Fekete alak áll egy olajos pocsolya közepén Kinshasa utcáján. Testéből csövek, tömlők és különböző alkatrészek merednek minden irányba, mintha egy gép és egy ember keresztezéséből született volna. Körülötte motorok, árusok és járókelők; miközben a piac megszokott élete zajlik. A figura mégis úgy magasodik közéjük, mintha egy másik világból érkezett volna.
Holott nagyon is e világi.
A neve L’Homme Caoutchouc, vagyis Gumiember, és egyike azoknak a különös alakoknak, amelyek Stéphan Gladieu francia fotográfus Homo Détritus című sorozatában néznek vissza ránk. Megjelenése nem pusztán a látvány kedvéért ilyen nyugtalanító: a gumi és az ipari hulladék, a fekete, olajszerű iszapból kiemelkedő test annak az ipari világnak a torzképe, amely maga után hagyja a szennyezést, majd továbbáll.
Gladieu a sorozat címével úgy nevezi el ezeket a lényeket, mintha az ember egy új változatát látnánk. A Homo sapiens, a bölcs ember mellé megérkezik a Homo détritus: a hulladék embere.
Gladieu fényképein azonban nem egy távoli jövő elevenedik meg. Ezek az alakok Kinshasa utcáin állnak, valódi emberek között, és abból készültek, ami ott hever körülöttük. A hulladék szó szerint testet ölt.
A Kongói Demokratikus Köztársaság földje rendkívül gazdag ásványkincsekben, köztük rézben és kobaltban – utóbbi a lítiumion-akkumulátorok egyik fontos nyersanyaga. Miközben a világ technológiai ipara részben ezekre az erőforrásokra épül, az ország lakosságának jelentős része mélyszegénységben él. Ebben az ellentmondásban van egy különösen keserű irónia. A Kongóból kitermelt nyersanyagok elindulnak a világ felé, máshol telefonok, akkumulátorok és más fogyasztási cikkek készülnek belőlük. Közben a gazdagabb országok levetett termékeinek és hulladékának egy része éppen Afrika országaiban köt ki.
Kinshasában ennek a történetnek a maradványai sok helyen jelen vannak az utcán. A vízelvezető árkok megtelnek műanyag palackokkal, a piacokon másod- és harmadkézből származó áruk sorakoznak, a hulladék pedig számos városrészben éppúgy hozzátartozik az utcaképhez, mint az emberek, a házak vagy a forgalom.
A hulladék azonban már jóval azelőtt művészeti alapanyaggá vált Kinshasában, hogy Stéphan Gladieu lencséje elé kerültek volna ezek a különös figurák.
A történet a kétezres évek elején kezdődött. A kinshasai Képzőművészeti Akadémia néhány hallgatója éveken át azt tanulta, hogyan kell a művészet „megfelelő” anyagaival – például műgyantával vagy gipsszel – dolgozni. Egy idő után azonban úgy döntöttek, egészen máshonnan választanak alapanyagot: gumiabroncsokból, kipufogócsövekből, habszivacsból, műanyag palackokból, antennákból, konzervdobozokból, CD-kből és elhasznált gumipapucsokból kezdtek alkotni. Nem egyszerűen azért, mert ezek könnyen hozzáférhetők voltak. Úgy érezték, hogy ezekből a tárgyakból olyan művek születhetnek, amelyek ismerősek a kongói közönség számára, és közvetlenül beszélnek mindarról, ami körülveszi őket. A hulladék így egyszerre lett alapanyag és üzenet.
2015-ben a kezdeményezés szervezettebb formát öltött: Eddy Ekete vezetésével létrejött a Ndaku Ya Life Is Beautiful kollektíva. Ekete a KinAct fesztivált is életre hívta, ahol az alkotók évről évre az utcára vitték munkáikat. Alkotásaik nem maradtak mozdulatlan tárgyak: magukra öltötték őket, és performanszaikkal Kinshasa utcáit tették színpaddá, hogy a helyiek és a hatóságok figyelmét arra a problémára irányítsák, amelynek állandó jelenlétéhez az ember idővel akaratlanul is hozzászokik.
E különös figurák ugyanakkor egy jóval régebbi örökséget is magukban hordoznak. Gladieu az afrikai
maszkhagyományhoz vezeti vissza őket: az egykor természetes anyagokból készített maszkok az ősök,
illetve a természeti világ szellemeit jelenítették meg. Sok esetben nem csupán az arcot fedték el,
a maszkhoz tartozó öltözet alatt maga az ember is eltűnt, hogy helyét valami más vehesse át.
