Hát eljutottunk végre ide is. A hiphop, a punkzene és a gördeszkakultúra retro fotósainak alfájához és ómegájához. Biztos, hogy láttad valahol Friedman képeit. Glenn az old school legnagyobb fotós legendája, de valószínűleg most 60 felett is lefejelne, ha ezt mondanád neki. Akárcsak Ricky Powell, ő sem csupán megörökítette a kultúrát – részese és egyben alakítója volt annak. Mázlija, hogy az XXX-straight edge jött be neki, így nem vitte el a cucc.
Glen E. Friedman egyfelől olyan mint Woody Allen Zeligje, aki kapásból a színtér részévé válik, ahová csak beteszi a lábát. Jószerivel egyszerre van jelen Kaliforniában, New Yorkban, DC-ben és Friscóban. Másrészről egy nyughatatlan mesterlövész, akinek a kamera a fegyvere – és lövései igen gyakran célba találnak.
Óriási szerencséje volt, hogy nemcsak a gördeszkakultúra, hanem a hardcore punk és a hiphop hajnalán is ott lehetett. Már tinédzserként is a történelem részesévé vált: csak úgy mellékesen megörökítette barátait, Jay Adamst és Tony Alvát, Los Angeles nyugati részén Dogtown üres medencéiben. Később a Black Flag felemelkedését, valamint a Fugazi és a Minor Threat megjelenését is az első pillanattól dokumentálta.
1985-től Glen E. Friedman a Def Jam házon belüli fotósaként dolgozott. Ez annak volt köszönhető, hogy a Beastie Boys nagy punkrock rajongó (ők is úgy kezdték) és már ismerték Friedman korai munkáit. Akkoriban még nem profi fotósként, hanem deszkásként volt jelen, aki szívesen kattintgatott a hardcore színtéren. Hamarosan azonban olyan ikonok, mint LL Cool J, Ice-T, Run-DMC és Rakim kerültek a lencséje elé – ezek már a hivatalos felkérések voltak. Ugyanakkor a Public Enemy és a Beastie Boys fotózása számára inkább élvezet volt, mint munka, és éppen ezekből a képekből születtek a leghíresebb alkotásai.
Ikonikus felvételek és albumborítók mögött exponál, a Beastie Boys „Check Your Head”, a Public Enemy „It Takes A Nation of Millions…” és a Minor Threat „Salad Days” mind az ő munkái. Friedman nem mellesleg a Suicidal Tendencies 1983-as debütálását is fotózta, sőt, egy ideig menedzselte a zenekart.
A gördeszkakultúrához kötődő hagyatéka szintén páratlan: képei a Skateboarder Magazine és a Thrasher oldalain örökítették meg az elmúlt 40-45 év történetét. Részt vett a kultikus Dogtown and Z-Boys (2001) dokumentumfilm elkészítésében, valamint aktívan szerepet vállalt az Occupy mozgalomban. 1982-ben saját hardcore fanzine-t indított My Rules néven, amely később az egyik fotóalbumának alapjául szolgált.
Glen E. Friedman munkássága mára a legmagasabb kulturális körökben is elismerést nyert: képei megtalálhatók a washingtoni Smithsonian Múzeumban és a New York-i Met amerikai szubkultúráinak szentelt falain. Azonban Friedman sosem pihen – legutóbbi londoni kiállításán is képes volt meglepni a közönséget. A kiállításon 100 eddig soha nem publikált fotóval állt elő, amelyek olyan ikonikus alakokat és formációkat örökítenek meg, mint a Bad Brains, a Dead Kennedys frontembere, Jello Biafra, a The Germs, a Circle Jerks, a Pussy Riot, vagy Noam Chomsky.
