Kelly arról beszél, hogy az apja életében talán egyetlen versenyére jött el. A világ figyelt – de az az egy ember, akinek a leginkább kellett volna, sosem volt ott. Az apák soha nem jelentek meg, hogy tanúi legyenek kik is az ő gyerekeik, nem ismerték meg fiaik nagyságát. A világ megadta nekik a figyelmet, de az egyetlen ember, akitől szerették volna, az nem. Az apák a hiányzó láncszemek.
De ha az apák el is tűntek, a barátok ott maradtak. És ez a film végső üzenete: a barátok képesek gyógyítani, összekötni, kiegészíteni azt, amit az élet megtört bennünk. Ez a Momentum-generáció valódi öröksége – és ez a dokumentumfilm legmélyebb igazsága.
