Nagy valószínűséggel az elmúlt évezred egyik utolsó nagy rock’n’roll sztorijára derült fény a 2010-es évek első felében, amikor a Noisey által készített videóriport és a The Guardianen megjelent cikk az egész világgal megismertette a perui Los Saicos zenekart. A két magazin nem kevesebbet állított, mint hogy ez az 1964-es perui banda a punk egyik elfeledett keresztapja. És ha jobban belegondolunk, nem is annyira ördögtől való gondolat, hogy a rendszer elleni lázadással azonosított stílus egy olyan földrészről induljon, melynek országaiban uralkodásukkal folyamatos politikai feszültséget és létbizonytalanságot előidéző diktátorok és katonai juntáik terrorizálják az embereket.
Talán nem mondunk újat azzal, hogy az internet elterjedésének köszönhetően felgyorsult világ a zeneipart is kritikusan érintette. Pozitív és negatív irányban egyaránt. A gyors információáramlás egyfelől könnyebbé és gyorsabbá tette a zeneiparban érvényesülni kívánó előadók és zenekarok dolgát, továbbá a tudás, valamint az inspiráció megszerzése is sokkal egyszerűbbé vált. Másfelől van ennek egy fajta romboló hatása is, hiszen a bandákat, stílusokat, zeneipari szereplőket övező mítoszok és legendák az instant információszerzés lehetősége miatt megszűnni látszanak. A lassan már algoritmusok által tökéletesre tervezett zenekarok és előadók késztermékként másznak az arcunkba a telefonok és számítógépek képernyőjéről, akik a folyamatos posztolással generált hírveréssel ássák meg saját misztikumuk sírját.
Ennek az információszáguldásnak van azonban egy másik pozitív hozadéka is: a világ kinyílt, a korábban zártnak vagy távolinak tűnő közösségek és országok kultúrája karnyújtásnyi, vagyis pontosabban klaviatúrányi közelségbe került. Hiszen gondoljunk csak bele, a történelem során soha korábban nem volt ekkora rálátásunk a nyugati fősodoron kívül eső zenekultúrára, mint napjainkban. A zenekutatás egyik ilyen csodája a Los Saicos, ami a legendás amerikai, vagy brit punkprodukciókhoz képest bő egy évtizeddel korábban ágyazott meg a zenevilágot felforgató zsánernek.
Rockból lettél, punkká leszel
A korai punkról bizonyára mindenkinek a 1970-es évek és az ebben az évtizedben alakult leghíresebb bandák, a Ramones, a Sex Pistols, a Cock Sparrer, esetleg Iggy Pop, vagy a New York Dolls ugrik be elsőként, attól függően, hogy miként tekintünk a punkra, hogyan határozzuk meg annak fogalmát.
Négynegyedes ütemű, pár akkordos zenei stílus? Ideológia? Divatirányzat? Lázadás a rendszer ellen? Valahol ezek közös metszetében található meg a válasz, és egyben az 1964-1966 között aktív Los Saicos.
Merthogy a négy, Lima egyik külvárosában, Lince-ben zenekart alapító fiatal ösztönös punk volt, mind hozzáállásukat, mind pedig a zenélést illetően. Hiába is tagadja ezt az állítást több mint fél évszázaddal később a zenekar frontembere, Erwin Flores. „A punkrock zene az egy rakás szar. Azoknak a zenéje, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy hogyan kell hangszeren játszani.”– ezzel az erős állítással kezdi a Noisey minidokuját Flores, aki ahogy haladnak előre a történetükben, egyre inkább kénytelen elismerni stílusteremtő munkásságukat.
A srácok története egyébként kísértetiesen hasonlít a detroiti Death zenekarra (nem összekeverendő a 80-as évek floridai metálbandájával). A három fekete srác által 1971 ben alapított zenekar úgy vált az amerikai punk előfutárává, hogy a banda munkássága a Los Saicoshoz hasonlóan szintén csak néhány évtizeddel később robbant be a köztudatba.