Az ember, akinek már az elindulása is fotótörténet
Glen Ellis Friedman 1962-ben született, és már egészen fiatalon beírta magát a fotográfia történetébe. Nem csupán a kamerája miatt vált ismertté, hanem azért is, mert tevékenysége túlmutatott a fotózáson. Ő a lázadó gördeszkás és zenei szubkultúrák autentikus krónikása, aki sosem üzleti érdekből, hanem belső meggyőződésből és szenvedélyből állt ezek mellé a mozgalmak mellé. Fotósnak lenni csupán egy szerepe volt – de az, amit ezekben a kultúrákban tett, sokkal mélyebb és hatásosabb történetet mesél el.
Habár az ő története is legalább oly megkapó, ami egyben Hugh Holland Kalifornia hőskorát megörökítő cikkünk egy idevágó részlete:
„Hugh egy nap az óceánhoz ment, hogy képeket készítsen a mólón. Volt egy betonmóló, amelyen a deszkások/szörfösök (akkoriban ezek nem különültek el élesen) nyomultak. Egy fiatal srác csúnyán elesett és eltörte a karját. Mivel Hugh autója volt a legközelebb gyorsan kórházba vitte, majd haza is, mivel kiderült közel laknak egymáshoz. Az akkor 14 éves deszkás arc Glen E. Friedman volt. Akit szintén érdekelt a fotózás, de ez az esemény valószínűleg sorsfordítónak bizonyult. Friedman ezt követően komolyabban beleásta magát a fényképezés világába. Szinte bizonyos, hogy Hugh Holland hatására.”
„Tizenkét éves koromban kezdtem el gördeszkás képeket készíteni, habár ezt nem nevezném „dokumentálásnak” – mondja Glen, aki Los Angeles és New York között nőtt fel, és magába szívta város kulturális esszenciáját. „Mindkét parton voltak barátaim, akik nem láttak mindent, aminek én szemtanúja lehettem, mégis éreztem, hogy léteznek hozzám hasonló emberek, akiknek szükségük van erre az energiára, tudniuk kell, hogy valami hihetetlen dolog történik.”
A 70-es évek közepén, amikor Jay Adams és Tony Alva a gördeszkázást új, kísérletezőbb irányba terelték, szerencsére Glen ott volt, hogy megörökítse ezeket az ikonikus pillanatokat. De nem csupán szerencséről van szó – Friedman kamerája elé került Alan Gelfand, Duane Peters és Stacy Peralta is, megörökítve a gördeszkázás hőskorának meghatározó alakjait.
A zenekarok listája, amelyeket fényképezett, szintén lenyűgöző: Fugazi, Black Flag, Dead Kennedys, Circle Jerks, Minor Threat, Misfits, Bad Brains, Beastie Boys, Suicidal Tendencies, Slayer, Rakim, Run-DMC, KRS-One és a Public Enemy. Ez már nem puszta véletlen, hanem kifinomult ízlés és elképesztő érzék a pillanat megörökítéséhez. Friedman fotói nyolc könyvben jelentek meg, amelyek közül külön említést érdemel az 1994-es Fuck Your Heroes és az 1996-os Fuck You Too. Ezek nem nosztalgikus, könnyfakasztó giccsek, hanem nyers, őszinte és energikus képi dokumentációi egy olyan korszaknak, amely örökre megváltoztatta a zenei és deszkás szubkultúrákat.
Azok a régi szép idők?
„Amikor megjelent a punk, tökéletesen illett a gördeszkásokhoz – az indulat és a sebesség, és ezek intenzitása. Végig ezt próbáltuk megtalálni. Hirtelen olyan zenekarok játszottak ezeken a kisebb helyszíneken, amelyekre azt tudtuk mondani: igen, ez az, ami nekünk szól. Ekkor döntöttem úgy, hogy ezt mindenképpen meg kell örökítenem” – meséli Glen E. Friedman.
Mi köti össze a gördeszkát, a punkot és a hiphopot?
„Minden a kib*szott hozzáálláson múlik” – mondja határozottan Friedman.