A kinshasai művészek ezt az örökséget a jelen anyagaiból építik újra. Fa, növényi rostok és más természetes alapanyagok helyére műanyag palackok, vezetékek, gumiabroncsok, fémdobozok és elektronikai alkatrészek kerülnek. A forma őriz valamit a múltból, miközben az anyag már arról a világról beszél, amelyben alkotói ma élnek. Gladieu szerint a fiatalabb alkotók közül néhányan kezdetben egyszerűen játszani kezdtek az utcán talált hulladékkal; robotokká akartak változni. Ami gyermeki fantáziának indult, idővel találkozott a maszkhagyománnyal és egyre tudatosabb társadalmi tartalmat kapott.
Az anyagválasztás rendszerint maga is a történet része. Jared Kalenga Robot Annonce című, testen viselhető szobra törött rádióalkatrészekből épül fel, és az álhírek mind szélesebb körű terjedésére reflektál.
Falonne Mambu Femme Électrique című alakját elektromos vezetékek hálózzák be. A mű egyszerre utal Kongó hiányos áramellátására és arra, ami a sötétben történik: a szexuális erőszakra és az emberrablásokra. Mambu személyes tapasztalatból is merített: életének egy időszakában hajléktalanként élt. Úgy látja, ha esténként világosabbak lennének az utcák, több ember maradna odakint, és már pusztán a jelenlétük is nagyobb biztonságot teremtene.
Patrick Kitete Flip-Flop Man figurája egészen más hétköznapi tárgyakból építkezik. Testét az olcsó lábbelikhez használt gumipapucsok borítják. Máshol borotvapengékből lesz páncél, kilapított konzervdobozokból kesztyű, egymásra halmozott rádiókból robot, összevarrt műanyag zacskókból pedig ruha. A tárgyak eredeti funkciója eltűnik, de az anyaghoz tapadó történet megmarad – és a testen új jelentést kap.
Gladieu egy másik, akkor még nem publikált fotóprojektjéhez végzett kutatást, amikor rábukkant egy műanyag palackokból készült öltözéket viselő lány képeire. Megkereste a fotók forrását, és hamarosan kiderült számára, hogy nem egyetlen különös alkotásról van szó: Kinshasában több művész is készít hasonló hacukákat.
Mire Gladieu Kinshasába érkezett, egyes darabokon már nyomot hagyott az idő. Megfelelő tárolóhely híján sérültek, szétestek, majd újra és újra javításra szorultak. A fotós hamarosan maga is részese lett ennek a folyamatnak: az alkotókkal együtt választotta ki az anyagokat, és az új darabok elkészítéséhez, valamint a régiek helyreállításához is hozzájárult. Egy-egy maszk néhány nap alatt újjászülethetett, az összetettebbek azonban akár hetekig is készültek.
Ezt követően Gladieu az alkotókkal együtt bejárta Kinshasát, hogy megtalálják azt a környezetet, amelyben az egyes figurák megszólalhatnak. Műterem szóba se jöhetett.
A gondosan megkomponált portrék nem szakadnak el attól a valóságtól, amelyből szereplőik érkeznek. Ettől olyan nehéz első pillantásra eldönteni, mit is látunk: kortárs művészetet, utcai performanszt vagy egy ismeretlen rítus pillanatát? Gladieu nem igyekszik feloldani ezt a bizonytalanságot, inkább rájátszik. A figurák többnyire szemből, a kép közepén állnak, szinte uralják a teret, miközben körülöttük zavartalanul folyik tovább Kinshasa hétköznapi élete.
Mindazonáltal a fotós tudatosan kerüli a nyomor képi közhelyeit. Nem akart újabb sötét sorozatot készíteni egy afrikai város környezeti katasztrófájáról. Úgy érezte, túl sok ilyen kép született már; a néző megtanulta felismerni őket, majd ugyanazzal a mozdulattal továbblépni. A Homo Détritus másképp működik. Előbb a látvány erejével tartja ott a tekintetet, és csak később engedi felismerni, miből épül fel az, ami elénk tárul.
A sorozat elején még „mesésen groteszk” figurákat látunk, amelyek mintha egy rosszul sikerült jövőből tévedtek volna Kinshasa utcáira. Néhány kép után azonban ezek az anyagok egyre ismerősebbé válnak. Felismerjük bennük azokat a tárgyakat, amelyekhez nekünk is közünk van. És mire ez megtörténik, a képek egzotikuma is szertefoszlik. A Homo Détritus többé nem Kinshasa különös lénye. A távolság, amely az első pillanatban még olyan távolinak tűnt közte és köztünk, hirtelen jóval kisebb lesz.
