Törésteszt: legendás breaktánc filmek

Jön a brék!

A hiphop klasszikusokat bemutató sorozatunk során méltatlanul háttérbe szorult a breaktánc – sőt, egyenesen igazságtalanul. Ideje hát igazságot szolgáltatnunk: vissza mindent a breaknek! Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a hiphop négy alappillére közül épp a breaktánc volt az első, amely képes volt átlépni a gettók láthatatlan, ám nagyon is valós határait. A rap ekkor még csupán kezdetleges ritmikus szövegelés volt, leginkább mondókák, a beatek technikai lehetőségei korlátozottak voltak, a scratch pedig még csak kereste a saját helyét a zenei térképen. A graffiti pedig közutálatnak örvendett– a festéknyomok miatti retorziók, büntetések és túlkapások külön tanulmányt érdemelnének.

De a breaktánc más volt. Azonnal működött. Aki csak néhány látványosabb mozdulatsort képes volt bemutatni, máris hármas fokozatra kapcsolta a „vagányságmérőt”. A break nemcsak látványos, hanem érthető is volt, azonnal rezonált a közönséggel. Valójában ez volt a hiphop első valódi kulturális nagykövete, amelyen keresztül a világ először befogadta a szívébe a stílust. E korszak két ikonikus filmes lenyomata a Beat Street és a Breakin’ – mindkettő 1984-ben jelent meg, alig egy hónap eltéréssel, és hatásuk szinte felfoghatatlan méretet öltött. Az egyik egy nyári limonádé táncfilm, amelyben a break csupán fűszerként jelenik meg, a másik viszont a Bronx szívébe enged bepillantást, abba a világba, ahová a kívülálló akkoriban ritkán tévedt. Mégis mindkét alkotás úttörő a maga nemében. Valami különös, nosztalgikus báj lengi körül őket – talán épp ezért tudnak évtizedek múltán is újra meg újra hatni, mint a hiphop aranykorának mozgóképes időlenyomatai.

B-boy break alapozás

Első rész: A breaktánc története betonhéjban

A breakdance, más néven breaking, illetve b-boying vagy b-girling, egy olyan utcai táncforma, amely az 1970-es években bontakozott ki afroamerikai és puerto ricói fiatalok kreatív önkifejezési formájaként. Bár a műfaj szülőhelye egyértelműen New York volt, az energikus és látványos mozdulatokra épülő stílus rövid időn belül túllépte a városi határokat, és globális jelenséggé vált. A hiphop-kultúra egyik kulcsfigurája, Grandmaster Caz többször is hangsúlyozta, hogy a hiphop számos alapeleme – így a rímelés (rapping) és a b-boying – már a hetvenes években jelen volt, de csupán a nyolcvanas években kerültek rögzítésre. Ennek köszönhetően váltak szélesebb körben ismertté és hozzáférhetővé. Egyes tánctörténeti kutatások még tovább mennek: szerintük a breaktánc gyökerei már a hatvanas évek végére nyúlnak vissza, amikor a fiatalok spontán, utcai versenytáncok formájában kezdték megteremteni a későbbi b-boying alapjait.

A tánc ősi műfaj. Az ember, mielőtt még emberré vált volna, már ütemre mozdult. Így ha valaki azt mondaná: „nem is kell embernek lenni ahhoz, hogy breakelj,” – talán nem is tévedne nagyot. A breaktánc ugyanis jóval több, mint a ’70-es évek New York-i látványossága. Gyökerei az afroamerikai, karibi és afrikai hagyományokba, gyarmati időkbe, sőt az ültetvények világába nyúlnak vissza. A táncok, mint a juba, a quadrille, a capoeira vagy a különféle szinkrontáncok – ahol két férfi vagy nő mozgott tökéletes összhangban – már mind tartalmazták a breaking alapelemeit. Különösen figyelemre méltó a juba, egy afrikai eredetű táncforma, ahol a résztvevők körbe álltak, miközben egy vagy két táncos lépett középre, hogy mozgásban mérkőzzenek meg egymással – pont, ahogyan azt a mai breaking párbajokban látjuk.

A rabszolgatartó rendszerek – különösen a francia és spanyol gyarmatokon – nem mindenhol tiltották be az afrikai zenét és táncot. Ez a rés elegendő volt ahhoz, hogy kialakuljon az afroamerikai kultúra zenei és mozgásvilága, amiből később a jazz, a blues és számos táncforma is kinőtt. Megdöbbentő, de dokumentált tény, hogy a táncversenyeket gyakran maguk a rabszolgatartók is figyelemmel kísérték. Hiszen akkoriban nem sok helyen láttál seggrázó lányokat, és szaltózó férfiakat – ami egyes rabszolgák számára ez kivételes bánásmódot is jelenthetett. Ezért is fontos hangsúlyozni, hogy a break ősi elemei tényleg ősiek, egy mély kulturális örökség továbbélése.

Már a Mills Brothers Caravan című dalának előadásai alatt is felfedezhetjük a breaktánc ősi motívumait – az ültetvényes világban gyökerező táncok dinamikája, a testtel való történetmesélés és az improvizatív versengés mind ott voltak a mozdulatok mögött. Ezek a megnyilvánulások már akkor is a szabadság vágyáról, az önkifejezésről és a túlélés leleményéről szóltak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a breaking nem statikus hagyomány, hanem egy folyamatosan fejlődő, élő táncnyelv. Mozgásvilága mindig nyitott az aktuális kulturális hatásokra – így történhetett meg, hogy a ’70-es és ’80-as években a keleti harcművészetek és kung-fu filmek vizuális világa is szerves részévé vált a b-boyok és b-girlök repertoárjának

The MILLS Brothers ” Caravan ” (1:50-nél keresd)

Az 1970-es évek elején kezdtek testet ölteni azok az előzmény-jellegű mozgáselemek, amelyekből később megszületett a breaking mint önálló, jól körülhatárolható táncstílus – elsősorban az Egyesült Államok nagyvárosi tereiben.

A breaktánc – vagy ha úgy tetszik, a breakmozgalom – eredetileg afroamerikai fiatalok kreatív önkifejezési formájaként született meg a ’70-es évek legelején. Érdekes módon azonban a stílus népszerűsége az évtized közepére csökkenni kezdett a fekete közösségen belül. És itt jön a történet egyik legkülönösebb, mégis sorsfordító fordulata: a Bronxban élő Puerto Ricó-i fiatalok vették át a stafétát, új lendületet adva a műfajnak, és gazdagítva azt saját kulturális ízléseikkel.

A brooklyni fekete közösséghez köthető uprock például egy párharcra épülő, dinamikus, küzdelemszerű stílus volt, amely főként felsőtesttel dolgozott. A b-boying ezzel szemben a Puerto Ricó-i közegben lazább, játékosabb, sokszor humorosabb karaktert öltött – miközben természetesen az eredeti elemek is megmaradtak. Hogy pontosan mi a különbség a két stílus között, arra hamarosan még visszatérünk. A városi folklór egyébként úgy tartja, hogy a Puerto Ricó-i srácok először akkor kerültek közelebbi kapcsolatba a tánccal, amikor fekete bandatagok „boombox-cipelőként” bérelték fel őket – vagyis ők vitték a hatalmas magnókat a block partykra. Ezalatt figyelték meg és sajátították el az uprock és b-boying alapjait, végül pedig ők lettek a stílus új generációjának meghatározó arcai.

