A Wild Style volt az első hiphopfilm, a Bibliánk, a mi tíz parancsolatunk a négy elemről, amit Mózes helyett Charlie hozott le a hegyről. Az első hiphopmozgóképnek tekintett 1982-es Wild Style jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Lényegében az összes kedvenc rappered, DJ-d, graffitised, b-boyod-breakesed látta. Alapmű! Charlie Ahearn low-budget, pontosabban no-budget filmje ügyesen, semmi pénzből egyensúlyoz a dokumentumfilm és fikció határmezsgyéjén. Olyan, mára legendává vált személyiségek tűnnek fel benne, mint Fab Five Freddy, Lee Quiñones, Lady Pink, The Rock Steady Crew, The Cold Crush Brothers, Queen Lisa Lee, a Zulu Nation, Busy Bee, Grandmaster Flash, Grandmaster Caz és Zephyr.
A Wild Style-t 1981-ben forgatták, ami azt mutatja, hogy már akkor is milyen aktív, friss és izgalmas volt ez a kultúra. Később számos klasszikus született a témában, mint például a szívemnek kedves Style Wars, a Beat Street és a Breakin’, de a Wild Style volt, ami berúgta a kaput, vagyis lefújta. Több forrásból is úgy értesültünk, hogy a Wild Style-t Magyarországon is bemutatták, mégpedig „Graffiti” címmel. Szóval a Wild Style-nak van magyar címe: Graffiti.
Az előzmény előzménye
Az 1980-as Times Square Show, amelyet egy bezárt masszázsszalonban (értsd kupi) tartottak a 41. utcában, mérföldkőnek számított számos New York-i művész és zsáner felemelkedésében. Ez az alulról szerveződő kiállítás több mint 100 művészt hozott össze, köztük olyanokat, mint Basquiat, Kenny Scharf és Keith Haring, akik később a kultúra meghatározó alakjaivá váltak. A festészet, a film, a zene, a performansz, a színház és a divat ágai összefonódtak ebben a vibráló, nyitott és befogadó közegben. A műsort nagyrészt viszonylag ismeretlen művészek hozták létre. Köztük volt a fiatal no wave filmrendező, Charlie Ahearn is, aki bemutatta házilag készített, szuper 8-as filmjét, a The Deadly Art of Survival-t, amelyet fiatal fekete és Puerto Ricó-i harcművészekkel forgatott a Lower East Side-on. Érdemes megnézni ezt is: Itt még lazán ni**erznek úton útfélen, a fehérek is, lásd 31. perc környéke stb. Imádok ilyen nyers, keresetlen trash filmeket nézni. Teljesen jól adják vissza a kor hangulatát.
A Times Square Show-n találkozott Charlie Ahearn az akkor még teljesen ismeretlen Fred Brathwaite-tel, ismertebb nevén Fab 5 Freddy-vel (aki később a Yo! MTV Raps első műsorvezetője lett). Ez a találkozás sorsdöntőnek bizonyult, ugyanis együtt kezdtek el dolgozni a Wild Style megálmodásán. A film célja az volt, hogy bemutassa azt a lüktető, élő és friss kultúrát, amely már akkoriban is virágzott Bronxban és Brooklynban.
1981 legendás ősze
A filmet nagyrészt 1981 őszén forgatták, ami nemsokára elhozta a hiphop tavaszát a nagyvilág számára. A Wild Style-t Bronxban és annak környékén vették fel, valódi graffiti writerek, breaktáncosok és rapperek főszereplésével, akik többnyire önmagukat vagy önmaguk egy változatát alakították. A film rendkívül kis költségvetésből készült, és tökéletesen tükrözi a DIY, azaz a csináld magad punkbarkácsolás esztétikáját. Nem volt szükség díszletre, hiszen Bronx akkoriban valóban olyan lepusztult és posztapokaliptikus állapotban volt, mintha egy katasztrófafilm helyszínén járnánk. Egy olyan világban, ahol vibráló falfestmények és a romos, látszólag lebombázott épületek szinte szimbiózisban vannak A teljesen összetagelt metrókocsik és az end-to-end graffitivel borított vonatok úgy festettek, mintha egy őrült film díszletei lennének – holott ez maga volt a valóság.
