Barion Pixel

Egy őrült gyémánt ragyogása – Pszichedelikus utazás a Pink Floyddal

Radnai Balázs

2023.06.22.

23 perc

Mai zenei kalandozásunk egyszerre hálás és hálátlan feladat számomra, ugyanis egyrészről egyik kedvenc zenekarom, a Pink Floyd megszülésének fájdalmas vajúdásáról lesz szó, másrészt nem a mai napig a rádiók által rongyosra játszott „Another Brick in the Wall”, vagy a „Learning to Fly” netán a „Wish You Where Here” fülbemászó szám elemzésébe fogunk, hanem egy kifejezetten nehéz tracket, az egyik legelső slágert, a „See Emily Playt” és magának az úttörő pszichedelikus pop-rock zenekarnak a keletkezését fogjuk elemezni. Nem lesz rövid és könnyű olvasmány, de aki velünk tartott hasonló tematikájú zenei cikkeinkben a The Doors zenekarral, Jimi Hendrixszel vagy akár a nemrégiben elhunyt Tina Turnerrel, az reményeink szerint jól fog szórakozni újfent. Az említett zenészekhez és bandákhoz hasonlóan a Pink Floyd történetének feldolgozásában is csak egy első, bevezető epizód lesz a mai, melyet a későbbiekben még legalább kettő, de inkább három felvonás követ majd.

Elöljáróban egy gyors figyelmeztetés: akit érzékenyen érint vagy zavar, hogy mai témánkban – sajnos teljesen elkerülhetetlen módon – szerepel a pszichedelikus drogok fogyasztása és az általuk inspirált hallucinációk ihlette zseniális zene, illetve a szerek által kiváltott súlyos mentális betegség, az inkább ne olvasson tovább.

Az ismeretlen katona
Bekezdésünk címe nem egy parafrázis a Pink Floyd „The Wall” című leghíresebb albumának tematikájára, hanem a szinte elfeledett alapítótag Roger Barrettre, művésznevén Syd Barrettre utal, akinek a neve a legnagyobb Floyd-rajongók számára sem ugrik be olyan villámgyorsan, mint mondjuk Roger Waters-é vagy David Gilmour-é. Márpedig nélküle nehezen lehetne pszichedelikus zenekarnak nevezni az együttest, hiszen valójában ő volt az egyetlen kőkemény drogfogyasztó az egész bandában, míg a többiek néhány szórványos kísérletezést és zenei tehetségüket leszámítva tök józan, hétköznapi fickók maradtak, annak ellenére, hogy már fiatalon világsztárok lettek. No de kanyarodjunk vissza főszereplőnkhöz, Barretthez, akinek a kábítószereket megelőzően két szenvedély volt az életében: a zene és a festészet, annak ellenére, hogy nem épp értelmiségi, különösebben művelt családból származott volna.

Syd Barrett

Mindkét művészeti ágban tehetséges volt, de gyerekként még a festészet iránt érzett nagyobb vonzalmat: 11 évesen azonban kapott egy ukulelét a születésnapjára, majd 16-évesen, patológus édesapja halálát követően levizsgázott gitárból. Ekkoriban zenei ízlése még szemernyit sem volt szofisztikáltabb, mint bármely más brit tinédzsernek, Chubby Checker és Joe Brown volt a kedvenc zenésze, utóbbinak az „I’m Henry VIII I Am” című száma volt a favoritja, amit elsőként megtanult eljátszani a gitárján.

Joe Brown: I’m Henry VIII I Am

Ecsetektől a húrok felé
Roger Barrett képzőművészeti suliba járt szülővárosában, Cambridge-ben és bár tanárai rendkívül tehetségesnek tartották egyedi színhasználata és kivételes ecsetvonásai miatt, egyre inkább a zene felé terelődött a fókusza, ahogy az R&B műfajra, azon belül is Bo Diddley zenéjére rácsavarodott.

Bo Diddley

Dave Gilmour, a gitároktató
1962-ben Barrett gitárleckéket vett későbbi országos cimborájától David Gilmourtól. Az ekkor már „Syd” becenéven futó Roger Barrett hamarosan csatlakozott a rövidéletű Geoff Mott and the Mottoes zenekarhoz gitárosként, amellyel sok babért nem aratott. Nem úgy mint a csapat énekese, Geoff Mottlow, aki kiválása után 1965-ben a The Boston Crabs bandával jegyzett egy akkoriban ismertebbnek számító slágert, a „Down in Mexico”-t.