Annyi biztos, hogy már a hetvenes évek elején számos fiatal formáció határozta meg magát b-boyként. Ez a jelenség rávilágít arra is, hogy a hiphop-kultúra úttörői – legyenek DJ-k, graffitisek vagy későbbi rapperek – kezdetben nem hiphoposnak vagy rappernek nevezték magukat, hanem b-boynak vagy b-girlnek. Ez nem csupán egy táncos megjelölés volt, hanem egy egész életstílust, hozzáállást és közösségi identitást fejezett ki.

Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a breakkultúra volt a hiphop első valódi arca – az a mozgalmi
jellegű kifejezőerő, amely először tudott egységbe rendezni zenét, mozdulatot, stílust és szellemiséget.

A „breaking” szó nem véletlenül cseng össze a „breakbeat”-tel – a kapcsolat szoros, de fontos megkülönböztetni a fogalmakat. A 2000-es évek elején népszerűvé vált breakbeat klubzenei hullám csupán névrokon: nem ebből ered, és nem is ebből fejlődött ki a breaking.

Ahogy maga DJ Kool Herc fogalmazott: a „breaking” az 1970-es évek szlengjében azt jelentette, hogy valaki izgalomba jön, akcióba lendül vagy éppen felfordulást okoz. A táncosok tehát nem csupán mozogtak, hanem látványos, energikus jelenlétükkel kiszakították a pillanatot a hétköznapiságból – a break során szó szerint „megtörték” a zene és a tér megszokott ritmusát. A b-boyok/girl-ök amolyan utcai táncakció csoportok voltak, ha ez így jobban érthető.

A stílus eredeti megnevezése kapcsán a legtöbb úttörő és tánctörténész egyetért: a „b-boying” és „breaking” kifejezések jelentik a legautentikusabb elnevezéseket. A „breakdance” szó ugyan elterjedt a mainstream médiában, de a kultúra valódi képviselői ritkán használták ezt önmagukra.

Frosty Freeze, a legendás Rock Steady Crew tagja így fogalmazott:
„B-boyokként ismertek minket, mert így hívtuk magunkat – és gyakran még a lányokra is ezt a kifejezést használtuk, mert ez volt magának a stílusnak a neve.”

Hasonlóképp nyilatkozott Afrika Bambaataa, a hiphop zene egyik meghatározó alakja:
„A B-boyok azok, akiket eredetileg break boyoknak hívtunk… a b-girl pedig a break girl rövidítése volt.”

Ezt az elkötelezettséget tükrözik olyan ikonikus figurák is, mint Santiago „Jo Jo” Torres (a Rock Steady Crew társalapítója), Marc „Mr. Freeze” Lemberger, Fab 5 Freddy, valamint a hiphop nagyjai: Big Daddy Kane, Mos Def, KRS-One, Q-Tip, Tech N9ne, Fat Joe – sőt még 50 Cent is – mind a „b-boy” kifejezést használják, amikor a műfaj eredetéről és hitelességéről beszélnek.

A breakdance négy alapvető mozgásformából épül fel:

– toprock, downrock, power moves és freeze. A stílus szorosan kötődik a hiphop születéséhez, ám kezdetben nem a rapre táncoltak. A korai b-boy generációk funk-, soul- és rockklasszikusokra mozdultak. A DJ-k – köztük DJ Kool Herc – később ritmikus break-beateket fejlesztettek ki táncosok számára.

Egyes elkötelezett rajongók és táncosok a breaktáncot kifejezetten kerülendőnek, sőt, tudatlanságot tükröző vagy lekezelő kifejezésnek tartják. Más értelmezések szerint ez a szó olyan stúdiótáncosokra vonatkozik, akik ugyan technikailag képzettek, de nem élnek „b-boy életmódot” – vagyis nincs közük a kultúra szellemiségéhez, értékrendjéhez. Sokan pedig egyenesen azok megnevezéseként használják, akik üzleti vagy médiasiker érdekében használják a stílust, anélkül hogy valódi elköteleződést tanúsítanának a közösség iránt.

E kritika gyakran irányul a médiára is, amely – különösen a ’80-as években – a breaking látványos, „trükkalapú” elemeit emelte ki, miközben elhallgatta a mögötte húzódó kulturális, szociális és művészi rétegeket.

A b-boy tánc volt az első hiphop-elem, amelyet a mainstream kirakatba tett – és ezzel egyidejűleg
le is egyszerűsített. Gyakran került filmekbe, reklámokba, vagy éppen silány diszkó-pop klipekbe,
amelyekben a táncot puszta vizuális ízesítőként használták, miközben a valódi táncosok –
a b-boy közösség – egészen más értékek mentén gondolkodott és alkotott.

Külön figyelemre méltó kérdés: mi is a break „zenéje”? Hiszen a breaking időben megelőzte a rapzenét. Sokan nem értik, hogy a hiphop kultúra nem egy zenei stílushoz kötött, hanem egyfajta gondolkodásmódhoz, közösségi szellemiséghez. Egy graffitis nyugodtan hallgathat punkot vagy technót – ha közben érti és éli a kultúrát, akkor része annak. Ugyanez igaz a táncosokra is: nem kötelező rapzenére mozogni. Nincs szabály, nincs előírás. A lényeg a hitelesség, a szándék és az, hogy valaki belülről kapcsolódik-e a hiphophoz.

A breaktánc zenei felhozatala nem korlátozódik a hiphop zenére, amennyiben a tempó és az ütemminta feltételei teljesülnek. A műfaj történetében már korán megjelentek a remixek és újrakevert verziók, amelyek rugalmasan alkalmazkodtak a táncosok igényeihez, és lehetővé tették, hogy a műfaj különböző zenei stílusokkal kapcsolódjon össze. Az első ikonikus számok, amelyek a táncformát világszerte népszerűvé tették, elsősorban a progresszív funk, a soul, az electro és a jazz-funk világából érkeztek. Idővel ezekből a számokból kialakult egyfajta zenei kánon – egy hallgatólagos „kötelező lista” azokról a klasszikus b-boy trackekről, amelyeket szinte minden break eseményen elvártak. Ez a standardizált zenei háttér nemhogy korlátozta volna a kreativitást, hanem épp ellenkezőleg: ösztönözte a táncosokat arra, hogy új mozdulatokat, dinamikai váltásokat és breakbeat-értelmezéseket hozzanak létre. Így ezek a dalok egyfajta közös nyelvvé váltak, amelyen keresztül generációk értették meg egymást a táncparketten.

A legismertebb klasszikus számok közé tartoznak:

• James Brown – Give It Up or Turn It a Loose
• Incredible Bongo Band – Apache
• Babe Ruth – The Mexican

Az „Apache” fontosságára mi sem világít rá jobban, minthogy a hiphop nemzetközi himnuszának is nevezik.

