Neil N. LaBute amerikai drámaíró és filmrendező. Valószínűleg nem ismered, pont ezért írunk róla. A legtöbb online magazin csak arról ír, amiről amúgy is tudsz. Ez ha belegondolsz, egy szűk kör. Most nem a lebutított verziót kapod, hanem a LaBute-ított verziót. LaBute filmjei amúgy is keserű pirulák. A toxikus emberek és szituációk patikamérlegen kimért elemzője.
LaBute nevét a Férfitársaságban, Egy erkölcstelen mese és Betty nővér miatt illik ismerni.
Életből vett cinikus és önelégült karaktereivel és túlságosan is igaz társadalmi témáival
tette magát megkerülhetetlenné, mint az emberi természet legrondább oldalának
könyörtelen bírája. Drámaíró, a színház és a film között ingázik.
„Elkezdek írni az emberekről. Ha a házban maradnak, azt mondom: »Ez egy színdarab lesz.« Ha kimennek az autóhoz, az élelmiszerboltba, akkor azt mondom: »Azt hiszem, film lesz.«” – LaBute.
Apja kamionsofőr volt, ivott és verte is, az élete nem arra ítélte, hogy valaki legyen belőle. Ha apád egy alkesz kamionsofőr, akkor már az is csoda, hogy egy teljesen marginális, Isten háta mögötti egyetemre bejutsz. Ez volt a Brigham Young Egyetem, a „híres” Provóban, Utah államban. Nem véletlenül nem ismered.
Detroit proli negyedéből származó ifjú drámaíró szemernyi filmes előképzettség és országos hírnév nélkül kezdett bele a lépcsők megmászásába. Utah után Kansas majd New York következett.
No budget, no cry
Első színpadi munkája egy off-off-Broadway színdarab volt, melynek címe Filthy Talk for Troubled Times volt, 1989-ben debütált, és két férfi szerepelt benne, akik csak ültek egy bárban, és beszélgettek, kigúnyolták a nőket, a kisebbségeket, a homoszexuálisokat és az ő szokásaikat. Olyan módon, mint a „Férfitársaságban” című filmjének beszélgetéseiben. A rosszmájú színjáték meglepő módon telitalálat volt a kritikusok körében.
(Az off-off-Broadway olyan, mint a low budget és a no budget viszonya. LaBute egyértelműen a no budget zsenije, példaértékű lehetne sok magyar filmesnek is.)
Aztán lassan-lassan bekerült a mozikba. Filmjeit a színdarabjaihoz hasonlóan készítette: egyszerű köznapi szereplőket mutatott be, akik csak ülnek és beszélgetnek, és közben mintegy mellesleg megtudod milyen ijedtek, tudatlanok, ezért arrogánsak, érzelmileg sebzettek, kiábrándultak és cinikusak.
Pasik egymás között
LaBute no budget szintű, alacsony költségvetésű (és ijesztően valósághű) Férfitársaságban című figyelmeztető rémmesével tette le a névjegyét, amely két szexista irodai munkatársról szól, akiknek elege van abból, ahogy szerintük a nők átvették az uralmat az amerikai társadalomban.
Elindulnak, hogy találjanak egy kiszolgáltatott nőt, vacsora meghívás ürügyén leitatják, játszanak vele, majd kegyetlenül kidobják, csak hogy némi „méltóságot” szerezzenek nemüknek/maguknak. A kevesebb, mint két hét alatt forgatott film elnyerte a Sundance Fesztivál több trófeáját, díjat kapott a forgatókönyv valamint a főszereplő alakítása is. Aaron Eckhart tökéletesen játszotta a jóképű fehér felsőosztálybeli agilis, karrierista, beképzelt és frusztrált nőgyűlölő alakot. Aaron Eckhartot a Thank you for smokingban” láthattad még, az egy tipikus LaBute ihletésű film.
A túlnyomórészt egyetlen épületben, mindössze 11 napos megfeszített munkával zajló forgatást hónapokig tartó felkészülés előzte meg: az aktív színészi közreműködést igénylő műhelymunka végeztével lezajló felvételek csupán utómunkálatnak számítottak a gondos próbafolyamathoz képest. Az előállítás költségeit egy autóbaleset kártérítési összegéből fedezte LaBute.
Úgy döntött, hogy olyan témákat hoz fel, amelyekről sokan nem igazán akarnak beszélni, és megmutatta, hogyan beszélnek az emberek egymás között.
Egy erkölcstelen mese
„Megkérdőjelezte egy szakmai döntésemet, úgyhogy muszáj volt bosszúból megkefélnem. Nem tehettem mást… A jó ízlés ezt diktálta.”