Azonban a Wild Style elkészítése egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Egy érdekes kulisszatitok például, hogy az egyik vonat, amelyet a filmben láthatunk festés közben, valójában egy makettvonat volt, amit egy stúdióban állítottak fel. A film készítői fél évet könyörögtek a New York-i metrónak, hogy engedélyt kapjanak a forgatásra, ami csak nagy nehézségek árán sikerült.
Az ikonikus amfiteátrumi bulit háromszor rendezték meg és vették fel, mert az első két alkalom felvételeit a rossz hang- és képminőség miatt el kellett vetni. Ez azt jelenti, hogy még létezhetnek kiadatlan anyagok a filmről. Érdekesség, hogy eredetileg a Warner Bros. lett volna a film forgalmazója, de végül kihátráltak, attól tartva, hogy nem lesz nyereséges a produkció. Tehát az az elképzelés, hogy mindenki biztos volt abban, hogy ez lesz a következő nagy dobás, ami befut, nem állja meg a helyét.
A filmnek van egy másik, szinte soha nem taglalt aspektusa, ami állandó vesszőparipám: a korszakot az adott korból kell szemlélni, nem pedig visszatekintve elemezni. Akkoriban a hiphopról szinte senki sem tudott, a mainstreamben a diszkó és a rock dominált, az underground szcénában pedig a hardcore, az art punk és a new wave, valamint a synth wave elektronikus zenei irányzatok hódítottak. Bronxba viszont jóformán senki sem ment. Ők menthetetlenek voltak.
Brathwaite, vagyis Fab 5 Freddy, aki társproducerként, társszereplőként és a zenei válogatás felelőseként is részt vett a film készítésében, úgy érezte, hogy a hiphop a többi New York-i szubkulturális közeghez képest, nem kapja meg a neki járó figyelmet (jól látta). Számukra a hiphop jóval többet jelentett puszta zenénél; ez a mozgalom szinte a város organikus életéből nőtt ki. Ahogy Fab 5 Freddy a Complex magazinnak adott interjújában megfogalmazta:
„Meg akartam mutatni, hogy egy kultúra teljessé válásához
ötvöznie kell a zenét, a táncot és a vizuális művészetet.”
A film ötlete egy narratív musical-hibrid létrehozása volt, amelyben azok a hiphop-úttörők szerepelnek, akiket akkoriban szinte csak Bronxban (vagy még ott sem) ismertek. A laza forgatókönyv szerint a történet szinte teljes egészében a Dél-Bronxban és a Lower East Side-on játszódik, a mű egy folyamatos áramlás, egy állandó sodródás. Itt a piros, hol a piros és hiphop, meg ismeretlen, tátott szájú kölykök a nézők között, egyikük később Biz Markie néven lesz világhírű. Érdekes apróság, hogy az 1984-es Breakin’ című filmben az akkor még névtelen Jean-Claude Van Damme is feltűnik véletlenszerűen, spontán módon a nézők között.
A Wild Style így sodródik a rapcsatáktól a kosárlabda-meccsekig, majd a Rock Steady Crew legendás táncosainak rögtönzött előadásain át, egészen a régi iskola raplegendájának, Busy Bee-nek a fellépéséig. Busy Bee, a Cold Crush Brothers, Grandmaster Caz és Grandmaster Flash – tudom, furcsa így leírni, de itt volt az egyik első alkalom, hogy a nagyközönség láthatta a scratch technikát élőben. Grandmaster Flash ekkor még csak kezdő mestere volt ennek az akkoriban még szinte teljesen ismeretlen kultúrának. „Mit csinálnak ezek a kölykök?” – kérdezte Amerika. „Összefújják a falakat, összekarcolják a lemezeket, és kitörik a nyakukat a kartonlemezeken. Hát kell ez nekünk?” Az akkori hozzáállás ellenére mára a break az olimpiai sportágak közé tartozik, a graffiti művészet street artként vált elismertté, és a rapperek a leggazdagabb zenészek közé emelkedtek.
Valószínűleg ez a laza, spontán felvételek sokasága az oka annak, hogy a Wild Style gyakran inkább tűnik dokumentumfilmnek, mint fikciós drámának. Ahogy sokan megjegyezték, ha 15 vagy 20 percet kivágnának belőle, a film egy tipikus dokumentumfilm maradna, hitelesen bemutatva a korabeli hiphop világát.
