Az elmúlt években kimondottan szerettétek azokat a zenei mélyelemzéseinket, melyek egy-egy korszakos sláger születésének körülményeiről és a mai zenére gyakorolt hatásáról szóltak. Gondolok itt például a legendás Jimi Hendrix Hey Joe, Sam Cooke a Change is Gonna Come vagy például Aretha Franklin Respect, esetleg mondjuk a Pink Floyd Shine on You Crazy Diamond című dalának körüljárására.
Ezúttal is egy kihagyhatatlan, korszakalkotó szerzeménnyel készültünk, nevezetesen az angol pszichedelikus progresszív rock zenekar, a Procol Harum – Johann Sebastian Bach két klasszikus zeneművének motívumaira épülő – slágerével, a Whiter Shade of Pale-lel, melynek elemzéséhez Tony Visconti és Glyn Johns önéletrajzai mellett Henry Scott-Irvine The Ghosts of Whiter Shades of Pale című könyve adta a kiindulási alapot.
Fun fact: A brit szerzői jogvédő hivatal összeállította az elmúlt 75 év 75 leggyakrabban játszott slágereinek rangsorát. A toplistán a legtöbb dalt a The Beatles jegyzi, ám ennek ellenére egyik számuk sem jutott be az első tíz közé. A lista élén a Procol Harum 1967-ben megjelent ikonikus szerzeménye, a Whiter Shade of Pale áll. A hivatal – a rendelkezésére álló, több évtizedet átfogó adatok alapján – azokat a zeneszámokat rangsorolta, amelyeket a nyilvános helyszíneken és a különböző médiacsatornákon a leggyakrabban sugároztak.
A német Family Guy
Mielőtt belevágnánk, tennék egy kis személyes kitérőt hiszen aktuális dalunk keresztül-kasul átjárja zenebolond családom legendáriumát. Szüleim fiatalon világot akartak látni, de mivel a vasfüggönyön innen erre meglehetősen korlátozott lehetőségek voltak, így Németország felé, pontosabban az akkori NDK irányába vették az irányt MZ motorkerékpárjukkal, ahol a tanulás és munka mellett/helyett belecsöppentek a kelet-német underground bulizós világába, olyan zenéket megismerve, amelyekhez nálunk akkoriban nem lehetett hozzájutni.
Egy iyen hétvégén keveredtek el egy házibuliba, ahol egy náluk jó harminc évvel idősebb motoros hippi volt a házigazda, akit mindenki csak Dicke (németül hájas, kövér) néven emlegetett. Apámék ezen a bulin hallották először a Procol Harumot egy bakelit lemezről zenélni. Ahogy az akkor divatos tudatmódosítók fogytak – értsd német sör és magyar pálinka – úgy lett egyre szentimentálisabb a hangulat, majd ekkor csendült fel a Whiter Shade of Pale, amely később a rácsos kiságyam mellett is rendszeres vendég volt, amikor nem akaródzott elaludni, nem beszélve arról, hogy később gyerekeimnek is sokat lejátszottam a délutáni nyögvenyelős altatásnál. No de íme mai főszereplő zeneszámunk:
Procol Harum – Whiter Shade of Pale
Egy cica pösze gazdája
A zenekar neve tulajdonképpen egy félreértés eredményeként született. A banda egyik közeli barátjának volt egy macskája, akit Procol Harun néven emlegettek. Mivel a gazdája enyhén pösze volt, a név a zenészek fülében Procol Harum-ként csengett, és végül így került be a köztudatba.
A cicus nevének pontos eredete nem ismert, azonban néhány nyelvi érdekesség segíthet közelebb kerülni a jelentéséhez. A latin procol szó jelentése: „távol”, míg a harum a „ezek közül” nőnemű birtokos alakja. Így egy lehetséges fordítás akár az „ezektől távol” is lehet – bár ez csupán egy értelmezési kísérlet.
Érdekességként megjegyzendő, hogy a macska eredeti neve valójában Harun volt, amely az arab nyelvben „fényhozót” jelent.
Stílusváltás a skiffle-től a rock and roll felé
Mielőtt azonban a zenekar későbbi sikereiről szólnánk, érdemes visszatekinteni a kezdetekre. A formáció gyökerei egészen 1957-ig nyúlnak vissza, amikor is a Londontól mintegy negyven mérföldre fekvő tengerparti városkában, Southend-on-Sea-ben megalakult az Electrics nevű skiffle-együttes.