Következő mozifilmje az Egy erkölcstelen mese (1998). A film hat nagyon különböző emberről (egy-egy archetípusról), egy baráti körről szólt (három férfi és három nő), akiket kapcsolataik kötnek össze, boldogtalanok bennük, szégyentelenül hazudnak és csalják egymást szeretőikkel, sőt barátaikkal is. Az emberek már nem hisznek a boldogság lehetőségében, de lopott örömöket szereznek bármi áron. A manipuláció magasiskolája ez a filmje is.
Mindenki addig megy el, ameddig hagyják. Férfi és nő játszmája nem bízható a lelkiismeretre,
mert az hajlik az engedményekre. Félhazugság, elhallgatás, ízléses zsarolás,
manipuláció – mindennapos akciók a szerelmi szabadfogás játékában.
Konditermi öltőzőben, nőkkel elhitetni valamit egy kávé mellett, kicsinálni a munkahelyi riválist, meglovagolni a férfiak gyengeségét, szigorú dramaturgiával szórakoztatóvá teszi „Bántsunk meg valakit!” – hangzik el a jelszó első filmjében, hosszú távra megadva az alaphangot.
Az angol drámatörténet külön évszázadot szentelt a színpadi embergyűlöletnek. A francia irodalom meg folyamatosan az, elég egy Houellebecq könyvet kinyitni, érteni fogod. (Houllebecqről nemrég írtunk is.) Mégis ezek az intrikától, cinizmustól csepegő vitriolos művek az embert segítő mankók, mert kegyetlenül őszinték.
Ki mondta, hogy a humanizmus, az emberszeretet egy kényelmes sétagalopp lesz? Ha szembe akarsz nézni őszintén azzal, hogy mi az ember, hogy mi vagy te magad is, az nem lesz egy könnyű feladat. „Ha meg akarod tudni ki vagy, inkább ne akard megtudni.” – mondhatnánk egy bonmot-val, ha már iderángattuk a franciákat.
LaBute és a „gyilkos mormonok”,
avagy mi van akkor, ha komolyan veszed a tanítást?
A mormon hitet követő független rendező felháborodottsággal szemléli felebarátait és jó szomszédait. Inkább szkeptikus, mint szarkasztikus, „Nyitott szemű realista” – ahogyan magát nevezi. Alkotásait elrettentő, nem pedig szórakoztató célzattal tárja a nagyközönség elé.
Neil még az utahi évei alatt megtért, és küldetésének vette, hogy őszintén szembenézzen az emberek erkölcsi hiányosságaival és zavarodottságukkal. Ez egyébként izgalmas kérdés. Mi van akkor, ha te tényleg komolyan veszed a hited. Mert a legtöbb esetben a vallások intézményrendszerek. Pont olyan diplomatikusak és taktikusak, mint egy politikai párt.
LaBute Bash: Latter-Day Plays című TV-filmje a képmutatásról szól. A cím LaBute felvett vallására, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházára (mormonizmus) utal. Ebben kis történetek vannak, és bemutatja, hogy a vallásos emberek egy része társadalmi maszknak, „jó pont szerzésnek” használja a vallásosságát. A történetben szereplő mormonok is elvadulnak, nem jobbak, mint mások. Ez is egy erkölcsi tanmese akart lenni, de a média imádja, ha a vallásos emberekbe rúghat és ilyen szalagcímek jöttek ki:
„Mormon nácik gyilkolnak New Yorkban” és „Gyilkos mormonok a feketék ellen.”
A szerző így beszélt a meghurcoltatásáról: „A gyülekezeti vének közül sokan még csak nem is látták az alkotást. Felfigyeltek a kritikákra. Még abban sem vagyok biztos, hogy elolvasták. De az ilyen főcímek hogy »Gyilkos mormonok« kiverték a biztosítékot náluk. Szóval tudod, nem tekintették jó PR-nak. Ez a két szó nem néz ki jól együtt. Egyben ez is lehetne akár egy film téma. Húsvér példája annak, hogy a felszín, a dolgok formáinak eszközei és közhelyei vagyunk.”
Neil tudta, hogy a mormon egyház tagjait megkérik, hogy ne nézzenek 18+ besorolású filmeket, és az ő filmjei felnőtt filmek, a szó intellektuális szintjén. Neil filmjei valójában a tudatalatti ősibb, állatibb részét kutatják. Önzés, gyengeség, félelem, na meg a másik oldal, a ragadozó mentalitású emberek indítékainak feltárása.
Az egyik film végén (nincs spoiler) felmerül a kérdés: „Miért csinálod másokkal ezeket a gonoszságokat? – Mert megtehettem.” – jön a válasz. Még csak nem is mély, csak játék egyeseknek a másik emberrel való kitolás.
