A frissen bemutatott Lights Out: Skate or Die messze nem egy hagyományos gördeszkás videó. Nem trükklistákra és heroikus montázsokra épít, hanem egy nyers önvizsgálatra. Legalább annyira szól a gördeszkázásról, mint az emlékezetről, az öregedésről és a múlt el nem rendezett árnyairól. Középpontjában Jason Ellis áll – a „veszett ausztrál dingó” –, aki saját legendájával és démonaival egyszerre próbál szembenézni.
A történet visszanyúl a nyolcvanas évekig, a klasszikus, régi vágású vert gördeszkázás korszakába, amikor a sport még inkább túlélési forma volt, mint iparág. Ellis személyes emlékei, életének töréspontjai és a skate kultúra korai, ösztönös energiái szorosan összefonódnak. A film nem idealizál: inkább feltár, kérdez és sokszor kényelmetlen válaszokat ad.
A narratívát egy különös, szinte abszurd keret fogja össze: a helyszín Utah, ahol Ellis a vadon csendjében figyeli és követi a prérifarkasokat. A vadászatnak személyes oka van – nem puszta kalandvágy, hanem egy belső kényszer, amely a múlt feldolgozásából fakad. Ami első pillantásra őrült vállalkozásnak tűnik, hamar metaforává válik: hogyan lehet szembenézni azzal, amit évtizedekig eltemettünk magunkban.
Utah rideg, nyers és könyörtelen közege szinte szereplővé válik. A csend egyszerre megnyugtató és fenyegető. Ellis már túl van az ötvenen, mégis tanul: hogyan lehet együtt élni a vadonnal – és hogyan lehet kezelni a saját, kontrollálatlan gondolatokat. A dokumentumfilm nem kerüli meg a gördeszkás ipar sötétebb oldalát sem. Megtört karrierek, megszegett ígéretek, széthullott barátságok rajzolódnak ki, miközben Ellis küzdelme a reflektorfényért és az önazonosságért végig ott lüktet a háttérben. Ez nem nosztalgiafilm, hanem számvetés – egy életé, egy kultúráé és egy generációé.
Lights Out: Skate or Die
A bogan az ausztrál szlengben a vidéki, faragatlan suttyót jelenti. A Lights Out: Skate or Die tulajdonképpen nem is klasszikus dokumentumfilm, inkább egy őszinte sörözés a tornácon Ellis-szel, aki kendőzetlenül mesél arról az életstílusról, amelybe belenőtt – vagy inkább amely túlélésre kényszerítette. Nem büszke rá, hogy az ausztrál boganból végül amerikai redneck lett, de azzal az életvitellel, amit tolt, már az is kész csoda, hogy egyáltalán életben van.
Teljes nevén Jason Shane Ellis 1971. október 11-én született. Ironikusan jegyzi meg, hogy Ausztráliában a fiatalabb generációk már kevésbé tartják számon profi gördeszkásként. Számukra inkább rádiós személyiség, mint deszkás legenda. Leginkább a Sirius XM csatornán futó The Jason Ellis Show műsorvezetőjeként ismerték meg, amely 2005 és 2020 között futott.
Ellis szinte minden volt már, csak akasztott ember nem. Profi gördeszkás, autóversenyző, énekes, valóságshow szereplő, és ketrecharcos is. Tizenhét évesen költözött az Egyesült Államokba, hogy profi deszkás karriert építsen. Szinte ugyanebben az életkorban (19) volt az apja is, amikor Jason megszületett – az anyja pedig mindössze tizenöt. Nem nehéz kitalálni, hogy mindez hová vezetett.
Ellis négyéves volt, mikor a szülei elváltak, ezután anyja több borzalmas emberrel is randizott, jószerivel halmozta a rossz döntéseket. A lövöldözés és a narkó a mindennapok része volt. Elmeséli, hogy 10 évesen egy házibuliban az anyja barátai kristálymethet adtak neki, hogy nyugiban legyen a buli alatt. A gyermekvédelmi tankönyvek pontosan így írják le a nagybetűs veszélyeztetést.
Nem csoda, hogy menekült. Egy sportba – vagy inkább egy életformába –, amelynek sem szabályai, sem kiforrott trükkjei nem voltak. Ez volt a gördeszka. Jason a saját fejében élt, képzeletbeli trükköket talált ki, és miközben a külvilág teljesen szétesett körülötte, az álom valahogy mégis valósággá vált.
1985-ben kezdte és 2006-ban vonult vissza a sporttól. Akárcsak a Pappas tesók (cikkünk róluk ITT) ő is hamar meghódította az álmok földjét. Tony Hawk oldalán tartott bemutatókat, állandó résztvevője volt az X Games mezőnyének, és a Mega Ramp-versenyeken gyakorlatilag megkerülhetetlen figurává vált. Nem mellékesen: ő volt a legendás Tony Hawk’s Boom Boom HuckJam házigazdája is.