A zenekart John Howard, Dave Lewis, Graham Derrick, Gary Brooker és Adrian Baggerley alapították, és kezdetben a korszakra jellemző skiffle-hangzásban játszottak – egy olyan zenei stílusban, amely az 1920-as évek chicagói szegényebb, gyakran afroamerikai közösségeiből nőtte ki magát. Ezek a zenészek – a professzionális hangszerek hiányában – sokszor saját kezűleg barkácsolt eszközökkel teremtettek különleges, nyers, mégis rendkívül kifejező hangzást.
Az Electrics név azonban nem bizonyult hosszú életűnek: a tagok hamarosan az amerikai The Coasters énekegyüttes mintájára átkeresztelték magukat Coasters-re. A zenekar zenei irányváltása is ekkor vette kezdetét: Gary Brooker gitárról zongorára váltott, a repertoár pedig egyre inkább a rock and roll felé tolódott el. Innentől főként Jerry Lee Lewis és Little Richard lendületes, energikus slágereinek feldolgozásai domináltak a koncertjeiken.
Best of vidéki fiúzenekarok
A Coasters név elég befutott lett szűkebb hazájában Southend környékén, így nagy reményekkel beneveztek egy régiós zenekarok csatája versenyre, ahol aztán szépen elhasaltak. A verseny promótere azonban egy szokatlan ötlettel állt elő. Úgy döntött, hogy a tehetséges, ám vesztes bandák legjobb zenészeiből egy új, potenciálisan ütős formációt hoz létre, amelyet ő maga menedzselne. Így született meg a Paramounts nevű új zenekar, amelynek felállása a következőképpen alakult: az énekesi posztot Bob Scott kapta, a gitárt Robin Trower, a basszust Chris Copping kezelte – mindhárman a Raiders tagjai voltak korábban – míg a dobok mögé Mick Brownlee került a Mickey Law and the Outlaws formációból.
A billentyűs posztra Gary Brookert szerették volna megnyerni, ő azonban ekkor még hűséges maradt korábbi zenekarához, a Coasters-höz. A próbákra hivatkozva gyakran hárított azzal, hogy éppen fellépése van, vagy más fontos kötelezettsége köti le. A menedzser azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és többször is közvetlenül a Coasters tagjait hívta fel, hogy megtudja, valóban indokolt-e Brooker távolmaradása.
Ez a helyzet egyre kellemetlenebbé vált: a Coasters tagjai megelégelték a folyamatos hívásokat, és válaszút elé állították Brookert. Ő viszont úgy érezte, ki akarják túrni a saját zenekarából, és ahelyett, hogy a helyzetet tisztázta volna, sértődötten átpártolt a Paramounts-hoz billentyűsként. Nem sokkal később, Bob Scott váratlan távozása után Brooker vette át az énekesi posztot is – ezzel végleg a zenekar frontembere lett.
The Paramounts – Don’t Ya Like My Love
Koffein, clubbin’ és R&B
Robin Trower édesapjának volt egy kávézója, amelynek pincéje hamarosan a zenekar törzshelyévé vált. Kezdetben próbahelyként funkcionált, később azonban a fiúk afféle privát éjszakai klubbá alakították, amelyet maguk között csak Shades-ként emlegettek.
A hely sajátos hangulatát nemcsak a sűrű kávéillat és az éjjeli zenélések adták, hanem egy öreg zenegép is, amelyet Trower apjától kaptak. A lemezjátszót egyik gyűjtőszenvedélyű barátjuk töltötte fel, méghozzá kizárólag rhythm and blues korongokkal. Így nem meglepő, hogy a zenekarra is egyre nagyobb hatással lett ez a műfaj: a Shades falai között hamarosan az R&B lett az uralkodó zenei hangzás – nemcsak hallgatóként, hanem előadóként is. A banda repertoárjába sorra kerültek be a műfaj klasszikusai, többek között Bobby „Blue” Bland és Ray Charles dalai. Utóbbi zenéje különösen nagy hatást gyakorolt rájuk – kedvencük a lendületes Sticks and Stones volt, amelyet előszeretettel játszottak újra és újra saját felfogásukban.
