A hetvenes évek oly népszerű festett filmplakátjai igazi csemegék a gyűjtők számára. Ezen belül is külön érdekesség az afrofilmek poszterei. A blaxploitation nemcsak gettófilmként, vagy a funk filmzeneként való népszerűsítésében járt élen, hanem a vizualitás más szegmenseiben is támadott.
Blaxploitation to da nation
A blaxploitation, mint filmes műfaj, megváltoztatta a feketék moziban való ábrázolásának mikéntjét. Fekete film tejszín és cukor nélkül című cikkünkben magunk is alaposan kiveséztük a témát. A blaxploitation-korszakot nem lehet a hozzá tartozó filmzenék és a poszterek nélkül tárgyalni. Bátrak és meghökkentően szokatlanok.
Példának okáért minden idők egyik legjobb funkalbuma, a One Nation Under A Groove, a Funkadelic-től (1978). Ezzel szemben a lemezborító, ami szintén ez a stílus, hááát, Pedro Bell alkotása hagy némi kivetnivalót maga után.
Mindazonáltal a filmplakátok fura heroizmusa, és túltolt vagánykodása színvonalasan van felépítve. Ezt a festett plakátstílust nem a feketék találták ki, de a színválasztásba és ábrázolásba tettek egy két funky csavart, az biztos. Ki merné azt mondani, hogy a Superfly nem egy macho kép, miközben a rózsaszín, fehér és barackszín dominál az egész plakáton. Bátor színválasztások és őrült filmplakátok, ez volt blaxploitation maga, ami, mint egy afromátrix, mindent a saját képére formált.
Lángoló jégkockák
Ezt a képzavart azért választottam alcímnek, mert ez maga a stílus. Cool és hot egyszerre.
„Ne szórakozz Foxy Brownnal” – figyelmeztet a felirat, amely Pam Griert ábrázolja sárga ruhában, előtte a történetet sejtető mozgalmas képsor. A látványos és szuggesztív dizájn azonnal felismerhető blaxploitation-filmplakátként. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy ez a plakátstílus nem csupán az afrofilmek sajátja, ez korszakos. Mivel abban az időben még a tévében sem mentek filmreklámok, a poszter egyfajta vizuális trailer volt.
Egy kimerevített lángoló villanással akarták érzékeltetni a film hangnemét. Míg a „normális” filmeknek normális sztorija volt, ezek a filmek gyakran zavaros, őrült történettel bírtak, így ennek köszönhetően a filmplakátok is javarészt elütöttek a szokásostól. A blaxploitation-poszterek élénk színűek, túltoltan már-már karikírozottan szexisták, akciódúsak és intenzívek voltak. A nők néha (na jó, mindig) alig viselnek ruhát, de szerencsére azért akad egy fegyver, fegyveres vagy autó, ami felmelegíti őket. A plakátok kifejezetten propagálják a szexet és az erőszakot, mégis valahogy lazák és viccesek. Azt érdemes megjegyezni, hogy direkt hergelték is ezzel az átlagpolgárokat. Gazdag feketék fegyverrel, egy rémálom volt sok ember számára, és erre játszottak rá. A Boss Nigger vagy Black Gestapo filmek igazi Zs-kategóriás trash-csemegék, már a címükkel is kiverik a biztosítékot. Képzeld el abban a korban! Nem volt nagy reklámbüdzsé a filmek népszerűsítésére, ezért provokáltak. Beszédtémák lettek már maguk a poszterek is.
Szándékosan provokatívak. Kevés olyan emberrel találkozom, akinek nincs véleménye, vagy ne reagálna rá.
Többnyire gondolatokat, adott esetben indulatokat ébresztenek az emberekben.” – mondta Adam Howard,
a You Won’t Bleed Me: How Blaxploitation Defined Cool and Delivered Profits című kiállítás kurátora.
Nem minden film fekete-fehér
Ezeket a plakátokat nagyobb társadalmi összefüggésekként és történelmi kordokumentumokként is vizsgálják. Ez azért is érdekes, mert tényleg nem minden monokróm. Magyarán a befogadó ízlése is sokat számít. Egyfelől a fehérek közül is sokan nézték élvezettel ezeket a fura világokba betekintést nyújtó filmeket, a másik oldalon viszont a feketék jó része haragudott rájuk. Részben azért, mert az afroamerikaiakat sztereotipizálja: ribi, strici, gengszter, zenész és hasonló kategóriákba sorolta őket. Ez a fekete lakosság 30%-át se reprezentálja. Ezt azért fontos megjegyezni. Taxisofőr, autószerelő, ügyvéd, fogorvos, szakács feketéket itt nem látsz. Köszönjük South Park Séf bácsit!