A már említett Erwin Flores mellett César „Papi” Castrillón, Rolando „El Chino” Carpio és Francisco „Pancho Guevera” alkották a bandát. A srácokra pedig olyan énekes voltak nagy hatással, mint Bill Haley, Elvis Presley, vagy a The Beatles. Pont ezért is volt furcsa a névválasztásuk, ami tulajdonképpen akaratlanul is előrevetítette a Los Saicos sorsát.
A saicos ugyanis az amerikai psycho és a spanyol sadicos (szadisták) ötvözetéből jött össze, ami nem igazán illeszkedett az általuk bálványozott példaképek által közvetített arculatba.
A basszusgitáron játszó Papi Castrillón – aki annyira punk volt, hogy az első hangszerét még saját kezűleg készítette – elmesélése szerint szülei sem igazán értették mi történik a fiúkkal. Ezért egyik este egy bibliát talált az ágya mellett, amit annak reményében helyeztek el szülei, hogy az majd kiöli a rock’n’roll démont a fiúkból.
Délutáni matinékról a perui zenei élet csúcsára
A Los Saicos az első sikereit a helyi mozimatinékon aratta. Peruban ugyanis az volt a szokás, hogy a vetítéseket helyi zenekarok produkcióival dobták fel. A szadisták itt is hozták a formájukat, amíg a többi hozzájuk hasonló zenekar bárgyú szerelmes számokkal igyekezett tüzelni a közönséget, addig ők a kötelező szívmelengető nótáik mellett többek között temetésről, börtönlázadásról, pusztításról és erőszakról zenéltek, a maguk fura recsegős, nyers stílusában.
Külsőségeket tekintve akkoriban még – a kornak megfelelően – hiányzott a színes haj, nem volt taraj, szegecsek sem díszítették a ruháikat és a tetkók, piercingek is kimaradtak a manapság kötelező punkrepertoárból. Volt azonban szűk nadrág és bőrdzseki, és azért egy- egy balhé is beficcent a zenekar körül. Bár ebben is különcök voltak, ugyanis nem a klasszikus punkbalhék jellemezték őket, egy-egy gyorshajtás mellett a legkirívóbb eset talán az volt, amikor az egyik lemezborítójuk fotózásán kalapáccsal, fejszével és egy hatástalanított dinamittal kapcsolta le őket a rendőrség a helyi vasútállomáson.
A helyi mozimatinékon fellépő többi hozzájuk hasonló zenekar bárgyú szerelmes számokkal igyekezett tüzelni a közönséget, addig ők a kötelező szívmelengető nótáik mellett többek között temetésről, börtönlázadásról, pusztításról és erőszakról zenéltek, a maguk fura recsegős, nyers stílusában.
Ahogy az lenni szokott a furcsaságaik ellenére, amik persze inkább jót tettek népszerűségüknek, tömegek imádták őket és valódi celebekké váltak Peruban. Többször szerepeltek a tévében és egy Grammy-díjjal egyenértékű elismerést is bezsebeltek az államtól. Hiába az országos ismertség, a rajongás, a sztárságból nem kértek, ezért két aktív év után a lehető legpunkabb módon vetették véget a zenekarnak – egyszerűen csak letették a hangszereket és nem zenéltek tovább. A banda egyes tagjai még az országot is elhagyták. Flores a kommunista hatalomátvétel után az USA-ba ment, ahol tanulmányai után a NASA- nál helyezkedett el, Papi szintén Észak-Amerikába ment, ahol az építőiparban találta meg számításait. A Los Saicos leghíresebb és egyben legpunkabb száma a Demolición, ami energikusságával és karcosságával vált tüntetések, politikai csoportosulások, sőt még mexikói drogbárók kedvencévé is.