Idővel a zenekar több tagcserén is átesett, ahogy a körülmények és az ambíciók változtak. 1963-ban elsőként Chris Copping távozott a sorból, miután felvételt nyert az egyetemre. Helyére Graham Derrick érkezett, aki korábban a Coasters tagja volt. A következő váltás akkor következett be, amikor a zenekar úgy döntött, hogy az amatőr státuszból professzionális pályára lép. Ekkor Mick Brownlee jelezte, hogy számára a zenei pálya túl bizonytalan – biztos megélhetésre vágyott, így inkább a kőművesség mellett döntött. A megüresedett dobosi posztra a Melody Maker zenészkereső rovatán keresztül találtak rá BJ Wilsonra, aki hamar a csapat meghatározó tagjává vált.
Eközben a Shades pinceklub egyre népszerűbb lett – Southend egyik legpezsgőbb éjszakai helyszínévé nőtte ki magát, ahol estéről estére telt házas bulik zajlottak. A Paramounts lelkes és egyre növekvő rajongótábort gyűjtött maga köré, különösen a rhythm and blues iránt érdeklődő fiatalok körében.
A zenekar számára az igazi áttörést 1963 közepe hozta meg, amikor lehetőséget kaptak arra,
hogy a feltörekvő Rolling Stones előzenekaraként lépjenek színpadra – éppen abban az
időszakban, amikor a Stones bemutatta első kislemezét, a Come On-t.
Tagadhatatlan, hogy az akkor már igencsak sikeres Rolling Stones zenéjére is nagy hatással volt a Paramounts, nem meglepő, hogy Keith Richards így nyilatkozott 1964 elején a Melody Makernek: „Rajtunk kívül még két olyan zenekar van ebben az országban, amely említést érdemel. A Wayne Fontana and the Mindbenders is elég jó, de az egyik legjobb, amely hosszú idő óta felbukkant a brit zenei világban az a Paramounts.”
A Stones tagjai a sajtónak Egyesült Államokbeli koncertjükön is rendszeresen megemlítették a Paramounts-ot, de ami ennél is fontosabb, hogy folyamatosan ajánlották őket helyettesítő- és előzenekarként az angol promótereknek, így amikor a füstös klubbokat kinőtték és már nagyszínházakban, báltermekben és komolyabb blues klubhálózatokban léptek fel kitaposták az utat Bookeréknek is, akikkel hamarosan lemezszerződést is kötött a Parlaphone kiadó. A srácok első kislemezükön a Coasters „Poison Ivy” című dalának átiratát adták ki, amely rögtön a slágerlista 35. helyén debütált.
The Paramounts – Poison Ivy
A sápadt feleség és a szivarreklám
A Paramounts a Rolling Stones előzenekaraként aratott siker után azonban fokozatosan elvesztette sajátos zenei karakterét. Ahelyett, hogy továbbra is saját rhythm and blues szerzeményeiket formálták volna lemezre, inkább a biztos siker reményében ismert amerikai slágerek feldolgozásába kezdtek.
Rövid vívódás után egyik példaképük, Thurston Harris „Little Bitty Pretty One”című dalát vették fel kislemezre, ám a feldolgozás nem tudta megismételni a debütáló kislemezük korábbi, visszafogott sikerét. Ezt követően olyan feladatot vállaltak, amely közelebb állt hozzájuk zeneileg – egy session keretében előadták Larry Parnes produkciójában a Parchman Farm című dalt, Duffy Power feldolgozásában. Bár a felvétel máig az egyik legnívósabbnak számít a brit R&B korai időszakából, a zenekar – Trower rövid, de ízes gitárszólóját leszámítva – szinte szóról szóra követte az eredeti hangszerelést. A túlságosan is tiszteletteljes hozzáállás és a zenei alázat miatt azonban a produkció inkább utánzat maradt, semmint újraértelmezés.
A következő két kislemezük sem aratott sikert a slágerlistákon, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy aktív turnééletet folytassanak. Előbb Sandie Shaw kísérőzenekaraként léptek fel, majd megtisztelő felkérést kaptak: ők kísérhették végig a Beatles utolsó brit turnéját előzenekarként. Ez a lehetőség ugyan komoly szakmai elismerést jelentett, mégis árnyék vetült a pályájukra, amikor lemezkiadójuk szerződést bontott velük.