A Wild Style laza szerkezetű története egy Raymond (Lee Quiñones) nevű bronxi tinédzser körül forog, aki Zoro álnéven ismert a köreiben, de amúgy névtelen graffitiművész. Az eredeti terv szerint Dondi lett volna Zoro szerepére a második választás, de végül ő visszautasította a lehetőséget. Phase2, aki szintén ismert graffitiarc volt akkoriban, pedig nemet mondott az ajánlatra, hogy eljátssza Phade szerepét. Már az első hiphop témájú film is felveti a legalitás/street art és az illegális fújás kérdését. A hiphop maga is a tiltott zónában született és ott is virágzott.
Raymond megveti az Union Crew néven ismert graffitiművészek csoportját, akik tehetségüket legitim, megrendelésre készült falfestményekre pazarolták játszóterek és üzleti létesítmények kifestésére. Ugyanakkor nehezíti és még életszerűbbé teszi ezt, hogy volt barátnője is az Unionban kezd el festeni legálban. Semmi nem fekete-fehér, inkább szürke. Fessük hát színesre!
Közben lájtosan a Basquiat-sztori is fel van mondva, mármint, hogy a „fehér galériák” világa kiválaszt egyet a sok borzaska közül és sztárt csinál belőle, ha akarja, ha nem. A közvetítők elhozzák a manhattanieknek a külvárosi hiphop kultúrát, csakhogy öltönyben nem lehet breakelni. Ez a dinamika is része annak a hitelességnek és nyers őszinteségnek, amely a Wild Style-t nemcsak fikciós filmmé, hanem egy kortörténeti dokumentummá is teszi.
„The world drifts along as in a Zen dream”
És akkor következzen némi kritika is! A Wild Style különféle történetelemei közül egyik sem vezet valódi, fokozódó drámához, ami előrevinné a cselekményt a végkifejlet felé. Ray és Rose (Lady Pink) gyorsan összejönnek, de ezután az Union Crew-ról soha többé nem hallunk. Ray rövid kitérője a koktélpartik világába azzal végződik, hogy a házigazda, Niva Kislac (aki tulajdonképpen önmagát alakítja), elcsábítja őt, de ezt a szálat sem bontják ki tovább. Ray bátyja, aki rövid időre hazatér a hadseregből, bár kritizálja a graffiti világát, a történet nem mélyül el a metrófestők elleni városi háború kérdésében.
Egy mai néző számára nehéz elképzelni, mennyire erős ellenállásba ütközött a graffiti akkoriban. Míg ma is sokan vandáloknak tartják őket, abban az időben ez az ellenérzés még újdonságnak számított, és a közvélemény haragját szorozd fel 100-zal. Az, hogy a film nem reflektál mélyebben erre a társadalmi feszültségre, hiányérzetet kelthet. A Wild Style így inkább dokumentarista megközelítéssel rögzíti a korszakot, de nem fűzi fel a cselekményt olyan drámai ívre, amely valódi katarzist vagy lezárást nyújtana.
A Wild Style alapvető tényként kezeli a graffiti művészeti ágként való létjogosultságát, noha abban az időben mindez korántsem volt ennyire egyértelmű. Továbbá New York, különösen Bronx nem volt ilyen vidám hely. A lepukkant, romos környék nem egy boldog légkör érzetét sugallja, inkább olyanét, ami mindenki álmait és vágyait szétzúzza. A Wild Style-ban azonban ilyesmi nem történik. Az egyszerű emberek továbbra is élik mindennapjaikat, és mindent megtesznek azért, hogy művészet, zene és mozgás által szépítsék meg környezetüket. „A világ úgy sodródik, mintha egy zenálomban lennénk.” Talán éppen ennek köszönhetően született meg ez a nagyszabású álom sok ember fejében. A hiphopban te váltál a főhőssé. Itt mindenkinek jut hely. Mert ez valóban innen indult.
Hatás és ráhatás
A Wild Style korán érkezett, de nem annyira előzte meg a hullámot, mint ahogy azt sokan állítják. Pontosan jó időben került a közönség elé, és az is szerencséje volt, hogy elsőként debütálhatott, hiszen a Beat Street, a Krush Groove és a Breakin’ is már készülőben voltak. Ráadásul Charlie Ahearn elég ravasznak bizonyult ahhoz, hogy szinte nulla pénzből, gerillamarketingel is sikeresen népszerűsítse a filmet. Bár ez nem a legetikusabb módszer volt, a jó cél érdekében tette: konkrétan középiskolás diákoknak fizetett, hogy a filmet reklámozó szórólapokat terjesszék iskoláikban.