A breaking zenei világa nem állt meg a klasszikusoknál – folyamatosan bővül és fejlődik, ahogyan maga a kultúra is. Vannak olyan dalok és előadók, amelyek kifejezetten a b-boy közösség számára születtek, még akkor is, ha ezek nem tartoznak szorosan a rap műfajába. És éppen ez a lényeg: a b-boy zene akkor is a hiphop része, ha nem szövegközpontú.

Olyan előadók, mint Menusha, a Freestylers (akik B-Boy Stance című számukkal váltak ikonikussá), Def Cut, vagy Zeb.Roc.Ski kifejezetten olyan ütemeket, struktúrákat és hangzásvilágot hoztak létre, amelyek a táncosokat inspirálják, mozgásra késztetik és újabb kreatív válaszokra ösztönzik. Különösen figyelemre méltó Zeb.Roc.Ski munkássága, aki a ’90-es évek második felében már egy újabb generáció hangját képviselte – miközben tisztelettel kapcsolódott a korábbi hagyományokhoz. Ez is jól mutatja: a breaking nem nosztalgikus múltidézés, hanem egy élő, organikus kultúra,

Zeb.Roc.Ski & Stieber Twins – B-Boys Revenge

Freestylers – Breaker Beats

Menusha & The Girls – You Boys (can boogie)

Második rész: Visszavágó
Bármennyire is szeretnénk, sajnos a 4BRO keretein belül nincs kellő kapacitásunk arra, hogy ezt a zseniális, organikusan burjánzó stílust teljes mélységében kibontsuk – de néhány dolgot mindenképp muszáj tisztázni. Főleg a kevésbé szakavatott olvasóink kedvéért.

Ugyanis: nem csak egyféle breaktánc létezett.
Sőt – a nyugati part electric boogaloo arcai legalább akkora mesterei voltak saját stílusuknak, mint a Bronx b-boyjai. Ha nem lett volna New York, akkor is kialakult volna valamiféle maihoz hasonló utcai táncstílus. De ott volt New York – a maga versenyszellemű hozzáállásával, és ott volt Uprock, az elfeledett, kissé mostohán kezelt testvér.

Uprock – A félreértett ősmozdulat
A breaking eredetileg afféle toprockként indult, lábmunkára épülő mozdulatokkal, amit állva adtak elő, mármint úgy értem a fejed fent volt. Hahaha

Aztán megjelent egy különálló, markáns stílus: az uprock (avagy Brooklyn uprock), amely nem a bronxi breaking testvére, hanem saját útját járó, agresszívabb, battle-jellegű táncforma volt. Két táncos mérkőzött meg egymással, bonyolult lábtechnikákat, ritmikus ütéseket, sőt harci mozdulatokat is imitálva – tulajdonképpen a táncos párbaj előképeként. Egyes részei – különösen a mocking és jerk típusú mozdulatok – úgy néztek ki, mintha verbálisan osztanád az ellenfeled, csak épp testbeszéddel.

Bár az uprock sosem ért el olyan népszerűséget, mint a breaking, néhány jellegzetes eleme – különösen a burn-nek nevezett mozdulatsorok – átszivárogtak a breakerek toprock variációiba. Ez viszont sokak szemében stílusbeli szentségtörés.

Vannak b-boyok, akik határozottan állítják: „Az uprock egy önálló tánc, nem a breaking része – és amit ma annak hívnak a jam-eken, az csak a felszínt kapargatja, sőt, néha csak utánzat.”

Szóval, hogy ha mész az utcán szigorlatozni breakból és felkérdeznek a hiphop vizsgabiztosok, vigyázz ne keverd az uprockot a toprockal mert az beugratós kérdés. Nekem már kétszer vonták be a rapper igazolványomat. Az egyik esetet most el is mesélem…

Flavour – A tánc lelke
A flavour – vagyis az „íz”, a stílus, a karakter – nem is annyira egy táncstílus, mint inkább a tánc valódi lényege.
Ez az a mélyebb réteg, ami túlmutat a technikai tudáson. A flavour a zene ritmusa iránti érzékenység, az áramlás – mindaz, amit nem lehet pusztán gyakorlással elérni. Azokat a táncosokat, akik a flavour-t helyezik a középpontba, gyakran „stílusmestereknek” nevezik. Ők azok, akik a legegyszerűbb lépésből is képesek történetet faragni. Ahogy egy vers sem attól lesz értékes, hogy ritka vagy nehéz szavakat használ – hanem attól, hogy van benne valami megkapó. Ez a táncra is igaz.

A flavour, vagyis az egyéni stílus fontosságát nemcsak az autentikus b-boy közösségek hangsúlyozzák, hanem azok a veteránok is, akik szemtanúi voltak annak, hogyan torzította el a modern információs társadalom a breaking fejlődését. Ahogy a breaktánc globális jelenséggé vált, úgy kezdtek összemosódni az egyéni és regionális stílusjegyek. Míg korábban egy tapasztalt szem azonnal meg tudta mondani, hogy egy táncos New Yorkból, Los Angelesből, vagy éppen Japánból származik – ma ez egyre nehezebbé vált. Ennek egyik fő oka az internet.

Ezt a problémát számos veterán b-boy is szóvá tette. Luis „Alien Ness” Martinez és Jacob „Kujo” Lyons egyaránt bírálta a digitális korszak hatását. Utóbbi így fogalmazott egy 2012-es B-Boy Magazine interjúban:

„…mivel mindenki ugyanazokat a videókat nézi online, végül mindenki nagyon hasonlóvá válik.
A b-boyok, a stábok, a városok, államok, országok, kontinensek közötti különbségek nagyrészt eltűntek.
Régen meg lehetett állapítani, hogy egy b-boy melyik városból származik a táncstílusa alapján.
Ma már nem. Ezt nevezem én ‘YouTube-stílusnak’.” – Jacob „Kujo” Lyons

Legendás break versenyek
A világ legismertebb és legnagyobb presztízsű breakversenye, a Battle of the Year (BOTY) 1990-ben indult útjára Németországban, Thomas Hergenröther kezdeményezésére. Ez volt az első olyan globális megmérettetés, amely csapatszinten emelte nemzetközi szintre a breakkultúrát – és máig ez számít a szakma világbajnokságának.

A BOTY sajátos struktúrája révén regionális selejtezőket szervez világszerte – Japántól Zimbabwéig, Izraeltől Indonéziáig, sőt a Balkánon és Észak-Afrikában is. Az orosz szcéna különösen erős, szinte minden évben meghatározó jelenléttel bír, de a távol-keleti országok is egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak a mezőnyben.

És igen – magyarok is ott voltak. Többször is. A pécsi Suicidal Lifestyle csapat története például külön cikket érdemelne: eljutottak a Battle of the Year döntőjébe, és nemcsak helytálltak, hanem győzelmet is arattak. Ez olyan szintű kulturális és sportteljesítmény, amelyről nemcsak a hazai hiphop közegnek, hanem a nagytévéknek és sportcsatornáknak is beszélniük kellene. Ez a kimagasló magyar sportsiker méltatlanul kevés figyelmet kapott, pedig része a közös kulturális örökségünknek. A Suicidal Lifestyle neve ott van a nemzetközi színtéren, és történetük azt mutatja: egy kis ország is képes világklasszis teljesítményt nyújtani, ha a szenvedély, a hitelesség és a kitartás találkozik.