„Sokan azt hiszik, hogy a siker csak azon múlik, hogy jó helyen vagyunk a megfelelő időben. De az igazi sikernek vagy a valódi művészetnek ehhez semmi köze. Az igazán jó dolgok azok, amikért az emberek megdolgoznak.”
Emlékezzünk, ne pedig romantikázzunk – Friedman ezt többször is kihangsúlyozza.
„Soha nem mondom, hogy azok a „régi szép idők”, mert rengeteg depresszió és negativitás volt jelen… Akkoriban sem volt minden lemez jó. Sok szar punk bandába futottunk bele volt, és legalább annyi fos hiphop buliba. Na meg persze deszkásba aki szarul nyomta.” Ami azonban különlegessé tette Friedmant, az a kivételes ízlése és a képessége, hogy mindig a megfelelő helyen volt – nem egy nyálas glamrock bulin.
Emlékezz csak: egy Guns N’ Rosesra legalább száz középszerű hajmetál banda jutott, és a Twisted Sistertől is csak egy számot ismersz, nem véletlen. Ez volt a közeg, amiből kitört a nyersességével és hitelességével a punk a rap és a gördeszkakultúra is.
Friedman ezt így látta:
„A punkban az volt a hihetetlen, hogy hirtelen mindent mi irányítottunk. Még akkor is, ha ez inkább személyes politika volt, nem pedig kormányzati. Fiatalként inspiráló volt, hogy úgy éreztem fontos, amit csinálunk. Hé, talán képesek vagyunk valamilyen változást hozni. A kreativitásunk és a képzeletünk indított el mindent – ott az üres medencékben és a koncerteken.”
Friedman hangsúlyozza, hogy ezek a mozgalmak nem felnőttek vezetésével jöttek létre. „Nem volt senki, aki megmutatta volna az utat. Sokan azt gondolják, hogy a barkácsolás, a DIY (Do it youself) egy választás. Ez azonban nem egy döntés volt – ez volt az egyetlen út. Csináld magad! Ez volt a lényeg.”
Tedd meg magadért
Friedman szerint azokban az időkben sokkal nehezebb volt felhívni magadra a figyelmet. Nem léteztek platformok, ahol megoszthattad volna, amit szeretsz, és az underground zenészek sem igazán foglalkoztak olyasmivel, amit ma marketingnek neveznénk. Ha valami terjedt, az szájról szájra ment. De ez többnyire nem is volt cél. Az volt a fontos, hogy egyedül alkoss és csinálj valamit, esetleg szórakoztasd a barátaidat, vagy feszegesd a tudásod határait úgy, hogy te személyesen elégedett legyél. „A legtöbben nem tudták, hogy mit csináltunk, és nem is foglalkoztak vele. A korai hardcore zenekarok többsége nem is tulajdonított jelentőséget magának. Mindenki tette a maga dolgát.”
Glen E. Friedman nem csupán a korszak krónikása volt, hanem aktív alakítója is a hardcore színtérnek. Nem elég, hogy megörökítette a pillanatokat, hanem ténylegesen formálta is azokat. Vegyük csak például a Public Enemy 1987-es fotóit: számos alkalommal Bad Brains vagy Minor Threat Out of Step pólót viselnek. Ezek az apró, de jelentős részletek nem a véletlen művei. Nézd meg Rodney Mullent, ahogy a 80-as évek legelején deszkázik – a háttérben ott ülnek a Minor Threat tagjai. Ez sem spontán történt. Glen volt az, aki összehozta ezeket karaktereket. Ő hívta meg Ian MacKaye-t, a Minor Threat énekesét, hogy találkozzon Mullennel, és ő adta Chuck D-nek azt az ikonikus fekete bárányos pólót.
sXe avagy az XXXtra tiszta hozzáállás
Glen E. Friedman már nagyon korán bekapcsolódott a hardcore színtér straight edge mozgalmába, amely a punk életmód túlkapásaira adott válaszként jött létre. Az SXE a hardcore zenén belül egy olyan szubkultúra, amelynek hívei elutasítják az alkohol, a dohány és más rekreációs drogok használatát, hangsúlyozva az önfegyelmet és a tiszta életvitel értékeit.
