Az együttes, amiről J.K.Rowling se tudta eldönteni első hallásra, hogy rajongójuk lesz-e vagy a hideg rázza ki. A Violent Femmes az első gondolatra nem igazán a rock történelméről híres Wisconsinból indult útjára 1980-ban. Ugyanonnan, ahonnan Jerry Harrison, a Talking Heads és a Modern Lovers billentyűse és egyik dalszerzője, aki maga is producerként segítette a fiatal zenészeket még a kezdetkor.
A banda meghatározó zenekara a múlt évszázad utolsó évtizedeinek, annak ellenére, hogy a világ ezen részén nem nagyon ismert. Bohém hozzáállásuk miatt, azaz a hírnév utáni törekvéseik hiányában, illetve enyhén aberrált dalszövegeiknek köszönhetően az Egyesült Államokon kívül soha nem futottak be zenéjükhöz méltóan.
Az együttes önmagáról elnevezett albuma vitathatóan a 80-as évek Amerikájának egyik legsikeresebb és legmeghatározóbb alternatív rocklemeze mind a zeneszakértők, mind a kor zenerajongói szerint. Ugyan a kontinensen kívül nem mentek óriásit, de státuszuk, a fenti kijelentés alapján, bebetonozta őket Amerika rocktörténelembe.
Az indie rock előfutáraiként emlegetett Gordon Gano és zenésztársai – akiket egyébként folk-punk jelzővel is illetnek – hatással voltak a 80-as és 90-es évek alternatív rock színterére is. Olyan előadókat inspiráltak, mint például a Sonic Youth frontembere, Thurston Moore. Country és blue grass (szintén country) hangzású zenéjük a tinikori szexuális túlfűtöttséget, a pubertáskori aberrációt és a pszichedelikus drogok hatását mindenféle terelés nélkül sugározza a hallgató felé. Zenéjük olyan, mint egy kicsapongóbb fiatal utolsó őrült nyara.
A Blister in the Sun slágerük sokunk számára ismerős az önkényesen félrefordított Otthon, véres otthon című filmből John Cusackkel és Minnie Driverrel. A film a Pop csajok satöbbi (regény/film) hangulatvilágát idézi, ahol a történetet szintén végigköveti a zenei szál, és az igényes zenehallgatás motívuma. Érdemes megemlíteni, hogy a filmzenét a The Clash frontembereként ismert, Joe Strummer (RIP) brit punkrock legenda válogatta, aki maga is rajongója volt a zenekarnak.
Zenéjük a tinikori szexuális túlfűtöttséget, a pubertáskori aberrációt és a pszichedelikus drogok hatását mindenféle terelés nélkül sugározza a hallgató felé. Olyan, mint egy kicsapongóbb fiatal utolsó őrült nyara.
A Violent Femmes zsenialitása túlmutat a kortárs zenei stílusokon. Nyers hangzásuk Bob Dylan és Lou Reed világába emeli őket nagyon kis túlzással, de Gano nem is tagadja Lou Reed hatását az elbeszélő éneklési stílusára. Egyes számaik brutális cinizmussal mutatják be az USA belső államainak kissé elmaradott népességét, hátborzongató történeteket vagy szerelmi csalódás okozta öngyilkos hajlamot, csak hogy párat említsünk nem éppen könnyed témaválasztásaikból. Az énekhang karcos, nyavalygó, néhol aljas, néhol kétségbeejtő. Van benne valami, amitől tényleg a hideg rázza ki a hallgatót, mégis rabul ejt. A megkínzott gitárhang és a bendzsó pedig az európai ember számára talán a Coen fivérek képi világát juttatja eszébe, az amerikai „vidéki élet” sötét oldalát, a hillbilly kultúrát, a belső és déli államok elmaradottságát és vadságát.
Egyes számaik brutális cinizmussal mutatják be az USA belső államainak kissé elmaradott népességét,
hátborzongató történeteket vagy szerelmi csalódás okozta öngyilkos hajlamot,
csak hogy párat említsünk nem éppen könnyed témaválasztásaikból.
A Violent Femmes fénykora 1981 és 1993 közé tehető, megannyi karakteres és mély nyomot hagyó számmal, amelyek közül szinte mindegyikben ott rejlik egy igazi amerikai sláger genetikája. Számaik nagy része megér egy elemzést, ezért egy-egyet kiemelni nehéz lenne. Az Add it up számukról elnevezett válogatás tartalmazza a zenekar számára legkedvesebb slágereket fiatalkori időszakukból, van amelyiket jammelősebb, utazósabb koncertverzióban, és még jó pár addig kiadatlan számot.
Az amerikai pszichedelikus folk-punk-rock fenebácsijai fénykoruk óta kiadott nem kevesebb, mint öt lemeze mind-mind bőven élvezhető hanganyag, de megismerésüket mindenféleképp érdemes az Add it uppal kezdeni. Mint ikonikus zenekar 2013 óta újra aktívak, és a kifinomultabb underground zenei világban elfoglalt rangjukat mi sem tükrözi jobban, mint hogy a legendás deszkás, Stefan Janoski népszerű Nike SB pro modelljének Violent Femmes kollaborációjával hajtott fejet Ganóék előtt. A kölcsönös elismerést azzal koronázták meg, hogy a zenéléssel is foglalatoskodó Janoski közreműködik a zenekar legutóbbi albumán, a 94-es I am nothing szám újra kiadott verziójában, ami egyben a tematikája a cipő mintázatának is. A politikai pártatlanságot hangoztató számhoz klip is készült, természetesen Janoskival, üzenete pedig aktuálisabb, mint valaha. Érdemes megnézni az esemény apropóján készített videót is, nem csak a klipet, ahol rendkívül szimpatikus gyermeteg zavarban lóg és zenél a deszkás legenda fiatalkori kedvenceivel.
Gano szövegei kicsapják a biztosítékot a #metoo mozgalom korában, viszont most ítélkezni arról, amit a 80-as években írtak enyhe álszentség, hisz ezzel a megközelítéssel David Bowie és a The Rolling Stones tagjai nem dalszövegeikkel, hanem tetteikkel, vagy börtönben haltak volna meg, vagy többszörös életfogytiglani büntetéseiket töltenék. Mivel legtöbb szexuális töltetű számuk egy tinédzser szemszögéből szólnak, talán megbocsájtható a tartalom és a hangnem. Nem beszélve arról, hogy a zenekar profiljának nem igazán részei a sikító kiscsajok és a groupiekkal telt turnébuszok. Számaik pedig cinizmusra épülnek, annak eszközével hívják fel a figyelmet akár társadalmi problémákra, akár valami pozitív üzenetre.
A Violent Femmesnek nem igazán van szüksége a Harry Potter írójaként ismert J.K.Rowling nevére, hogy státusza legyen a zenetörténelemben, de talán ezzel a kis érdekességgel jobban beszippantható az itthoni olvasó, hogy kicsit megismerje őket, és hallgatni kezdje a zenéjüket, amit szerintünk feltétlenül érdemes, ha egy kicsit is nyitott az alternatív zenei stílusokra.