Minden, mindennel összefügg
A fenti passzusban említett harmatgyenge The Mottoes említése azért sem kikerülhető, mert a zenekar basszusgitárosa, Tony Sainty és a dobos Clive Welham később The Jokers néven új zenekart alapított Barrett jóbarátjával, David Gilmourral, míg mai protagonistánk akkor épp egy kérészéletű epizódban a Those Without formációhoz csatlakozott.

Egyes források – melyeket személy szerint kevésbé megbízhatónak tartok – ugyanakkor azt írják, hogy első körben nem Tony Sainty volt a The Mottoes basszusosa, hanem Roger Waters, aki Barrett egyik tanárának volt a fia, majd később Londonba költözött, hogy ott építészetet tanuljon.

Az mindenesetre bizonyos, hogy Barrett már Cambridge-ben ismerte Waterst, akinek később lakótársa lett akkor, amikor az angol fővárosba költözött albérletbe, hogy a Camberwell Művészeti Kollégiumban tanuljon.

Roger Waters és Syd Barrett

A Pink Floyd név eredettörténete
Valamit nagyon tudhatott az a pecó, amiben Syd Barrett és Roger Waters összeköltöztek, hiszen a korábbi lakótársakkal, Nick Masonnel, és Richard Wrighttal alapította Waters a The Tea Set nevű zenekarát, három további amatőr zenész, Keith Noble, Shelagh Noble és Clive Metcalfe társaságában. A The Tea Set bandanév amúgy egy agyafúrt, rejtett, tipikus korabeli brit utalás volt a cannabis használatára, ám a zenekar átment számos névváltozaton. Voltak többek között The Screaming Abdabs és The Megadeaths is, mígnem a festő-gitárosunk csatlakozása után előállt a végleges névvel, miután egy koncerten összefutottak egy szintén The Tea Set néven nyomuló együtessel.

Barrett két ikonikus blues zenész, Pink Anderson és Floyd Council előtt tisztelegve, a két
előadó nevét összevonva megszülte a mára legendává nemesült Pink Floyd zenekarnevet.

Syd Barrett, Nick Mason, Roger Waters, Bob Klose, Richard Wright – 1965. Stanhope Gardens, London.

Tegyük hozzá jól választott, mert a B-alternatíva, az Anderson Council elég gyatra név lett volna a későbbi sikerzenekar számára. A két muzsikus műfajilag a közelében sincs a Pink Floyd későbbi zenéjének, de már csak a névhez adott inspiráció miatt is belinkelünk egy-egy számot tőlük, mivel aki szereti az old school bluest, annak mindenképp érdemes belehallgatnia.

Pink Anderson: Boll Weevil

Floyd Council: Runaway Man Blues

Öntsünk tiszta füvet a teáspohárba
A The Tea Set eleinte nem rendelkezett saját zenével, hanem feldolgozásokat játszott a koncertjein mígnem Roger Waters megírta első saját számukat, a „Walk with me Sydney”-t, ami három korabeli slágernek, a „Work with me Annie”, a „Dance with me Henry” és a „Henry’s Got Flat Feet” című slágereknek volt az egyvelege.

The Tea Set: Walk With Me Sydney

Éles váltás a Joe-tól az LSD felé
A fenti szám zeneileg nem tartozik a klasszikus hallhatatlan megahitek közé és nem is időznénk tovább a The Tea Set korszakában a Pink Floydnak, mindössze annyi megjegyzést szúrnék be még ide, hogy a következő négy saját számot már, Syd Barrett jegyezte, melyek közül a legérdekesebb zeneileg egy Bo Diddley feldolgozás, a „Double-O Bo”.