Red Bull BC One
Talán az egyik legismertebb globális brand által támogatott esemény a Red Bull BC One, amely 2004-ben indult, és azóta is töretlen a sikere. A verseny egyéni b-boy és b-girl csatákról szól, és a színvonal minden évben elképesztő – valódi technikai, kreatív és pszichológiai összecsapások tanúi lehetünk. A Red Bull BC One nemcsak show, hanem kifinomult sportesemény, amely milliókat inspirál világszerte.

BEST BREAKING HIGHLIGHTS of Red Bull BC One 2023 World Final Paris

R16 Korea
A Battle of the Year ázsiai selejtezői természetesen meghatározó szerepet játszanak a régió táncéletében, de van egy önálló, erős karakterű versenysorozat, amely külön figyelmet érdemel: az R16 Korea. Ez a 2007 óta megrendezett dél-koreai esemény mára Ázsia egyik legismertebb breaking-versenyévé vált. A „R” a Respect szót takarja, a „16” pedig a világ 16 legjobb csapatát jelképezi, akiket minden évben meghívnak a döntőre. Az R16 nemcsak táncverseny, hanem kulturális fesztivál is, ahol a hiphop négy eleme – tánc, rap, graffiti és DJ-zés – egyszerre jelenik meg, látványos, fesztiválhangulatú köntösben.

Breakin vs Beatstreet a nagy filmpárbaj
„Csuklik a csípő, rándul a térd. Végtelenül jön a break, jön a break.„ – Fenyő Miki

„Jól nézünk mi ki” Hungáriába is elhozta a hiphop-ot. Miután sikerült kirabolnia a rock’n’rollt minden másba is beletenyerelt. Ugye nem most tudod meg, hogy a Hungária klasszikusai sok esetben nálunk ismeretlenebb amerikai vagy jamaikai rock’n’roll számok lopásai voltak? Akkoriban ez itthon még „átültetésnek” számított, de lényegében a nemzetközi trendek magyarítása történt. Szóval Miki mindig is figyelte az új trendeket, és a break benne volt a levegőbe, kinn volt az utcán.

Ahogy Hollywood, úgy a kertvárosi fehér világ is hamar rákapott a témára. Ez nálunk is hasonlóképpen történt, szinte azonnal megjelent a mainstreamben a műfaj „tarkabarka” változata. A nyolcvanas évek gyerekei számára a break egy volt a menő, újonnan megjelenő alternatív sportok közül: ha nem gördeszkáztak vagy BMX-eztek, akkor nagy eséllyel breakeltek. Fura lehet ma visszanézni, de a hiphop akár ilyen is lehetett volna, mint a Break Machine.

Break Machine – Street Dance

Nemcsak az utca volt éhes az újra. A corporate Amerika is kereste az izgalmas, a friss, a figyelemfelkeltő elemeket, és a nyolcvanas években a breaktánc lett az egyik legnépszerűbb vizuális eszköz, amit bárhová – szó szerint bárhová – be lehetett keverni. És be is keverték. A break a nyolcvanas évek vizuális slágerterméke lett – elég volt egy fejpörgés vagy windmill, és a néző figyelt. Pedig ez a folyamat már korábban elkezdődött. Az 1975-ös – valójában 1974-ben forgatott – „Tommy” című szürreális angol zenés film, amely a The Who konceptalbumán alapult, meglepő módon már egy breakszerű jelenetet is tartalmaz. A „Sensation” című dal alatt látható mozdulatsor felől ne legyenek kétségeid, a b-boyoktól lesték el ezek a fehér rocker arcok.

TOMMY– Sensation (3:35-nél)

Az 1980-as évek elején a breaktánc végérvényesen betört a filmvászonra. A mozdulatok, amelyek addig csak az utcán, klubokban vagy jam-eken voltak láthatók, most már moziban is pörögtek – világszerte. A korszakban sorra jelentek meg azok a filmek, amelyek nemcsak dokumentálták, hanem népszerűsítették is a b-boy kultúrát. A legismertebb címek közé tartozik: Fame (1980), Wild Style (1982), Flashdance (1983), Breakin’ (1984), Breakin’ 2: Electric Boogaloo (1984), Beat Street (1984), Krush Groove (1985), és a kevésbé ismert, de ma már kultikus Delivery Boys (1985).

És nemcsak Amerika reagált. A műfaj világszerte inspirált. 1985-ben, a breaktánc népszerűségének tetőpontján, maga Donnie Yen – a kung-fu filmek máig aktív ikonja – is különféle b-boy és breakdance mozdulatokat mutatott be.

Ching fung dik sau (Donnie Yen hongkongi őrülete)

A ’80-as évek break-lázának egyik különösen érdekes állomása a Body Rock (1984), amely nemcsak a műfajra jellemző koreográfiák miatt maradt emlékezetes, hanem főszereplője miatt is: a bőrkabátos legendák királya, Lorenzo Lamas alakítja benne a főhőst. És most kapaszkodj meg: Lamas nem először tűnt fel zenés-táncos moziban – ugyanis ő is szerepelt az eredeti Grease (1978) filmben.

Nanar – Lorenzo lamas in body rock – Hip hop lesson.

Hasonló retek volt még a Delivery Boys is, ami nem véletlen kapott 3,9.et az IMDB-n. Pedig a táncos filmekkel általában megengedőbb a közönség – de itt még ők is lehúzták a rolót. Szerencsére nem minden b-boy film lett popkulturális roncs. A Wild Style és a Krush Groove például azok közé a ritka darabok közé tartoznak, amelyek értik, honnan jön ez a kultúra – és mit akar mondani. A Wild Style (1982) az első igazán hiteles mozgóképes lenyomata a hiphop kultúrának, nem kívülről nézi, hanem belülről mutatja. A Krush Groove (1985) már egy másik világ: kevésbé dokumentarista, inkább egyfajta zenés fantáziafilm, ami egy képzeletbeli kiadó – kvázi a Def Jam és a Cold Chillin Records – felfutásának történetét meséli el, a valóság és a mítosz határán. Érdekes, hogy miközben ezek a filmek később készültek (a Breakin’ és a Beat Street ugyanis még 1984-esek), mégis mélyebb fókuszt adnak. Kevésbé villognak, de jobban éreznek.

„Már azelőtt eladtuk a zenét, hogy legyártottuk volna”- ahogy Rick Rubin fogalmazott.

Az igazi média-break battle nem a táncparketten, hanem a mozikban zajlott. A két nagy filmcsata: Beat Street kontra Breakin’. Mindkettő 1984-ben jelent meg, szinte egymást taposva: Breakin’ jött ki előbb, Beat Street pedig alig egy hónappal később érkezett.