2001-ben Ellis a Guinness World Records lapjaira is felkerült: egy bomb droppal. A félcső íve önmagában is 18 láb (nagyjából 5,5 méter) magas volt, ám ez még csak az alap, amelyre további állványzatot építettek, újabb 10 láb magasságban. A drophoz némiképp le kellett guggolnia, mert állva egyszerűen nem fért volna el a tetőszerkezettől, így ez a kényszerű mozdulat csak még nyersebbé tette az egészet. A rekordot végül Danny Way döntötte meg 2006-ban.
Ellis azok közé a Big Air versenyzők közé tartozott, akik 2004-ben és 2005-ben is bejutottak a XGames döntőjébe – összesen hatan voltak, akik stabilan hozták ezt a szintet. 2005-ben azonban egy esést követő agyrázkódás miatt nem jutott be a döntőbe, az összesített tizedik helyen végzett.
Jason „mindent is” Ellis
Mindez eddig egy klasszikus deszkás életútnak mondható, beleértve a hányattatott gyerekkort és a széthulló családi hátteret, így Ellis, ahogy sok más kortársa akkoriban, csak azért égette a két végén a gyertyát, mert nincs három vége.
A legérdekesebb talány az egész történetben az, hogy miként volt képes a kémiaszakkörös
hétvégék után mégis teljesíteni olyan sportokban, amelyek teljes embert követelnek.
A vegyes harcművészetek világában is gyakorlatilag folyamatosan csinált valamit valahol. Leginkább pénzt. Persze sok esetben ezek inkább amolyan celeb-gála meccsek voltak, de néha Ellis egész komolyan beleállt. Ebből jutott gyémántköves nyakláncra a mopsznak.
De mint tudjuk, ez a világ „dog eat dog world”, szóval a kutyust megették a kojotok, szőröstül, bőröstül, gyémántfélkrajcárostul. Azóta Ellis bosszút esküdött a prérifarkasok ellen. És itt válik igazán kényelmetlenné a doksi, ez a legneccesebb pontja az egésznek. Egy állatot nem lehet antropomorfizálni. Nem lehet „jó” vagy „rossz” kategóriákba sorolni. A prérifarkas nem gonosz, nem erkölcsi lény – ragadozó, amely a természete szerint él. Tehát lődözni őket a hiperszuper távcsöves halálosztó gépkarabéllyal elég pszichotikus alkatot mutat. Emberünkben van egy predátor, annyi biztos.
Ellis a vegyes harcművészetek világába nem hobbiként lépett be. Edzéseit a kaliforniai Murrietában működő Team Quest táborban végezte, olyan nevek irányítása alatt, mint Dan Henderson, Jason Mayhem Miller és Muhammed Lawal. 2009-ben Ellis hivatalosan is bemutatkozott, ellenfele a brazil jiu-jitsu specialista Tony Gianopulos volt. A papírforma nem Ellisnek kedvezett, a meccs mégis meglepetéssel végződött: fojtófogással győzte le ellenfelét.
A 2011-es szezonban kis kamionversenyzésre is jutott ideje: a SuperLite Series mezőnyében versenyzett, a Dethrone színeiben.
Jason Ellis vs. Urijah Faber
Három év MMA-s szünet után Jason Ellis 2012. július 14-én tért vissza a ketrecbe. Nem egy rangos profi gálán, hanem egy hírességek számára szervezett eseményen, ami előrevetítette az egész korszak kettősségét: egyszerre show és valódi kockázat. Ellenfele az UFC veterán Gabe Ruediger volt, akit Ellis a második menetben kiütéssel győzött le. Ruediger visszavágóra hívta Ellist, arra hivatkozva, hogy az első mérkőzést nem vette elég komolyan. Ellis elfogadta a kihívást. A második találkozón Ruediger pontozással veszített.
2016. október 15-én Ellis az EllisMania 13 keretében lépett ringbe a korábbi UFC nehézsúlyú bajnok, Shane Carwin ellen. Az egyedi szabályrendszer értelmében Carvin egyik karját ragasztószalaggal a testéhez rögzítették. A koncepció papíron kiegyenlítésnek tűnt, a valóság azonban gyorsan helyre tette az elképzelést: Carvin fél kézzel, a második menetben kiütötte Ellist.
Ellis utolsó igazán jelentős pénzdíjas mérkőzése 2017-ben volt. Ekkor ketrecharcban győzte le Gabe Rivas-t, mindössze egy másodperccel a harmadik menet vége előtt. Bár két veterán csapott össze, a mérkőzés meglepően feszes és profi volt. Izzasztó, de nem izzadságszagú.