Visszakanyarodva a sztorihoz, 1965 nyarán két fontos esemény történt az zenekar életében: míg Rado Klose az együttes egyetlen igazán képzett muzsikusa lelépett, mert ízlése nem egyezett a többiekével, hiszen a jazzért rajongott és nem volt oda az R&B-ért illetve a pop/rock zenéért, addig Barrett elkezdett LSD-t tolni ipari mennyiségben. A zenekar többi tagja nem volt hajlandó kipróbálni az említett drogot, így annak ellenére, hogy pszichedelikus zenekarként vonultak be a zenetörténelembe, valójában Syd-et leszámítva az egyik legjózanabb sikeres rockzenekar voltak az elkövetkezendő hosszú évtizedekben.

Vakszerencse a föld alól
A Pink Floyd ekkoriban az underground zenei szcénában már szert tett némi ismertségre, ám David Gilmour Joke’s Wild bandájával ellentétben még nem tudott megélni csupán a koncertezésből, így folyamatosan agyaltak új zenei ötleteken, hogy kitűnjenek a tömegből. Kezdeti kísérletezéseik végül a vakszerencse miatt kerültek ki az underground klubokból a nyilvánosság elé, hiszen egy koncertjükön váratlanul felbukkant a Peter Jenner-Andrew King páros, akik épp valami újszerű hangzás után kutattak a brit zenei élet számára. A producer duó azonnal szerződtetni akarta a bandát, amibe a tagok bele is mentek azzal a kitétellel, hogy csak a nyári vakáció után állnak majd munkába, hiszen mindannyian egyetemi hallgatók voltak még és a soron következő nyári szünetben bizony szétszéledtek a világban Görögországtól az Egyesült Államokig.

Köszi a kaleidoszkópot! – A vizuális KO
A Jenner és King alkotta producer párosnak azonban a Pink Floyd felfedezésén túl mást is köszönhetünk, méghozzá a zenei koncerteket vizuálisan feldobó lézershow kiötlését. A hetvenes évek környékén a zenekarok hagyományosan egy búrájukra irányított fehér reflektor fényében adták elő slágereiket, Jennerék azonban kitalálták, hogy színes fényforrásokkal játszva extra hangulati elemekkel dobják fel a sejtelmes félhomályba burkolt banda zenéjét. Az ötletük annyira beütött, hogy a zenekar későbbi pszichedelikus számaival szinte egybeforrt élőben a kivételes kaleidoszkópszerű vizuális élmény. Soha nem felejtem el, hogy gimnazistaként, egy friss jogosítvány büszke tulajdonosaként az első hosszabb utam Bécsújhelyre vezetett egy Floyd koncertre, ahol haverjaimmal olyan audiovizuális arculcsapást kaptunk, hogy a leesett álunkat a kesztyűtartóban hoztuk haza.

Az első stúdióban rögzített felvétel egy filmhez készült
Syd Barrett első zeneileg értékes, saját – mai napig zseniális – szerzeménye, az 1966-os „Interstellar Overdrive” valójában egy filmhez, a „Tonight Let’s All Make Love in Londonhoz” készült és az improvizációkkal együtt jó negyedórás dal végül több Pink Floyd korongra is felkerült. A szám születéséről egymásnak ellentmondó történetek keringenek a neten és a zenészek memoárjaiban. Egyes források szerint Peter Jenner egy zenekari próbán dúdolgatta a Love zenekar „My Little Red Book” című számát, míg Roger Waters úgy emlékszik vissza, hogy az ausztrál zeneszerző Ron Grainer „Old Ned” című trackjéből ered az inspiráció. Szubjektív megítélésünk szerint lelki füleinkre hallgatva mindkettő verzióban lakozik némi igazság, így most mellékeljük csatasorban az ihletet adó két számot majd végül a Pink Floyd dalát is:

Love: My Little Red Book

Ron Grainer: Old Ned

Pink Floyd: Interstellar Overdrive

A Beatles hangmérnökének is oroszlánrész jutott
Mai zenei kalandozásunk kezd egy kicsit sokszereplősé válni, de még egy fontos közreműködőt meg kell említenünk, név szerint Norman „Hurricane” Smith-et, aki 1965-ig bezárólag több, mint száz Beatles dalnak volt a hangmérnöke. Nos, ő volt az, aki a Pink Floyd első, második és negyedik albumán dolgozott és a zenekar tagjainak visszaemlékezései szerint kézzel-lábbal irtotta a zenéikből az improvizációt és próbálta Syd Barrett szerzeményeit a kommerszebb pop felé terelgetni.
Ami érdekesség mindezzel kapcsolatban, hogy Barrették első lemezének, a viktoriánuskori rövid történetek által inspirált „The Piper at The Gates of Dawn”-nak felvétele pont akkor kezdődött az Abbey Road hármas stúdiójában, amikor a kettes stúdióban a Beatles „Sgt. Pepper” című lemezének épp az utómunkálatai folytak. Poén a témában, hogy a hangmérnök, aki nem sokkal ezután írt egy slágert John Lenonnak „Don’t Let it Die” címmel – miután a híresség nem kért a szerzeményből – saját néven előadva maga is karriert futott be az óceán mindkét partján erős, jellegzetes hangjával, melynek hangszíne kissé olyan, mint egy héliumos lufit szívott rajzfilmfiguráé.

Hurricane Smith: Don’t let it die

Dühös lázadás vs. gyermeklelkű nosztalgia
Lényeges különbség volt ekkortájt az amerikai és a brit újhullámos zene között, amit a korszellem megértése miatt kénytelenek vagyunk röviden megemlíteni. Míg az USA-ban Jim Morrison és a többi korabeli zenész izomból és dühösen nyomta a pacifista megközelítést a dalaiban ellenezve az épp folyó Vietnámi Háborút, addig a jólétben élő, behívóparancstól nem aggódó brit zenészek számára a nagyszüleik fiatalkora által idealizált gyermekmesék jelentették az egyik legnépszerűbb old school tematikát lásd: The Beatles „Strawberry Fields”, vagy a Lewis Carroll gyermekregény által inspirált „Penny Lane”. A brit kortársak zenéiből inspirálva Syd Barrett is írt egy számot saját kedvenc viktoriánuskori regényéből, Denny Watkins-Pitchford három törpéről íródott művéből, a „The Little Grey Man” történetéből. A nagy Floyd rajongók ezen a ponton már nyilván jól megtippelték, hogy mindezen felvezetés a „The Gnome” című nótának szól.

Pink Floyd: The Gnome

Lessük meg a névadót játék közben!
Igyekeztünk alaposan körbejárni a korszakot és a miliőt, amelyben a fókuszunkban lévő aktuális zenekar, a Pink Floyd megírta első komolyabb, világszerte ismert slágerét, jelesül a második single-t, a „See Emily Playt”-t

Barrett kedvenc női neve az Emily volt, amiről árulkodik akkori barátnője visszamlékezése is, aki beleegyezett abba, hogy leendő gyermekük is ezt a nevet kapja majd a keresztségben. Az Emíliák iránti rajongásban vélhetően szerepet játszhatott egy bizonyos Emily Young is, aki a művészeti főiskolán volt csoporttársa Barrettnek és legjobb barátnőjével, a később híres hollywoodi színésznővé váló Anjelica Hustonnal a Pink Floyd minden koncertjére elmentek, mint a zenekar legelső rajongói. Az említett Emily Young mellesleg később az angol szobrászművészet egyik kiemelkedő alakja lett a nyolcvanas-kilencvenes években, de ez részletkérdés, hallgassátok inkább meg mai témánk központi dalát.

Pink Floyd: See Emily Play

A megasláger után Barrett összeomlott
A „See Emily Play” pillanatok alatt felkúszott a slágerlistákon a top 10-be, a szerzője Syd Barrett pedig ezzel egyidőben totálisan összezuhant és a 40 év múlva bekövetkezendő haláláig teljesen eltűnt nem csak a nyilvánosság, hanem egykori zenésztársai és Pink Floyd-os barátai elől is. Arról, hogy mi történt vele pontosan, két verziót mesélnek azok, akik közelről ismerték személyesen.

Az egyik variáns szerint Barrett idegösszeroppanást kapott az LSD és egy erős nyugtató, a Mandrax túlzásba vitt fogyasztása miatt és képtelen volt folytatni az életét, sőt 1967 nyarától élete végéig egy kiégett roncsként tengette mindennapjait.

A másik verzió szerint a zenész labilis idegállapotú volt és felváltva váltakoztak nála nyugodtabb és a depresszív időszakok. Nem tudjuk a pontos történéseket, de az igazság vélhetően valahol a két verzió között található félúton.