Ez a hirtelen fordulat kijózanítóan hatott rájuk: rádöbbentek, hogy a zene, amelyet készítettek, egyre távolabb került attól, amit valójában játszani szerettek volna. A kompromisszumokkal teli feldolgozások, a kereskedelmi megfelelés kényszere és az identitáskeresés mind azt jelezte, ideje új irányba fordulni – ha valóban önazonos művészi úton kívánnak továbbhaladni.
Brooker ekkor úgy döntött, hogy újabb zenekar alapítása helyett inkább dalszerzőként próbálkozik a továbbiakban. Guy Stevens, az Island Record vezetője ekkortájt mutatta be Keith Reidnek akivel együtt kezdtek el zenét írni. Brooker komponálta a zenéket, amikhez Keith Reid álmodta meg az elvont szövegeket. Az első közös szerzeményük szövegének eleje – amelyről már akkor azt gondolták, hogy nagy siker lehet majd – egy Stevensnél töltött buli végén született, amikor a producer azt mondta a feleségének, hogy fáradtnak tűnik és egyre fehérebb a sápadtsága. Tehát innen ered a „Whiter Shade of Pale” slágerének a címe. Reid innen indulva írta meg a dalszöveget, amihez Brooker az akkoriban a brit tévékben futó Hamlet szivarreklám által ihletett zenei ötleten kezdett gondolkodni. A reklámban felhasznált zene Jacques Loussier jazz-átirata volt Johann Sebastian Bach „Air on G—Strings” című művének.
The Hamlet theme – Jacques Loussier / „Air On A ‘G’ String”
Kell egy csapat
Brooker 1966-ban készítette el a dal egy korai változatát különböző session-zenészekkel, többek között a Jimmy Powell and the Dimensions és a George Bean and the Runners tagjaival, köztük BJ Wilsonnal. Ezek a kezdeti demók sosem jelentek meg, de a dal elég jól sikerül ahhoz, hogy úgy döntsenek, hogy érdemes egy zenekart alapítaniuk. A Procol Harum név és a törzskönyves cirmos kapcsolatáról fentebb már esett szó, de hiába volt meg a név, a zenekar egyelőre csak egy énekes-zongoristából és egy zenélni nem tudó szövegíróból állt mindösszesen.
Előbb Ray Royers gitárost szerződtették, majd csatlakozott David Knights basszusgitáros is, de legjobban egy Hammond orgonistára vágytak, mert pontosan olyan hangzást akartak elérni, mint amilyen a legendás Bob Dylan a „Just Like Tom Thumb’s Blues” dalának B-oldalon megjelent változata, amelyen zongora és Hammond orgona is szerepelt egyszerre.
Orgonista apróhirdetésre, majd egy újabb Bach darab hozta el a puzzle hiányzó részét
Az alakuló zenekar a Melody Makerben ezután rá is talált Mathew Fisher, Hammond orgonistára, aki a karrierjét először Vox orgonán kezdte, majd a legenda Ian McLagan játékát hallva váltott át a Hammondra.
Az új csapatot Denny Cordell szerződtette Brooker demói alapján, de még mindig hiányzott a bandából egy dobos. A dobos, akivel végül megállapodtak Bobby Harrison volt, aki az első kislemezük felvételét megelőző napon csatlakozott, de végül csalódottan vette tudomásul, hogy már szerződtettek egy session dobost a lemezfelvételre, méghozzá Bill Eydent, akinek legfőbb erénye az volt, hogy épp a lemezstúdióval szemben lakott. Igaz, nem volt nyeretlen kezdő, hiszen játszott már Georgie Fame-től kezdve a Ray Ellington Quartettig rengeteg ismert zenekar sikeres lemezfelvétele során.
A legnagyobb változás az eredeti demó verzió és a kislemezen megjelent szám között azonban az volt, hogy Mathew Fisher az új Hammond orgonista felismerte a Bach hatást a dalban és egy orgonaszólóval és intróval állt elő hozzá, amelyet a német barokk zeneszerző „Sleepers Awake” kantátája ihletett.