Hatás és ráhatás
A Wild Style vitathatatlanul nagyobb hatást gyakorolt külföldön, mint az Egyesült Államokban. Érdekesség, hogy a filmet először Japánban mutatták be, még mielőtt New Yorkban levetítették volna. A szereplőket és a stábot sztárként kezelték, és a japán közönség komolyan azt hitte, hogy ezek az emberek már ismert hírességek az USA-ban. Ez a fajta félreértés teljesen érthető volt a digitális korszak előtti időkben. Japánban néhány évvel később az is megtörtént, hogy egy fake Run DMC adott koncerteket, és csak egy hatállomásos turné után derült ki a turpisság.
Az 1980-as években a német televízió műsorára tűzte a Wild Style-t, melynek hatására aktív graffitimozgalom indult a német fiatalok körében, különösen a török bevándorlók gyermekei között. Ez a jelenség a mai napig nincs kellően feldolgozva, pedig a németországi török közösség jelentős szerepet játszott a német rap és graffiti kultúra fejlődésében. Hasonló hatásokat tapasztaltak az Egyesült Királyságban és Skandináviában is. Az angol közönség például jószerivel rajongott a filmért, bár amikor a graffitik tömegével jelentek meg az utcákon, az emberek kissé megszeppentek.
A Guardian egyik munkatársa megjegyezte, hogy bár a film narratív szempontból nem volt erős, „semmi más még csak meg sem közelíti a hiphop és a graffiti művészet korai időszakának hangulatát.” David Mattin, aki a BBC számára írt kritikát a filmről, már korán ünnepelni kezdte a Wild Style-t, figyelmen kívül hagyva a gyenge forgatókönyvet, egyszerűen azért, mert valami egészen újat mutatott be. Azt írta, hogy „a Wild Style vitathatatlanul a valaha készült legfontosabb hiphopfilm.”
Meglepő módon a Wild Style a Karib-szigetvilágban is jelentős kultuszra tett szert. Egy élelmes karibi „vállalkozó” megvásárolta a film videóváltozatát, és hajóval körbeutazta a szigeteket, majd a mozikban, amolyan rögtönzött titkos csemegeként, telt házas estéken vetítette le tömegeknek, mindenféle szerzői jogi fizetéség nélkül. Ez a kalóz, bootleg formában terjedő Wild Style-vírus, amely önmagát generáló illegális terjesztést eredményezett, külön cikket is érdemelne, hiszen a világ számos pontján így vált ismertté a film. Franciaországtól Koreáig terjedt az „ige”, és szinte mindenkinek megvolt másolt formában.
A Wild Style világszerte egyfajta autentikus bevezetésként szolgált a fiatalok számára ebbe a virágzó, dinamikus, frissen felfedezett amerikai ellenkultúrába, amit ma hiphopként ismerünk. Nagyra értékelt hiphopalbumok tömkelege használ fel részleteket belőle, mint például: Illmatic Nas-tól, a Midnight Marauders a Tribe Called Questtől, a Black Sunday a Cypress Hilltől, a Resurrection a Commontól, a Big Shots Charizmától, a Mm..Food MF Doomtól, a Check Your Head a Beastie Boys-tól, a Beat Konducta Madlibtől, J Dilla Jay Stay Paid-je és a Jurassic 5 Quality controllja is tartalmaz a filmből vett mintákat.
Valószínűleg a lista jóval hosszabb, de már a fenti felsorolás is jelzi, milyen mély és tartós hatása volt, van és tán lesz is a Wild Style-nak.
Egy mindenkiért, mindenki hiphop
A Wild Style néha naiv bája és őszintesége sokakat inspirál arra, hogy belépjenek ebbe az egyedülálló univerzumba. Ahearn könnyen választhatta volna azt a megközelítést, hogy egy klasszikus sikersztorit mutat be, amelyben Ray felemelkedik a környezetéből, és tehetsége révén maga mögött hagyja a városi poklot. Azonban ez az elképzelés szembement volna a közösségi szellemmel, ami a hiphop kultúra egyik alapköve. Igen, Ray egyedi, és valóban kicsit magányos, de lényegében csak ki akarja fejezni magát – akárcsak mindenki más ebben a közösségben.