„A felszívódása után néhány héttel összefutottam Syddel, aki már akkor csak árnyéka volt régi
önmagának és egész egyszerűen megfakult a szemében a korábban rá mindig jellemző lobogó fény.”
– mesélte egy riportfilmben Joe Boyd, zenei producer, aki akkoriban csatlakozott a Pink Floyd csapatához.

A koncert és a dalok írása még ment, a médiaszereplés viszont egyre kevésbé
A „See Emily Play” promózásakor a banda háromszor is fellépett az Egyesült Királyság legnépszerűbb könnyűzenei televíziós műsorában, a Top of the Popsban.
Az első alkalommal Syd Barrett még teljes értékű zenészként lépett fel, harmadik alkalommal azonban már csak gitározott és nem volt hajlandó még imitálni sem az éneklést. A zenekar következő jelenése a BBC Saturday Club című műsorában volt esedékes, ahol az énekes/zeneszerző már a fellépés előtt fogta magát és lelépett.

A menedzsment ekkor idegi fáradtságra hivatkozva lemondta a következő televíziós felkéréseket Syd állapota miatt, jóllehet a zenész mindeközben az élő koncerteken és a dalszerzésben továbbra is elemében volt, hiszen ebben az időszakban írta például a „Scream thy Last Scream” és utolsó szerzeményét, az Apples and Oranges”-t, amely után több nevével fémjelzett dal már nem került fel soha többé egyetlen Pink Floyd albumra sem és ekkor lépett be a zenekarba besegíteni, öreg cimborája és egykori gitárkorrepetítora, Dave Gilmour.

Pink Floyd: Apples and Oranges

Leugrok cigiért!
Mikor Barrett kicsit jobban lett akkor elindult a zenekarral egy észak-amerikai koncertkörútra, amelynek során több fellépésen és tévéfelvételen is katatón állapotban jelent meg, mint aki a világát nem tudja. A producerek így lerövidítették a turnét, majd ezt követően az angliai koncertsorozaton, már nem is szóltak Sydnek, akit ugyan a zenészek hivatalosan már kiraktak a zenekarból, csak nem akarták ezt közölni vele, abban a törékeny idegállapotban, amiben szegény volt.
Barrett ebben az időszakban épp zenésztársával, Rick Wrightal lakott együtt, aki nem merte bevallani, hogy próbálni vagy éppenséggel fellépni megy a Pink Floyddal, inkább olyanokat kamuzott, hogy elugrik cigarettáért vagy kajáért.

„Könyvem becsukva, nem olvasok többet!” – Golden Hair szövegrészlet

Ez pár hónapig ment így, míg az énekes-dalszerző kicsit jobb állapotba nem került és ekkor hivatalosan is megbeszélték vele, hogy ha ennyire nem bírja a szereplés okozta stresszt, akkor jobb, ha végleg kilép a Pink Floydból. Vélhetően a teljes visszavonulás lett volna a számára a legüdvösebb, de a Jenner-King producer duó – akiket időközben a Pink Floyd tagjai leváltottak – rábeszélte őt, hogy valójában az egész zenekarban egyedül ő a tehetséges és készítsen ezért inkább egy szóló albumot. Syd akkori siralmas pszichológiai állapotáról és depresszív hangulatáról egyik akkori szerzeménye, a „Golden Hair” – melyet egy James Joyce vers szövegére komponált – árulkodik leginkább.

Syd Barrett – Golden Hair

Felkavaró, lehúzós zenei világ
A „Madcap Laughs” címmel megjelent szólóalbum másik slágeréről, a „Dark Globe-ról” sem jelenthetjük ki, hogy rossz lenne, de érzelmileg mindenképp egy nem túl vidám hullámvasutazásra viszi magával a hallgatót a zeneszerző akkori sötét hangulata által, olyan más mentális betegségektől szenvedő előadók dalaihoz hasonlóan, mint mondjuk a Skip Pence-től az „Oar”, a Beach Boystól a „Love You” netán Roky Erickson bármelyik kései szerzeménye. A magyarul kb. „Sötét Földgolyónak” fordítható szám meghallgatását rossz kedélyállapot vagy depresszió esetén kifejezetten nem ajánljuk olvasóinknak.