Sleepers Awake, BWV 645 – Rodney Gehrke
Vita Bach „örökségén”
A Whiter Shade of Pale zenei karakterét alapvetően meghatározza az a lépcsőzetesen ereszkedő basszusdallam, amelyet Matthew Fisher komponált, inspirációként két Bach-mű (a Légió BWV 645 és a Szvit d-mollban) motívumait felhasználva. A két barokk darab hasonló struktúrájú, ereszkedő harmóniaívvel rendelkezik, így Fisher ötletes megoldása tökéletesen ötvözte a klasszikus hatásokat egy új, mégis ismerősen melankolikus hangzásvilágban. Ez a motívum vált a kész szerzemény legjellegzetesebb zenei elemévé – mégis, a dal hivatalosan Gary Brooker szerzeményeként jelent meg a lemezen.
Ez a tény komoly feszültséget szült a zenekaron belül, különösen Fisher és Brooker között. Fisher nehezen viselte, hogy alkotói hozzájárulását figyelmen kívül hagyták, és évekkel később így emlékezett vissza az esetre: „Teljes mértékben az én ötletem volt, hogy egy megírt, strukturált szólót komponáljak, majd az utolsó két ütemnek kerek lezárást adjak, és végül mindezt egy emlékezetes dallammal egészítsem ki. Amit hozzáadtam ehhez a zenéhez, az messze túlmutat egy egyszerű zenész feladatkörén. Gary sosem volt különösebben szimpatikus számomra, és bevallom, akkoriban teljesen összetörtem emiatt.”
Cikkünk elején már bemutattuk az elkészült számot, most azonban érdemes újra meghallgatni a felvételt – különösen a korábban említett két Bach-mű zenei hatásának, valamint a billentyűsök között kialakult szerzői vita tükrében. Arról nem is beszélve, hogy időközben az is világossá vált, honnan ered a dal szövegének költői ihletettsége. Hogy azonban ne legyen túl egyszerű dolgunk, most egy különleges, kevéssé ismert változatot ajánlunk: ebben az orgonaszólam helyett egy teljes szimfonikus zenekar és kórus kíséri az éneket.
Procol Harum – A Whiter Shade of Pale, live in Denmark 2006
Jimi Hendrix felment a színpadra, míg Paul McCartney leesett állal esett szerelembe
A Procol Harum debütáló kislemezének megjelenését nem mindennapi lendülettel ünnepelte: a banda még aznap két koncertet is adott, előbb a legendás Joe Boyd’s UFO Clubban, majd később az éjszaka folyamán a Speakeasy Clubban.
Az UFO Club színpadán különösen emlékezetes pillanat zajlott le: amikor a zenekar előadta Bonnie Dobson Morning Dew című dalát – amelyet később Tim Rose kissé sajátjaként, némileg átírva népszerűsített –, a közönség soraiban ott ült maga Jimi Hendrix is. Mivel Hendrix abban az időszakban éppen egy másik, Rose által „kölcsönzött” dallal ért el sikereket (Hey Joe), a jelenet különösen pikánssá vált.
A történet szerint Hendrix annyira megindult a produkció alatt, hogy felment a színpadra, kezébe vette Dave Knights basszusgitárját, fejjel lefelé fordította, majd bal kézzel játszani kezdett rajta – tisztelete jeléül az együttes iránt. A rögtönzött gesztus egyfajta spontán, színpadi főhajtás volt egy zenekar előtt, amely már a legelső fellépésein is tiszteletet parancsolt.
Az este második felvonása a londoni Speakeasy Clubban zajlott, ahol a közönség soraiban igazi zenei nagyágyúk is feltűntek. Itt hallotta először a Whiter Shade of Pale című dalt a legendás Paul McCartney, aki éppen Eric Burdon és Keith Moon társaságában élvezte az éjszaka hangulatát. A dal mély hatást gyakorolt rá – annyira elvarázsolta a melankolikus hangzás és a barokkos orgonaszólam, hogy még az este folyamán megvásárolta a frissen megjelent kislemezt. Különös fordulata a sorsnak, hogy ugyanazon az estén ismerkedett meg a klubban Linda Eastmannel, későbbi feleségével, akinek rögtön ezt a lemezt ajándékozta első találkozásuk emlékéül.
