Előtanulmány és utóélet – avagy milyen volt a New York-i deszkás élet a nyolcvanas években
A Stana Weisburd által megőrzött, eddig a nyilvánosság elől rejtve maradt gördeszkás fotók révén bepillantást nyerhetünk a nyolcvanas évek – egészen pontosan 1986 – New York utcáin formálódó, nyers és eredeti deszkás világba. A képeket Eli Morgan Gesner kommentálta, aki barátaival közösen idézte fel azokat az élményeket és történeteket, amelyeket a fotók újra felszínre hoztak.
Ami talán a legmeglepőbb – és elsőre szinte hihetetlennek tűnhet –, hogy a New York-i deszkás élet, az úgynevezett core deszkás szubkultúra a nyolcvanas években elképesztően kicsi közösség volt. Mindössze 40-50 emberről beszélhetünk, akik valóban tudtak gördeszkázni, és ebben a kis világban mindenki ismert mindenkit. Bár akadtak lelkes fiatalok, akik érdeklődtek a sport iránt, aktivitásuk legtöbbször kimerült a kezdeti próbálkozásokban, majd szinte nyom nélkül eltűntek a Nagy Alma olvasztótégelyében. A korszak másik sajátossága, hogy meglepően kevés fotó készült erről az időszakról – így a fennmaradt képek valódi ritkaságnak számítanak.
Gesner egy interjúban a képekkel kapcsolatban ezt mondta:
„Manapság a gördeszkázás és a filmezés kéz a kézben jár, különösen, ha jól deszkázik az ember. Sok esetben kimondottan azért mész ki deszkázni, hogy lefilmezd. De ez nem volt mindig így. Az 1980-as évek New Yorkjában gyakorlatilag senki sem dokumentálta, amit csinált. Nem készültek felvételek, se fotók, se videók – vagy ha mégis, akkor is csak elvétve, és meglehetősen gyenge minőségben.
Akkoriban tolakodónak és zavarónak számított, ha egy idegen kamerát vett elő, hogy megörökítse az eseményeket. A kamera jelenléte megváltoztatta az emberek viselkedését – hiszen tudták, hogy figyelik őket, és hogy az adott pillanatról felvétel készül. Ez sokszor megölte a spontán hangulatot.
Más világ volt, teljesen másfajta időszak. Ráadásul a nyolcvanas években a gördeszkázás New Yorkban gyakorlatilag illegálisnak számított, így nem örültünk annak, ha egy idegen filmezni kezdett minket – gyanúsnak tűnt, és nem tudhattuk, mi lesz a szándéka a felvétellel.
Stana Weisburd azon kevés helyi belvárosi deszkás csaj egyike volt akkoriban, aki állandóan együttt lógott az OG New York-i deszkásokkal, tisztelték és kedvelték – egyedi személyisége, valamint szarkasztikus, mégis szórakoztató humora miatt. Így aztán olyasmit tudott véghez vinni, ami másnak aligha sikerült volna: természetes közelségből, bizalmi légkörben örökíthette meg a közösség tagjait. Nála a kamera nem volt idegen test – mindenki önmaga tudott maradni a lencséje előtt.”
A központ
A Kölykök (cikkünk róla ITT) című klasszikusból megtudhatjuk, hogy a Greenwich Village-ben található (Manhattan alsó része) Washington Square Park mekkora jelentőséggel bírt. Nem csupán ikonikus találkozóhely volt, hanem a freestyle rapcsaták egyik legélénkebb színtere is, ahol számos tehetség bontogatta szárnyait. Itt vált ismertté többek között a brooklyni Mos Def és a bronxi KRS-One is
A mobiltelefonok előtti korszakban a New York-i fiatalok számára a Washington Square Park jelentette a közösségi élet központját – ez volt a valódi Facebook, a szocializáció színtere. A deszkások rendszerint a szökőkúttól keletre eső betonpadoknál gyűltek össze. Mint már korábban is említettük: meglepően kevesen voltak. A Washington Square Park szökőkútjától keletre lévő betonpadoknál gyűltek össze a deszkások. Gesner megjegyzése erről: „1986-ban az összes komolyan deszkázó arc jó barát volt New Yorkban. Összesen úgy negyvenen lehettünk – egyetlen nagy társaság. Ma már mindenki deszkázik, de akkoriban vagy velünk voltál, vagy ellenünk.”