Friedman emlékei szerint a vegetarianizmus gondolatát Shawn Stern, a BYO Records alapítója és a Youth Brigade tagja ültette el benne. „Shawntól hallottam először a vegetarianizmusról. Adott nekem néhány röpiratot, amelyek alapjaiban változtatták meg azt, ahogyan az ételekről és a bolygóról gondolkodtam” – meséli Glen.
A változás igazi katalizátora azonban egy Washington D.C.-ben töltött hét volt, amelyet Ian MacKaye-vel, a Minor Threat frontemberével töltött. „Egész idő alatt teljesen vegán ételeket ettünk, és rájöttem, hogy ez egyáltalán nem olyan nehéz, mint hittem. Pedig hidd el, 1987-ben az emberek emiatt szó szerint marslakónak néztek. Az utazás után teljesen abbahagytam a húsevést.” – emlékszik vissza.
Az ivászat számomra tanult viselkedés – szerzett ízlés, ami igazán ostoba és szánalmas. Őszintén szólva az ivás, a dohányzás, a drogozás nagyjából annyira konformista, amennyire csak lehet. Eltompul az elméd. Hallottam az egész Straight Edge-ügyről, amiben Ian részt vett, ez olyasvalami volt, amihez kapcsolódni tudtam. A legtöbb gyerek nem veszi észre, hogy vannak más emberek is, akik hasonlóan gondolkodnak. Ha meghallod, hogy valaki hasonló értékeket vall, az magabiztosságot ad. Segít abban, hogy jobban bízz magadban és abban, amit csinálni szeretnél.”
Glen E. Friedman | The Nine Club With Chris Roberts
A korszak falára
„Remélem, lesz valami [olyan lázadás, mint nekünk a punk] a fiamnak is. De fogalmam sincs, mi lehet az – ezt nekik kell megtalálniuk…”
„A mai kommunikáció természete ambivalens – bizonyos szempontból korlátozza a fiatalokat, máshol pedig előmozdítja őket. Az azonnali kommunikáció lustává teszi az embereket. Nem érlelik ki a saját gondolataikat, túl hamar, szinte azonnal megosztják azokat a barátaikkal a Facebookon vagy az Instagramon. Jó dolog a pillanatban gondolkodni, de ahhoz, hogy valami igazán nagyszerűt hozz létre, időt kell fordítanod arra, hogy kibontsd azt, ami benned van. Alan Gelfand nem véletlenül adta be először az ollie-t. Ian MacKaye nem véletlenül csinált jó zenét, ahogy a Bad Brains vagy a Black Flag sem. Ezek a srácok rengeteg munkát fektettek bele abba, amit létrehoztak.” –Friedmann.
„Az igazság és a szépség ott lakozik, ahol az ember elég szerencsés, hogy megtalálja azt.” – írja Stecyck. Friedmann ezt a kicsit rejtélyes idézetet arra használta, hogy elhárítsa magáról az úttörő szerepét. Egyfajta szerencsének beállítva azt. Valójában azonban életműve épp az ellenkezőjét bizonyítja: Friedman nemcsak hogy jókor volt jó helyen, hanem kiváló ízlésével és érzékével már korán felismerte, mi számít igazán. Véletlenül került a színtérre, de nagyon hamar nemcsak megörökítője, hanem aktív alakítója lett egy egész kultúrának.
Ez a csináld magad (DIY) tudatosság jellemezte azt a pezsgő időszakot, amikor a punk, a hiphop és a gördeszka hardcore irányzata megszületett és meghatározóvá vált. Ahogy a legendás győri KEVÉS hardcore zenekar is mondta: „Tudd, hogy miért vagy itt! Tudd, hogy mit teszel!”