A Beat Street a hiphop egyik első igazi filmes alapműve – New York, Bronx, graffiti, DJ-pult, tánccsata, realitás.
A Breakin’ ezzel szemben egy tipikus hollywoodi nyári limonádé: könnyed romantikus szál, harsány ruhák, szerelem a táncteremben, happy end.
És mégis – vagy épp ezért – a Breakin’ lett a globális kapu a breaktánc felé.

Míg a Beat Street akkoriban nehezen volt elérhető, kevésbé terített, limitáltan játszották, a Breakin’ mindent vitt: szinte bárhol, bármikor le lehetett adni. Még Magyarországon is, már 1985-ben bemutatták, „Break” címmel – ami a szocialista blokkban igazi ritkaság volt. Romániában, Lengyelországban, pláne a Szovjetunióban ekkoriban egy ilyen amerikai táncfilm szinte elképzelhetetlen lett volna. És akkor még nem beszéltünk a Breakin’ többi előnyéről: nemcsak hamarabb jött ki, de sokkal könnyebben befogadható volt egy átlagos nézőnek, mint a Beat Street sötétebb, valódi szociális problémákat is érintő történetvilága. Nézzük, hogyan is sütött rá a kaliforniai nap az electric boogie-ra?

A film 1984. május 4-én debütált az Egyesült Államokban, 1069 mozitermet elérve már az első héten. Ezzel megelőzte az akkori nagyágyúkat is, akik több helyszínen voltak jelen, mégis alulmaradtak bevételben. A Breakin’ az első hétvégén több mint 6 millió dollárt hozott – és a nyár végére minden idők legsikeresebb Cannon Films-forgalmazású filmjévé vált.

De nem csupán a film aratott sikert. A főcímdal, Ollie & Jerry There’s No Stoppin’ Us című slágere a Billboard Top 10-ben ringatózott egész nyáron. Az Egyesült Királyságban az 5. helyig, Új-Zélandon pedig a 7. helyig jutott a listákon – ezzel is segítve a film népszerűségét és a breaktánc világméretű ismertségét. A Breakin’ tehát nemcsak megelőzött egy riválist. Megérkezett. Felrobbantotta a piacot. És elérte, hogy a breaktánc többé ne csak egy városi szubkultúra legyen – hanem globális popkulturális jelenség.

Ollie And Jerry – There’s No Stopping Us

Első hallásra talán azt gondolnád: „Na, ez az igazi ’80-as évekbeli breakzene!” – a dobgép, a szintik, a funky basszus. De ne dőlj be elsőre.
Mert amit hallasz, valójában nem a kultúra hangja, hanem annak egy stúdióban gyártott utánzata. Egy olyan hangzás, amit a poppiac próbált ráerőltetni a hiphop szcénára, anélkül, hogy valóban értette vagy tiszteletben tartotta volna annak gyökereit. Éppen ezért volt annyira fontos a cikk első felében bemutatni az eredeti, valódi breakzenéket – hogy tudd, hol húzódik a határ a hiteles ritmus és a popipari utánzat között.

Adolfo „Shabba-Doo” Quinones, a Breakin’ egyik ikonikus szereplője, később úgy nyilatkozott, hogy „ha a film megbukik, ma nem lenne olyan hiphop, amilyennek ismerjük.” Ebben szerintem téved, a break trend már több helyen egyszerre robbanni készült: New Yorkban, Kaliforniában, Franciaországban, Japánban – együtt forrt az egész világ. A kultúra épp elég erős volt ahhoz, hogy akkor is utat találjon, ha nem épp a Cannon Films mutatja be elsőként. Ebben a stúdiók az üzletet látták meg, és nem feltétlenül a kultúrát.

A Breakin’ későbbi hatását mégis nehéz elvitatni. A 2014-es dokumentumfilmben (Electric Boogaloo: The Wild, Untold Story of Cannon Films) Quinones már úgy fogalmazott, hogy: „A film, akaratán kívül, elérte azt, amit az ENSZ sem tudott – összehozta az embereket.”

Breakin’ (1984) Original Trailer

Ebben van némi igazság. A Breakin’ valóban eljutott oda, ahová sok hivatalos intézmény vagy nyugati popkulturális termék sosem tudott volna: a vasfüggöny mögé. És ott valami elkezdődött: egy közös, testbeszédre épülő nyelv, amely átlépett politikán, nyelvi határokon, kultúrákon. Tényleg azt gondolták sokan, hogy Amerika egy ilyen vagány hely, ahol az emberek folyton táncolnak. Ne feledjük: ebben az évtizedben jött a Dirty Dancing, a Flashdance és a Footloose is.

Számos országban – ahol a „Breakin’” cím nem mondott sokat – a filmet egyszerűen és lényegre törően „Breakdance: The Movie” néven mutatták be. Így volt azonnal egyértelmű, miről is van szó. A kasszasiker után a stúdió nem vesztegette az időt. Menahem Golan, a Cannon Films egyik vezetője, azonnal zöld utat adott a folytatásnak, amely – hihetetlen módon – ugyanabban az évben, 1984 végén már mozikba is került. Ez lett a Breakdance 2: Electric Boogaloo – amely sok országban szintén ezt a címet viselte, hogy megőrizzék a már bejáratott brandet.

A Breakin’ 2 egy alacsony költségvetésű produkció volt a kor hollywoodi szuperprodukcióihoz képest, de éppen ez volt az egyik előnye: gyorsan elkészíthető, gyorsan forgalmazható, gyorsan bevételt termelő film volt. A taktika bevált. Bár kritikailag megosztott fogadtatásban részesült, a film pénzügyi szempontból ismét sikeres lett – és tovább növelte a breaktánc iránti érdeklődést világszerte.

A Breakin’ egyik legismertebb arca, Lucinda Dickey, 15 000 dollárt kapott a filmben nyújtott szerepéért – amivel a teljes szereplőgárda legjobban fizetett tagja lett. Ez az összeg ugyan hollywoodi léptékkel nézve szerénynek tűnik, de a kis költségvetésű produkció keretein belül komoly megkülönböztetésnek számított – és nem is múlt el nyomtalanul. A stábtagok között némi feszültség is kialakult. A Cannon Films nagy reményeket fűzött Dickeyhez – úgy vélték, hogy a Breakin’ sikerével új hollywoodi sztárt avathatnak. A stúdió több más filmben is próbálta befuttatni őt, többek között a Ninja III: The Domination és a Cheerleader Camp című produkciókban, de a nagy áttörés végül elmaradt.

Breakin’ 2: Electric Boogaloo (1984)

Fun fact-hegyek – avagy kultúrcsemegék a Breakin’ világából
A Breakin’ – minden habos, limonádés, nyári vibrálása ellenére – valóságos kultúrtörténeti csemegepulttá vált az évek során.
Kezdjük rögtön az első „utcai táncos” a jelenettel, ahol Kelly elkíséri Ozone-t és Turbót a strandra. Itt a közönség között egy ismerős arc tűnik fel. Bang. Jean-Claude Van Damme első filmen való megjelenése, teljesen ismeretlen, nulladik statisztaként. A legenda szerint Van Damme próbált magára vonni némi figyelmet, ugrálással, kis szaltókkal – de ezek végül nem kerültek bele a végleges vágásba.