A közeg és a közeg
…találkozások „kékszalonnákkal” és pózerekkel
„Az 1980-as években a gördeszkázás New Yorkban valóban törvényszegésnek számított. Ha épp rossz napja volt egy rendőrnek, könnyedén letartóztathatott, csak mert deszkáztál. Többször kaptam idézést, és előfordult, hogy bíróság elé kellett állnom. Nem egyszer elkobozták a deszkáimat is. Egy alkalommal például nyolcunkat vittek el – szó szerint egymásra fektettek minket, és úgy zsúfoltak be a járőrautó hátsó ülésére, mint egy deszkás szendvicset beraktak a rendőrautó hátsó ülésére. A rendőrautókat akkoriban „Blueberry Bacon Mobiles”-nak hívtuk.”– Gesner.
Sokan emlegetik az 1980-as évek gördeszkás fellendülését, ám a helyiek szerint ez a „boom” inkább külsőség, póz volt, semmint valódi mozgalom.
A régi deszkás arcok úgy emlékeznek, hogy a korszak deszkái – különösen a klasszikus Natas lapok – kifejezetten nehézkesek voltak. Az ollie-hoz szükséges technika elsajátítása ezekkel a deszkákkal nemcsak fizikailag volt kihívás, de a súlyuk miatt a trükkök tanulása is nyögvenyelős volt. Bár sokan vásároltak gördeszkát, a kezdeti lelkesedés rendszerint hamar alábbhagyott.
„Mindig voltak gyerekek a periférián – ott álltak a közelünkben,
a kezükben deszkával. Csak tartották a lapot… pózoltak vele.
Szerintem innen ered maga a ‘pózer’ kifejezés is. Elég fura jelenség volt.”
A New York-i gördeszkázás a nyolcvanas években még furcsa, szokatlan hobbinak számított – és éppen ezért vonzotta a különc, bevállalós figurákat.
Ugye azt tudjuk, hogy New York nemcsak a hiphop, hanem a hardcore, a punk és az alternatív zenei irányzatok egyik fellegvára is volt. Ez a zenei közeg organikusan kapcsolódott össze a korai gördeszkás kultúrával. A gördeszka, a hiphop és a hardcore találkozásáról bővebben ITT írtunk.
A képeken is jól látszik ez a szimbiózis: Christian Hosoi Suicidal Tendencies pólóban, Steve Jumonji pedig egy Dead Kennedys felsőben mosolyog – nem véletlenül. Ezek az ellenkultúrák – legyen szó zenéről vagy deszkázásról – együtt, sokszor szó szerint deszkán gurulva törtek be a mainstream világába.
Első pillantásra talán nem tűnik különlegesnek, amit ezek a felvételek mutatnak – legalábbis mai szemmel, kiváltképp deszkás szempontból. De 1986-ban mindez forradalminak számított. Ahogy korábban is említettük, akkoriban nem volt honnan és kitől tanulni. Még Michael Jordan – egy olyan sportág ikonja, amely már akkor is komoly múltra tekintett vissza – is arról beszélt, hogy nem voltak elérhető videók, így mindent másoktól kellett ellesnie a pályán. A gördeszkások esetében pedig ez hatványozottan igaz volt.
„Mindannyian heteket töltöttünk el az életünkből azzal, hogy kitaláljuk, pontosabban hogyan találjunk ki új „utcai gördeszkás” trükköket.” – Christian Lepanto.
A tér közepe – a deszkások színpada
A Washington Square Park szívében alakult ki New York akkori gördeszkás központja – egyfajta természetes gyülekezőhely, amely akaratlanul is vonzotta a járókelők tekintetét. Ezt a különös, pezsgő energiát a korabeli fotók is remekül visszaadják. Ilyen akkoriban nem igazán lehetett látni – ha netán mégis azt is inkább Kaliforniában.
„Mintha utcai előadóművészek lettünk volna – vagy valami hasonló. Az 1980-as években az emberek ritkán láttak élőben gördeszkázókat, így számukra ez valódi látványosság volt. De őszintén szólva, nem miattuk deszkáztunk. Magunknak csináltuk. A tömeg csupán része volt a káosznak.” – Eli Gesner
Abban az időben senki sem látta előre, hová fejlődhet ez az egész. Sokan még belegondolni sem mertek, hogy egyszer majd meg lehet élni belőle. Maga a gördeszkaipar akkor még nem létezett – sőt, még a nyugati parton is csak kevesek ábrándoztak ilyesmiről.
Gördeszka és graffiti
A gördeszkázás és a graffiti gyakran ugyanazokat az embereket szólította meg. Ian Frahm például nemcsak az egyik legjobb deszkásként volt ismert akkortájt New Yorkban, hanem graffitiművészként is – THOR és IBM néven hagyta ott kézjegyét a város különböző pontjain. Szerepelt többek között a legendás Future Primitive filmben, a Bones Brigade társaságában.