Amikor az Astor újságírója, aki először látogat a környékre, érdeklődik a graffitiművészek iránt, a körülötte összegyűlt kíváncsi gyerekek vidáman válaszolnak: „Mindannyian graffitisek vagyunk!” A rap, a tánc, a graffiti, a scratch, a beatbox – mindezek az elemek úgy tűnik, egy egalitárius kontinuum részét képezik. A mikrofon mögötti srácok még nem szupersztárok, és a néző szinte úgy érzi, bármikor becsatlakozhat egy freestyle-ba. A Wild Style nemcsak az addig kevéssé ismert közösség létezését igazolta, hanem Fab 5 Freddy víziója szerint azt is megmutatta, hogy a hiphop különböző elemeinek képviselői – a B-boyok, MC-k, DJ-k és writerek – nem különálló entitások, hanem egy összetartó kultúra tagjai, akik támogatják egymást.
A film egy olyan világot ábrázol, ahol minden lehetségesnek tűnik, ami adott esetben meglehetősen igaznak bizonyult. Ahogy a Complex kritikusa 2013-ban megjegyezte: ha nem tudnánk, hogy mindez valóság, nehéz lenne elhinni, hogy a hiphop valaha ennyire közösségi és őszinte volt. „A film lényegében egy olyan hiphop világba kalauzol el, amelyet ma aligha ismerünk fel. Ahogyan a belvárost és a hiphop arcait New Yorkban ábrázolták az 1980-as évek elején, talán túl optimistának tűnik, de valójában ilyen volt. Egy olyan bulit láthattunk, amelyben mindannyian részt szerettünk volna venni.”
Grandmaster Caztől megtudhatjuk, hogy az igazi gengszterek és nagypályások nem jártak hiphopbulikba, inkább a funkdiszkókat részesítették előnyben. A hiphop közösséget gyakran kinevették, és a tagjait lúzereknek, furcsa alakoknak tartották. Ahogy Caz fogalmazott, ezek az emberek értetlenül álltak az előtt, hogy valaki a firkálás miatt hagyja magát elkapni, felhívva ezzel a rendőrök figyelmét, ami akadályozta a drogterjesztést és a prostitúció irányítását. Az akkori gengszterek egyáltalán nem azonosultak a hiphop kultúrával, szemben azzal a képpel, amelyet a kilencvenes évek gangsta hiphop irányzata sugallt.
Ma már persze a Wild Style egyfajta vizuális nosztalgiatúraként is élvezhető, mint egy időkapszula New York és a hiphop történetének egyik sarkalatos időszakáról, közvetlenül azelőtt, hogy a műfaj globális jelenséggé vált volna. De talán alábecsülnénk a film különlegességét, ha pusztán nosztalgikus értékét emelnénk ki. A Wild Style hitelesen tükrözi, hogyan látta és élte meg magát ez a kultúra abban az időben. A mai napig éppolyan frissnek és aktuálisnak hat, mert őszintén beszél az alkotás és az álmodozás mozgatórugóiról.
A film laza, kissé zavaros forgatókönyve olyan, mint egy mozaik, amely apró képekből áll össze, de végül mégis egységes képet fest a hiphopról. A hiphop látszólag különböző elemei – a rap, a breaktánc, a graffiti – együttesen alkotják meg a stílus lényegét. Akkoriban a hiphop univerzuma még egy kis világ volt, de végül szó szerint megváltoztatta az egész planétát. Ahogy Ahearn fogalmazott: „A rap, a break és a graffiti szcéna forrongott, ezt az edényt akkor nem lehetett lehúzni a tűzhelyről. Túl forró volt a közízlésnek, aztán valahogy mégis. A világ a hiphop világává vált, és fordítva.”
Ezek az idők már sosem térnek vissza. Minden korszaknak meg kell találnia a saját hangját, és ki kell hoznia magából a legjobbat. A Vad stílus megmutatta az irányt, a többi történelem.
A cikkben megjelenő képek egy részét Martha Cooper fotózta. A róla készült portrénkat ITT olvashatjátok. Továbbá Lady Pinkről külön is beszámoltunk, melyet ITT találhattok. Végezetül íme a teljes film Charlie Ahearn és Fab 5 Freddy kommentálásában.