„Egyszer egy riportban hallottam, hogy egyes mexikói drogkartellek fejei a Demoliciónt maximális hangerőn üvöltetve kocsikáztak a városaikban.” – mesélte a banda dobosa, Francisco Guevara, majd hozzátette, hogy hiába használják politikai tiltakozásokhoz egyes baloldali csoportok a számot, ők sosem voltak érdekeltek a politikában.
„Akkoriban annyira nem volt mit tenni, hogy rendszeresen jártam a pályaudvarra, ahol azzal szórakoztattam magam, hogy az érkező és távozó vonatokat néztem. Folyton erről beszéltem, ami irritálta Erwint. Valószínűleg ezért írta a vonatállomás szétveréséről szóló dalt. Ezzel akarta elérni, hogy befogjam a szám és ne beszéljek többet a vonatokról.” – mesélte egy 2013-as interjúban az azóta már elhunyt dobos, aki egyébként a limai gazdasági élet egyik meghatározó alakjává vált a zenéléssel töltött évek után.
A rock’n’roll démonok második eljövetele
A zenekart végül a spanyol Zona de Obras kiadó és egy Amerikában élő perui származású producer, Edgar Elmore fedezte fel újra. A Zona de Obras odáig ment, hogy a punk és hardcore zenéről készített könyvében az első punkzenekarként mutatta be a Los Saicost, Elmore-nak köszönhetően pedig az amerikai punkszíntér is megismerte a bandát. A Los Saicos ezek hatására közel fél évszázad szünet után 2006-ban újra színpadra állt, amit 2010- ben egy madridi, majd 2011-ben két argentin koncert is követett, amiket sajnálatos módon Roland Carpio már nem élhetett meg. 2015-ben aztán Francisco Guevera is elhunyt, így a zenekar végleg feloszlott.
A zenekar jelentősségét jól jelzi, hogy a Demoliciónt 2018-ban és 2019-ben is játszotta limai fellépése során a The Offspring, valamint a zenekarról készült dokumentumfilm, a Saicomania (a Ramones után szabadon) San Franciscó-i premiervetítésén többek között a Dead Kennedy’s frontembere, Jello Biafra is részt vett.
Arról, hogy a zenekar még véletlenül se merüljön újra feledésbe Lima városa gondoskodott. A Los Saicos még tagjai 2006-ban polgári kitüntetést kaptak és a Lince-i negyedben felállítottak egy emléktáblát is, melyen ez áll: „Itt született a globális punk mozgalom. Demolición!!!” – ennél punkabb dolgot pedig el sem tudunk képzelni!
Az első punkzenekar címe súlyos kijelentés, amiről a mai napig rengeteg vita zajlik. Tény, hogy a Los Saicos stílusa – nagyon ügyesen – keveri a rock’n’rollt, a surfrockot, és a garagerockot, ezért punkot „csak” foltokban tartalmaz, ez pedig gyakran kiveri a biztosítékot a keményvonalas punkrajongók között. Ráadásul a Trashmen és a The Sonics is nagyon hasonló zenét játszott.
A hangsúly ebben a sztoriban azonban nem a zenekar felcímkézésén van, hanem azon, hogy ez a valóban úttörőnek számító zenekar hosszú évtizedek után végre nyugatra is eljutott, és amellett hogy megkapta a nekik jogosan kijáró figyelmet, egy kicsit arra is képes volt, hogy csavarjon a punkzenével kapcsolatos elképzeléseinken.
„Nem tudom mi a punk. Mi csak szerettünk volna rock’n’rollt játszani és ezek a hangok jöttek ki a hangszerinkből. Azt nem tudom hogyan csináltuk, egyszerűen csak ez jött ki belőlünk.” – zárta gondolatait a The Guardiennek adott interjújában Guevara, ami azt hiszem tökéletes végszóként szolgál a mi írásunknak is.
Források:
https://www.theguardian.com/music/2012/sep/14/where-punk-begin-cinema-peru
https://www.culturesonar.com/los-saicos-was-the-first-punk-band-from-peru/
https://www.washingtonpost.com/local/youd-have-to-be-crazy-not-to-love-los-saicos-