Mario sztorija még kacifántosabb. Gördeszkázott, nem is volt rossz, több helyi versenyt is nyert, de végül mégis a graffitit választotta. HEST néven vált ismertté.
A sors azonban egészen más irányba sodorta. Mario férfimodellként robbant be a divatvilágba – többek között Kate Moss oldalán is feltűnt, és szerepelt George Michael ikonikus Freedom című videóklipjében is. Később a kamera másik oldalára állt: divatfotósként folytatta pályáját, ahol szintén gyorsan nevet szerzett magának. Ma Mario Sorrenti néven nemcsak népszerű Instagram-jelenléttel bír, hanem elismert szaktekintély a nemzetközi divatfotózás világában.
Helyi legendák még Pepe Torres vagy Christian Lepanto (a Soho Skates társtulajdonosa), aki itt még egy tini.
Harry Jumonji eredetileg Brazíliából származott, és fiatalon kivételes tehetséget mutatott a szörfözésben – annyira, hogy szponzorált sportolóként is jegyezték. Mégis, az igazi szenvedélyét a gördeszkázás jelentette. A fotókon még egy fiatal, lendületes fiú néz vissza ránk, akinek útja azonban később sötétebb irányt vett: drogfüggő lett, és éveken át küzdött a függőségével. Az életéről készült dokumentumfilm külön téma is lehetne, csak senki nem ismeri nálunk. A doksiban a korai részeknél néhol a cikkben szereplő képek helyszínei is jól kivehetők.
Srácok Kaliforniából
Kezdjük John Grigleyvel, aki a New York-iak szemében az első valódi profi gördeszkásként jelent meg a városban. Jelenléte szinte megmagyarázhatatlannak tűnt: Kaliforniából érkezett, profi szerződéssel és magazinokban való megjelenésekkel a háta mögött – és mégis a keleti partot választotta, ahol akkoriban még egy épkézláb rámpa sem volt. Grigley New York-i letelepedése sokakat meglepett, de azonnal tisztelet övezte. Ma is a városban él, és joggal tekinthető a sport egyik úttörőjének: ő volt az, aki először hozta el a profi szintet egy olyan közegbe, amely még csak épp formálódott.
1986 nyarán a New York-i deszkás közösséget teljesen váratlanul érte, hogy Dave Hackett társaságában megjelent a városban Christian Hosoi. Akkoriban mindketten a Skull Skates profi csapatának tagjai voltak – igazi nagyágyúk.
„Hosoi New Yorkba jön!” – terjedt a hír szájról szájra. „Mintha Elvis látogatott volna el hozzánk. Valóságos szupersztárként tekintettünk rá – még az MTV-ben is szerepelt. Őszintén szólva, egyetlen mai profi deszkás sem mérhető ahhoz a hírnévhez, amit Hosoi akkoriban képviselt.” – Eli Morgan Gesner
Nyugati parti szint – amikor a valóság megelőzte a képzeletet
Bár a profi státuszt még a nyugati parton sem osztogatták könnyelműen, azok a srácok, akik elérték, olyan szintre emelték a gördeszkázást, amit a New York-iak akkoriban elképzelni sem tudtak. Dave Hackett például nemcsak profi deszkás volt, hanem hivatásos kaszkadőr is – ebből élt. Egy alkalommal három autót ugratott át egy rakétahajtású gördeszkával.
Christian Hosoi ekkor mindössze 19 éves volt, de olyan trükkarzenállal érkezett, amelynek nagy részéről a keleti part deszkásai még csak nem is hallottak. Bár a cikkben szereplő képeken nem látható, tanúk szerint azon a napon – körülbelül egy óra próbálkozás után – Hosoi sikeresen beadott egy 1 méter magas ollie-t, keresztül a park korlátján, egyenesen az autópálya kihajtójára. Ez akkoriban New Yorkban egyértelműen a sci-fi kategóriába tartozott. A látványos teljesítmény egy pillanat alatt újraértelmezte, mit is jelenthet a gördeszkázás határa.
Különös belegondolni, hogy egy tízmilliós metropoliszban a gördeszkázás valaha csupán egy maroknyi ember kiváltsága volt – egy szűk, zárt klub, amelyet nem sportként, hanem életformaként éltek meg. Ennek a közösségnek volt tagja Stana Weisburd is, aki nemcsak deszkásként volt jelen, hanem meg is örökítette barátait és a pillanatokat, amelyek később legendává váltak. Az alábbi képen Stana is tinédzser – a felvétel időtlennek hat, akár ma is készülhetett volna. A levegőben ott vibrál a nyolcvanas évek végtelen lehetőségekkel teli szabadsága. 1986 talán valóban New York legszebb nyara volt. A helyi deszkásoknak biztosan.
Forrás: jenkem