Jason Ellis VS Gabe Rivas
A stand-upos és a rádiós műsorvezető
Figyelj, az az igazán durva, hogy jó. Magam sem hittem volna, de egy magyar fül számára is érthetően beszél, tisztán fogalmaz, pontosan időzít, és az ausztrál akcentusa épp csak annyira hallatszik, hogy akár svédnek is elmenne. Tulajdonképpen két nagy karrierje van. A gördeszkán guruló dollárokat bizony a podcast milliókra váltotta. Ellis maga állítja, hogy a podcast-ipar sötétebb oldalát is testközelből tapasztalta meg. Elmondása szerint a Kast Media és annak vezetője, Colin Thompson, hat számjegyű összeggel tartozik neki. Ráadásul más, nagy elérésű tartalomgyártók – köztük Logan Paul – is hasonló vádakat fogalmaztak meg ugyanebben az ügyben. Ha ennyien mondják, lehet benne valami.
Jason Ellis | Live at the Brea Improv
Ellis „szófosó” élete nem a színpadon vagy a stúdióban indult, hanem egy gördeszkás rádióműsor perifériáján. Részmunkaidős műsorvezetőként csatlakozott a Hawk’s Demolition Radio csapatához, ahol eleinte inkább afféle kontrollálatlan mellékszereplő volt. Nem telt el sok idő, és már saját műsor házigazdájaként ült ugyanazon a csatornán. A Sirius XM műholdas rádió műsorvezetője lett, ahol elindította a The Jason Ellis Show-t.
Jason’s Craziest Stories From The Past
Továbbá Tony Hawk oldalán vezette a Hawk vs Wolf podcastot. Két eltérő habitus, két eltérő életút, közös nyelvvel: a deszkázás. 2024. december 24-étől azonban Hawk határozatlan időre szüneteltette a műsort.
Rodney Mullen Meets Andy Anderson | EP 184 | Hawk vs Wolf
Ám kulturális munkássága nem merült ki ennyiben a szénné vart bárfilozófúsnak. 2013-ban társszerzőként jegyezte az I’m Awesome: One Man’s Triumphant Quest to Become the Sweetest Dude Ever kötetet, majd egy évvel később követte a még direktebb hangvételű The Awesome Guide to Life: Get Fit, Get Laid, Get Your Sh*t Together. A címek önmagukban is elmondanak mindent: Ellis sosem próbálta meg finomítani a mondandóját, inkább felvállalta a nyersességet, mint stílust és mint világnézetet, melyből elég egyértelműen kirajzolódik, hogy nem mindegy, mivel ütöd ki magad – a havas táj az orrod alatt nem visz fel a karrierhegy csúcsára. Az adott életformát figyelembe véve kissé meglepő módon – két gyereke is született. Nem úgy tűnik, hogy ezt különösebben túlgondolta volna.
Tovább is van, mondjam még?
Ellis alapító tagja és énekese volt a Taintstick nevű punkrock/metal formációnak, amelynek bemutatkozó albuma, a Six Pounds of Sound végül mérsékelt, de nem jelentéktelen visszhangot kapott. A Taintstick azóta Death! Death! Die! néven is zenél.
TaintStick – Monkeys of War
Ha egy lépést hátralépünk, érdekes észrevenni, hogy a korai gördeszkasport meghatározó figurái milyen vad, gyakran elcseszett életutakat hordoznak maguk mögött. Ezt nem lesajnálóan mondom. Senki nem tehet a gyerekkoráról. Mégis úgy tűnik, mintha a sport alapköveit nagyrészt deviánsok, önsorsrontó, a társadalmi normák peremén mozgó emberek rakták volna le. (Kivételként gyakran szokás emlegetni Tony Hawk-ot – bár ha alaposabban megkapargatjuk a felszínt, ott is akadna elemzendő réteg.)
Valahol kellett az őrület. Kellett egy olyan mentális állapot, amelyben valaki nekiáll egy addig nem létező sportot kitalálni, trükkökkel, szabályok nélkül, pusztán ösztönből. Mert ne felejtsük el: a gördeszka sosem volt csak sport. Inkább kísérlet. Menekülés. Ellenállás. Egy nyitott rendszer, amelyet kíváncsi, vad, szabad és öntörvényű emberek töltöttek meg tartalommal, akik a négy keréken remekül boldogultak. Az élet más területein már jóval kevésbé.
A kreatív káosz ritkán kompatibilis a hosszú távú stabilitással. Jason Ellis ebből a szempontból szinte tankönyvi példa: mindenbe belekóstolt. Újabban már a férfiakat is, de ennek majd te olvasol utána.
A cikk itt véget ér. A dokumentumfilm pedig marad az, ami: egy vizuális podcast, egy hosszú monológ, egy beszélő fej a vadon közepén. Pont annyira hosszú, hogy mire a végére érsz, kész is a vacsi – vagy épp kihűl. Mint az ártatlan prérifarkasok.