De van egy még durvább fless, amit csak a legnagyobb geek arcok szúrnak ki: Van Damme nem volt egyedül. Mellette, ugyancsak félmeztelenül, fekete rövidnadrágban, szintén ritmusra mozdul egy másik statiszta – aki nem más, mint Michel Qissi, Van Damme régi barátja és edzőpartnere.A neve talán kevésbé ismerős, de az arca (vagy inkább: a kopaszra borotvált, fenyegető feje) örökre bevésődött a ’80-as évek akciófilmjeibe. Ugyanis Qissi később Tong Po-t, Van Damme könyörtelen ellenfelét alakította a legendás Kickboxer című filmben.

Breakin’ (1/11) Movie CLIP – Breakin’ at Venice Beach (1984)

A Breakin’ főcíme alatt Lela Rochon is feltűnik egy pillanatra – aki akkoriban Adolfo Quinones (azaz Ozone) felesége volt. De nem ez a jelenet igazi érdekessége. Mert ott van valaki más is. Egy ismerős név is feltűnik Ice-T. De nem az az Ice-T, akit ma a Law & Order-ből vagy a gengszterrapper korából ismersz. Ez még a „breakes Ice-T” volt. A film két korai rapjét is használja tőle: a Tibetan Jam-et és a Reckless-t. Érdekesség, hogy a Tibetan Jam-et a Cannon Films később újrahasznosította, méghozzá a Missing in Action (Ütközetben eltűnt, 1984) című Chuck Norris-film egyik akciójelenetének háttérzenéjeként. Ice tehát már a karrierje elején szép gázsikat húzott

És még valami: amikor a film megjelent, a legismertebb arcok nem Ice-T, nem Lucinda Dickey, és még csak nem is Van Damme voltak. Hanem a táncosok. Adolfo Quinones (Shabba-Doo), Michael Chambers (Boogaloo Shrimp) és Popin’ Pete már akkor videóklipek tucatjaiban szerepeltek:

– ott voltak Chaka Khan – I Feel for You című ikonikus klipjében (a Breakin’ forgatása előtt),
– Billy Joel – Matter of Trust klipjében is röviden feltűntek,
– sőt, ők tanították Michael Jacksont is a Moonwalk-ra!

A Backslide (ami később Moonwalk néven lett ismert) nem Michael Jacksontól indult, hanem a The Lockers táncegyüttesből, amelynek Shabba Doo alapító tagja volt. Michael Chambers (Boogaloo Shrimp) és Bruno Falcon (Pop’n Taco) szintén dolgoztak vele, sőt LaToya Jackson szerint 1982-ben Michael felbérelte Jeff Danielt a Shalamarból, hogy tanítsa meg neki a mozdulatot. A félreértések elkerülése végett, tehát nem Michael Jackson találta ki ezeket a lépéseket, hanem ő tette őket világhíressé – ez viszont elvitathatatlan. A pop királya olyan tömegekhez juttatta el a poppingot, a lockingot és a backslide-ot, ahová az underground sosem ért volna el önmagától.

És ha már történelemleckét tartunk: ha van három film, amit látnod kell a hiphop korai napjairól, az a Wild Style, a Style Wars és a Beat Street. De a Breakin’-t is meg fogod nézni, mert bűnös öröm. És mert valahol mindig ott villan a Pink Floyd-sapka.

U can’t beat the Beat Street
„This ain’t New York, this the Bronx!”

Ha egyetlen mondattal kellene összefoglalni a Beat Street esszenciáját – ez lenne az. Ez nem csupán egy földrajzi kijelentés, hanem a Bronx identitáskiáltványa. Egy városrészé, ami sokáig a semmiből próbált valamit felmutatni – és végül a világ egyik legerősebb kulturális exportcikkét adta. A film tele van olyan mondatokkal, amelyek később ikonikussá váltak – nemcsak a hiphop közösségben, hanem rapszövegekben, mixtape intrókban és DJ dropokban is visszaköszönnek.
Olyan mondatokkal, amiket ma már idéznek, kiprintelnek pólóra, és mémként is élnek tovább. „Cora: You better eat your eggs before I break your legs.”

A Beat Street egy 1984-es amerikai táncdráma, amely mára a hiphop kultúra egyik meghatározó filmes alapművévé vált. A film a korai 1980-as évek New York-i hiphop világát mutatja be – még a robbanás előtt, amikor minden csak épp kibontakozóban volt. A cselekmény a Dél-Bronxban játszódik, és egy testvérpár, valamint baráti körük életét követi nyomon. Minden karakter más-más oldalról kapcsolódik a kultúrához: van, aki a breaktáncnak, olyan is, aki a DJ-zésnek, más pedig a graffiti művészetének szenteli magát. Ez a sokszínűség adja a film szövetét – nemcsak sztori, hanem kultúrateremtő momentumok mozaikja.

A produkció komolyságát jelzi, hogy Harry Belafonte – a világhírű énekes, színész és politikai aktivista – volt a film társproducere. Az ő neve garancia volt a hitelességre, ízlése és társadalmi érzékenysége pedig segített elkerülni, hogy a film csupán látványos break-bemutatóvá váljon.

Beat Street (1984) | Official Trailer

Nem meglepő, hogy a 1983-as Wild Style – a fél-dokumentumfilmnek is nevezett első hiphopfilm – nyilvánvaló inspirációként szolgált. Stílusban, karakterépítésben és tematikusan is sok párhuzam vonható, ahogy a graffiti fókuszú Style Wars (1983) is komoly hatást gyakorolt a Beat Street-re. Ezek a korábbi filmek kvázi előkészítették a terepet, de a Beat Street vitte el először nagyközönség elé azt, ami addig csak a metrókocsikon és háztetőkön történt.

A Beat Street a Breakin’-nel szemben egyértelműen alulmaradt a kasszáknál. Nem volt bukás, de nem lett mainstream siker – és ennek több oka is volt. Az egyik, hogy rosszkor jött ki. 1984-ben két filmet egyszerűen nem lehetett megkerülni: a Szellemirtókat és a Szörnyecskéket. A Beat Street premierje pont telibe kapta ezt a két popkulturális atombombát – és a mozik figyelme azonnal másfelé fordult.

Mindezek ellenére a film az 5. helyen debütált, 5 218 040 nézővel – ami egy szűkebb célközönséget megcélzó hiphop-film esetében tisztességes indulásnak számított. Ráadásul nem családi matiné volt, mint a limonádébb Breakin’. Az amerikai cenzori szervezet, az MPAA, a filmben elhangzó „fxck” szó miatt eredetileg „R” (korhatáros) besorolást adott neki. Csak komoly fellebbezés után sikerült PG-re mérsékelni, de ez is jól mutatja: a Beat Street nem finomított a valóságon.

A két film közötti különbség jól látható abban is, hogy míg a Breakin’ gyorsforgatott B-moziként futott, a Beat Street-et versenyen kívül vetítették az 1984-es Cannes-i Filmfesztiválon. A kritikai visszhang vegyes volt – a korabeli sajtó egy része nem tudott mit kezdeni a gettóromantikával és a hiphop kultúrával. De néhány évvel később Európában minden megváltozott. Különösen Németországban és Franciaországban a Beat Street valóságos ereklyévé vált. Már az is, ha valaki birtokolta az eredeti VHS-t, amolyan hiphop grálként számított.