Felmerül a kérdés, hogy milyen nehéz kereszténynek lenni, amikor állandóan magukat kereszténynek hazudó politikusokkal és lebukott papokkal mosnak össze. Ez azért sem jó irány, mert sok ember ilyenkor befele fordul és hasonszőrűekkel kezd kommunikálni csak. Néha egy ateista lehet a legjobb megoldás egy istenhívőnek. És ez fordítva is igaz
Az emberi beszélgetések közel 70% (ez lekutatott) önigazolás, és visszaigazolás-keresés. Igazi épülést pont az egészséges reflexióból kaphatnánk. LaBute-nak pont ez az ütköztetés a célja.
A Bash után Neilt figyelmeztető kizárásban részesítette az egyháza, és „gyógyító” szolgálatot rendelt el számára. Hogy ezt művekben is teljesítette-e, nem tudni, bár filmen észrevehetően új területek felé is fordult. Ilyen például a legnagyobb kasszasikere a Betty nővér című krimi/szatíra.
„Jobb, ha nem vagyok mormon, mint ha egy rossz mormon lennék.” – kommentálta LaBute.
Betty nővér és az álomvilág, amiben élni szeretnénk
A Betty nővér (2000) volt LaBute következő rendezői munkája. Ez radikális eltérés volt eddigi műveitől. Itt a naivitás kérdését járja körbe, egy álmodozó természetű pincérnőről szól, aki megszállottja egy orvosos szappanoperának, és különösen a show jóképű sztárjának. A film megkapta a Cannes-i Filmfesztivál legjobb forgatókönyvének járó díjat. Renée Zellwegert Golden Globe-díjjal jutalmazták. LaBute végre készített egy jópofa, mainstream filmet, amiben én személyesen (a cikk írója) felfedeztem egy nagy bakit. Mikor Morgan Freeman és Chris Rock, a bérgyilkos apa és fia páros, egy házba készülnek bemenni, Chris lábán még egy fekete Adidas van fehér csíkokkal, amikor bemennek a házba, akkor már egy fehér Puma fekete csíkkal. Ez hogy? Na mindegy, majd nézd meg te is!
A dolgok formája
Hogyan manipulálják a férfiak a nőket, és a nők a férfiakat?
2003-ban LaBute saját színházi művének filmadaptációját vitte vászonra. Faragjunk férfit! volt a címe. A Férfitársaságban fordított előjelű játszmáját mutatja be, és az újabb emberkísérlet indítékával sem marad adós. Arról szól, hogy egy szexi művésztan hallgató, Evelyn az ujja köré csavarja Pault, a bizonytalan önértékelésű fickót, és elkezdi őt „jó pasivá”, egyre szexibbé formálni, barátai legnagyobb meglepetésére. A pasit öltözteti, mint egy nagy babát, tényleg csinosabb is lesz. Paul élvezi, hogy kívánatos lett a húspiacon, de nem tudja hová vezet ez a sok átalakítás, és Evelyn egyre birtoklóbbá és irányítóbbá válik. A nő a pasira egyfajta műalkotásként tekint, hiszen ő alkotta meg az új identitását.
Korhatáros gondolatok, avagy a szellemi érettség lépcsői
LaBute-ot gyakran vádolják azzal, hogy „méregkoktélokat kever, hogy gonoszság-kurzusokat tart” filmjeiben.
A szerzőnk aranyköpése erre: „Az alkotásnak jónak kell lennie, nem pedig kedvesnek és gondtalannak.”
Arról beszél több interjúban, hogy vannak olyan gondolatok, amit egy szellemi érettségi szint alatt nagyon könnyű félreérteni. Ez nem iskolában tanítható tudás, hanem figyelem és élettapasztalat. Mindenkinek le kell nyelnie pár keserűpirulát ahhoz, hogy tudja értékelni. Felteszed-e magadnak a kérdéseket, körbe járod-e vagy elfogadod az instant válaszokat? Vagy rohansz, mert be kell fizetni, a gyerek foga fáj, elromlott a karburátor. Mindig van valami.
Igazából mindig lesz okod nem odafigyelni. Az ember nem a természetben, hanem a morálban, az etikában él. Nehéz neki, mert félig állat. De egy állat nem tud verset írni, sem IX. szimfóniát szerezni, és a szerelem szintjeit megtapasztalni. LaBute rámutat arra is, ahogy nagy szellemi magasságokba lehet eljutni a tudásunk által, ugyanúgy ez egy kétélű fegyver, mert csak az ember tud ennyire veszélyes lenni, másokra és önmagára is. Ez a kérdésfelvetés fontos Neil Labute-nak, de realista szerzőként a saját munkáit sem becsüli túl.
„Nem hiszem, hogy egy munkám cirka másfél óra alatt megváltoztatja az életedet.
Úgy gondolom, hogy a legjobb esetben új kérdéseket vet fel, alternatív képet ad
valamiről, és idővel talán, talán jobban megérthetsz valamit.”
