Olasz űrkukázós cyberpunk. Vagy ha úgy tetszik: trashpunk. A „Ne köpj a szélbe” (eredeti címén Don’t Spit in the Wind) egy négyrészes képregény-minisorozat, magával ragadó fantasztikus szemetekkel és koszokkal. Szeméttenger még sosem volt ilyen esztétikus. Csak ajánlani tudjuk!
A történet szerzője az olasz képregényalkotó Stefano Cardoselli, aki nemcsak írta, hanem rajzolta is a sorozatot. A „Ne köpj a szélbe” világa valahol félúton helyezkedik el a Mad Max sivár, anarchikus pusztasága és a Wall-E szeméttel borított bolygója között – de Cardoselli univerzuma mindkettőnél valami sokkal groteszkebbet és színesebbet nyújt.
A történet egy távoli jövőben játszódik, amikor a Földet gyakorlatilag teljesen elborította az emberiség által felhalmozott hulladék. A bolygó élhetetlenné vált, ezért a megmaradt néhány milliárd ember elhagyta a Földet, és egy hatalmas űrállomáson telepedett le, miközben egy kis létszámú takarítócsapatot hagytak hátra, akiknek feladata az lenne, hogy valahogy rendbe tegyék ezt a globális, mérgező szemétvilágot. Ám egy nap… a többit megtudod, ha elolvasod.
Szemétreneszánsz
A toszkán születésű Stefano Cardoselli nagyjából a 2000-es évek eleje óta készít képregényeket, ez idő alatt a nemzetközi underground és alternatív képregényvilág visszatérő alkotójává vált.
Munkái rendszeresen megjelentek a legendás Heavy Metal Magazine hasábjain, de dolgozott többek között a 2000 AD, az Antarctic Press, a Bluewater Comics és más kisebb kiadók számára is.
Cardoselli művészete azonban nem csupán a képregényes hagyományból táplálkozik. Vizuális világának gyökerei mélyen az 1980-as évek kulturális robbanásában keresendők. Ez az évtized a globális kapitalizmus felgyorsulásának, a politikai feszültségeknek és a tömegmédia példátlan terjedésének időszaka volt. A társadalmi különbségek élesedtek, miközben új zenei és szubkulturális irányzatok törtek előre: a hardcore punk, a hiphop és az elektronikus zene mind egy új generáció identitását formálták.
Az évtized végén a berlini fal leomlása (1989) szimbolikusan lezárta a hidegháború korszakát, miközben a világ más részein – például az afrikai éhínségek idején – egészen más drámák zajlottak. A korszak kulturális atmoszféráját egyszerre hatotta át optimizmus és világvége-hangulat: technológiai jövőkép és posztapokaliptikus szorongás.
Nem véletlen, hogy ekkoriban erősödtek meg olyan művészeti irányzatok is, mint a neoexpresszionizmus, a Neo-Geo vagy a Pictures Generation. Ezek a mozgalmak különösen Németországban, Franciaországban és Olaszországban váltak meghatározóvá, még ha Kelet-Európába csak töredékesen jutottak is el.
A korszak vizuális kultúráját olyan alkotók formálták, mint Anselm Kiefer, Jörg Immendorff, Enzo Cucchi, Francesco Clemente vagy Julian Schnabel, miközben az Egyesült Államokban a graffiti és az utcai művészet emelkedett új szintre olyan figurák révén, mint Jean-Michel Basquiat (cikkünk róla ITT olvasható), Keith Haring, Kenny Scharf vagy a hiphop-esztétikát mitológiává formáló Rammellzee. Az ő munkáik már nemcsak az utcai kultúrát dokumentálták, hanem össze is olvasztották a képzőművészettel. Ebben a kulturális örvényben gyökerezik Cardoselli vizuális nyelve is.
Képregényei szinte kaotikus színorgiák: vizuális labirintusok, szervezett káosz képekbe öntve. Cardoselli rajzai egyszerre idézik meg a punk energiáját és a posztapokaliptikus sci-fi világát. Bolondos vonalvezetését súlyos, néha horrorisztikus témákkal kombinálja, melyeket olykor élénk színekkel ellensúlyoz. Az eredmény egy sajátos, szervezett káosz: képekbe sűrített világvége-esztétika. Cardoselli képei nem pusztán illusztrációk egy történethez; sok panel önállóan is megállná a helyét.
Ne köpj a szélbe!
A Ne köpj a szélbe! különös találkozási pont: Stefano Cardoselli markáns vizuális világa, a Mad Cave Studios kiadói háttere és az úgynevezett „jelentésen túli” képregények szemlélete egyetlen, sajátos alkotássá áll össze. Ez a minisorozat ugyanis nem elsősorban a klasszikus értelemben vett történetvezetésre épít. A cselekmény jelen van, de inkább csak keret: az igazi hangsúly azon a formán és vizuális energián van, ahogyan a történet kibomlik – sőt, túl is nő önmagán.
A képregény mögött meghúzódó gondolat – az emberiség és a saját maga által termelt hulladék viszonya – különösen aktuális. A környezeti válság, a fogyasztói társadalom következményei és a civilizáció önmaga által generált romjai olyan témák, amelyek ma már nem pusztán sci-fi díszletek, hanem a jelen valós kérdései. Cardoselli ezt az üzenetet nem didaktikusan, hanem vizuális túlzásokkal, groteszk humorral és harsány képi világgal közvetíti – így a történet egyszerre szórakoztató és nyugtalanító.