És nem véletlenül: a filmben olyan előadók és arcok szerepelnek, akik később meghatározták a hiphop őstörténetét – DJ Kool Herc, Melle Mel, Afrika Bambaataa, a Rock Steady Crew, a New York City Breakers. Ehhez képest a Breakin’ – bár vizuálisan popkultúra – amolyan Fenyő Mikis produkció (a táncosokat leszámítva azok mind real arcok).

Ha a Beat Street valamit biztosan tudott, az az volt, hogy kit hívjon a színpadra. A film nem díszletek között felépített álhiphopot mutatott – hanem elhozta a korai hiphop legnagyobb alakjait, éppen akkor, amikor még nem ikonok, hanem élő, aktív alkotók voltak. Feltűnik benne: Grandmaster Melle Mel & The Furious Five, Doug E. Fresh, Afrika Bambaataa & the Soulsonic Force, Kool Herc, a DJ-k „ősatyja” és a Treacherous Three – akik közül Kool Moe Dee is szerepel, még az ikonikus napszemüvege nélkül, de már a karakteres hangjával és jelenlétével.

És ez még nem minden. A film főszereplője, Guy Davis, aki Kennyt alakítja, a való életben is ismert blueszenész volt. Ez most talán viccesen hangzik, de akkoriban Davis nagyobb sztár volt, mint a filmben feltűnő rapperek többsége – akiket ma már legendákként tartunk számon. Ő volt az igazi zenész a filmben, aki már akkor is komoly karrierrel rendelkezett, amikor a hiphop még csak bontogatta a szárnyait. És persze a Rock Steady Crew – a világ legismertebb breakcsapata – a filmben Bronx Rockers néven táncol. De ne tévesszen meg a név – ők maguk voltak, nem színészek, nem dublőrök, hanem a tánc igazi úttörői.

Újra a Fun fact hegyek

A Beat Street legalább annyira tele van fura körökkel, mint a Breakin. Jöjjön a kedvencem, nem is olyan rég derült ki, hogy maga Vin Diesel eredeti nevén Mark Vincent is szerepel táncosként a Beat Street-ben. Kapaszkodj meg: Vin Diesel egy original b-boy, 100% hiphop.

Vin Diesel – How To Break Dance Video

Az eredeti mozielőzetes (lásd fentebb) alapján az ember teljesen más filmet vár. És nem kicsit másat – hanem olyan jeleneteket, amelyek aztán sehol sincsenek a végső verzióban. Több mint a trailer 80%-a hiányzik a filmből. Az előzetes alapján egy energikusabb, mozgékonyabb, inkább táncközpontú film képe sejlik fel – valami, ami sokkal nyersebb és lendületesebb, mint ami végül a moziba került. Konkrétan úgy hat, mintha a trailer egy másik film előzetese lenne. Teljesen más dinamikája van.

De itt nincs vége. Az előzetes egy alternatív címadó dalt is tartalmaz, amit Kool Moe Dee ad elő, és ami szintén nem szerepel sem a filmben, sem a hivatalos filmzenealbumokon. Ez az MC egyébként a film „Christmas Rappin’” jelenetében bukkan fel a Treacherous Three tagjaként – de az intróban hallott Beat Street theme by Moe Dee soha nem jelent meg hivatalosan. Miért? Egyszerűen kivágták. Ahogy sok mindent más is. Mert – és ezt kevesen tudják – a film forgatás közben újra lett szabva.

A stúdió döntései miatt az eredeti, karakterközpontúbb, mélyebb forgatókönyvet
felpuhították, és ennek a traileren kívül alig maradt nyoma.

A Beat Street kultikus státusza ellenére van benne egy csúnya szentségtörés, amit nem lehet szó nélkül hagyni.A filmben látható graffiti-k nagy része nem valódi graffiti művészek munkája. Hanem – kapaszkodj – díszlettervezők festették, ecsettel, stúdiókörülmények között, más igazi graffitik alapján lekoppintva. Konkrétan nem szórófejes megoldással. Igazi csíra dolog.

Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, A filmhez két neves graffitiművészt szerződtettek kreatív tanácsadónak: Bill Corderót, ismertebb nevén Blast, valamint Lonny Woodot, alias Phase II – aki a hiphop-graffiti egyik úttörője volt, és a film egy pontján még utalás is történik rá, a metróra fújt karakterek között.

A Beat Street nemcsak a táncról és a zenéről szólt, hanem – akarva-akaratlanul – a hiphop világának árnyékosabb részeiről is mesélt. Például a Spit nevű karakteren keresztül, akit egy valós figura inspirált: Cap, a Style Wars-ból ismert (hírhedt) writer. A graffiti világának cross-királya volt: közismert szokásai közé tartozott, hogy mások munkáit csúfította el azzal, hogy a saját nevét ráfestette rájuk.

A termékmegjelenítés már a ’80-as évek elején is ott lüktetett a Bronx árnyékában. A Beat Street egyik rejtett (vagy nem is annyira rejtett) támogatója a Puma volt – a projekt szponzoraként. Az eredeti filmzenei album borítóján büszkén virított a Puma-logó, az alábbi felirattal: „Puma, ahogy a ‘Beat Street’-ben látható.”

A producerek tudatosan döntöttek úgy, hogy a főszereplők Puma cipőket és Kangol sapkákat viseljenek a filmben – függetlenül attól, hogy ez mennyire volt valójában autentikus. Mert bár ezeket a márkákat tényleg hordták a srácok, nem kizárólag ezeket. Ott voltak még: a Pro-Keds, a PONY (Product of New York), a Converse, és persze az akkor még luxusnak számító Adidas, amit az hordott, aki megengedhette magának. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a Puma és a Kangol a mai napig hatalmasat köszönhet ennek a filmnek. A Beat Street révén örökre összefonódtak a hiphop aranykorával, és ez brandértékben felbecsülhetetlen.

És most egy kis breakes mélyfúrás.

Crazy Legs, a Rock Steady Crew legendás táncosa, később egy interjúban elárulta, hogy a Roxy klubban zajló csatajelenethez eredetileg Jimmy Castor – It’s Just Begun című klasszikusára akart táncolni. Ez a szám a b-boy kultúra egyik legszentebb ritmusa – és jogosan. Ám a film készítői jogi okokból végül lecserélték, és Arthur Baker – Breaker’s Revenge című trackje került be. Crazy Legs csalódott volt, és nem ő volt az egyetlen. A film során egyébként is folyamatosan változtatták a tracklistet – húztak, raktak, cseréltek. Mindez jól mutatja, hogy még egy ilyen „valósághoz közeli” filmnél is ott voltak a stúdiódöntések, a pénz, és a licencgondok.