Világsiker és folyamatos jogdíjviták
A Whiter Shade of Pale megjelenését követően a kislemez villámgyorsan a slágerlisták élére tört, és ezzel a Procol Harum egycsapásra világhírű zenekarrá vált. Ám a hirtelen jött siker nem csupán rajongókat, hanem komoly belső feszültségeket is hozott magával. A zenekar akkori felállása gyakorlatilag még a siker csúcsán, az első lemez népszerűségének idején széthullott.
A menedzsment – felismerve az óriási keresletet – minden lehetőséget megragadott, hogy az együttes minél több élő fellépést vállaljon. Szinte minden szabad időpontot turnéval töltöttek volna meg, abban bízva, hogy a zenekarból a lehető legtöbb pénzt „ki lehet sajtolni”, amíg tart a lendület.
Ez a szemlélet azonban élesen szembement az alapító tagok művészi ambícióival. Gary Brooker, Matthew Fisher és a producerként is közreműködő Denny Cordell számára világos volt: ha folyamatosan úton vannak, nem marad idejük új dalok írására és stúdiómunkára. Egy ponton meghozták a döntést – lemondták a koncertjeiket, és szakítottak az addigi menedzsmenttel. Helyükre Tony Secunda került, aki korábban többek között a The Move menedzsereként vált ismertté. Az új menedzser vállalta a kellemetlenebb feladatot is: Brookerék kérésére megvált a zenekar akkori gitárosától és dobosától. A megüresedett helyekre két régi barát, korábbi Paramounts-tag, Robin Trower (gitár) és B.J. Wilson (dob) érkezett – ezzel a klasszikus Procol Harum-felállás végre összeállt.
Miután Brookerék szakítottak korábbi menedzsmentjükkel és lecserélték a zenekar két tagját, a kirakott zenészek és az ex-menedzserek jogi útra terelték a konfliktust. Perre vitték az ügyet, és megpróbálták megakadályozni, hogy az új felállás továbbra is használhassa a Procol Harum nevet.
A bíróság végül egy költséges megállapodásra kötelezte a feleket, amely – bár látszólag lezárta a vitát – újabb kellemetlenségeket szült. Volt köztük azonban kiváltképp pitiáner is, példának okáért a Whiter Shade of Pale stúdióverzióján játszó session dobos, Bill Eyden sérelmezte, hogy a dal hatalmas sikeréből csupán 15 font és 15 shilling egyszeri honoráriumban részesült. Bár Eyden nem perelte be a zenekart, a helyzet végül peren kívül rendeződött: állítólag egy 100 fontos csekket írtak neki „kompenzációként” – ami még így is szerény összeg volt a dal által termelt bevételhez képest.
Ezek a jogi huzavonák azonban csak előrevetítették a későbbi, még komolyabb szerzői jogi vitákat a zenekar körül – különösen a Whiter Shade of Pale szerzőségének kérdésében. A történet pikantériája, hogy az eltávolított tagok, Royer és Harrison, nem sokkal távozásuk után megalapították saját zenekarukat, The Freedom néven. Első kislemezük, a Where Will You Be Tonight? nem titkoltan hasonlított a Procol Harum korai hangzásvilágára – mintha zeneileg is vissza akartak volna vágni, megőrizve valamit abból a stílusból, amelynek megszületésében még ők is aktívan részt vettek.
Freedom – Where Will You Be Tonight?
Monó vs sztereó
Az új felállásban dolgozó Procol Harum következő lemezének munkálatai során úgy döntöttek, hogy a felvételt monóban adják ki. Ennek hátterében producerük, Denny Cordell állt, aki nem nézte jó szemmel a sztereó hangzás terjedését – részben azért, mert az akkori rádiók és zenelejátszó eszközök többsége még nem igazán tudta visszaadni a sztereó technika előnyeit. Cordell tehát inkább a biztosra ment, és a klasszikus, egysávos megoldást választotta.
Ennek szellemében készült el a következő kislemez is, a Homburg, amely hangulatában szinte a Whiter Shade of Pale második felvonásának is tekinthető – ezt egyébként maguk a zenekari tagok is elismerték későbbi interjúikban. A dal orgonavezérelt hangzásvilága, lebegő ritmusa és rejtélyes szövegvilága sok tekintetben az előző sláger szellemi örököse lett.