A blaxploitation-film szakértői szinte egyöntetűen arra a megállapításra jutottak, hogy míg a fehérek által készített trash-filmek jelentős részét B-kategóriás rendezők készítették, addig a fekete filmek alkotói máshol nem kaptak lehetőséget. Legyenek bármennyire tehetségesek is. Később az afrozsánerfilmjeik után, más műfajban is kaptak esélyt, miután itt már bizonyítottak. A gyakran utánzott filmstílus nagyjából 1970-től 1979-ig tartott, és olyan sztárokat tett a nagyközönség számára is ismertté, mint Rudy Ray Moore humorista Dolemite-je, Brenda Sykes, Pam Grier, Fred Williamson és még sokan mások.
„Ossie Davis, és a híres fotós Gordon Parks Jr. valamint a filmsztár, Sidney Poitier mind filmeket rendeztek ebben a korszakban, presztízsüket kölcsönözve az új és kísérletező filmstílusnak. A szakma ezután már más színvonalon kezelte ezeket a rendezőket, operatőröket, színészeket. Egyes filmek kereskedelmi sikere nagyobb teret biztosított az utánuk következő rendezőknek. Hollywood legalább a sikert elismerte.”
A műfaj igazából paródia és a zsáner kifigurázása egyben. Tabudöntögetés.
Mintha főzésnél mindenhez tennél egy kis csokit. Nem minden ételbe illik, de
néha meglepően remek lesz az eredmény. Ilyen ez a blaxploitation-csokigyár.
A blaxploitation sikere nemcsak a rendezőket segítette, hanem a korábban figyelmen kívül hagyott fekete tehetségek egész sorát a juttatta rivaldafénybe. Beleértve a filmzenék készítőit, vagy akár a plakátrajzolókat. A Black Movie Boom munkahelyeket teremtett sok fiatal fekete színésznőnek is. Ők először csak a rosszfiúk áldozatai, dekoratív kellékek és hasonló sablonos karaktereknek feleltek meg. A filmek többnyire kerülték a valósághű ábrázolást a klisék javára. De a régi témák új feldolgozásaiban a nők egyre nagyobb szerephez jutottak, sőt, esetenként a végletekig elcsépelt sztereopípia a visszájára fordult, melynek eredményeként a nőket harcosnak, hősnek vagy szuperhősnek láthattuk. Ma már nem tűnik újdonságnak, de a Coffy, a Foxy Brown, és a Cleopatra Jones akkoriban igenis berúgta a kapukat. Igen, egy nő is lehet a film főhőse.
Forma > tartalom?
Bár a blaxploitation egy időkapszulának tűnik, és finoman szólva se a kritikusok által legelismertebb műfaj, mégis itt van velünk. Sokan kedvelték és kedvelik a mai napig is. A plakátok vizuális vonzereje máig hat. A Superfly logója ezer mémet élt meg. A hiphop és rap egyértelmű inspirációként használta fel a korszakot. A poszterek, borítók stílusa, látványelemek mind-mind visszaköszönnek. Sőt, olyan beceneveket is felvettek, mint Biggie Smalls, Foxy Brown, de Döglégy Zoli neve, vagyis Blowfly is innen jön. RZA as Bobby Digital in Stereo albumborító tökéletesen adja vissza ezt a stílust. Camp Lo Uptown Saturday Night (1997) albumborítót tegyük csak Marvin Gaye I Want You (1976) covere mellé. Aztán ODB második albumának borítója, a Nxxxa Please se kis piskóta.
Shaft’s Big Score!; Superfly; Dolemite; Black Dynamite; Coffy; Cleopatra Jones variációi, Foxy Brown; Slaughter a legismertebbek. De a második vonal is kiveri a biztosítékot. A Black Shampoo; Bucktown; Black Ceasar; The Black Mr. Hyde; Darktown Strutters; The Mack; Slaughter; That man Bolt; Sweet Jesus preacher man mind nagyon egyedien rajzolt posztert kapott.
Meglepő, hogy csak három igazán nagy blaxploitation filmnek van a fő borítót tekintve fotós filmplakátja.
Ez az Across 110th Street, a Trouble Man és az első Shaft. A Trouble Manből botrány is kerekedett, hiszen egy lelőtt fehér fickót ábrázol. Végül persze betiltották és csak a tükrös trükkös maradt meg. Ám a japán verzióban még látható az eredeti. Ezek is mind szép munkák, sőt, bizonyos szempontból jobbak is, mint a többi. De emlékeznénk is rájuk? Nem biztos. Az őrültebb rajzos plakátok szinte leugranak a falról és megszólítanak minket. Akit igazán érdekel a téma, az szülinapra, karácsonyra kérheti a „What It Is… What It Was!; The Black Film Explosion of the ’70s in Words and Pictures” c. könyvet, amiben elvileg az összes poszter benne van.
Hibái ellenére a műfaj lehetővé tette sok outsider figurának, hogy a filmbiznisz révén kibontakozhasson. A funk és soulzene szintén ekkor volt a legerősebb. Egyedülálló stílusával a blaxploitation továbbra is inspirál, így a kortárs művészek és filmesek számára egyaránt figyelemre méltó hivatkozási pont. A filmplakátok meg talán soha nem lesznek olyan vagányak, mint akkor. Spottieottiedopaliscious supafly!