Syd Barrett – Dark Globe

Bowie is eljátszott Emíliával

A Madcaps Laughs album sikerei után Syd Barrett ismét reflektorfénybe került, mikor az akkor épp berobbanó szupersztár, a későbbi hatszoros Grammy-díjas David Bowie előadta saját átiratában a zaklatott dalszerző leghíresebb slágerét, a „See Emily Playt”. Ezt követően Syd még kiadott egy utolsó, zeneileg és érzelmileg totál elborult lemezt, majd végleg szögre akasztotta szövegírói tollát és a mikrofont.

David Bowie – See Emily Play

Ragyogj tovább te őrült gyémánt!
A Pink Floyd zenészei hosszú évek után 1975-ben látták újra az ideileg összeroppant zenésztársukat, aki egyik legjobb albumuknak, a „Wish You Where Here”-nek a lemezfelvételén bukkant fel váratlanul. Ráadásul David Gilmour emlékei szerint pont a „Shine on you crazy diamond” című megasláger rögzítésénél, amelyet Gilmour, Wright és Waters éppen őróla írta. A zenészek el voltak foglalva a szám tökéletes előadásával, így csak az utolsó akkordok feljátszása után vettek észre egy ismerősnek tűnő, kopaszra borotvált, elhízott fickót, akiben hirtelen felismerték egykori barátjukat és alkotótársukat. A szám végeztével Syd kiviharzott a stúdióból és harmicegy évvel később bekövetkezett haláláig nem látták többet egyetlen röpke alkalmat leszámítva, amikor is Roger Waters-szel jött szembe a Harrod’s áruházban. Beszélgetésre azonban akkor sem került sor, mert Syd földhöz vágta az újonnan vásárolt ingekkel teli szatyrát és kirohant az üzletből.

Pink Floyd – Shine On You Crazy Diamond

Lélekben mindörökké együtt
Bár a fenti bekezdésben említett szomorú epizódokon túl a Pink Floyd tagjai soha többé nem találkoztak Syddel, a zenekar megkopott fényű zseniális csillagáról élete végéig gondoskodtak elhagyott barátai. A világtól visszavonult társukért megtettek mindent, hogy sose kelljen nélkülöznie, így David Gilmour minden egyes további Pink Floyd albumra igyekezett legalább egy szerzeményt feltenni Barettől, hogy a zeneszerzői jogdíjakból részesüljön. Persze nem volt ezzel máshogy a később szóló karrierbe kezdő Roger Waters sem, aki szintén rengeteg lemezén használta fel a legendás zeneszerző motívumait, hogy pénzhez juttassa jobb sorsra érdemes barátját. A zenekar tagjainak szeretete pedig tökéletesen érezhető, ha valaki értő olvasással elmélyed a fenti „Shine on you crazy diamond” című dal szövegében.

Élete végére csak egy maréknyi zene maradt vele
Syd Barrett élete utolsó évtizedeiben ki sem mozdult otthonából, egyedül hugát látogatta meg néhanapján. Az egyik ilyen ritka vendégeskedéskor testvére megmutatta neki a BBC róla készített riportfilmjét, de Syd – akinek saját otthonában nem is volt tv-készüléke az első percek után megkérte, hogy kapcsolja inkább ki, mert neki túl hangos. Könnyűzenét ekkor már egyáltalán nem hallgatott, megvált hatalmas lemezgyűjteményétől és csak néhány kedvenc jazz, illetve klasszikus zenei albumot hallgatott meg nagy ritkán. Végrendeletében kifejezetten kérte, hogy ne játszanak rockzenét – főleg ne az ő szerzeményeit – a temetésén. Végakarata szerint így kedvenc Bach darabjának a dallamaira kísérték utolsó útjára.

Glenn Gould-J.S. Bach-Partita No.4 D-dúr

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Eddie Vedder belső utazása és a Pearl Jam öröksége

DJ Muggs, a beatek ura

Kérdezz-felelek a festővel és a halottal

Blood of Abraham, a zsidó rap-csapat Eazy-E védőszárnyai alatt

A nagy punkkorszak kisemberei

Jack a Black mögött. A zenész, aki színészként lett híres