A minisorozat egyik legnagyobb erőssége az alkotói egység. Stefano Cardoselli kettős szerepet vállalt: ő írta és rajzolta a képregényt, ami ritka módon teljesen koherens látásmódot eredményez. A betűk elhelyezését és a szövegek tipográfiáját Dan Lee készítette – a képregényes szaknyelvben ezt nevezik letteringnek, vagyis a szöveg vizuális megjelenítésének. Bár ez a magyar kiadásban kevésbé érzékelhető, az eredeti változatban a tipográfia is hozzájárult a történet ritmusához és hangulatához.
Cardoselli történetmesélése leginkább Alain Resnais kultikus filmjének, a Tavaly Marienbadban (1961) labirintusszerű dramaturgiájára emlékeztet. Resnais filmjében az idő és az események sorrendje szándékosan összekeveredik: a néző sosem lehet biztos abban, mi történt valójában, és mi csupán emlék vagy lehetőség. Cardoselli hasonló játékot űz az olvasóval. A történet szinte bárhonnan kezdhető – a végéről, az elejéről –, mert a narratíva inkább körkörösen épül fel, mint lineárisan.
„Ez a vég kezdete, vagy a kezdet vége” – idézhetnénk Talleyrand híres mondatát. A feszültség pedig folyamatosan nő, hiszen a Föld felszínén, a szeméttel borított káoszban semmi sem egészen az, aminek első pillantásra látszik.
A minisorozat négy párhuzamos történetszálat követ. Ami az egyik szereplő életében csupán futó epizód vagy mellékszál, az egy másik karakter számára akár sorsfordító tragédiává válhat. Cardoselli így építi fel ezt a szétesett, mégis szorosan összefonódó világot.
A kiindulópont ugyanakkor klasszikus cyberpunk felütés. Egy olyan társadalom képe rajzolódik ki, ahol a hulladék maga is gazdasági erőforrás. Ami az egyik ember számára szemét, az a másiknak megélhetés. A Föld időközben gyakorlatilag lakhatatlanná vált. Az emberiség túlélő része elmenekült a bolygóról, és a légkör fölött lebegő Hope nevű űrállomáson telepedett le. Az új társadalom azonban korántsem egyenlő: a rendszer mindössze három kasztra tagolódik, ahol a kiváltságos kevesek uralják az energiaforrásokat és a hatalmat. Ha valaki szerencsés, kiszolgálhatja őket. Ha kevésbé, akkor életveszélyes küldetésekre küldik vissza a Földre – nyersanyagért, energiáért, vagy egyszerűen csak azért, hogy valaki eltakarítsa a civilizáció után maradt mérgező romokat.
Az egyik főszereplő Travis, aki egy űrszemétgyűjtő csapat vezetője. Legénységének feladata a Föld felszínén tornyosuló toxikus hulladékhegyek eltakarítása és a használható nyersanyagok begyűjtése. A rutinmunka azonban hamar veszélyes fordulatot vesz: amikor Travis csapatának egyik tagja eltűnik egy régi nukleáris létesítmény közelében, a küldetés hirtelen sokkal bonyolultabbá válik.
Az emberek már nem lennének képesek védőruha nélkül lélegezni a Földön. A bolygó légköre mérgezővé vált, a felszín pedig hulladékhegyekkel borított toxikus tájjá alakult. Mégis akadnak élőlények, amelyek alkalmazkodtak ehhez az új világhoz. Ilyenek például a flamingók csapatai, amelyek időről időre felbukkannak a történetben – szinte szürreális látványként. A természetes rózsaszín villanások különös kontrasztot adnak a pusztulás díszletei között.
Ez azonban csupán a színorgiának kezdete. A sorozat grafikája harsány és intenzív: mérgező zöldek, izzó narancssárgák és neonfényű színek határozzák meg Cardoselli palettáját. A látványvilágban van valami kifejezetten olaszos punk dizájnérzékenység: minden koszosnak, kopottnak, használt állapotúnak tűnik. A helyszíneket, jelmezeket és karaktereket mintha állandó törmelékréteg fedné – a civilizáció maradványai szó szerint rátapadnak a világ minden részletére.
A történet finoman azt is sejteti, hogy az emberiség új menedéke, a Hope nevű űrállomás sem sokkal jobb állapotú. A sztratoszféra fölött lebegő kolónia ugyan menekülést jelentett a Föld romjai elől, de a karbantartás hiánya és az emberi természet itt is érezteti hatását. Mintha az emberiség ugyanazt a pusztító mintát ismételné meg – csak ezúttal egy lebegő városban. Cardoselli grafikája ezért különösen izgalmas: a roncsvilágot nem csupán sötétnek és nyomasztónak ábrázolja, hanem furcsa módon csillogóan szépnek is. A műanyaghegyek, a mérgező folyadékok és az ipari romok egyszerre taszítóak és látványosak. A világ pusztulása itt paradox módon esztétikai élménnyé válik.
És ebben rejlik a képregény egyik legnagyobb ereje. Cardoselli nemcsak történetet mesél, hanem vizuális élményt teremt. A panelkompozíciók, a perspektívák, a furcsa kameranézetek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó szinte elveszítse magát ebben a groteszk univerzumban. A minisorozat terjedelme ugyan nem különösebben nagy, de gyűjtők és képregényrajongók számára mindenképpen érdemes beszerezni. Csemege a szemnek
A Ne köpj a szélbe! egy legális vizuális drog. Nem való mindenkinek.
De aki nem „mindenki”, az bátran tehet vele egy kísérletet.