Roxy Battle – Beat Street

Ahogy már a „hiphop kecsesebb formája: a női rap” című cikkünkben is írtuk: a nyolcvanas években a lányok ott voltak – mindenhol. Táncoltak, rappeltek, graffitiztek, DJ-ztek, és nem mellékesen formálták azt a kultúrát, amit ma gyakran hajlamosak vagyunk kizárólag férfiközpontúnak látni. Valahol a kilencvenes években fordult el a stílus végleg a macsó-sztereotípiák irányába. A new york-i vonalban persze mindig is volt egy keménykedős, kakaskodós, versengő alap – de ez nem jelentette azt, hogy a nők ne lettek volna jelen az első pillanattól fogva. A Beat Street egyik jelenetében pontosan ezt mutatja be, amikor egy női rapcsapat áll a mikrofon mögé, a tömeg pedig kórusban énekli velük: „Us Girls / Can Boogie, Too!”

1984, utópa
1984. Egy év, amit sokan Orwell szatirikus rémálmaként idéznek – de a valóságban ez az év egy másik jövőt is megmutatott. Egy olyat, amit senki sem látott igazán jönni. A breaktáncot sokan akkor még csak múló hóbortnak tartották. Még a saját közösségén belül – afro-amerikai és latino körökben – is akadtak, akik úgy érezték:a hiphop rossz fényt vet rájuk. Graffiti? Bandák? Utcai rivalizálás? Ezek nem a felemelkedés eszközei – mondták sokan.

De jött a break, és áttörte a falat. Elég volt az energia, a vagányság, a mozdulatok pimasz
eleganciája. Megnyerte a rapnek a versenyt szavak nélkül, a graffitinek a harcot kép nélkül.
Ez volt az a vizuális nyelv, amit mindenki megértett, kortól, országtól, háttértől függetlenül.

1984 a b-boyok és a break éve volt.A Breakin’ mindenhová eljutott – a családi nappalikba, a tévékbe, a bevásárlóközpontokba,míg a Beat Street-et senki nem felejtette el, aki látta –mert előtte nem igazán volt ilyesmi.Nem ilyen őszinte. Nem ilyen nyers. Nem ilyen valódi.

A időközben break nemcsak a táncparkettet hódította meg, hanem a játéktermeket is. Commodore 64, ZX Spectrum, Atari – 1984-ben már videojátékok készültek a breaktáncra. Nem csak a Bronxban, hanem a floppy lemezeken is pörögni kezdtek a b-boyok.

C64 game – EPYX / Breakdance (1984)

A Beat Street hatása – globális frekvencián
A Beat Street nem csupán egy film volt – hanem egy globális detonátor. A hatása nemcsak az Egyesült Államokban, hanem világszerte érezhető volt – különösen olyan országokban, ahol a hiphop addig alig létezett, vagy egyáltalán nem volt jelen vizuálisan és táncban gondolkodva. Németországban például gyakran említik a Beat Street-et és a Wild Style-t a hazai hiphop színtér megalapozó inspirációs forrásként. Ezek a filmek nemcsak zenét, hanem képet is adtak – elmagyarázták, megmutatták, átadták, hogy mi is az a hiphop valójában: nem csak beat és szöveg, hanem test, fal, mozdulat, közösség, stílus.

A breaktánc és a graffiti mögötti esztétikai és társadalmi üzenetek mélyebb hatást gyakoroltak, mint bárki gondolta volna – főleg olyan országokban, ahol addig csak az ott állomásozó amerikai katonák elbeszélésein keresztül szivárgott be valami a Bronxból, de ők is inkább csak hallgatták a rapet, mintsem hogy értették volna a graffiti kultúra kontextusát vagy a b-boy életformát.

A francia vonal? Az egy másik sztori. Arról mi már egy lágyan doktori értekezést is írtunk – és ha érdekel, ITT a link. Más történelmi háttér, más reakciók, más táncstílusok – de ugyanaz a vibrálás.

A Beatstreet kiütéssel győzött a Breakin felett, de mindkét film ajánlatos. És ha kétség merülne fel a Beat Street örökségét illetően – csak nézd meg a rapkultúra szövegvilágát A film végtelen számú utalásban él tovább. Például: Biggie – Suicidal Thoughts, Ras Kass – Won’t Catch Me Runnin’, Mr. Lif – Elektro, Jay Electronica – Exhibit A (Transformations) …és a lista tényleg végtelen.

Nem minden arany, ami New York

Zárásként általában valamilyen összegző, kerek mondatot szokás megfogalmazni. Egy olyan tanulságot, amit már a cikk elején sejtettünk, vagy tudtunk. De most – és ez a legszebb az egészben – mi magunk is itt, a 4BRO-nál, útközben jövünk rá dolgokra. Rácsodálkozunk, újraértékelünk, megértünk.

És most egy ilyen pillanathoz értünk. Ugyanis a b-boying, a breaktánc – New Yorkban, a saját Mekkájában – mintha haldokolna. Miközben Ázsiában már ki tudja hányadik evolúciós virágzását éli, a nyugati parton (Los Angeles, Bay Area) a clowning, a krump, a wepa és a latin alapú táncok újabb és újabb impulzusokat hoznak, addig New York mintha megrekedt volna. Amit ma a klipekben „hiphop táncként” látunk, az sokszor már New Orleans-i bounce, atlantai trap, vagy épp londoni drill inspiráció.

Nem mi mondjuk. Breaktáncos legendák, koreográfusok, szervezők – különösen a 2024-es olimpia környékén, amikor a breaking hivatalos sportként felkerült (majd lekerült) a palettáról – tucatjával nyilatkoztak arról, hogy valami nincs rendben. Kiábrándító történetek kerültek napvilágra: elmaradó battle-ök, támogatás hiánya, széthulló közösségek.

„Gyerekkoromban láttam táncosokat El Barrio környékén, így a környezetem része volt, ma már csak elvétve látok breakinget az utcán” – mondta Ana „Rokafella” Garcia. A változás kézzelfogható.

„Volt idő, amikor negyedről negyedre, tömbről tömbre lehetett haladni és harcolni [breakkel], most azt mondják, a bandák erőszakossága miatt a gyerekek ezt nem tehetik meg. De ez nem igaz – régebben több volt az erőszak, rosszabb volt a biztonság. A gyerekek egyszerűen eltűntek, mást csinálnak. A b-boy művészetünk mindenhol elterjedt, de a probléma az, hogy New Yorkban kihalt. Néhány évvel ezelőtt rendeztem egy telepeket összefogó urban táncversenyt, és egyik gyerek sem tudott breaktáncolni. A városban ez egy haldokló művészet, és kihalóban van” – tette hozzá Norman „Normanski” Scott.

Mayan Metzler, az OYA vezérigazgatója is megerősíti: „New York Citynek nagyon gazdag és változatos történelme van a break dance és a graffiti művészet terén. New Yorkban fejlődött ki, de nem igazán ünneplik és emlékeznek rá.”

Én, mint hiphop-rajongó itt, az óceán másik oldalán, ezt tényleg szomorúan olvasom. Mert ami egykor a gettókban született, azt most a világ őrzi helyette. Annyi biztos: a twerk-ről nem tudnék ennyit írni. Max egy oldalt. Skrrr, skrrr.