Mivel azonban napjainkban már ritkán fordul elő, hogy valaki monó rádión keresztül hallgat zenét, mi most egy későbbi koncertfelvételt ajánlunk – természetesen sztereóban, a kétsávos világunk átlagosan két füllel rendelkező zenehallgatóinak örömére.
Procol Harum – Homburg (Live!)
A Homburg kislemezével a Procol Harum elérte utolsó top 10-es slágerét. Ezt követően már csupán két további daluk jutott be a brit Top 40-be: az egyik a Conquistador 1972-es koncertverziója, a másik pedig a Pandora’s Box, amely 1975-ben jelent meg.
Kisegítették a berobbanó Joe Cockert is
A zenekar következő stúdióalbuma, a Shine on Brightly már új korszakot jelölt: ekkor a produceri székbe ismét Denny Cordell ült vissza, aki időközben már új felfedezettjével, Joe Cockerrel dolgozott főként. Cordell révén a két előadó útjai keresztezték egymást, és ez a kapcsolat nem is maradt pusztán ismeretség szintjén. Amikor Joe Cocker Just Like a Woman című feldolgozását készítette – a Bob Dylan-dal egy különösen érzékeny, bluesos interpretációját – a Procol Harum két tagja is közreműködött a stúdiófelvételen: B.J. Wilson dobolt, míg Matthew Fisher billentyűzött a háttérben.
Joe Cocker – Just Like A Woman
A mestermű
A Procol Harum ezt követő kislemezei sajnos már nem tudtak felkerülni a slágerlistákra – a kereskedelmi siker íve megtört, ám a banda zeneileg talán épp ekkor érte el valódi csúcspontját. A rajongók – köztük jómagam is – gyakran úgy tartják, hogy az A Salty Dog című dal, amely az In Held ’Twas in I ciklusát követő azonos című albumról származik, a zenekar legérettebb, legösszetettebb és legszebb alkotása. Éppen ezért hallgassuk meg most ezt a különleges darabot – nem is akármilyen előadásban: a Dán Filharmonikus Zenekar és kórusuk kíséretében, amely méltó módon emeli ki a dal szimfonikus és lírai szépségeit.
Procol Harum – A Salty Dog live in Denmark (2006)
Bár fentebb játszottunk már be jónéhány felvételt 2006-ból nagyzenekari kísérettel, több mint három évtizeddel korábban (1972), a Procol Harum úttörő módon lépett egy egészen új zenei dimenzióba. Ekkor váltak az első olyan progresszív rockzenekarrá, amely klasszikus szimfonikus zenekarral közösen adott koncertet – méghozzá az Edmontoni Szimfonikus Zenekar kíséretében.
A fellépés egyik csúcspontja az 1967-es Conquistador újraértelmezett változata volt. A dal eredetileg már szerepelt a zenekar debütáló albumán, azonban igazi áttörést és nemzetközi elismerést akkor aratott, amikor ez az élő, szimfonikus verzió megjelent. A koncertről készült hangfelvétel nem csupán egyszerű koncertalbumként vonult be a zenetörténetbe, hanem sokak szerint önálló műalkotásként – egy korszakalkotó lemez, amely a rock és a klasszikus zene találkozását példaértékűen valósította meg.
A Conquistador szimfonikus feldolgozása egyesítette a rock energikus lendületét a nagyzenekari
hangzás monumentalitásával – nemcsak a közönséget, de a kritikusokat is meggyőzve arról, hogy
a Procol Harum nem csupán egy slágerzenekar, hanem egy valódi zenei kísérletező műhely is.
A Conquistador élő változatában a szimfonikus hangszerelés mesterien egészíti ki a klasszikus rockelemeket: a fúvós- és vonóskar komolyzenei mélységet kölcsönöz a dalnak, miközben az elektromos gitár, a Hammond orgona és a dobok megőrzik annak dinamikus, lendületes karakterét. A klasszikus vers–refrén szerkezet és az összetett hangszerelés révén a dal rendkívül változatosan építkezik – a zenekar és az ének folyamatosan váltogatja a feszültség és feloldás pillanatait, így a kompozíció végig izgalmas és lebilincselő marad.
Gary Brooker méltóságteljes, már-már drámai éneke különösen kiemeli Keith Reid szövegének mélységét. A lírai én egy halott konkvisztádorhoz intéz önreflexív monológot, amely egyszerre szolgál kritikaként és elégikusan megfogalmazott tanulságként. A dal a hódítás, a dicsőség, majd az elkerülhetetlen bukás allegóriáján keresztül az emberi hiúságot és a mulandóságot jeleníti meg – költőien, mégis erőteljesen.
Aki idáig velünk tartott, annak szinte biztosan elnyeri tetszését ennek az élő koncertlemeznek a nyitószáma. A türelmetlenebb hallgatók kedvéért előre jelzem: a felvétel elején, 0:46-ig nézőtéri köhögések és fészkelődések hallhatók, így nyugodtan előre lehet tekerni – én magam is így szoktam.
Conquistador (with the Edmonton Symphony Orchestra) (Live from the Jubilee Auditorium, Canada)
A megahit, amivel mindenki úgy érezte, hogy pórul járt
A Whiter Shade of Pale elkészítésében részt vevő zenészek közül szinte mindannyian úgy érezték, hogy anyagilag méltatlanul részesültek a dal hatalmas sikeréből – még annak ellenére is, hogy az ikonikus szerzemény óriási bevételeket termelt. Maga Gary Brooker, a fő zeneszerző is súlyos milliókat volt kénytelen áldozni a Matthew Fisherrel folytatott, évekig húzódó jogi csatározásra.
A zenekar különböző korszakainak tagjai sem tudtak később olyan albumot készíteni, amely akár csak megközelítette volna ezt az első slágerük által kiváltott hatást – sem kereskedelmileg, sem kulturálisan. Az együttes és tagjai számára ez a dal egyszerre jelentette a felemelkedést és az árnyékot, amelyet soha nem tudtak teljesen maguk mögött hagyni. Ennek ellenére a Whiter Shade of Pale máig kitörölhetetlen nyomot hagyott a zene történetében. Ez a dal a brit rádiók által valaha legtöbbször játszott felvétel, és sokak számára mindennél jobban megidézi azt a különleges, mára már letűnt korszakot, amikor úgy festett, hogy a zene jövője a Bachot idéző Hammond orgona-futamokban és a Chaucer-re emlékeztető, sejtelmesen költői, sokértelmű szövegekben rejlik.
Az emblematikus dal rengeteg feldolgozást ért meg
Ahogyan az lenni szokott az igazán korszakalkotó dalok esetében, a Whiter Shade of Pale sem kerülhette el, hogy megszámlálhatatlan feldolgozás szülessen belőle. Nem túlzás azt állítani, hogy több száz – ha nem éppen több ezer – előadó és zenekar értelmezte már újra ezt a dalt saját stílusában, új árnyalatokkal gazdagítva az eredeti kompozíciót.
A teljesség igénye nélkül néhány figyelemre méltó átirat: Joe Cocker érces, bluesos hangja sötétebb tónust adott a dalnak, míg Willie Nelson country-s lüktetésben, amerikai folkhangulattal töltötte meg. A King’s Singers a capella feldolgozása tiszta vokális harmóniákkal emelte ki a dal szerkezeti szépségét, míg a különleges hangú Sarah Brightman klasszikus crossover stílusban, operás beütéssel énekelte el – már-már éteri hangzással ruházva fel a kompozíciót.
Mai zenei barangolásunkat azonban az egyik legkedvesebb előadóm, a skót díva Annie Lennox feldolgozásával szeretném zárni. Az Oscar-, Golden Globe- és háromszoros Grammy-díjas énekesnő az eredetinél kissé lassabb tempóban, finoman jazzes énekhangján szólaltatja meg a dalt, kiemelve annak mélyen melankolikus, mégis időtlenül szép hangulatát.
Annie Lennox – A Whiter Shade of Pale
Zárásként engedjetek meg egy személyes gondolatot is: úgy érzem, hogy ez a dal, amelynek történetét ma körbejártuk, generációkon átívelő zenei relikvia marad a családunkban. Egy olyan közös kincs, amely újra és újra képes megérinteni az embert – bármely korszakban. Remélem, e kis utazás során néhányotok szívéhez is közelebb került ez a különleges dal.
